12. rész

~ 12. rész~

Xiumin egy alacsony termetű srác volt, lányos vonásokkal, hatalmas barna szemekkel, hófehér babaarccal. Az ember első ránézésre azt gondolná, hogy egy visszafogott, esetlen, félszeg kisfiú, azonban ez közel se volt így. Bárhogyan is nézett ki, valójában elég határozott és kemény volt. Azt mondanám, külsőre olyan, mint Luhan, de belsőre teljesen Kris.

Nem ismertem őt igazán. Eddig talán kétszer, ha beszéltem vele, akkor is csak pár szót és az is csak annyi volt, hogy leülhetek-e mellé. Miután visszautasított, jobbnak láttam, ha nem állunk többet szóba egymással. Volt idő, amikor úgy gondoltam, össze kell barátkoznom mindenkivel, de csakhamar rájöttem, hogy a legjobb, ha mindenki távol marad tőlem.

Kris és én voltunk itt a legrégebb óta, senkivel sem beszéltünk egymáson kívül. Ha azt mondtam volna korábban, hogy csak mi ketten vagyunk ilyen különcök, nos, akkor nem teljesen voltam őszinte. Xiumin is hasonlóképpen próbálta túlélni az itteni életet. Ő sem volt beszédes, és messze elkerült mindenkit. Vagyis… mindenki más kerülte el őt. Míg mi szép csendben meghúzódtunk, a háttérbe vonultunk és így láthatatlanná váltunk, addig ő uralta a többieket. Féltek tőle, soha senki nem merte megközelíteni. Már amennyire hinni lehet az itteni szóbeszédnek, állítólag Xiumin eltörte a gerincét az egyik farkasnak, amikor az véletlenül az ő helyére ült és nem akart máshová menni.

A két véglet voltunk, akár hatalmi harc is folyhatott volna köztünk, de persze mind a hárman tudtuk, hogy nincs értelme. Nem csak azért, mert idebent nem mi irányítunk, hanem azért is, mert minket hidegen hagyott ez az egész. Ő élvezte, hogy félnek tőle, mi meg élveztük, hogy le vagyunk szarva. És ez így volt jó.

És most… most Xiumin itt volt a mi cellánkban, az isten se tudja, miért és olyat mondott, ami nem vallott rá.

- Tessék? – hangom egy oktávval feljebb ugrott, amin én is meglepődtem.

Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, ami nem volt könnyű. Az egész hátam égett és feszített; éreztem a csontjaim ropogni és összeforrni, valamint az ínszövetek és a bőröm is halk, cuppanó hangokat hallatott. Kegyetlenül fájt, így igyekeztem nem mozogni.

Körbenéztem a cellában. Luhan az ablak alatt ült, lábait felhúzva, a lehető legmesszebb Xiumintól és csendben figyelte az eseményeket. Kris nem messze tőle feküdt a földön, kezeit a magasba emelve tartotta és a plafont bámulta, Xiumin pedig egy karnyújtásnyira helyezkedett el tőlem és Luhant stírölte.

- Mit mondtál? – kérdeztem, miután nem felelt.

- Azt, hogy van arra lehetőséged, hogy bosszút állj – emelte rám sötét szemeit, ami elég ijesztő volt.

Egy pillanat erejéig értetlenül meredtem rá, majd megráztam a fejem és elfordítottam tekintetem.

- Te teljesen meg vagy hibbanva – állapítottam meg, majd hasra fordultam és elnyúltam a padlón. – Miért vagy itt?

- Valami gubanc volt az egyik farkassal, így amíg megkapta a szobámat, addig engem ide küldtek.

- És mi van a másik két cellatársaddal? Ők hol vannak?

- A fene se tudja, nem is érdekel.

Csönd állt be közénk. Csak a halk lélegzetvételt és a falból csöpögő víz koppanását lehetett hallani hosszú perceken keresztül. Kris még mindig a kezeit lóbálta a levegőben, ami viccesen festett, hisz ő mindig komoly és rideg volt, de azt hiszem, a tehetetlenség olyan dolgokat is kihoz az emberből, amit ezelőtt még sosem csináltunk. Luhan az állát a térdére támasztotta és úgy bámulta az ajtót, mintha elérhetné, hogy amaz valamilyen csoda folytán kinyíljon. Xiumin pedig… nos, az ő tekintete fel-alá járkált közöttünk, végül mikor ebbe beleunt, megszólalt:

- Szóval… nem érdekel a bosszú? – fordult felém.

Felemeltem a fejem, ránéztem és úgy válaszoltam:

- Bosszú? Isten ments.

- Oh, igaz is, bocsánat. Elfelejtettem, hogy te már beletörődtél a sorsodba, miszerint itt fogsz megrohadni.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem így gondolnád.

- Igazad van. Bosszút állni értelmetlen. Akkor mégis minek nevezed azt, amikor lehetőséged nyílik valamire, amire már oly régóta vágysz?

- Öhm... Őrültség? Képzelet? Álom? Nem tudom, én nem vágyom semmire.

- Hogy te mekkora egy idióta vagy - sóhajtott fel, miközben megforgatta a szemeit. – Azt hittem, hogy a drámai kérdések kicsit felcsigáznak, de azt hiszem, egyszerűbb, ha világosan beszélek. A kis pöcsfej megbízható? – bökött fejével Luhan felé, aki erre ráemelte tekintetét és undorodva mérte végig Xiumint.

Én is ránéztem a kis szőke hajúra, majd vissza Xiuminra.

- Igen. Tegnap érkezett, nincs gond vele.

- Óh, friss hús. Hogy hívják?

- Hagyd békén őt.

- Most miért? Nem ismerkedhetek?

- Te mióta szoktál ismerkedni?

- Akkor féltékeny vagy?

- Luhan nem a tulajdonom.

- Szóval Luhannak hívják?

- Befejezted? Mit akartál mondani?

- Igaz is – tért egyből vissza az eredeti témához, amit egy sóhajjal nyugtáztam. - Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy innen lehetetlen kijutni, és hogy megállás nélkül figyelnek minket, ugye? Nos… amíg te és Kris a saját világotokkal voltatok elfoglalva és teljesen elzárkóztatok, addig én megfélemlítettem mindenkit. Ez persze okkal történt, célom volt vele. Nem, nem szokásom ismerkedni, még a cellatársaimmal se sokat beszélek, de nemrégiben valahogy mégis szóba elegyedtem két farkassal.

- Kikkel?

- Majd később, most nem ez a lényeg – intett le, majd folytatta – Eddig nem tűntek fel, mert beleolvadtak a többiek közé. Átlagosak voltak, mint mindenki, de valahogy a felfogásuk mégis olyasmi, mint a tiétek vagy az enyém. Mert bár különbözünk, de azért szerintem azt ti is érzitek, hogy valahol legbelül sok közös van bennünk. Na, mindegy. Szóval a lényeg, hogy ők is régóta itt vannak. Talán utánatok érkezhettek. Ők is az elsők közé tartoznak.

- És ezzel az információval mit kezdjünk? – ismét ülő helyzetbe tornáztam magam és örömmel vettem tudomásul, hogy szinte teljesen begyógyultak a sebeim. Annak örültem, hogy már nem fájok, annak viszont nem, hogy mindez röpke fél óra alatt történt.

Odacsúsztam a fal mellé, és mielőtt ismét Xiuminra néztem volna, a többiekre is vetettem egy pillantást. Mindketten minket néztek és hallgattak.

- Unalmas ember vagy, Tao – jegyezte meg Xiumin, amire én csak vállat rándítottam. – Ennyi a történet.

- Bazd meg – mordultam fel, és vetettem rá egy gyilkos pillantást, amin a barna hajú fiú jót nevetett.

- Tao, édes, ismerhetnél már, hogy nem beszélek feleslegesen – törölte meg a száját, majd törökülésbe ült és úgy folytatta. – Nem hazudtam, tényleg ennyi a sztori erről a két jómadárról. Őket csak azért említettem meg, mert lehet, szükségünk lesz még rájuk.

- Szükségünk? Úgy érted neked, Krisnek, Luhannak és nekem?

- Igen, így értem.

- Mégis miért? Mihez kellenek nekünk?

- Egy pillanat, csak egy pillanat. Még nem értünk el a csattanóhoz, amikor is felteheted ezt a kérdést – kezdett idegesíteni, ahogy viselkedik. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani, mégis képes volt mindezt úgy előadni, mintha valami egyszerű mesét szavalna. – Térjünk át másra. Tudjátok milyenek a kínzások, ismeritek a fájdalmat, szinte mindegyikünkkel ugyanazt végzik. Bocs, Luhan, te ezt még nem tapasztaltad meg, de ne aggódj, ez már nem tart sokáig. Na, szóval… egy alkalommal elájultam, és sokáig nem tértem magamhoz. Ők azt hitték, meghaltam, és már teljesen lemondtak volna rólam, amikor is végül felébredtem. Nem is ez a lényeg, hanem hogy amíg ők azt hitték, halott vagyok, addig valójában csak „pihentettem a szemem”. Azért mondom ezt, mert nem ájultam el. Nehéz leírni, mi is volt ez, mert nagyon is magamnál voltam, csak éppen bármennyire is erőlködtem, nem tudtam kinyitni a szemem. Nem tudtam reagálni semmire, bármit is csináltak. De minden szót értettem. És akkor hallottam valamit, ami ráébresztett arra, hogy talán mégsem olyan reménytelen a helyzet.

- És… mégis mi volt az, amit hallottál? – ezúttal Kris volt az, aki feltette a kérdést.  Ránéztem, és akkor tűnt csak fel, hogy már ő sem a földön fekszik, és a kezeit lóbálja, hanem a hátát nekivetve a falnak ül és minket néz.

- Azt mondtad, Tao, hogy szét akarod tépni őket. Mondtam, van rá lehetőséged.

- Hogyan?

- Változz át farkassá.

- Mi? Xiumin, mi csak teliholdkor tudunk átváltozni.

- Tévedés. Ezt hittük mindannyian, de amikor ott feküdtem az asztalon, tetszhalott állapotban, elkotyogtak egy apró információt. Hogy gyógyszerekkel tömnek minket.

- Ez most nem egészen tiszta.

- Mert hülye vagy, fiam – nézett rám lekicsinylően Xiumin. – Gyógyszerekkel tömnek minket, ami akadályozza az átalakulást. Mindig belekeverik az ételünkbe vagy az italunkba. Ergo ha nem vesszük be őket, akkor bármikor át tudunk változni, akkor, amikor akarunk.

- Ez most… komoly?

- Teljességgel. Én sem akartam elhinni, de három napja mindig széttúrom az ételt és kiszedem belőle a fehér bogyókat, a vizet pedig mindig kiöntöm. Nem kellemes érzés, de ha véghez akarom vinni a célomat, akkor bizony koplalnom kell. A gyógyszer lassan ürül ki a szervezetünkből, de már most változást érzek.

Kris, Luhan és én egyszerre néztünk össze, miután Xiumin a mondókája végére ért. Másodpercekig csend telepedett ránk, ami szinte óráknak tűnt.

- Könyörgöm, valaki tegye már fel a kérdést! – csapott a térdeire Xiumin, és úgy nézett ránk, mintha egy rakás fogyatékos mellett ülne. – Most jön az a kérdés, amit az előbb tettél fel! – nézett rám.

- Mi a célod? Mihez kellünk neked? – Luhan remegő hangja tört utat a levegőben, mire Xiumin örömittasan elvigyorodott és kezeit összecsapva válaszolt:

- A szökéshez.