2015. január 18., vasárnap

16. rész



~ 16. rész~

Xiumint másnap visszakísérték a cellájába, így ismét hárman lettünk. Bevallom őszintén, kicsit hiányzott annak az idiótának a társasága, mert legalább volt változatosság a napjaimban. Öt éve voltam itt, és egészen eddig úgy véltem, hogy itt fogok megrohadni. Bár tény, hogy az álláspontom most sem változott, de annak a kis tökmagnak a hite és az álmai engem is kicsit megbolygattak. Nem, nem hittem abban, hogy sikerülni fog a szökési terv, de valamiért én is eljátszottam a gondolattal. Természetesen dühös voltam magamra, hisz pont ezt akartam elkerülni: a reményt. Nem éri meg reménykedni, hisz tényleg lehetetlen innen kijutni. Mégis… ő honnan szerzett ekkora erőt ehhez? Honnan volt ereje ilyeneket álmodni? Irigyeltem ezért, és pont ez volt az, ami miatt felnéztem rá, ugyanakkor gyerekesnek tartottam. Úgy látszik, ő még nem volt itt elég ideje, hogy tudja, minden hiába van.
A napok ismét monoton módon teltek. Csak ültünk a cellánkban és bámultunk egymásra. Na jó, ez nem teljesen igaz. Luhan többnyire megállás nélkül jártatta a száját, mesélt az életéről, a barátairól, a munkájáról, a hobbijairól és mindenről, ami tök lényegtelen volt. Tudtam, hogy mindezt azért csinálja, hogy feldolgozza, ami vele történik. Ő még kapaszkodott abba, hogy mindent, amije volt, visszakaphatja, holott legbelül ő is tudta, azzal, hogy ezekről mesél lassan, de biztosan elengedi és beletörődik az életébe.
Sokszor idegesített a hangja és az, amiket mond, de nem akartam, hogy magába roskadjon. Valamiért segíteni akartam neki, pedig tudtam, hogy számára a halál megváltás lenne. Hagynom kellett volna, hogy ő is begolyózzon és feladja, de mégsem tettem.
Másfelől viszont élvezettel hallgattam a mondandóját. Talán azért volt így, mert már elfelejtettem, milyen is volt az életem. Tényleg! Milyen is volt? Család, barátok, munka, szórakozás… egyik sincs meg. Nem szabadott volna ezekre gondolnom, nem szabadott volna álmodoznom, de mégis… jól esett. A saját szabályomat szegtem meg, de ahogy Luhan mesélt az életéről, a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak, vissza a múltamba, az emlékeimbe és olyan emlékképek villantak fel, amikről teljesen megfeledkeztem. Arcok, mosolyok, nevetések, illatok, hangok… istenem, vajon van még, aki vár rám odakint? Vajon lenne értelme még innen kijutnom? Vajon lemondtak már rólam és sikerült elengedniük? Bármennyire is szeretném, hogy keressenek, és sose adjanak fel, az ő érdekükben reméltem, hogy már réges-régen eltemettek.

*

Egy héttel később megtörtént az a bizonyos szökési kísérlet. Mikor ez a fülembe jutott, kedvem támadt nevetni. Xiumin tényleg képes volt megpróbálni? Azt hittem, ennél több esze van.
Hajnali háromkor történt ez az eset. Arra riadtam, hogy az egyetlen ablakon keresztül őrületes erővel világít be valami villódzó, kék fény, valamint dobhártyaszaggató riasztó ver visszhangot az egész épületben.
Álmosan nyújtóztam egyet, és vetettem egy pillantást Krisre, akivel pont találkozott a pillantásom. Ő csak vállat rántott, átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Ezután Luhanra néztem, aki ijedten bámulta az ablakot és minden egyes dörrenésnél összerándult.
Befordultam a fal felé, majd fejemet visszahelyeztem a hideg betonra és lehunytam szemeimet. Mielőtt elaludhattam volna, Luhan halk és vékony hangja szelte ketté a levegőt:
-    Mi történik odakint?
Nem akartam neki válaszolni, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, de ajkaim mégis beszédre nyíltak.
-    Épp lelőnek pár farkast. Nyugodj meg, neked itt nem eshet bajod. Aludj tovább.
-    Hogy tudtok ti békésen aludni, mikor a fajtársaitokat megölik?
-    Az ő bajuk, ha szökni akarnak. Ha nem fogják fel, hogy ez a legnagyobb hülyeség, amit elkövethetnek, akkor csinálják.
-    Jó, de akkor is. Tényleg nincs benned egy cseppnyi együttérzés sem? Ők… a családunk.
-    Luhan, most komolyan! – nevettem fel, és felültem, majd felé fordultam. – Család? Ne haragudj, de mióta is vagy itt? Két hete sem? Család? Nem is találkoztál velük, úgyhogy ne beszélj badarságokat. És nem, nincs együttérzésem. Ha minden halálesetet magamra vennék, lelkileg már roncs lennék és én is beálltam volna az öngyilkosok sorába. Sose engedj magadhoz senkit, ez egy sokadik szabály.
-    Teszek a szabályaidra… - morogta az orra alatt, de én még így is meghallottam, azonban nem tettem szóvá. Tudom, hogy nem tetszenek neki a szabályaim, de rá fog jönni, hogy csak így élheti túl. – És igenis, itt mindenki egy család. Amíg ember voltál, téged is biztosan zavart, ha mondjuk egy barátodat bántották az iskolában. Ez most ugyanaz. Többé nem emberek vagyunk, hanem farkasok és az ellenségeink az emberek. Ők megölnek minket, pedig nekünk kéne velük tennünk ezt!
Luhan szemeiben dühöt láttam és valami mást is. Talán értetlenséget? Gyűlöletet? Tehetetlenséget? Bármelyik is volt az, tudtam, miért van, és hogy igaza van. Mégis, valamiért nevetnem kellett rajta.
-    Luhan, ugye tudod, hogy egykoron te is ember voltál? Ugye tudod, hogy a családod is emberekből áll? Ugye tudod, hogy nem az emberek változtak, hanem te?
Erre nem felelt. Tekintete zavart lett, majd lehajtotta a fejét, ezzel jelezve, megnyertem a vitánkat és bár nem ért velem egyet, ő nem hajlandó tovább vitatkozni.
Felsóhajtottam és visszafeküdtem aludni.

*

Két órával később dörömböltek az ajtón. Még időm sem volt kinyitni a szemeimet, amikor már nyílt is a zár, és maszkos alakok léptek be a cellánkba. Felrángattak minket a földről, majd bilincset tettek a kezünkre, és kivezettek a folyosóra. Luhan idegesen pillantott körbe az őt közre fogó egyenruhásokra, és ha nem látja rajtam a nyugodtságot, akkor biztosan pánikba esett volna.
Szemünkre kötöttek egy kendőt, majd a jól ismert zsákot is, és idegen, mégis ismerős folyosókon hurcoltak minket végig. Ahogy előre haladtunk, úgy egyre hangosabb lett a zsivaj és az illatok. Ekkor már tudtam, hogy az ebédlőbe visznek. Havonta egyszer összezártak minket, farkasokat egy nagyobb aulába, ahol ételt kaptunk és beszélgethettünk egymással. Nem volt kedvem ezzel a sok idiótával találkozni, de valami felkeltette az érdeklődésemet: most hónap vége volt. Az ilyen összezárások minden hónap elején szoktak lenni, vagyis augusztusban ez már a második, ami pedig csak egyet jelenthet: valami történt vagy történni fog.
Amint odaértünk a helyiséghez, levették a fejünkről a zsákot, majd belöktek minket az ajtón, ami bezárult utánunk. Már jócskán voltak itt, és érkezésünkre semmit sem reagáltak, mindenki el volt foglalva a beszélgetőpartnerével. Olyan nagy volt a moraj, hogy nem tudtam egy érthető párbeszédet sem kihallani. Minden összefolyt mindennel.
-    Most mit csinálunk? – kérdezte Luhan, aki szorosan a jobb oldalamon állt.
-    Beszélgetünk – húzódott gúnyos vigyorra a szám, amint megpillantottam egy ismerős alakot. Elindultam az irányába, majd miután odaértem, leültem vele szembe. – Helló, Xiumin!
-    Mit akarsz? – nem hazudtolta meg önmagát. Most is ugyanolyan tapló volt, mint mindig.
-    Csak érdeklődni szeretnék, hogy sikerült a szökési terved? Csak nem kudarcot vallott? – elégedetten dőltem hátra a széken, és csaptam fel lábaimat az asztalra. Felvettem a „Na ugye, én megmondtam” vigyoromat, és úgy néztem rá, de Xiumin egyáltalán nem értékelte.
-    Fordulj fel! – nézett rám szúrós szemekkel, és felpattant, de Kris abban a pillanatban a vállánál fogva visszanyomta. – Most meg mi bajotok van?
-    Csak ismerkedem. Ez nem bűn, ugye?
-    Pofa be, Tao, nem vagyok vicces kedvemben! Ismerjük egymást, szóval térj a lényegre!
-    Tudni akarom, mi történt.
-    Tudni? Ugyan kérlek! Csak tőlem akarod hallani, hogy elbasztam, ugye? – hajolt egészen közel hozzám az asztal felett, majd suttogni kezdett. – Csak hogy nem volt semmiféle szökés. Igen, terveztem, de nem most. De páran megpróbálták, és lám, mi lett az eredménye? Meghaltak. Megint. Hatan. De ezúttal ebből a hatból ketten a cellatársaim voltak: Lay és Kai. Úgyhogy bocs, haver, de semmit nem tudok mondani, amitől boldog lehetnél.
Azzal felállt, majd otthagyott minket. Ezúttal hagytuk távozni.
Kissé elfancsalodott az arcom a hallottak után. Szégyelltem magam, amiért bunkózni támadt kedvem Xiuminnal, aki éppenséggel gyászolt. Noha azt mondtam, nem szabad kötődni senkihez, a cellatársaid ez alól mindig kivételek. Ha akarod, ha nem, de osztozni fogsz két vagy három emberrel, és egy idő után így is úgy is közel kerültök egymáshoz. Barátok lesztek. Barátok, akikre bármikor számíthatsz. És Xiumin most elvesztette őket, én pedig belegázoltam a lelkébe. Nem mintha érdekelt volna, hisz úgyis hamar túlteszi magát ezen, mégis, azért ezt nem akartam.
Luhanra pillantottam, aki kapkodta a fejét először Xiumin és köztem, majd Kris és köztem. Úgy festett, mint egy rakás szerencsétlenség, és valamiért kedvem lett volna azt a lüke és idegesítő fejét az asztalba verni. Természetesen ez csak a düh miatt volt, ami nem jutott a felszínre, mert abban a pillanatban két idegen, mégis ismerős alak ült le hozzánk.
-    Tudni akarjátok, mi történt? – kérdezte a kis gülüszemű srác, akit ha jól sejtettem, Kyungsoonak hívtak.
-    Látom rajtatok, hogy majd epekedtek ezért az információért! – csatlakozott társához a másik barna hajú, Suho.
-    Miért, mi történt? – tette fel remegő, mégis kíváncsi hangon a kérdést Luhan.
-    Nem fogjátok elhinni, pedig tényleg igaz! – áradozott Kyungsoo, és majd kicsattant az örömtől. Még soha életemben nem láttam senkit ennyire örülni, és ez felcsigázott. Mitől lehet valaki ennyire boldog? Őrült lenne vagy…?
-    Ki vele, különben megjárod! – ragadta meg Kyungsoo nyakát Kris, aki ettől összerezzent és arca ijedté vált. Barátja átvette a szót, és hatalmas vigyorral az arcán megszólalt:
-    Ismeritek a szobatársunkat, Baekhyunt? – kérdezte, mire mindannyian megráztuk a fejünket. – Az a kurva nagy igazság, hogy annak a marhának sikerült megszöknie.

http://i.imgur.com/ek5US.jpg