35. rész

~ 35. rész~

Nagyi szerencsére jól fogadta Baekhyun vendégeskedését. Örült neki, hogy végre hazahoztam egy barátomat, bár volt egy olyan érzésem, hogy ő azt hitte, együtt vagyunk. Ráhagytam a dolgot, hisz én is mindössze két napja ismertem, ha Nagyi kérdezősködni kezd, akkor nem tudtam volna, mit hazudjak. Így legalább magunkra hagyott és csak mosolygott magában. Kínos volt a helyzet, de még mindig jobban viseltem, mint a magyarázkodást. Nem akartam Nagyit belerángatni abba, amibe keveredtem. Ha megtudja, miben mesterkedem, akkor biztosan diliházba küld, ő pedig beleőrül a fájdalomba.

- Nagyon szép a szobád! – dicsérte meg Baekhyun, miután beléptünk és becsuktam az ajtót. Volt egy vendégszobánk is, de jobbnak láttam, ha egy légtérben maradunk, hisz elméletiekben barátok voltunk, Nagyi meg ugye többet is látott a dologban, így kevesebb volt az esély, hogy gyanúba keveredjünk.

- Köszönöm – pirultam el és kissé feszélyezve éreztem magam a jelenlétében. Tegnap még Sehunnal aludtam egy ágyban, most meg Baekhyunnal kellett osztoznom a szobámon, akit ugye nem ismertem olyan régóta, és ráadásul farkas volt. Mintha csak megérezte volna félelmemet, rám nézett azokkal a nyugodt, barna szemeivel, és halványan elmosolyodva azt mondta:

- Nem foglak bántani, ne aggódj. Ha ez lett volna a célom, már régen megtettem volna. Biztonságban leszel az este, egy ujjal sem érek hozzád, nem vagyok az a típus, és ha gondolod, akkor majd alszom én a földön – a hátitáskáját letette az ágy szélére. Mindössze néhány ruhadarab volt benne, amit Chen adott kölcsön, ráadásul a táska is Sehuné volt. Mégsem jöhetett üres kézzel hozzánk úgy, hogy hosszabb ideig itt fog tartózkodni.

- Öhm… oké, tudom, elvégre is most mentem meg másodszor az életedet. Ha megölsz, vissza fogok járni és kísérteni foglak.

Baekhyun elnevette magát, és tudomásul vette, amit mondtam. Leült az ágyamra, majd el is feküdt rajta, és egy elégedett sóhaj kíséretében lehunyta a szemeit.

- El se hiszem, hogy három év után végre ágyon fekszem, ami nem nyomja a hátam, nem érzem a büdös vizelet és áporodott moha szagot, és rendesen ki tudom nyújtani magam. Mennyei. Nem hittem volna, hogy valaha újra lesz ilyenben részem.

Ahogy néztem Baekhyun arcát, és hallgattam, amit mesélt, összeszorult a szívem. Képtelen voltam felfogni, hogyan volt képes kibírni három évet ilyen embertelen körülmények között. Még így elmesélve is borzalmas volt, nem ám átélni. Az emberek a mai világban folyton csak panaszkodnak, hogy ez kell, meg az kell, sosincsenek megelégedve azzal, amijük van és Baekhyun most egy rohadt ágynak örült ennyire. Hihetetlen, hogy a legtöbben csak akkor képesek értékelni valamit, amikor már nincs semmijük.

- Egyébként akkor te most esténként ki fogsz ugrani az ablakon és a közeli erdőbe mész majd vadászni, hogy ne halj éhen? – törtem meg a csendet, amivel egyúttal el is nyomtam a bennem lévő nyomasztó érzést.

Baekhyun kinyitotta az egyik szemét, majd úgy nézett rám, mintha egy idióta ülne előtte.

- Ma már másodszor teszel fel olyan kérdést, amiről nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolod, vagy viccnek szánod. Sértésnek veszem az ilyet.

- Bocs, nem akartalak megbántani, én csak… farkas vagy, az istenért is, tudod te, mennyi mindent írnak rólatok? Honnan tudjam, milyenek vagytok valójában?

Baekhyun felült az ágyon, majd intett, hogy én is foglaljak helyet. Így is tettem.

- Igazad van, tényleg nem lehet tudni, úgyhogy először és utoljára elmondom: bár van egy farkas felem, emberként úgy viselkedem, mint egy ember. Semmiben sem különbözök tőled, csak annyiban, hogy tudok bundát növeszteni, képes vagyok nyersen is megenni a húst, nem félek széttépni senkit és sokkal erősebb vagyok az átlagnál. De mindezt leszámítva teljesen normális vagyok. Bármit is írnak a könyvekben, ez a valóság – visszadőlt az ágyon, és kezeit feje alá tette.

- Áhá. Értem. – bólintottam egyet, majd felhúztam térdeimet és átöleltem őket. – De azért időnként szoktál a Holdra vonyítani, nem?

- Óh, hogy rohadj meg! – kiáltott fel Baekhyun, és a hozzá legközelebb eső párnát megfogta és hozzám vágta. Hangosan nevettem fel, majd védekezésképpen lábaimmal rugdosni kezdtem. Baekhyun ezt sem hagyta szó nélkül, felpattant az ágyról, majd rám vetette magát, és csiklandozni kezdett. Én hiába csapkodtam és sikítoztam, ő erősebb volt nálam, és meg sem érezte ütéseimet.

Az ajtó ekkor hirtelen kinyílt, és Nagyi dugta be a fejét, mire Baekhyunnal mindketten odakaptuk tekintetünket és teljesen lefagytunk.

- Óh, én nem akartam zavarni, bocsánat fiatalok! – csukta vissza az ajtót, azonban arcáról akkor sem tudta letörölni azt az elégedett vigyort, és a nevetést is hallottuk, miközben elsétált.

Fülig vörösödtem, és most már biztos voltam abban, hogy Nagyi teljesen félreértett mindent. Habár nem csodáltam, mert amint visszafordítottam tekintetem, akkor észleltem, hogy Baekhyun még mindig rajtam fekszik, az arca alig pár centire az enyémtől és a melleimtől.

Baekhyun rám nézett, majd tekintete lejjebb vándorolt, és miután realizálta a helyzetet, gyorsan leugrott rólam, és zavartan megvakarta a fejét.

- Öhm… izé… bocsi – mondta, én pedig felültem, és megigazítottam a felsőmet. – Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni.

Csak bólintottam egyet, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, arcomat a párnámba fúrtam és sikítottam egy nagyot. Ez mennyire ciki volt!

*

Egy héttel később még mindig nem jutottunk előrébb. Napközben Baekhyun, Kai és Lay főként az iskolában, az egyik alagsori teremben beszélgettek és szövögették a szöktetési tervet, én pedig Chennel és Sehunnal tanórákra jártam. Sajnos nem hagyhattuk ki őket, és igyekeztünk feltűnésmentesnek lenni, de délutánonként mi is becsatlakoztunk hozzájuk, és amiben tudtunk, segítettünk.

- És egyébként… tudjátok, merre vezet az út ehhez a kísérleti helyre? – kérdezte Sehun egy pénteki napon. Most éppen a mi lakásunkban voltunk, mert Nagyi visszament Szöulba meglátogatni az ottani barátnőit, így zavartalanul vitathattunk meg mindent.

- Nos… - túrt bele hajába zavartan Lay. – Én nem igazán emlékszem, merre jöttünk. Csak rohantunk, mint az őrültek, minél messzebb akartunk kerülni, és itt lyukadtunk ki. Hogy milyen irányba indultunk el, ötletem sincs. Kai?

- Rám ne nézz, én még annyira se tudom, én csak téged követtelek – emelte fel védekezően a kezeit.

- Az igazság az, hogy nekem sincs semmi fogalmam róla – válaszolta Baekhyun, miután minden szempár rá szegeződött. – Én is menekültem, mint a többiek, nem néztem merre megyek. Mindenesetre, ha már hárman is itt kötöttünk ki, az azt jelenti, hogy Dalseong van hozzá a legközelebb.

- Én úgy tudom, itt van a közelben a Muhandae erdő, vagy tévedek? – kérdezte Chen, majd elővett a táskájából egy térképet, és kiterítette a földre. Mindannyian körbeültünk, és kíváncsian vártuk, mit fog mondani.

- Itt vagyunk most, ez itt Dalseong, és ha jól tudom, ez a nagy zöld pacni itt a Muhandae erdő – mutatott rá a két pontra. – Igen, igazatok van, Dalseong van a legközelebb, nyugati irányba. Ezt az erdőt több város is körbeöleli, ami abból a szempontból szerencsés, hogy lehet, nem csak itt keresnek titeket, hanem a környező városokban is. De kétségkívül itt fognak először körbenézni.

- Akkor jobb lesz, ha egy darabig meghúzódunk, és nem merészkedünk ki az utcára – jelentette ki Kai, és elkezdett egy ropit rágcsálni.

- Szerintem már továbbálltak és máshol keresnek minket. Igaz, ettől függetlenül ugyanúgy óvatosnak kell lennünk, de szerintem, ha eddig nem találtak itt ránk, ezután sem fognak – egészítette ki Lay a gondolataival.

- Egyetértek, de térjünk vissza a tárgyra. Hogyan fogunk eltalálni ehhez a kísérleti helyhez, ha senki nem tudja az utat? - néztem körbe a társaságon.

- Ez egy nagyszerű kérdés. Mondanám azt, hogy hivatkozhatunk a szaglásunkra, de… nem tudom. A vérholdig még csaknem három hetünk van, addig eshet az eső, ami eltüntethet minden nyomot. – nyújtotta ki a lábait Baekhyun, és nekidőlt az ágy szélének.

- Jó, de akkor csak erősebbek a farkas énetek, nem? Lehet, hogy anélkül is megtaláljátok az odavezető utat – szólalt meg Sehun.

- Ebben van valami. De az a baj, hogy mindez csak „lehet”. Nekünk biztosra kellene mennünk, mert mi van, ha nem találunk oda? Akkor nincs értelme semminek.

- Egyébként mit akartok tenni? Tegyük fel, hogy tudjuk, hová kell menni. És utána? Mit csinálunk mi hatan? Mert szerintem ennyin kevesen vagyunk, a ki tudja hány száz ember ellen. És hogyan akarjuk mi őket kiszabadítani? Nyilván, ha ez a tervünk, ismernünk kell a helyet, de még azt sem tudjuk, hol van. Ez így… tiszta őrültség – osztottam meg velük kételyeimet. Segíteni akartam, nagyon is, de annyira lehetetlennek tűnt ez az egész.

- Nem tudom, tényleg nem tudom, de nem hagyhatjuk ott Chanyeolt – temette arcát kezeibe Baekhyun. Fáradtnak tűnt és gondterheltnek, ahogy mindannyian azok voltunk.

- De ők is szökni fognak, nem? Csak kiterveltek valamit, csak tudják és érzik, hogy közeledik a vérhold – próbált lelket önteni belénk Lay.

- De ha így van, akkor mi minek megyünk oda? – ezúttal Sehun volt az, aki kérdezett.

- Kezdem én is lassan azt érezni, hogy csak hősök akarunk lenni, és hogy valójában a saját halálunkat tervezgetjük – sóhajtott fel keserűen Chen.

- Oké, srácok, tényleg lehangoló a helyzet, de akkor sem hagyhatjuk ott a többieket! – kelt ki magából Kai. – Szerintem egyikünk sem tudna bűntudat nélkül élni, ha nem próbálunk meg tenni valamit. Valahogy… nem tudom… valami kellene még…

- Külső segítség? – vetettem fel az ötletet, amin mindenki elgondolkozott egy darabig.

- Mégis kitől?

- Nem tudom.

- Rendőrség?

- Hülyeség. Nem vonhatunk be külső embereket. Még több mindenkit nyírassunk ki?

- Jó, de ha így állunk hozzá, akkor minek próbálkozunk?

- Soha, senki nem szokott rendőrséget hívni, nekik konkrét bizonyíték kell ahhoz, hogy megemeljék a seggüket, nekünk meg nincs semmink.

- Hát majd lesz! – szóltam közbe a sok vitatkozás után.

- Hogyan akarsz találni? – kérdezte érdeklődve, ugyanakkor kissé lenézően Chen.

- Hát majd… csinálunk mi magunk – feleltem bizonytalanul, de ahogy ezt kimondtam, az agytekervényeim beindultak és lassan körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben.