15. rész

~ 15. rész~

Szeptember kilencedike volt, kedd délután. Az iskola előtt várakoztam már percek óta, amikor is végre megláttam közeledni Chanyeol alakját. Ugyanebben a pillanatban lépett mellém Kyunghee is, és széles mosollyal az arcán ölelt magához. Amikor Chanyeol odaért hozzánk, Sehun is visszatért immár Chennel az oldalán.

- Milyen egyszerre érkezik mindenki – jegyeztem meg – Mehetünk?

- Naná! – jött az egyértelmű válasz.

A keddi nap volt az a nap, amikor mind az ötünknek kevés órája volt, így volt időnk néhány órát együtt tölteni. Nagyon féltem, hogy a mi kis csapatunk borzasztó nehezen fog majd programokat szervezni, és el fogunk távolodni egymástól, de szerencsére nem így történt. Hálás voltam, hogy szert tettem egy ilyen baráti társaságra, és hogy volt egy bizonyos napunk, ami csak a miénk volt.

Ezúttal bowlingozni indultunk. Még soha életemben nem játszottam ilyet, és bár féltem, hogy béna leszek, előttük valahogy ez sem érdekelt. Normál esetben frusztrált volna, hogy nem vagyok jó benne, és biztosan zavarba jöttem volna, de velük semmi sem volt kínos. Ha kinevettek, én is nevettem magamon, és ha ők gurították félre a golyót, akkor én nevettem rajtuk, ők pedig magukon.

- Chen, te jössz! – kiáltotta Kyunghee, az említett pedig már fel is pattant a helyéről.

- Vigyázz, Chen, nehogy végül a labda gurítson el téged! – cukkolta barátját Sehun, ezzel is alacsonyságára célozva.

- Kapd be, nem is tudom, ki áll az utolsó helyen – szólt vissza a barna hajú, majd hátat fordított és a játékra koncentrált.

Így és ehhez hasonló beszólásokkal telt el ez a délután is. Emlékezetes pillanat marad, amikor Sehun keze beleragadt a tekébe, és emiatt hasra esett. Vagy amikor Sehun épp gurítani készült, Chen beállt a háta mögé, hogy meglökje, de amikor Sehun hátralendítette a kezét, úgy hasba vágta szerencsétlen fiút, hogy amaz a földre zuhant és felordított.

Még most is olyan nehezen hittem el, hogy ez a valóság. Annyira furcsa volt boldognak lenni. Minden, ami történt velem, minden, amin keresztül mentem, kezdett elhalványodni és elmúlni. A korábbi fájdalom még bennem volt ugyan, de már közel sem olyan erősen. Az, hogy lettek barátaim, hogy voltak emberek, akikkel beszélgettem, és akikkel emlékeket gyártottunk, segített túltenni a múltamon. Csupán azzal, hogy ott voltak mellettem, hogy elfogadtak annak, aki vagyok, egyszerűen könnyebb volt minden. Sodródtam az árral, teltek a napok, nevettem és új arcokat ismertem meg, minden mozgalmas és eseménydús lett. És ezáltal az életemből is eltűnt az üresség. A szürke, monoton hétköznapok nem léteztek többé, és így az életem teljes lett. Vajon ezt jelenti élni? Ez az, amiről lemaradtam, amire oly sokáig vágytam? Mert ha igen, mert ha ezt jelenti embernek lenni, akkor én most megkaptam mindent, amit szerettem volna. Mégis, hiába tudtam, hogy minden igaz és valódi, alig akartam elhinni. Miért kellett ennyit várnom erre? Miért kellett előtte szenvednem? Miért…?

De többé nem érdekeltek a miért kérdések.

Ami volt, elmúlt és én túlléptem rajtuk. Talán túl hamar, de nem akartam többé fásult lenni és szomorú. Nem akartam aggódni, nem akartam félni, csak élvezni szerettem volna, ami nekem megadatott, ami akkor és ott előttem volt.

És ki is használtam ezeket az alkalmakat. Magamba szívtam az emlékeket, a pillanatokat és elraktároztam magamban, hogy az üres és hiányos szívem megtelhessen a boldogsággal.

*

 Este volt már, mikor hazaértem. Nagyi meleg vacsorával várt, aminek rettenetesen örültem, mert már kopogott a szemem az éhségtől.

- Na, lassabban egyél, a végén még megfulladsz! – dorgált meg Nagyi kedvesen, és mosolyogva megrázta a fejét. – Úgy látom, jó napod volt.

- Nagyon! – feleltem két falat között – Voltunk ma bowlingozni és baromi jó volt. Jut eszembe, a hétvégén ott aludhatok Kyungheenál?

- Miért ne aludhatnál? Csak este ne mászkáljatok az utcán!

- Nem terveztük és köszönöm.

- Jó látni, hogy ennyire lelkes vagy. Még sosem láttalak ennyire kivirultan. Tényleg jó ötlet volt elköltözni.

- Igen, szerintem is. Most minden olyan csodás – fejeztem be a vacsorát, és miután Nagyi sem evett többet, elkezdtem berámolni a konyhába.

- Nagyon helyes. Maradjon is minden így – mosolyodott el újból. – Én viszont azt hiszem, lefekszem aludni, nagyon elfáradtam ma, úgy fáj mindenem. Egész nap a kertben dolgoztam.

- Jaj, Nagyi, mondtam, hogy ne erőltesd meg magad. Nem kellene mindent egyszerre csinálod, a végén még megsérülsz – szidtam meg most én őt, majd odamentem hozzá, és megöleltem. – Aludj jól, Nagyi!

- Te is kiscsillagom!

Miután Nagyi lefeküdt aludni, én gyorsan elmosogattam, letusoltam és mivel még csak nyolc felé járt az idő, nekiálltam tanulni. Alig telhetett el tíz perc, amikor megszólalt a telefonom. Kyunghee volt az.

- Szia – vettem fel mosolyogva – Mizujs?

- Szia – szólt bele Kyunghee is – Te, megmondanád Chanyeolnak, hogy ha hívom, akkor vegye fel azt a rohadt telefont? – kérdezte kissé mérgesen, amin meglepődtem. Amióta ismertem őket, sosem veszekedtek és el nem tudtam képzelni, mi válthatta ki Kyungheeból, hogy dühös legyen.

- Mi a baj? Összekaptatok valamin?

- Nem, dehogy, csak itthon veszekedtek anyuék, és beszélni akartam vele, de nem veszi fel.

- Áh, értem. Azt hittem, valamivel megbántott az a lüke. De persze, megmondom neki.

- Köszi.

- Elmondod, hogy mi volt otthon?

- Áh, már lényegtelen. Picit oda tudod adni Chanyeolt?

- Öhm… Nincs nálam Chanyeol.

- Hogyhogy? Azt hittem, nálad van és nem hallotta, hogy csörög és azért nem vette fel.

- Pedig nincs itt.

- Hát akkor hol van?

- Gondolom otthon.

- Nem, otthon nincs, mert felhívtam a szüleit, és azt mondták, hogy átment hozzád.

- Hozzám biztosan nem jött, arról tudnál. Mégis minek jött volna?

- Akkor hol a fenében van?

- Nem tudom. Lehet valamelyik haverjánál.

- De akkor miért nem veszi fel a telefont? Ez nem vall rá! – kezdett kétségbeesni Kyunghee, és be kell vallanom, nekem sem tetszett, hogy nem reagál semmire.

- Nyugi, biztos nincs vele semmi gond. Mikor hívtad fel a szüleit?

- Úgy egy öt perce, mert utána rögtön téged hívtalak. Azt mondták, hogy fél órája ment át hozzád.

- Van valaki itt a városban, akihez át szokott menni?

- Nem, nem igazán. Nem szereti ezt a helyet, szóval nem szokott barátkozni, inkább a régi osztálytársaival tartja a kapcsolatot, de ők messzebb laknak innen.

- Akkor… nem tudom. Hívd fel a barátait, hogy nincs-e náluk, én átmegyek a szüleihez.

- Minseo… én nagyon félek, hogy történt vele valami. Ez nem vall rá, ő nem csinál ilyet. Miért hazudott volna otthon? Rossz előérzetem van – kezdett el pityeregni, én pedig igyekeztem megnyugtatni őt.

Átmentem a szomszédba és megkérdeztem Chanyeol szüleit, mit mondott nekik a fiúk, de ők is ugyanazt állították, mint Kyunghee. Ötletem sem volt, mi történhetett és hová tűnhetett ez a srác, de egyáltalán nem tetszett a jelenlegi helyzet. Hirtelen rajtam is úrrá lett egy furcsa érzés, de nem tudtam pontosan megmondani, mi az.

- Na? Előkerült az elveszett bárány? – vettem fel azonnal a telefont, amikor Kyunghee visszahívott. De válasz helyett csak a sírását hallottam a vonal túlsó végén, ám két szó erejéig összeszedte magát:

- Chanyeol… eltűnt…

14. rész

~ 14. rész~

- A szökéshez.

Xiumin kijelentése után hosszú másodpercekig néma csönd állt be közénk. Az említett teljes izgalommal várta, hogy ujjongva kitörjünk, és a nyakába ugorjunk, hogy mekkora egy zseni és benne vagyunk a szökésben. Biztos voltam benne, hogy Luhan ezt is tenné, szemei szinte ragyogtak az örömtől és a Remény lángja éledezni kezdett benne; egyedül csak azért nem tett semmit, mert ő volt köztünk a legfiatalabb és félt, ha megszólal, le lesz teremtve. Kris… nos, ő magához hűen csendben maradt és a fejét rázta, én pedig… én pedig iszonyat hangosan felnevettem. Idiótának tűnhettem, mert mindannyian rám kapták a tekintetüket és felvont szemöldökkel néztek rám.

- Bocsi, srácok, tényleg, de ez… Nem tudom, mit szívtatok manapság, de annyi hülye ötletet hallok, hogy muszáj nevetnem. Jaj, istenem – vettem két nagy levegőt, majd abbahagytam a kacarászást és kőkemény tekintettel Xiuminra néztem. – Felejtsd el! Semmi esélyünk.

- Már miért ne lenne? Erősebbek vagyunk náluk, ha farkasokká válunk!

- Őszintén, te változtál át már farkassá saját magadtól? Honnan tudod, hogy mi fog történni? Honnan tudod, hogy melyikünk szervezete hogyan reagál erre? Eddig gyógyszereket szedtünk, de ha most abbahagyjuk, ki tudja, kivel mi történik. Ez veszélyes. Ez az egész balul is elsülhet.

- Édes istenem – forgatta meg a szemeit Xiumin – Pont te mondod azt, hogy ez balul is elsülhet, amikor te hajtogatod állandóan, hogy nincs remény, nincs mit veszíteni, és hogy itt fogunk megrohadni? Ugyan már, Tao! Ha nincs mit veszíteni, akkor mit akarsz?

- Kivárni, hogy mire kellünk nekik.

- Komolyan ez a terved? Te komolyan ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted magad? Mégis minek akarod kivárni? Úgyis csak a pincsikutyájuk leszünk, akiket irányítanak, és ha nem azt teszed, amit mondanak, akkor csúnyán megvernek. Tao, te tényleg azt hiszed, hogy ez a legjobb, amit tehetünk?

- Nem, én sem akarom ezt, de ha már egyszer farkas vagyok, tudni akarom, miért lettem az. Miért, a te ötleted mennyivel jobb? Hányan próbáltak már megszökni, és mi lett a végük? Mind meghaltak. Miért gondolod, hogy neked sikerülhet? Miért lennél pont te más?

- Miért ne lehetnék én? Ha nem próbáljuk meg, akkor nem tudhatjuk, mi lesz.

- Jó, hát akkor csináld. Menj és szökj meg, de engem hagyj békén! És a többieket is. Se Kris, se Luhan nem fog segíteni neked.

- Tényleg nem hiszlek el. Te vagy az egyik legerősebb és te nem mersz kockáztatni? Tényleg… téged tényleg ennyire érdekel, miért lettél az, aki? Tényleg azt hiszed, hogy itt a vég, hogy ránk már nem vár az élet és hogy minden, amit tehetünk az az, hogy várjuk a halálunkat? Komolyan ennyire reménytelennek látsz mindent?

- Xiumin, hord el innen magad, világos? – förmedt rá Kris – Naiv vagy, ha azt hiszed, sikerülhet. Ez a hely olyan szinten be van biztosítva, hogy még csak gondolni a szökésre is szánalmas. Ha az ablakba felugrasz és kinézel, már akkor fegyvert szegeznek rád. Hogy akarsz te bárhová is menni innen? A falakon kívül soha nem fogsz kijutni saját akaratodból. Még soha, senkinek nem sikerült. És ha sikerülne is… mégis merre mennél? Azt se tudod, hol vagyunk, mi van a kerítésen túl. Na, és hová mennél? Már senki sem vár ránk.

Xiumin nem válaszolt, csak nagyokat fújtatott és a lábával dobolt a földön. Tudtam, ha most nem teszek pontot a végére, akkor még a végén valamelyikünknek baja esik – és az Luhan lett volna, mert Xiumin dühében tuti őt vette volna célba.

- Verd ki a fejedből ezt a hülyeséget, és fogd fel végre, milyen helyzetben vagyunk! – zártam le a vitát véglegesen. – Hidd el, mi sem akarunk itt maradni, de innen nincs kiút. Az a mondás, hogy mindenre van megoldás, ránk nem vonatkozik.

- Beszarok rajtatok, de tényleg. Ennyire gyáva nyulak nem lehettek. Ez hihetetlen.

- Haver, most mondtuk, hogy minket nem érdekel. Ha véghez akarod vinni a terved, keress másokat. Mégis miért minket zaklatsz ezzel?

- Mert ti vagytok a legerősebbek és tudom, hogy veletek sikerülne.

- Áh, értem már. Azt akarod, hogy segítsünk téged megszöktetni. Mivel mi vagyunk a legerősebbek, nekünk eshet a legkevésbé bajunk és arra számítasz, hogy meneküléskor majd mi megvédjük a bájos kis hátsó feledet és inkább feláldozzuk magunkat érted. Erről van szó?

- Nem, kurvára nem erről.

- Hát akkor?

- Ti vagytok a legrégebb óta itt, ergo ti rá tudnátok mindenkit venni a szökésre. Ha ti benne vagytok, akkor mindenki más is. Hát nem értitek? Ha mindannyian összefogunk, ha az összes farkas, akik itt vannak, át tudna változni egy és ugyanazon éjszaka alatt, és kitörnénk, lenne esélyünk. Nem, nem mindannyian menekülnénk meg, ez tény és való, lehet, csak néhányunk maradna életben, de ha sikerülne, akkor tönkremenne ez a hely és nem lenne több kísérlet. Nem lennének újabb áldozatok és senki másnak nem kéne átélnie mindazt, amit nekünk.

Xiumin szavai egy pillanatra belém fojtották a szót. Egy másodperc töredékéig megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha igazat adnék neki és hallgatnék rá. Mi van, ha tényleg sikerülne mindenkit meggyőzni és a legközelebbi teliholdkor mindannyian átváltoznánk farkassá és megpróbálkoznánk a szökéssel? Mi lenne, ha… tényleg sikerülne… ha ott lennénk a szabadban… és éreznénk a friss levegőt, érzenénk a nap perzselő sugarait, látnánk a várost éjjelente ragyogni… Milyen jó is lenne.

De nem lehet.

Nem engedhetek a kísértésnek. Mindez csak egy szép álom. Mégis hogyan sikerülhetne? Nem vagyunk elegen. Jóformán ki sem mehetünk a cellánkból, és ha itt változnánk át, az ajtókat akkor sem tudjuk kitörni. Kizárt, hogy teliholdkor összeengednének minket egy légtérbe, mert ez az egész csak akkor sikerülhetne. Ráadásul, ha mindenki egy időben hagyja abba a gyógyszerek szedését, az is biztosan mutatkozna rajtunk és lehetetlen, hogy ne tűnne fel nekik. Még ha azt mondanám, hogy egy-egy ember lassanként nem veszi be a bogyókat, az nem feltűnő, de ha mindenki… nem, ez túl kockázatos.

- Jó éjt, Xiumin! – feleltem végül, majd leheveredtem a padlóra és lehunytam szemeimet.

- Tényleg ez a válaszod? Meg sem próbálod?

- Jó éjt! – ismételtem meg magam, ezzel is nyomatékosítva, hogy számomra befejeződött a beszélgetés.

- Chh… Akkor azt kívánom, bár itt rohadnátok meg mindannyian! Ne aggódjatok, majd találok másokat, hogy véghezvigyem a tervemet! – dühöngött magában, de én már nem válaszoltam neki. Ha hülye, hát legyen hülye.

- Nagyon helyes, mi is épp ezt mondtuk neked – tette még hozzá Kris. Xiumin csak szúrósan nézett felé, majd elcsendesedett. Sajnos ez a csönd nem tartott sokáig, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy drága barátunk felállt a földről és helyet foglalt a kis szöszi mellett.

- És te, Luhan, mit gondolsz? Szerinted is az lenne a leghelyesebb, ha itt maradnánk vagy próbálkozzunk meg a szökéssel? Hmm? Ugye neked is tetszik az ötlet? Na, velem tartasz?

Ha Luhan igent is mondott volna, az csak azért lett volna, mert Xiumin ezt fenyegetésnek szánta. Noha arcán kedvesség tükröződött és hangjába is igyekezett ugyanezt csempészni, egyikünk sem volt naiv. Xiumin sokkal erősebb volt nála, és ha nemet mond, biztosan megjárja. Mindig a leggyengébbeket a legkönnyebb a hülyeségbe belevonni.

Mielőtt Luhan válaszolhatott volna, felpattantam, és Xiumint a ruhájánál fogva felemeltem, majd a falnak vágtam. Szinte éreztem, ahogy bordája eltörik, és szegény srác is felszisszent, de ahogy én, úgy ő sem törődött a fájdalommal.

- Azt mondtam, hagyd békén Luhant! – sziszegtem fogaim között. – Ő még túl fiatal ahhoz, hogy akármit is megértsen ebből. Naná, hogy szabadulni szeretne, de pontosan tudod, hogy ő lenne az egyik legelső, aki meghalna. Ő még sosem változott át farkassá, éppen ezért számára ez végzetes is lehet. Utoljára mondom el, hogy szállj le róla, ne beszéld tele a fejét a faszságaiddal, különben én foglak megölni téged!

Miközben beszéltem hozzá, mélyen a szemébe néztem és igyekeztem a lehető legmegfélemlítőbben tekinteni rá. Ujjaimmal mindvégig nyakát szorítottam, és mikor már kezeivel is kapálódzott, hogy levegőhöz jusson, elengedtem. Xiumin úgy rogyott a földre, mint egy krumpliszsák.

- Te… te nem vagy eszednél – mondta, miközben nagy kortyokban nyelte az oxigént.

- Inkább te vagy idióta, amiért a tűzzel játszol a két legerősebb farkas közelében.

Visszakuporodtam a földre, ahol korábban feküdtem, majd végleg álomra hajtottam a fejem. Szerencsére ezúttal senki nem ébresztett fel.