35. rész

~ 35. rész~

Nagyi szerencsére jól fogadta Baekhyun vendégeskedését. Örült neki, hogy végre hazahoztam egy barátomat, bár volt egy olyan érzésem, hogy ő azt hitte, együtt vagyunk. Ráhagytam a dolgot, hisz én is mindössze két napja ismertem, ha Nagyi kérdezősködni kezd, akkor nem tudtam volna, mit hazudjak. Így legalább magunkra hagyott és csak mosolygott magában. Kínos volt a helyzet, de még mindig jobban viseltem, mint a magyarázkodást. Nem akartam Nagyit belerángatni abba, amibe keveredtem. Ha megtudja, miben mesterkedem, akkor biztosan diliházba küld, ő pedig beleőrül a fájdalomba.

- Nagyon szép a szobád! – dicsérte meg Baekhyun, miután beléptünk és becsuktam az ajtót. Volt egy vendégszobánk is, de jobbnak láttam, ha egy légtérben maradunk, hisz elméletiekben barátok voltunk, Nagyi meg ugye többet is látott a dologban, így kevesebb volt az esély, hogy gyanúba keveredjünk.

- Köszönöm – pirultam el és kissé feszélyezve éreztem magam a jelenlétében. Tegnap még Sehunnal aludtam egy ágyban, most meg Baekhyunnal kellett osztoznom a szobámon, akit ugye nem ismertem olyan régóta, és ráadásul farkas volt. Mintha csak megérezte volna félelmemet, rám nézett azokkal a nyugodt, barna szemeivel, és halványan elmosolyodva azt mondta:

- Nem foglak bántani, ne aggódj. Ha ez lett volna a célom, már régen megtettem volna. Biztonságban leszel az este, egy ujjal sem érek hozzád, nem vagyok az a típus, és ha gondolod, akkor majd alszom én a földön – a hátitáskáját letette az ágy szélére. Mindössze néhány ruhadarab volt benne, amit Chen adott kölcsön, ráadásul a táska is Sehuné volt. Mégsem jöhetett üres kézzel hozzánk úgy, hogy hosszabb ideig itt fog tartózkodni.

- Öhm… oké, tudom, elvégre is most mentem meg másodszor az életedet. Ha megölsz, vissza fogok járni és kísérteni foglak.

Baekhyun elnevette magát, és tudomásul vette, amit mondtam. Leült az ágyamra, majd el is feküdt rajta, és egy elégedett sóhaj kíséretében lehunyta a szemeit.

- El se hiszem, hogy három év után végre ágyon fekszem, ami nem nyomja a hátam, nem érzem a büdös vizelet és áporodott moha szagot, és rendesen ki tudom nyújtani magam. Mennyei. Nem hittem volna, hogy valaha újra lesz ilyenben részem.

Ahogy néztem Baekhyun arcát, és hallgattam, amit mesélt, összeszorult a szívem. Képtelen voltam felfogni, hogyan volt képes kibírni három évet ilyen embertelen körülmények között. Még így elmesélve is borzalmas volt, nem ám átélni. Az emberek a mai világban folyton csak panaszkodnak, hogy ez kell, meg az kell, sosincsenek megelégedve azzal, amijük van és Baekhyun most egy rohadt ágynak örült ennyire. Hihetetlen, hogy a legtöbben csak akkor képesek értékelni valamit, amikor már nincs semmijük.

- Egyébként akkor te most esténként ki fogsz ugrani az ablakon és a közeli erdőbe mész majd vadászni, hogy ne halj éhen? – törtem meg a csendet, amivel egyúttal el is nyomtam a bennem lévő nyomasztó érzést.

Baekhyun kinyitotta az egyik szemét, majd úgy nézett rám, mintha egy idióta ülne előtte.

- Ma már másodszor teszel fel olyan kérdést, amiről nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolod, vagy viccnek szánod. Sértésnek veszem az ilyet.

- Bocs, nem akartalak megbántani, én csak… farkas vagy, az istenért is, tudod te, mennyi mindent írnak rólatok? Honnan tudjam, milyenek vagytok valójában?

Baekhyun felült az ágyon, majd intett, hogy én is foglaljak helyet. Így is tettem.

- Igazad van, tényleg nem lehet tudni, úgyhogy először és utoljára elmondom: bár van egy farkas felem, emberként úgy viselkedem, mint egy ember. Semmiben sem különbözök tőled, csak annyiban, hogy tudok bundát növeszteni, képes vagyok nyersen is megenni a húst, nem félek széttépni senkit és sokkal erősebb vagyok az átlagnál. De mindezt leszámítva teljesen normális vagyok. Bármit is írnak a könyvekben, ez a valóság – visszadőlt az ágyon, és kezeit feje alá tette.

- Áhá. Értem. – bólintottam egyet, majd felhúztam térdeimet és átöleltem őket. – De azért időnként szoktál a Holdra vonyítani, nem?

- Óh, hogy rohadj meg! – kiáltott fel Baekhyun, és a hozzá legközelebb eső párnát megfogta és hozzám vágta. Hangosan nevettem fel, majd védekezésképpen lábaimmal rugdosni kezdtem. Baekhyun ezt sem hagyta szó nélkül, felpattant az ágyról, majd rám vetette magát, és csiklandozni kezdett. Én hiába csapkodtam és sikítoztam, ő erősebb volt nálam, és meg sem érezte ütéseimet.

Az ajtó ekkor hirtelen kinyílt, és Nagyi dugta be a fejét, mire Baekhyunnal mindketten odakaptuk tekintetünket és teljesen lefagytunk.

- Óh, én nem akartam zavarni, bocsánat fiatalok! – csukta vissza az ajtót, azonban arcáról akkor sem tudta letörölni azt az elégedett vigyort, és a nevetést is hallottuk, miközben elsétált.

Fülig vörösödtem, és most már biztos voltam abban, hogy Nagyi teljesen félreértett mindent. Habár nem csodáltam, mert amint visszafordítottam tekintetem, akkor észleltem, hogy Baekhyun még mindig rajtam fekszik, az arca alig pár centire az enyémtől és a melleimtől.

Baekhyun rám nézett, majd tekintete lejjebb vándorolt, és miután realizálta a helyzetet, gyorsan leugrott rólam, és zavartan megvakarta a fejét.

- Öhm… izé… bocsi – mondta, én pedig felültem, és megigazítottam a felsőmet. – Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni.

Csak bólintottam egyet, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, arcomat a párnámba fúrtam és sikítottam egy nagyot. Ez mennyire ciki volt!

*

Egy héttel később még mindig nem jutottunk előrébb. Napközben Baekhyun, Kai és Lay főként az iskolában, az egyik alagsori teremben beszélgettek és szövögették a szöktetési tervet, én pedig Chennel és Sehunnal tanórákra jártam. Sajnos nem hagyhattuk ki őket, és igyekeztünk feltűnésmentesnek lenni, de délutánonként mi is becsatlakoztunk hozzájuk, és amiben tudtunk, segítettünk.

- És egyébként… tudjátok, merre vezet az út ehhez a kísérleti helyre? – kérdezte Sehun egy pénteki napon. Most éppen a mi lakásunkban voltunk, mert Nagyi visszament Szöulba meglátogatni az ottani barátnőit, így zavartalanul vitathattunk meg mindent.

- Nos… - túrt bele hajába zavartan Lay. – Én nem igazán emlékszem, merre jöttünk. Csak rohantunk, mint az őrültek, minél messzebb akartunk kerülni, és itt lyukadtunk ki. Hogy milyen irányba indultunk el, ötletem sincs. Kai?

- Rám ne nézz, én még annyira se tudom, én csak téged követtelek – emelte fel védekezően a kezeit.

- Az igazság az, hogy nekem sincs semmi fogalmam róla – válaszolta Baekhyun, miután minden szempár rá szegeződött. – Én is menekültem, mint a többiek, nem néztem merre megyek. Mindenesetre, ha már hárman is itt kötöttünk ki, az azt jelenti, hogy Dalseong van hozzá a legközelebb.

- Én úgy tudom, itt van a közelben a Muhandae erdő, vagy tévedek? – kérdezte Chen, majd elővett a táskájából egy térképet, és kiterítette a földre. Mindannyian körbeültünk, és kíváncsian vártuk, mit fog mondani.

- Itt vagyunk most, ez itt Dalseong, és ha jól tudom, ez a nagy zöld pacni itt a Muhandae erdő – mutatott rá a két pontra. – Igen, igazatok van, Dalseong van a legközelebb, nyugati irányba. Ezt az erdőt több város is körbeöleli, ami abból a szempontból szerencsés, hogy lehet, nem csak itt keresnek titeket, hanem a környező városokban is. De kétségkívül itt fognak először körbenézni.

- Akkor jobb lesz, ha egy darabig meghúzódunk, és nem merészkedünk ki az utcára – jelentette ki Kai, és elkezdett egy ropit rágcsálni.

- Szerintem már továbbálltak és máshol keresnek minket. Igaz, ettől függetlenül ugyanúgy óvatosnak kell lennünk, de szerintem, ha eddig nem találtak itt ránk, ezután sem fognak – egészítette ki Lay a gondolataival.

- Egyetértek, de térjünk vissza a tárgyra. Hogyan fogunk eltalálni ehhez a kísérleti helyhez, ha senki nem tudja az utat? - néztem körbe a társaságon.

- Ez egy nagyszerű kérdés. Mondanám azt, hogy hivatkozhatunk a szaglásunkra, de… nem tudom. A vérholdig még csaknem három hetünk van, addig eshet az eső, ami eltüntethet minden nyomot. – nyújtotta ki a lábait Baekhyun, és nekidőlt az ágy szélének.

- Jó, de akkor csak erősebbek a farkas énetek, nem? Lehet, hogy anélkül is megtaláljátok az odavezető utat – szólalt meg Sehun.

- Ebben van valami. De az a baj, hogy mindez csak „lehet”. Nekünk biztosra kellene mennünk, mert mi van, ha nem találunk oda? Akkor nincs értelme semminek.

- Egyébként mit akartok tenni? Tegyük fel, hogy tudjuk, hová kell menni. És utána? Mit csinálunk mi hatan? Mert szerintem ennyin kevesen vagyunk, a ki tudja hány száz ember ellen. És hogyan akarjuk mi őket kiszabadítani? Nyilván, ha ez a tervünk, ismernünk kell a helyet, de még azt sem tudjuk, hol van. Ez így… tiszta őrültség – osztottam meg velük kételyeimet. Segíteni akartam, nagyon is, de annyira lehetetlennek tűnt ez az egész.

- Nem tudom, tényleg nem tudom, de nem hagyhatjuk ott Chanyeolt – temette arcát kezeibe Baekhyun. Fáradtnak tűnt és gondterheltnek, ahogy mindannyian azok voltunk.

- De ők is szökni fognak, nem? Csak kiterveltek valamit, csak tudják és érzik, hogy közeledik a vérhold – próbált lelket önteni belénk Lay.

- De ha így van, akkor mi minek megyünk oda? – ezúttal Sehun volt az, aki kérdezett.

- Kezdem én is lassan azt érezni, hogy csak hősök akarunk lenni, és hogy valójában a saját halálunkat tervezgetjük – sóhajtott fel keserűen Chen.

- Oké, srácok, tényleg lehangoló a helyzet, de akkor sem hagyhatjuk ott a többieket! – kelt ki magából Kai. – Szerintem egyikünk sem tudna bűntudat nélkül élni, ha nem próbálunk meg tenni valamit. Valahogy… nem tudom… valami kellene még…

- Külső segítség? – vetettem fel az ötletet, amin mindenki elgondolkozott egy darabig.

- Mégis kitől?

- Nem tudom.

- Rendőrség?

- Hülyeség. Nem vonhatunk be külső embereket. Még több mindenkit nyírassunk ki?

- Jó, de ha így állunk hozzá, akkor minek próbálkozunk?

- Soha, senki nem szokott rendőrséget hívni, nekik konkrét bizonyíték kell ahhoz, hogy megemeljék a seggüket, nekünk meg nincs semmink.

- Hát majd lesz! – szóltam közbe a sok vitatkozás után.

- Hogyan akarsz találni? – kérdezte érdeklődve, ugyanakkor kissé lenézően Chen.

- Hát majd… csinálunk mi magunk – feleltem bizonytalanul, de ahogy ezt kimondtam, az agytekervényeim beindultak és lassan körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben.

 

34. rész

 ~ 34. rész~

A folyosón jobbra és balra egyaránt cellák helyezkedtek el. Mindegyik egyforma volt: hatalmas vasajtók, melyekre a kilincseken kívül csak két, esetleg három számot írtak. Azokat a számokat, amik a mi nyakunkon is rajta voltak. Még mindig nem sikerült rájönnöm, mi alapján kaptuk ezeket, és az az igazság, hogy a többieket meg sem kérdeztem erről, de a szökéshez közeledve már oly mindegy volt, mit takartak.

A cellák nagy részei már üresen álltak, előttünk és utánunk is más farkasokat hurcoltak. Senkin sem volt szemkötő, amivel eltakarták volna a látásunkat. Mindannyian meglepődve és ledöbbenve néztünk körbe-körbe. A vasajtók, a szűk és sötét betonfalak letaglóztak minket, habár hasonlóra számítottunk. Mégis, látni a saját szemünkkel az eddigi „otthonunkat” és újra realizálni, hogy ez nem csupán egy álom, hanem maga a valóság, ijesztő volt. De nem csak a látvány volt lehangoló, hanem a tudat, hogy hányunkat rángatták át ezeken a folyosókon, hányan sikoltoztak és haltak meg, véreztek el közülünk – és ezeket a sikolyokat szinte még most is hallottunk visszaverődni. A kietlenség, a fájdalom, a tehetetlenség és az, hogy sokunknak ezek voltak az utolsó emlékei, amiket láttak, mind elkeserítettek minket.

Lassan megérkeztünk egy ismerős helyre, az ebédlőbe. Ezúttal azonban se asztalok, se székek nem voltak, se gőzölgő vacsora, ami most igen jól esett volna. Becsődítettek minket ebbe a tágas terembe, ami most valahogy mégis szűknek tűnt. Sokkal többen voltunk, mint úgy általában, és akkor jöttem rá, hogy valójában sosem láttam mindenkit. Azokon a bizonyos különleges étkezésekkor csupán csak a kiválasztottakat hozták ide, vagy azokat, akik ezen a szinten laktak. Mégis hány emeletes ez az épület és milyen nagy? Ahogy elnéztem ezt a rengeteg embert, azt gondoltam, talán ezren is lehetünk.  Mégis hogyan nem tűnt fel senkinek odakint a nagyvilágban, hogy ilyen sokan eltűntek? Miért nem kerestek minket? Hisz ha itt körülbelül ezren vannak, mi van azzal a csaknem másik ötezer fővel, akik meghaltak? Azt hittem, sokat tudok az itteni rendszerről, de azokban a percekben jöttem rá, hogy nem, valójában semmit sem tudok.

Alig fértünk be a terembe, szinte egymáshoz passzíroztak minket, mozdulni sem tudtunk. Igyekeztünk Luhannal és Krissel egymáshoz közel maradni, és véletlenül sem elveszíteni a másikat, mert az most nagyon nem jött volna jól. Ez a közelség senkinek sem volt kedvére, éreztem a feszültséget a levegőben, és féltem, hogy tömegverekedés fog kitörni. Itt volt a nyakunkon a vérhold, senki nem szedte a gyógyszereket, a farkasaink ki akartak törni, és csak egy rossz érintés vagy pillantás a másikra, és elszakadnak az idegeink. Ha itt valaki farkassá változik, egymást öljük meg, nem azokat, akik fogva tartanak minket. Egyedül azért tudtuk még megőrizni a hidegvérünket, mert ki akartunk jutni, mert tudtuk, ha most elrontjuk, sosem szabadulunk.

Vajon miért küldtek most minket ide? Rájöttek a tervünkre, és azt akarták, hogy mi itt egymásra támadjunk? Nem, ez lehetetlen. A saját kísérletüket nem dobnák félre és nem öletnének meg minket egymással. Akkor meg mi lehet az oka? És mégis mi lesz a tervünkkel? Az sem biztos, hogy mindenkihez eljutott a hír, az sem biztos, hogy akik felettünk vagy alattunk lévő szinten voltak, tudnak erről. Hisz az udvaron sem voltunk ennyien, mint most. Komolyan elkezdtem aggódni, hogy minden, amit terveztünk, balul fog elsülni és végül senki sem éli túl. De már nem volt visszaút. Most már nem lehetett lefújni, mert ha most nem próbáljuk meg, sosem lesz rá többé esélyünk.

- Srácok, én ezt tényleg nem bírom… a kezeim… már nem emberiek – suttogta rémülten Luhan, és ahogy lenéztem kezeire, szőrös mancsokat és hosszú, hegyes karomat pillantottam meg.

- Dugd zsebre őket! – tuszkoltam karjait a zsebébe, és közelebb vontam magamhoz, hogy még kevésbé látszódjon.

- Luhan, nyugtasd meg a farkasodat, hogy nem azért tartod vissza, mert nem akarod, hogy előjöjjön, hanem mert vészhelyzet van. Tudasd vele, hogy nem vagytok biztonságban, és ha most előjön, mindketten meghaltok! – parancsolta Kris, és félve nézett a kis szöszire. Én nem tudom, kit látott benne Kris, hogy kire emlékeztette őt Luhan, mindenesetre nagyon védelmezte, és ennek különösen örültem.

Luhan bólintott egy aprót, majd lehunyta szemeit, és szinte hallottam, ahogy magában folyamatosan beszél a farkasához, és a jelenlegi helyzetről tájékoztatja őt. Úgy tűnt, ez segített, mert kezei újból visszanyerték emberi formájukat, és arcán lévő vonásai is ellágyultak.

Mikor már alig fértünk el, és épphogy csak levegőt tudtunk venni, az ajtó becsukódott mögöttünk és minden elcsendesedett.  Senki nem mert szólni, feszülten és izgatottan vártuk a fejleményeket és készek voltunk arra, hogy támadjunk, ha kell. Mindeközben természetesen arcunkra az értetlenség és a félelem volt írva, ami félig-meddig megjátszott volt, hogy elhitessük a fogva tartóinkkal, mi semmit sem akarunk.

Ekkor hirtelen recsegő hangot hallottunk, majd a hangosbemondóban egy jól ismert női hang szólalt meg.

- Bizonyára kíváncsiak vagytok, miért is vagytok itt. Az ok egyszerű: két társatok megszökött a cellájukból, és tudni szeretném, mit terveltek ki. Biztos vagyok benne, hogy van közületek valaki, aki tudott a kis tervükről, így aki most elárulja, annak megkíméljük az életét.

Egy végtelennek tűnő másodpercig elcsendesedett, az idegesség pedig ekkor sokkal jobban tapintható volt, mint eddig. Rengeteg gondolat futott végig az agyamon ezekben a másodpercekben. Két társunk… ma van a szökés… csak nem Kyungsoo és Suho művelte mindezt? Elég valószínűnek tartottam, mert azt mondták, tudni fogjuk, mikor kell támadásba lendülnünk. Ez lenne az a bizonyos jel? De mit tegyünk, ha be vagyunk ide zárva? Másrészt pedig mi ez a duma, hogy megkímélik annak az életét, aki elárulja őket? Tudhatnák, hogy nem vagyunk idióták, hogy bedőljünk ennek a szövegnek, ráadásul az emberekre már úgy tekintettünk, mind ellenségre. Ezek után pedig senki sem fogja elárulni a saját bajtársait.

- Ismétlem, ha valaki elárulja, mit terveznek, megkíméljük az életét. Talán még a farkasságot is vissza tudjuk fordítani, elvégre is, ha át tudtunk titeket változtatni, visszafelé is tudjuk, hogyan működik.

Ahogy ezt kimondta, egy ijesztő és sokkoló gondolat férkőzött a tudatomba. Vissza tudják fordítani a folyamatot? Biztos ez? Mert ha igazat mond, ha tényleg így van, akkor talán az a másik ötezer ember nem is halt meg. Persze biztosan sokan odalettek, de talán ez az ötezer sokkal kevesebb, és aki még életben volt, aki nem sebesült meg annyira, most újra ember. Talán sokan visszatértek a saját kis életükbe, csak éppen nem emlékeznek arra, amin keresztülmentek. Ha ez így van, akkor érthető, miért nem akadtak még ránk és miért nem volt gyanús senkinek, hogy ilyen sokan eltűntek.

Ezen a mondaton sokan felmordultak, sugdolódzni kezdtek, hogy talán meg kellene próbálni, de mégsem lépett senki. Ha hazudnak, meghalnak. Valójában senki nem tudta, mit tervezett ez a két jómadár. Kivéve engem, de volt annyi eszem, hogy ne adjam fel magam.

- Hát jó. Ha nem jön elő senki, akkor talán az majd rávesz titeket, ha fokozatosan megölünk benneteket.

Maszkos őrök jelentek meg fent az emeleten, és fegyvereiket ránk célozták. Sokan voltak, talán ötvenen is. A percek csak teltek, de senki nem válaszolt. A francba!

Azonban a következő pillanatban a néma csendet egy hangos üvöltés törte meg, és valahol a távolban puskadördüléseket lehetett hallani. A fegyveresek közül mindannyian a hang irányába fordultak, sokan el is tűntek fentről, hogy megkeressék a zaj forrását. Ez a pár pillanat pedig elég volt, hogy tudatosuljon bennem: ez volt a jel.

- MOST! – üvöltöttem el magam teli torokból, és abban a pillanatban már hagytam is, hogy a farkas előtörjön belőlem. Pillanatok alatt karmokat növesztettem, az izmaim vagy tízszer nagyobbak lettem, és a testem is vagy kétszer magasabb lett, mint eredetileg. A körülöttem lévők, köztük Kris is azonnal átváltozott, és ahogy a fent lévő őrökre pillantottam, tudta, mire gondolok.

A hátára léptem, és felrúgtam magam a levegőbe, így a többi farkas felé kerültem. Néhányukra rálépve vettem lendületet, hogy felugorhassak az emeletre. Egy pillanat alatt fent voltam, és elkaptam az egyik őrt, eltörtem a nyakát, majd a fegyverét a többiek közé hajítottam, hogy aki esetleg lassabban változik át, legyen mivel védenie magát. Gyorsabb voltam, mint az emberek, és mielőtt rám szegezhették volna a puskáikat, én már el is vettem azokat tőlük.

Kris is jött utánam, és átdobva magát a korláton már mellettem harcolt. A fegyverek ropogtak, odalentről morgások és ordítások hangzottak. Néhány fegyver dördült körülöttünk is, hol felénk, hol pedig a lent levőkre, de egyre többen jutottak fel és végeztünk az ottaniakkal.

Odalent egy hatalmas csattanás jelezte, hogy valakinek sikerült kitörnie a vasajtót és megindultak kifelé, mint a vízfolyás. A fele társaság már farkassá változott, amikor lepillantottam, és közöttük megláttam Luhan kétségbeesett arcát, ahogy minket néz félig átváltozott állapotban. A tömeg sodorta kifelé, és nem akartam, hogy egyedül legyen, mert nem éli túl, de szerencsére Kris gyorsan kapcsolt. Leugrott a többiek közé, én pedig nyugodt szívvel mehettem harcolni és törni az utat a többieknek.