1. rész

~ 1. rész ~

Gyönyörű reggelre virradt. A napsugarak játékosan simítottak végig bőrömön, nekem pedig egy mosoly ült az arcomra. Megdörzsöltem szemeim, majd kinyitottam azokat. Néhány percig csak feküdtem az ágyamban, végül nagy nehezen kikászálódtam és az ablakhoz léptem. Odakint ragyogóan sütött a nap, és amint kinyitottam az ablakot, friss virágillat töltötte meg orrüregem. Mélyet szippantottam a levegőből, majd a fürdőbe mentem, és egy gyors mosakodás után magamra kaptam egy melegítőnadrágot egy egyszerű kék pólóval, és lementem a konyhába.

Már a lépcsőn éreztem a gyümölcstea édeskés illatát, és amint betoppantam a konyhába, egy megterített asztal fogadott.

 - Nagyi, mondtam, hogy miattam ne csinálj ennyi reggelit. Ki eszi meg mindezt?  – sóhajtottam fel, majd nagymamámhoz léptem és nyomtam egy puszit az arcára – Jó reggelt!

 - Neked is jó reggelt, kincsem! – mosolyodott el, és miután leültem az asztalhoz, elém tett egy nagy adag tojásrántottát. – Nézz magadra, milyen vékony vagy, sokat kell enned!

 - De Nagyi, ha nekem mindent meg kell ennem, kipukkadok – forgattam meg a szemeimet, és nekiálltam a reggelinek. – Hm, ez nagyon finom.

 - Pedig ma szükséged lesz az energiádra, szóval egyél sokat! – simogatta meg a hajam, majd ő is leült velem szembe. - Ami megmarad, azt meg odaadom a szomszéd kisgyerekeknek, úgy sincsenek soha itthon a szüleik, biztosan keveset esznek.

Kiskorom óta a nagymamámmal éltem. A szüleimet sosem ismertem, születésem után nem sokkal később egy autóbalesetben vesztették életüket. A nagymamám nevelt fel. Ő volt az egyetlen élő rokonom, ő volt az én anyám, apám és barátom.

Sajnos az életem közel sem volt olyan fényes, mint amilyennek kívülről látszott. Akármikor végigsétáltam az utcán, az emberek csak a ragyogó, széles mosolyom és a boldog arcom látták. Mindig kedves voltam másokkal, ott segítettem, ahol csak tudtam, és noha mindezt szívből tettem, valójában nagyon magányos voltam. Nem voltak barátaim. Nem volt legjobb barátnőm. Nem volt pasim. Nem volt senkim, csak a nagymamám.

Hogy miért volt ez?

Én se tudom igazából. Már az óvodában is elkerültek a gyerekek, az iskolában pedig ez csak egyre rosszabb lett. Sokat bántottak és valamiért nem kedvelték a társaságom, pedig én tényleg nem tettem semmit senki ellen. Nagyi szerint irigyek voltak a szépségemre és a kisugárzásomra, amit gyerekként el is hittem, de ahogy idősebb lettem, mindez nem ért semmit. Külső alapján elítélni valakit? Ugyan már. Egy normális ember nem tesz ilyet. Ráadásul nem is tartottam magam szépnek, olyan voltam, mint mindenki más. Mivel mindenhol vannak olyanok, akiket ok nélkül kiutálnak, abban maradtam, hogy én is ilyen kirekesztett vagyok.

Mivel nem szerettek az iskolában, és ez annyira tönkretett, hogy csak sírni tudtam, Nagyi kiíratott onnan és magántanulóként folytattam tanulmányaim. Ennek egyszerre örültem is meg nem is. Örültem, mert így vége volt a mindennapos piszkálódásnak, a lelki terrornak, amit már annyira nem bírtam elviselni, hogy az öngyilkosságot fontolgattam. Mindezt tizenkét éves koromban. Viszont nem örültem, mert bár vége volt a szenvedésnek, ez egyelő volt azzal, hogy nincs számomra több remény. Annak ellenére, hogy az iskolában bántottak, reménykedtem, hogy egy nap jön valaki, aki a barátommá válik és mindennek vége lesz. Ha csak egy ember is lett volna, akit igaz barátomnak tudhatok, minden bántást el tudtam volna viselni. De senki nem volt mellettem… és így minden egyes nap maga volt a Pokol.

Az általános iskola után Nagyi megkérdezte, képes leszek-e a gimnáziumot emberek között tölteni. A válaszom nem volt. Rettenetesen féltem, hogy ott is ugyanaz folytatódik, ami korábban és nem mertem kockáztatni. Biztos voltam abban, hogyha még egyszer túl kell esnem ennyi megrázkódtatáson, akkor sosem fogok tudni újra mosolyogni. Inkább menekültem és elbújtam, ahelyett, hogy esélyt adtam volna. De a félelem átvette felettem az uralmat, így nem tudtam lépést tenni.

És bármennyire is féltem, az idő múlásával a magány is társammá vált. Eleinte még jó volt egyedül lenni, azonban miután a nagymamámon és a szomszédokon kívül nem beszélgettem másokkal, rettenetesen éreztem magam. Sokszor azon kaptam magam, hogy bámulok ki az ablakon és arról álmodozom, milyen jó lenne velem egykorúakkal társalogni, elmenni vásárolni, mozizni, vagy csak úgy beülni egy kávézóba és a fiúkról beszélgetni. Irigykedve néztem a házunk előtt elhaladó baráti társaságokat, a legfőbb vágyam volt, hogy én is egy ilyenbe tartozhassak. Minden olyan, amit a velem egyidősek tettek, nekem nem volt meg. És ez borzasztóan hiányzott. De tenni sosem mertem ellene.

Nagyi is észrevette, hogy nincs rendben velem valami, de sosem kérdezett rá. Tudta, miért vagyok ilyen, de nem tehetett semmit. Minden rajtam állt. Bár mindig azt mondta, hogy ne legyek szomorú, én sem leszek már sokáig magányos és nagy dolgokra vagyok elhivatott, de ezen csak jót mosolyogtam. Tudtam, hogy csak segíteni szeretne, és ha mást nem, hát tartotta a lelket bennem, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy nyitni merjek a világ felé.

 - Minseo! – lökte meg a kezem Nagyi, amitől ismét a valóságban találtam magam. – Végeztél a reggelivel?

 - Ühm, igen – ittam ki az utolsó korty teát a poharamból – Jaj, hagyd csak, majd én elmosogatok.

 - Ne butáskodj. Amíg én ezt megcsinálom, te hozd le a cuccaidat. A költöztető autó tíz percen belül itt lesz.

Gyorsan adtam egy puszit Nagyi arcára, majd felrohantam az emeletre. Igen, ez volt az a nap, amikor eljött az idő, hogy változtassak az életemen. Nagyi egy héttel ezelőtt felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha vidékre költöznénk, jó messze Szöultól. Igazából nem tudtam, mégis mit kéne ezzel a hírrel kezdenem, de csakhamar rájöttem, hogy talán itt az idő végre leküzdenem a félelmet és új életet kezdeni.

Új város, új emberek, új lehetőségek.

Sosem voltam még boldogabb, mint ezen a napon. Bár a félelem bennem volt ugyanúgy, egy percre sem eresztett, mellette ott volt az izgalom és a remény apró szikrája is. Sosem hittem volna, hogy valaha lesz esélyem reménykedni és meglátni a fényt az alagút végén. Az elmúlt két évben már szinte beletörődtem, hogy magányosan fogok meghalni, és senki nem lesz mellettem, most végre úgy éreztem, talán mégsem lesz így minden.

Tíz óra húsz perckor érkezett meg a házunkhoz az autó, amibe minden csomagot, bőröndöt, dobozt berámoltunk. Még egy utolsó pillantást vetettem a házunkra, a házra, amiben húsz évig éltem, ami egyszerre volt szenvedés és menedék, ami egyszerre okozott örömöt és szomorúságot, majd beszálltam a kocsiba.

Felbúgott a motor, én pedig nagyot sóhajtottam. Nagyi megfogta a kezem, és megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Itt volt vége a régi életemben. Itt volt vége a magányos Minseonak. Többé nem létezett az a lány, akit a fájdalom ölel körbe, aki éjszakánként sírva alszik el, és aki csak álmodozik arról, hogy milyen lehet a boldogság.

Az autó elindult, én pedig a házunkat néztem, amit lassan magunk mögött hagytunk. A szemeim megteltek könnycseppekkel, de ezek örömkönnyek voltak. Bár fájt a szívem, amiért itt kell hagyni a múltamat, az új élet reménye sokkal vonzóbb volt számomra és úgy éreztem, képes vagyok nyitni az új dolgokra. Ha most nem teszem meg ezt a lépést, talán sosem leszek rá képes.

A házunk eltörpült, elhomályosodott, majd eltűnt ugyanúgy, ahogy az utca is. Szép lassan egész Szöult magunk mögött hagytuk, és vele együtt a félelmet és a magányt is, melyek hosszú évekig hű társaim voltak.