2017. június 28., szerda

MOONLIGHT EXTRA - 14. rész

~ 14. rész ~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ablakon beszűrődő napfény égeti a szememet. Hümmögve húztam a fejemre a takarót, mert lusta voltam megmozdulni és nem akartam még egyáltalán felkelni. Aztán ahogy feküdtem az ágyban, szép lassan elkezdtek dolgozni az agytekervényeim és felmerült bennem az a kérdés, vajon miért van ilyen világos, amikor az este még el volt húzva a függöny?
Ki van bent a szobámban?
Úgy pattantak fel a szemeim, mint még soha, és egyből ledobtam magamról a takarót, majd hirtelen felültem. Megdörzsöltem a szemeimet és körbenéztem. Ekkor vettem észre, hogy a szemközti széken ott ül Tao, kávéval a kezében és engem méreget.
- A frászt hoztad rám! – Emeltem fel hangomat és idegesen fújtam ki a levegőt. – Te valami perverz vagy, aki lányokat leseget alvás közben? Mit keresel itt?
- Neked is szép jó reggelt – eresztett meg egy vigyort, majd arca semlegessé vált, ahogy a lényegre tért. – Elmondtad nekik a kis titkodat?
A hajamba túrva felsóhajtottam, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ébredés után rögtön ilyeneket kérdezget, még tiszta kómás voltam, nagyon még gondolkodni se tudtam. Ráadásul fájt a fejem a másnaposság miatt, és ilyenkor még érzékenyebbé váltam minden negatív dologra.
- Igen… Igen, elmondtam nekik – válaszoltam némi tétovázás után, miközben tovább nyomkodtam az arcomat, remélve, ettől majd helyre pofozom magam és nem leszek olyan fáradt.
Tao egy pillanat erejéig meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy tényleg megteszem. Végül csak bólintott egyet, majd felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.
- Várj! – Szóltam utána.
Felém fordult, és csak nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, egy pillanat erejéig összezavarodtam és totális káosz keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mit akarok mondani, így visszacsuktam a számat. Tao, látva a reakciómat, ismét hátat fordított és megfogta a kilincset.
Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy ismét visszabillenjek a rendes állapotomba, és feltegyem a kérdést, amit akartam:
- Te mikor akarod elmondani a titkodat nekik?
Tao zsebre dugta a kezeit és lassan, tétován, féloldalasan felém fordult:
- Milyen titkot?
- A Haejines dolgot. Hogy ő a testvéred. Mert a testvéred, nem? – Néztem rá kitartóan, majd vállat vontam és visszadőltem az ágyba. – Csak úgy mellékesen megjegyezném, róla is meséltem a többieknek, és ha te nem mondod el nekik, akkor majd én megmondom, hogy téged faggassanak.
- Most így akarsz bosszút állni? Nevetséges vagy – hördült fel, miközben összefonta kezeit maga előtt. – Most kaptam vissza a féltestvéremet, akivel fogalmam sincs, hány éve nem találkoztam, és akit halottnak hittem, és arra kényszerítesz, hogy egyetlen este után számoljak be mindenkinek erről? Több időre van szükségem.
- Te sem adtál nekem időt, hogy megemésszem, ami nagyival történt – vágtam vissza dühösen.
- Neked volt rá nyolc hónapod, ha nem több, nekem meg egy estém. Ez azért mégiscsak más.
- Jó, ez igaz, de a helyzet most bonyolultabb, tekintve, hogy Haejin lehet a megoldás a problémátokra.
- Problémánkra? – Vonta fel a szemöldökét.
- A problémátokra. Hogy farkasok vagytok és ő ezen kísérletezik, hogy ezt visszaállítsa. Ne mondd, hogy nem mondta el neked! – Szemeimet forgatva ültem fel ismét az ágyban, és nagyokat pislogva meredtem rá.
- Ami azt illeti, beszéltünk róla, de ez akkor is más. Ő a testvérem és sok mindent be kell pótolnunk. Ne kényszeríts ilyenekre – mondta már-már sértődötten, majd szó nélkül kiment a szobából.
Kedvem lett volna még mondani neki néhány dolgot, de felesleges lett volna. Csak a saját álláspontját nézte, és képtelen volt megérteni az én helyzetemet. Valószínűleg azért, mert még mindig nem volt képes elfogadni önmagát és beletörődni abba, hogy az élete gyökeresen megváltozott, de akkor se volt szép tőle, hogy engem okolt mindenért.
Harmadszorra is elnyúltam az ágyon és hosszas gondolkodásba kezdtem. Néma csend honolt, egyedül csak a saját szuszogásom vert visszhangot, ami egy idő után szabályosan idegesítővé vált.
Igazság szerint rettentő éhes voltam, hisz elmúlt tizenegy óra is, de féltem kimenni a nappaliba. Nem akartam látni a többiek megvető pillantását, ahogy rám néznek. Nem éreztem bűntudatot, legalábbis nem annyira, de akkor is rossz érzés volt a mostani helyzet és nem tudtam, mégis hogyan kezeljem mindezt.
Végül, az éhség győzött, ezért egy gyors zuhany után összekaptam magam és elhagytam a szoba biztonságát. Néhányan a nappaliban tévéztek és lelkesen beszélgettek, de ahogy megjelentem, elhalkultak és egy gyors pillantás után tekintetüket a képernyőre szegezték.
- Sziasztok – köszöntem halkan, de válasz nem érkezett.
Kedvem lett volna sírni, de visszanyeltem a könnyeimet. Borzasztóan éreztem magam, és szerettem volna elmondani nekik, hogy ne viselkedjenek így velem, mert nekem is fáj, de vissza kellett tartanom a gondolataimat, az érzéseimet. És ez igazán elkeserítő volt. Hogy azon a barátaim előtt, akiknek nyíltan, bármikor bármit elmondhattam, most mégis csendben kellett maradnom. Jelenleg nem volt senki, akivel megoszthattam volna a fájdalmamat, és ettől teljesen egyedül éreztem magam.
A konyhába iszkoltam, ahonnét finom illatok jöttek. Kyungsoo és Baekhyun főzöcskéztek, de ott volt még Kai is, aki a telefonjáról nyomatott valami - számomra ismeretlen - koreai pop dalt. Nekik is köszöntem, ahogy bementem, majd a hűtőhöz léptem, mintha ott sem lettem volna. A jókedv azonnal szertefoszlott, és kínos, feszült csend telepedett ránk.
Kivettem egy üveg vizet a hűtőből, meg egy almát, majd se szó, se beszéd, amilyen gyorsan csak lehetett, inkább visszamenekültem a vendégszoba magányos csendjébe.
A szívem rendesen kalimpált, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Pityeregve kezdtem el enni az almát, bár egyáltalán nem volt akkor már hozzá étvágyam, hiába jelezte hangos korgással a gyomrom a táplálékhiányt. Kezeim remegtek, ahogy minden egyes falatnál a számhoz emeltem a gyümölcsöt, miközben a másikkal beledobáltam a táskámba azt a néhány cuccot, amit magammal hoztam. Nem akartam itt maradni.
Nem bírtam itt maradni.
Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy elmeneküljek és visszamenjek Szöulba. Amúgy is így terveztem, most pedig pláne nem volt kedvem tovább maradni.
Megtöröltem a szemeimet, feldobtam magamra egy enyhe sminket, majd tanácstalanul ácsorogni kezdtem az ajtó előtt. Ki akartam menni, de ahhoz megint látnom kellett volna őket, és képtelen voltam ismét a szemükbe nézni. Ott tébláboltam, hol a kilincsre fogtam, hol elengedtem és hátrébb léptem, miközben mellkasomban eszeveszetten dübörgött a szívem az izgalomtól és a kétségbeeséstől. Megalázottnak éreztem magam, szánalmasnak és hülyének, védtelennek és elveszettnek. Körülbelül így éreztem magam az első munkanapomon is, amikor nem tudtam, mi vár majd rám, és biztos voltam abban, hogy újoncként mindenki alaposan szemügyre vesz.
Végül lehunytam szemeimet, vettem egy nagy levegőt és kimentem. Jobb túlesni rajta minél előbb.
Ismét a nappaliba mentem, de akkor már nem volt ott senki, az ebédlőbe tömörültek mindannyian. Messziről is láttam, hogy nekem nem terítettek meg, amitől még rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt akarnak fájdalmat okozni, vagy egyszerűen így próbálnak nem tudomást venni rólam és a saját fájdalmukat leplezni, mindenesetre bármi is volt az igazság, engem eléggé szíven ütött. Lehet, hogy hibáztam és előbb kellett volna szólnom mindenről, még csak nem is kértem a bocsánatukat, de azok után, amit értük tettem, tényleg így a semmibe kell venniük? Tényleg ennyire könnyen el lehet felejteni? Létezik, hogy az emberek csak így eldobjanak valakit maguktól? Nem értettem, a zárkózott kis világomnak ez túl sok volt egyszerre. Régebben pont ezek miatt zárkóztam be és tartottam távol magam minden embertől, most pedig minden a nyakamba zúdult, és nem tudtam, hogyan tudnám ezt megérteni.
Sóhajtottam egyet, és az előtörő könnycseppeket kitöröltem szemeimből. Elfordítottam a tekintetem, majd a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetem. Menni akartam, de a lábaim megálljt parancsoltak. Köszönjek el, vagy menjek szó nélkül? Csináljam azt, amit ők, vagy zavarjam meg a boldogságukat?
Végül nem én hoztam meg a döntést.
Az ajtó egyszer csak magától kinyílt, és egy magas, vékony testalkatú, barna hajú srác esett be rajta, majd erőtlenül térdre rogyott a padlón.
Egy halk sikoly hagyta el a számat a hirtelen jövevénytől, és ijedtemben hátrébb ugrottam, amire a többiek is felfigyeltek és a nappaliba özönlöttek.