3. rész

~ 3. rész ~

Mikor megérkeztük Dalseongba, egy Daegu melletti kisvárosba, a nap már lemenőben volt. Nem tudom, mennyi volt az idő és hogy hány órát utaztunk, mert az út nagy részét átaludtam.

Egy kétszintes, fehér falú ház előtt álltunk meg. Hatalmas fekete vaskerítés zárta körbe, és a szép kis előkert igazi, vidéki házzá formálta. Nem sokban különbözött a régi lakásunktól, de már most beleszerettem az új otthonomba.

Miután bevittük a csomagjainkat és a fuvart is kifizettük, megálltunk a kapuban.

-      Na, hogy tetszik? – kérdezte Nagyi mosolyogva, és átölelte derekamat.

-      Csodálatos – öleltem meg, és megpusziltam az arcát – Köszönöm, Nagyi. Azt hiszem, megmentetted az életemet.

-      Ugyan. Mindkettőnkre ránk fért a változás. Na, gyere, nézzünk körbe.

Bementünk a lakásba és minden helyiséget végignéztünk. A földszinten volt a konyha, a nappali, egy kis fürdő és egy szoba, az emeleten pedig két szoba és egy fürdő. Kisebb volt, mint a régi lakásunk, amit nem bántam, elvégre is két személynek felesleges hatalmas házban lakni. Itt legalább kényelmesen elfértünk.

Nagyi a lenti szobát vette birtokba, én pedig az emeletre rámoltam fel az összes csomagomat. Amint beléptem a szobába, sírva fakadtam. Na, nem azért, mert ennyire szép volt, hanem mert alig akartam elhinni, hogy mostantól minden más lesz. Így jött ki rajtam a feszültség és minden elnyomott érzésem.

Ölelő karokat éreztem meg derekam körül. Nagymama nyugtatóan simogatta a hátamat és kedvesen mosolygott.

-      Nyugalom, drágám – fogta közre arcomat kezeivel és ujjhegyével végigcirógatta bőrömet – Jaj, aranyom, ennyire boldog vagy?

-      Nagyon – nyögtem ki nagy nehezen – Sosem lehetek neked elég hálás ezért.

Nagyi csak szélesen mosolygott. Sosem kellettek nekünk szavak, mindig megértette az érzéseimet anélkül, hogy akármit is mondtam volna.

-      Lemegyek, csinálok egy kis levest.

Amint becsukta maga után az ajtót, leültem az ágyamra és még jobban sírtam. Rettenetesen örültem, hogy vége mindennek és új élet kezdődik. Furcsa volt ennyi új érzést megtapasztalni: öröm, remény, vidámság, izgatottság. Ezeket ezelőtt sosem éreztem, mindig csak a magány és a félelem egyvelege lakozott bensőmben. De ezek eltűntek belőlem és egy pillanat alatt új emberré váltam. Mintha újjászülettem volna.

Megtöröltem a könnyeim, és körbenéztem a szobában. Nem volt olyan hatalmas, de nagyobb volt, mint a régi szobám. Mályvaszínűre festett falak vettek körbe, amikre a kedvenc szavaim voltak rajzolva. Vajon Nagyi mióta fáradozott azon, hogy ezt a házat megvegye és így felújítsa? Mert biztos voltam benne, hogy nem egyik pillanatról a másikra ment, és már hosszú ideje tervezte ezt a költözést.

A szoba üres volt, az ágyamon és két szekrényen kívül még semmi sem volt bent, de a nap hátralévő részében ezen változtattam. Minden holmimat kipakoltam, és teljesen otthonossá tettem az újdonsült szobámat. Nem sokban különbözött a régitől, de valahogy mégis közelebb állt a szívemhez és sokkal kellemesebb érzés volt bent tartózkodni. Talán azért éreztem így, mert a régi kis menedékem falai között rengeteget sírtam és felgyülemlett a fájdalom, ami mindig fojtogatott, ha csak beléptem oda. Itt azonban minden új volt és egy új kezdet reményében tekintettem rá.

Észre sem vettem és már szinte ránk is köszöntött az este. Lementem a konyhába, ahol Nagyi már egy tál forró levessel várt.

-      Hogy tetszik az új szobád? – kérdezte vacsora közben - Sikerült kipakolnod?

-      Igen. És egyszerűen imádom. Te festetted le, ugye?

-      Hát… egy kis segítségem volt, de igen, én is közrejátszottam benne – nevette el magát.

-      Tudtam én – mosolyodtam el én is – Te már kipakoltál?

-      A szobámat már berendeztem, de a többi dolgot holnapra hagyom.

Miután megvacsoráztunk, gyorsan elmosogattam, és már indultam is volna fel az emeletre, hogy letusoljak, majd aludni menjek, amikor Nagyi megállított.

-      Minseo – fogta meg karom a lépcső aljában.

-      Igen?

-      Nem tudom, mennyire kéne ezt most felhoznom, de azon gondolkodtam, hogy most, hogy így elköltöztünk… te gondoltál már arra, hogy iskolába menj?

Nagyi kérdése ledöbbentet és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a félelem visszatér belém. Iskola… ezt a szót utáltam hallani. A történtek után már csupán a szó hallatán libabőrös lettem. Miután magántanuló voltam és leérettségiztem, kihagytam egy évet és elmentem dolgozni. Nem terveztem tovább tanulni, mert nem igazán éreztem úgy, hogy nekem van okom folytatnom. Egyedül fogok élni, elég, ha annyit keresek, ami egy főre elég. Azonban most, hogy elköltöztünk, lehetőségem adódott mindenre, amihez hozzátartozott az is, hogy el kellett végeznem egy egyetemet is. Ideáig ez meg se fordult a fejemben, de most…

-      Akarok iskolába menni – mondtam kissé határozatlanul, majd Nagyi meghökkent arcába néztem, és elmosolyodtam – De tényleg. Azt hiszem, meg kéne próbálkoznom vele újra.

Adtam egy puszit neki, majd felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy felkészültem arra, hogy emberek közé menjek, de tudtam, ha elkezdek gondolkozni ezen, a válaszom nem lenne. És ezt nem engedhettem meg magamnak. Olyan sokáig voltam elzárva a külvilágtól, annyira vágytam arra, hogy végre ne legyek ennyire magányos és hogy olyan lehessek, mint a többi fiatal, és ha most megállok, ha nemet mondok… talán sosem tudom legyőzni a félelmeimet.

*

Másnap délelőtt befejeztük Nagyival a rámolást, így végre minden a helyére került és kijelenthettük, hogy elkészült az új lakásunk. Bár rettenetesen fáradtak voltunk, ebéd után kimentünk a kertbe és úgy döntöttük, azt is rendbe szedjük egy kicsit. Meglocsoltuk a ház előtti virágokat, valamint a teraszon lévő cserepekbe új virágokat ültettünk.

Miközben kertészkedtünk, a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Egyre csak az iskola járt a fejemben. Bár még volt két hét az iskolakezdésig és még azt se tudtam, hová fogok menni és mit fogok tanulni, én már most izgultam. Sosem gondolkoztam el azon, mit szeretnék tanulni, és kissé ijesztő volt rádöbbenni, hogy ötletem sincs, mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Na, meg honnan tudjam, hol van itt a közelben iskola, és ha van, az jó lesz-e nekem? Bár reméltem, hogy a felnőtt emberek érettebbek, mint a gyerekek, azért mégiscsak tartottam ettől az egésztől.

Megráztam a fejem és elhessegettem a gondolataim. Nem akartam most ezzel terhelni magam, egyelőre elég volt az, hogy új környezetben vagyok. Még azt is ki kellett derítenem, hol van a közelben bolt, vagy hol vannak a buszjáratok, na és persze az új szomszédokat is meg kellett ismerni.

-      Minseo, hoznál egy kis vizet? – kérdezte Nagyi, én pedig bólintottam egyet.

Hátramentem a kertbe és megtöltöttem az öntözőkannát, majd mikor megindultam visszafelé, valami fejbe talált, amitől elveszítettem az egyensúlyom és a földre estem.

-      Áh, basszus – kaptam a kezem a fejemhez és megdörzsöltem a fájó pontot. Megnéztem a tenyerem, de szerencsére nem lett véres.

-      Úristen, jól vagy? – hallottam meg egy aggódó, idegen hangot, ami távolról jött, de hiába néztem körbe, senkit sem láttam. Cipődobogást éreztem a hátam mögül, de mielőtt megfordultam volna, valaki hirtelen leguggolt elém és megfogta a karom. – Jól vagy? Nagyon megsérültél?

Az előttem térdelő fiúra néztem, és kissé hátrébb ugrottam, amikor érzékeltem, milyen közel van hozzám. Gyorsan végigmértem az ismeretlent, a barna szemeket, a hófehér és hibátlan arcot majd a barna, kócos hajat. Egész helyes volt, és csak akkor reagáltam kérdésére, mikor meglengette szemeim előtt a kezét.

-      Mi? Ja, igen, jól vagyok, csak… mi az isten volt ez? – kérdeztem a fejemet simogatva. Az idegen felállt, majd a kezét nyújtotta, én pedig hagytam, hogy felsegítsen a földről. Leporoltam a nadrágom, és amikor ismét az idegenre néztem, láttam, hogy ő is megkönnyebbült.

-      Fejbe dobtalak egy labdával. Ne haragudj, nem volt szándékos. Épp a kistestvéremmel játszottam és véletlenül átrepült a labda. Biztos, minden rendben?

-      Persze, kutya bajom. De… várjunk, te itt laksz a szomszédban?

-      Igen. Te pedig most költöztél ide, ugye?

-      Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem vissza kissé gyanakodva, mire az ismeretlen fiú csak elmosolyodott.

-      Ezelőtt még sosem láttalak itt, ráadásul tegnap az ablakból láttam a költöztető autót, úgyhogy biztos, hogy tegnap érkeztél.

-      Áh, vagy úgy – könnyebbültem meg, majd kínosan elmosolyodtam én is.

-      Egyébként Chanyeol vagyok.

 

2. rész

~ 2. rész ~

A kemény beton nyomta a hátamat, de képtelen voltam megmozdulni. A gyógyszer annyira lebénította testem, hogy csak feküdni bírtam. Csak bámultam a fölöttem elterülő plafont, és azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések vonalát követtem, miközben némán tűrtem, hogy a lecsöpögő, ismeretlen folyadék arcomat beterítse. Szabályosan viszketett tőle a bőröm, de nem tudtam felemelni a kezem, hogy letöröljem.

Hosszú percek teltek el, néma csendben. Mikor így feküdtem a földön, azon gondolkoztam, vajon nappal vagy éjszaka van? Vajon milyen évet írunk? Hány nap is telt el pontosan azóta, hogy itt vagyok? Mikor lesz végre vége mindennek? Csupa értelmetlen és hasztalan kérdések, de valamivel el kellett terelnem a gondolataimat. Az igazság az, hogy ilyenkor, mikor nem tudsz tenni semmit, az agyad egy csomó emlékképet felidéz, olyanokat, amiktől a szíved összeszorul, és az ilyenektől jobb mielőbb megszabadulni. Amit itt megtanultam, hogy nem éri meg fantáziálgatni, mert azzal csak az őrületbe kergeted magad.

Ahogy teltek a hetek, a hónapok, majd az évek úgy a múlt emlékei is elhalványodtak. Igaz, volt néhány pillanat, amik olyan nagy nyomot hagytak maguk után, hogy sosem fakultak meg, a legtöbb mégis elveszett. De nem csak az emlékek… a szeretteink arca is elhomályosodott. Hogyan nézett ki apám? Milyen volt anya aggódó tekintete? És a testvérem utálatos nézése? Vagy a barátaim ördögi vigyora? Nem tudtam felidézni őket. Csak a körvonalukat láttam halványan, semmi többet. Ha most megjelentek volna előttem, lehet, fel se ismertem volna őket. Ilyenkor jöttem rá, hogy már nem maradt semmim és ez borzasztóan fájt. És ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem gondolhattam rájuk, nem idézhettem fel a múltat, el kellett temetnem, mert… nem volt értelme vágyakozni. Minden, ami volt, elmúlt, vége, nincs tovább, sosem kapom vissza, sosem lehetek az, aki voltam. Nincs haszna semminek, mert ha a múltban élek, az csak legyengít.

A zár kattanása rántott vissza a valóságba. A túloldalról cipők tompa puffanását, valamint némi dulakodást hallottam, majd egy hangos kiáltást, végül valami mellém zuhant, az ajtó pedig nagy csattanással záródott be és ismét minden elcsendesedett. Nem tudtam megmozdítani a fejem, bármennyire is szerettem volna, így nem tudtam megnézni, mi az.

-      Mocskos rohadékok – hallottam meg az ismerős hangot szitkozódni, majd ahogy felült és hátát nekivetette a szemközti falnak, félig megláttam a hozzátartozó arcot is.

-      Minden oké, haver? – kérdeztem tőle csak úgy udvariasságból.

-      Ja – jött a tömör válasz – Ezek a szemetek megint kiképzést tartottak.

-      Áucs. Nem lehetett kellemes.

-      Nem volt az. Mindegy, legalább hamar begyógyulnak a sebeim. De a helyedben nem magam miatt aggódnék. Te elég szarul festesz.

-      Úgy is érzem magam.

-      Megint telefecskendeztek azzal a cuccal?

-      Ja. És nagyon megköszönném, ha segítenél felülni, mert egy tapodtat sem bírok mozdulni.

Nem kellett kétszer mondanom. Wu Yifan, vagy ahogyan mindenki ismerte, Kris, a cellatársam, odakúszott mellém, hónom alá nyúlt, és mintha egy rongybaba lennék, ülő helyzetbe tornázott. Afalról rám csöpögött nedvességet letörölte az arcomról, majd visszamászott velem szembe.

Ha mondhatom azt, Kris volt az egyetlen barátom. Amikor idekerültem, ő már itt volt, és ha ő nincsen, akkor már biztosan feladtam volna. Igazából már az első perctől kezdve meg akartam halni, de az ő társasága elviselhetőbbé tette az ittlétet. Elég sok közös volt bennünk, és hamar egy hullámhosszra kerültünk. Bár azt hiszem, nem is lett volna más választásunk, már ha csak azt vesszük, hogy cellatársak vagyunk. Ő volt az egyetlen élőlény, akivel kommunikáltam az elmúlt éveim alatt.

Mindketten ugyanolyan szerencsétlenek voltunk. Én lemondtam arról, hogy valaha kikerülök innen, így nem maradt semmim, Krisnek pedig alapból nem volt semmije. Elég balhés srác volt, árvaházban nevelkedett, majd miután megszökött onnan, az utcán nőtt fel. Igaz barátai nem voltak, az egyetlen reménye a barátnője volt, de elmondása szerint ő egy kurva volt, aki biztosan nem sokáig volt magányos, miután Kris csak úgy felszívódott.

 Az ok, amiért ennyire egymásra találtunk, és ami közös volt bennünk, hogy egyikünk sem reménykedett. Beletörődtünk, hogy itt pusztulunk el és elfogadtuk, hogy mi vár ránk. Krisnek nem volt miért kijutni innen, én meg mint mondtam, tudtam, hogy felesleges vágyakozni. Mindenki más, aki rajtunk kívül itt tartózkodott, még reménykedett. Mindenki. Csak mi ketten nem. Különcök voltunk, de legalább egyikünk sem érzett fájdalmat.

-      Mennyi idő, míg elmúlik a hatása? - kérdezte nem sokkal később Kris, akinek már láthatóan az összes sebe begyógyult. Egyedül csak a véres ruhája jelezte, hogy nemrég még több ezer vágás borította testét.

Az úgynevezett „kiképzés” nem állt másból, minthogy perceken, néha órákon át kínoztak. Láncokkal csapkodtak, égő vasrudakkal vertek el, téglákkal dobáltak és hasonló finomságok. Mindezt azért, hogy minél több fájdalmat képes legyél elviselni. Sosem akartak megölni, csupán csak addig mentek el, amíg el nem ájultál. Minél több szenvedést túlélsz, annál erősebb vagy és annál gyorsabban gyógyulnak a sebeid.

Amit pedig velem műveltek… szintén ilyesmi volt, csak éppen a belső szerveidet erősítették. Lebénítják a tested, amibe nem halsz bele, de egy idő után hozzászokik a szervezeted a méreghez. A cél az volt, hogy egyszer, ha ilyen mérget beadnak, meg se érezzem.

Ha úgy vesszük, se Krisnek, se nekem nem volt esélyem arra, hogy meghaljunk. Mindketten azok közé a farkasok közé tartoztunk, akik jól sikerültek. Mi ketten voltunk a legrégebb óta itt bent, vagyis a legrégebbiek, akik túlélték. A halál megváltás lett volna számunkra, de mivel nem akartak megölni minket, csak reménykedhettünk, hogy Krist egyszer sokkal erősebben ütik meg, mint kéne és belehal, vagy nekem több mérget adnak be, mint amennyit lebírok küzdeni. De a napok múlásával a remény egyre távolabb szállt tőlünk. Már csak az volt a kérdés, ha elérik, amit akarnak, és olyan farkasok leszünk, mint akit elképzeltek… mégis mi lesz velünk? Mi a tervük velünk?

-      Általában egy óráig kába vagyok, de… azt hiszem, most már meg tudom mozdítani a kezem, pedig csak fél órája vagyok bent – mondtam, miután sikeresen fel tudtam emelni a kezem a levegőbe.

-      Szerencsétlen – felelte Kris – Mekkora adagot kaptál?

-      Kétszer annyit, mint amennyit a múlt héten.

-      Ezek szerint egyre jobban megszokja a szervezeted. Sajnálom, haver.

-      Én is, de nincs mit tenni.

Aznap többet nem beszélgettünk. Mindkettőnket kimerített a mai kísérlet, így hamar elaludtunk. Kris már javában szuszogott, én viszont még percekig fent voltam és ismét a plafont néztem. Az ablakon beszűrődött a hold sápadt fénye, és a csontjaimban éreztem, hogy már csak napok kérdése, és ismét telihold lesz. Arra gondoltam, vajon ezúttal mi történik? Megint olyan fájdalmas lesz átalakulni, mint legutóbb? Ezúttal melyik idióta fog kísérletet tenni a szökésre? És vajon ki lesz az, aki belepusztul az átalakulásba? A legnagyobb kihívást ugyanis nem a kínzások és a különböző mérgek, gyógyszerek okozták, hanem az átalakulás. A legtöbben nem élik túl az első, a második vagy akár a tízedik átalakulásukat. Fogalmam sincs, hány emberen kísérleteztek, de eddig minden alkalomkor legalább öten meghaltak. Ha azt vesszük figyelembe, hogy minden hónapban van egy telihold, az évente legalább hatvan halálesetet jelent. És lehet, ennél többen halnak meg. Vajon mennyien vagyunk életben? Vajon mióta folyik ez a kísérlet? Nem akartam tudni. A számokkal nem éri meg foglalkozni, mert annál elrettentőbb ez az egész.

1. rész

~ 1. rész ~

Gyönyörű reggelre virradt. A napsugarak játékosan simítottak végig bőrömön, nekem pedig egy mosoly ült az arcomra. Megdörzsöltem szemeim, majd kinyitottam azokat. Néhány percig csak feküdtem az ágyamban, végül nagy nehezen kikászálódtam és az ablakhoz léptem. Odakint ragyogóan sütött a nap, és amint kinyitottam az ablakot, friss virágillat töltötte meg orrüregem. Mélyet szippantottam a levegőből, majd a fürdőbe mentem, és egy gyors mosakodás után magamra kaptam egy melegítőnadrágot egy egyszerű kék pólóval, és lementem a konyhába.

Már a lépcsőn éreztem a gyümölcstea édeskés illatát, és amint betoppantam a konyhába, egy megterített asztal fogadott.

 - Nagyi, mondtam, hogy miattam ne csinálj ennyi reggelit. Ki eszi meg mindezt?  – sóhajtottam fel, majd nagymamámhoz léptem és nyomtam egy puszit az arcára – Jó reggelt!

 - Neked is jó reggelt, kincsem! – mosolyodott el, és miután leültem az asztalhoz, elém tett egy nagy adag tojásrántottát. – Nézz magadra, milyen vékony vagy, sokat kell enned!

 - De Nagyi, ha nekem mindent meg kell ennem, kipukkadok – forgattam meg a szemeimet, és nekiálltam a reggelinek. – Hm, ez nagyon finom.

 - Pedig ma szükséged lesz az energiádra, szóval egyél sokat! – simogatta meg a hajam, majd ő is leült velem szembe. - Ami megmarad, azt meg odaadom a szomszéd kisgyerekeknek, úgy sincsenek soha itthon a szüleik, biztosan keveset esznek.

Kiskorom óta a nagymamámmal éltem. A szüleimet sosem ismertem, születésem után nem sokkal később egy autóbalesetben vesztették életüket. A nagymamám nevelt fel. Ő volt az egyetlen élő rokonom, ő volt az én anyám, apám és barátom.

Sajnos az életem közel sem volt olyan fényes, mint amilyennek kívülről látszott. Akármikor végigsétáltam az utcán, az emberek csak a ragyogó, széles mosolyom és a boldog arcom látták. Mindig kedves voltam másokkal, ott segítettem, ahol csak tudtam, és noha mindezt szívből tettem, valójában nagyon magányos voltam. Nem voltak barátaim. Nem volt legjobb barátnőm. Nem volt pasim. Nem volt senkim, csak a nagymamám.

Hogy miért volt ez?

Én se tudom igazából. Már az óvodában is elkerültek a gyerekek, az iskolában pedig ez csak egyre rosszabb lett. Sokat bántottak és valamiért nem kedvelték a társaságom, pedig én tényleg nem tettem semmit senki ellen. Nagyi szerint irigyek voltak a szépségemre és a kisugárzásomra, amit gyerekként el is hittem, de ahogy idősebb lettem, mindez nem ért semmit. Külső alapján elítélni valakit? Ugyan már. Egy normális ember nem tesz ilyet. Ráadásul nem is tartottam magam szépnek, olyan voltam, mint mindenki más. Mivel mindenhol vannak olyanok, akiket ok nélkül kiutálnak, abban maradtam, hogy én is ilyen kirekesztett vagyok.

Mivel nem szerettek az iskolában, és ez annyira tönkretett, hogy csak sírni tudtam, Nagyi kiíratott onnan és magántanulóként folytattam tanulmányaim. Ennek egyszerre örültem is meg nem is. Örültem, mert így vége volt a mindennapos piszkálódásnak, a lelki terrornak, amit már annyira nem bírtam elviselni, hogy az öngyilkosságot fontolgattam. Mindezt tizenkét éves koromban. Viszont nem örültem, mert bár vége volt a szenvedésnek, ez egyelő volt azzal, hogy nincs számomra több remény. Annak ellenére, hogy az iskolában bántottak, reménykedtem, hogy egy nap jön valaki, aki a barátommá válik és mindennek vége lesz. Ha csak egy ember is lett volna, akit igaz barátomnak tudhatok, minden bántást el tudtam volna viselni. De senki nem volt mellettem… és így minden egyes nap maga volt a Pokol.

Az általános iskola után Nagyi megkérdezte, képes leszek-e a gimnáziumot emberek között tölteni. A válaszom nem volt. Rettenetesen féltem, hogy ott is ugyanaz folytatódik, ami korábban és nem mertem kockáztatni. Biztos voltam abban, hogyha még egyszer túl kell esnem ennyi megrázkódtatáson, akkor sosem fogok tudni újra mosolyogni. Inkább menekültem és elbújtam, ahelyett, hogy esélyt adtam volna. De a félelem átvette felettem az uralmat, így nem tudtam lépést tenni.

És bármennyire is féltem, az idő múlásával a magány is társammá vált. Eleinte még jó volt egyedül lenni, azonban miután a nagymamámon és a szomszédokon kívül nem beszélgettem másokkal, rettenetesen éreztem magam. Sokszor azon kaptam magam, hogy bámulok ki az ablakon és arról álmodozom, milyen jó lenne velem egykorúakkal társalogni, elmenni vásárolni, mozizni, vagy csak úgy beülni egy kávézóba és a fiúkról beszélgetni. Irigykedve néztem a házunk előtt elhaladó baráti társaságokat, a legfőbb vágyam volt, hogy én is egy ilyenbe tartozhassak. Minden olyan, amit a velem egyidősek tettek, nekem nem volt meg. És ez borzasztóan hiányzott. De tenni sosem mertem ellene.

Nagyi is észrevette, hogy nincs rendben velem valami, de sosem kérdezett rá. Tudta, miért vagyok ilyen, de nem tehetett semmit. Minden rajtam állt. Bár mindig azt mondta, hogy ne legyek szomorú, én sem leszek már sokáig magányos és nagy dolgokra vagyok elhivatott, de ezen csak jót mosolyogtam. Tudtam, hogy csak segíteni szeretne, és ha mást nem, hát tartotta a lelket bennem, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy nyitni merjek a világ felé.

 - Minseo! – lökte meg a kezem Nagyi, amitől ismét a valóságban találtam magam. – Végeztél a reggelivel?

 - Ühm, igen – ittam ki az utolsó korty teát a poharamból – Jaj, hagyd csak, majd én elmosogatok.

 - Ne butáskodj. Amíg én ezt megcsinálom, te hozd le a cuccaidat. A költöztető autó tíz percen belül itt lesz.

Gyorsan adtam egy puszit Nagyi arcára, majd felrohantam az emeletre. Igen, ez volt az a nap, amikor eljött az idő, hogy változtassak az életemen. Nagyi egy héttel ezelőtt felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha vidékre költöznénk, jó messze Szöultól. Igazából nem tudtam, mégis mit kéne ezzel a hírrel kezdenem, de csakhamar rájöttem, hogy talán itt az idő végre leküzdenem a félelmet és új életet kezdeni.

Új város, új emberek, új lehetőségek.

Sosem voltam még boldogabb, mint ezen a napon. Bár a félelem bennem volt ugyanúgy, egy percre sem eresztett, mellette ott volt az izgalom és a remény apró szikrája is. Sosem hittem volna, hogy valaha lesz esélyem reménykedni és meglátni a fényt az alagút végén. Az elmúlt két évben már szinte beletörődtem, hogy magányosan fogok meghalni, és senki nem lesz mellettem, most végre úgy éreztem, talán mégsem lesz így minden.

Tíz óra húsz perckor érkezett meg a házunkhoz az autó, amibe minden csomagot, bőröndöt, dobozt berámoltunk. Még egy utolsó pillantást vetettem a házunkra, a házra, amiben húsz évig éltem, ami egyszerre volt szenvedés és menedék, ami egyszerre okozott örömöt és szomorúságot, majd beszálltam a kocsiba.

Felbúgott a motor, én pedig nagyot sóhajtottam. Nagyi megfogta a kezem, és megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Itt volt vége a régi életemben. Itt volt vége a magányos Minseonak. Többé nem létezett az a lány, akit a fájdalom ölel körbe, aki éjszakánként sírva alszik el, és aki csak álmodozik arról, hogy milyen lehet a boldogság.

Az autó elindult, én pedig a házunkat néztem, amit lassan magunk mögött hagytunk. A szemeim megteltek könnycseppekkel, de ezek örömkönnyek voltak. Bár fájt a szívem, amiért itt kell hagyni a múltamat, az új élet reménye sokkal vonzóbb volt számomra és úgy éreztem, képes vagyok nyitni az új dolgokra. Ha most nem teszem meg ezt a lépést, talán sosem leszek rá képes.

A házunk eltörpült, elhomályosodott, majd eltűnt ugyanúgy, ahogy az utca is. Szép lassan egész Szöult magunk mögött hagytuk, és vele együtt a félelmet és a magányt is, melyek hosszú évekig hű társaim voltak.

Prológus

~ Prológus ~

Hangos üvöltés rázta meg az épületet. Mélyről jövő, fájdalmas, kétségbeesett üvöltés. Hosszan visszhangzott a szürke falak között, végül a nyomasztó csend elnyelte azt. Ismét mindent a némaság ölelt körbe.

Már senkit nem rázott meg ez a kiáltás. Ez itt mindennapos volt. Ha az ember hosszú ideje rohad egy ilyen helyen, akkor egy idő után minden megszokottá válik és szinte zene füleinek az ilyen keserves ordítás. Ilyenkor jössz rá, hogy az idő nem állt meg, hogy nagyon is életben vagy és hogy lassan te is sorra kerülsz. 

Hogy hol is vagyunk pontosan?

Azt én is szeretném tudni. Minden, amit évek óta látok az egy szűk, betonfallal körbevett szoba, egy kis ablakkal, melyen túl valószínűleg a szabadság vár. De hogy pontosan mi van az ablakon túl, azt sosem láttam… Egy erdő? Egy park? Egy város? Nem tudom. Sosem volt erőm felállni a földről és kinézni rajta. A mindennapos fájdalom és vérző sebek, na meg az a rengeteg gyógyszer, amit belénk tömnek, nem engedi, hogy akárcsak egy pillanatra is lássuk a reményt. A remény sajnos nem létezik számunkra.

Hogy mi is történik itt?

Sokáig én sem tudtam, de röviden szólva: emberkísérlet. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá. Valakik azzal mulatják unalmas életüket, hogy kísérleteznek rajtunk, mit sem törődve azzal, hogy mi ezt akarjuk-e vagy sem, hogy valakik várnak ránk, hogy ott a családunk, a barátaink, az életünk. De elég régóta vagyok itt, hogy tudjam, sosem fognak megtalálni. Talán eleinte kerestek minket, mára már biztos vagyok benne, hogy feladtak minket.

Abban is biztos vagyok, hogy senki nem tudja, mi folyik itt az isten háta mögött – mert ha ennyi idő alatt nem buktak le, akkor valószínűleg egy eldugott helyen vagyunk, elzárva a külvilágtól, olyan messze a várostól, amennyire csak lehet.

Hogyan kerültem ide?

Ötletem sincs. Egyik nap még békésen éldegéltem áltagos kis életemet, úgy, mint minden velem egykorú fiatal: iskolába mentem, majd délután a haverokkal elütöttük az időt, néha tanultam, veszekedtem a családommal, csajoztam, de boldog voltam. Aztán egy reggel már itt ébredtem. Rettenetesen meg voltam ijedve, és meg akartam szökni innen, de csakhamar rájöttem, hogy ez a legnevetségesebb dolog, amit tehetek. Eleinte még reménykedtem, mostanra már beletörődtem a sorsomba: itt fogok megrohadni. A legjobb, amit tehetsz, hogy csendben várod a halálod napját.

Miért pont én?

Az egyetlen kérdés, amire a leginkább kerestem a választ, és amiért bármit megadnék, hogy megtudjam. Számtalanszor végigpörgettem az életem, hogy vajon mikor tettem olyan lépést, amivel így kell fizetnem, de őszintén: nem tudom. Nem voltam egy jó gyerek, ezt bevallom, követtem el hibákat, bántottam meg másokat, megcsaltam a barátnőmet, de úgy gondolom, mások ennél sokkal többet vétkeztek. Mindezek mellett rengeteg jót tettem, segítőkész voltam és számíthattak rám, így bátran kijelenthetem: tiszta a lelkem.

Az idő múlásával rájöttem, értelmetlen a miért kérdésekre keresni a választ. Ezek sosem fogják elárulni, hogy mire megy ki ez az egész, mi céljuk velünk, és hogy miért is vagyunk itt.

De talán ha eljön az utolsó napom, megtudom. És nagyon remélem, erre már nem kell sokat várnom.

Hogy ki vagyok én?

A nevem Huang Zitao. Én vagyok a 68-as számú farkas.

Trailer és egy kis ismertető

Sziasztok!

Úgy egy hónappal ezelőtt támadt egy ötletem egy új történethez, és mivel nagyon megfogott, elkezdtem jegyzetelni... végül egy unalmas órámban nekifogtam és... most ott tartok, hogy publikálni fogom. Noha még nem sok rész van meg belőle, igyekszem lelkesen írni, amikor időm engedi. Remélhetőleg nem kell az új részekre heteket várni, mert annak nem örülnék.

A történetről csak annyit árulnék el, hogy EXO-s és mind a tizenkét tag benne lesz, valamint a már tőlem megszokottakhoz hűen benne lesz Minseo, de ez kiderül az előzetes videóból is. Hogy kinek milyen szerepe lesz, ki lesz benne többet és ki kevesebbet, az majd a történetből kiderül.

Ha már előzetes videó... ötletem sincs, miért csináltam, egyszerűen csak jól esett és kész. =D Ne várjatok nagy csodát, moovie makerrel csináltam, és két hete szenvedek vele. Ha még egyszer ilyen jutna az eszembe, hogy én egy történethez trailert készítsek, beszéljetek le, jó? Ennyiszer még sosem néztem meg az EXO klipeket, és ez még csak a kisebbik bajom volt... mire elmentette a videót... Na, az volt az igazi katasztrófa. Ez a kis hülye kiírta, hogy 496 perc alatt menti el. Persze, nem vártam meg, azért nem vagyok hülye. De végül most, este, fél perc alatt sikerült, fel is töltöttem és ettől úgy megőrültem, hogy úgy döntöttem, hajnalok hajnalán fogom elérhetővé tenni a blogot.

Hm... Azt hiszem, mást nem szándékozom mondani. Remélem, lesznek, akik olvassák a történetet és ha kérhetném, akkor ne felejtsetek el véleményt írni, oké? Számomra fontos a visszajelzés, és nem azért, hogy istenítsem magam, hanem mert majd egy napon szeretnék könyvet kiadni, ahhoz pedig tudnom kell, hogy a közönség milyen véleménnyel van az írásomról. Szóval örülnék, ha páran egy-két hozzászólással megdobnának. Nem várom el, hogy kilométeres szövegeket írjatok, de azért olyat, amiből tudni fogom, hogy mit gondoltok.

Akkor... nincs más hátra, mint előre, itt a trailer videó, és igyekszem mielőbb feltenni az első részt. :)