36. rész

~ 36. rész~

Kirohantam az ajtón, és mindenkivel, aki ember volt és szembejött velem, egy mozdulattal végeztem. Azokban a percekben nem Tao voltam, hanem a farkas. Emberként nem lettem volna képes ölni, bármit is tettek velem. De farkasként ez teljesen más volt. Az a felem pusztításra született, és minden egyes alkalommal, amikor eltörtem valaki nyakát vagy éppen kitéptem a szívét, jobban éreztem magam. Feltöltődtem. Szárnyaltam. Mintha ezalatt az öt év alatt csak erre várt volna a farkas bennem. Végre megbosszulhattam az elmúlt évek kínzásait és fájdalmait.

Eljött a pillanat, hogy a szabadságunkért küzdjünk.

Néhány másik farkas a nyomomba szegődött, ezzel is fedezve egymást. Előre törtünk, csak futottunk és gyilkoltunk, habár fogalmunk sem volt, merre van a kijárat. A folyosókat sosem láthattuk, így nehéz volt tájékozódni. Mégis… ismertük a járást, hisz számtalan alkalommal hurcoltak minket végig. Ha csukott szemmel képesek vagyunk megtalálni a szabadba vezető utat, akkor nyitott szemmel semmi sem lehet akadály.

Öltünk, minél gyorsabban és célratörően. Nem tudtuk, mennyien jutunk ki, talán pont mi veszünk oda, de ez sem érdekelt. Minél többen meghalnak, annál nagyobb az esélye, hogy valakinek vagy esetleg mi magunknak sikerüljön megmenekülni.

Percek alatt értünk ki az udvarra, ami már ekkor kész csatatér volt. Mindenhol halott és vérző testek hevertek, kitépett szívek és még az utolsó lélegzetért küzdő mellkasok emelkedtek a levegőbe. Vér és izzadságszag terjengett odakint. Minden csupa vörös színben pompázott, mintha csak több száz vödörnyi festéket öntöttek volna szanaszét.

A puskaropogások egy pillanatra sem hagytak alább. Fentről lőttek mindenkit. Vajon a távolban ezt meghallja valaki, vagy annyira az erdő mélyén vagyunk, hogy senki nem siet a segítségünkre? Egy farkast fejen talált egy lövedék, de még ekkor sem hagyta abba. Addig ütött, harapott és karmolt, ameddig csak bírta. Ekkor tűnt csak fel, hogy az épületben valaki megnyomta a riasztót, ami fülsiketítően üvöltött, de mindezt elnyomta a háború zaja.

Felnéztem az égre. A Hold narancsvörös volt. Vérhold.

Hsát tényleg eljött ez a nap és nem álmodok.

Alig akartam elhinni, hogy mindez most valóra válik. Nemrég még el sem tudtam képzelni az életemet a való életben, és egyenesen értelmetlennek tartottam, hogy mi valaha kijutunk innen, de most… Itt volt egy karnyújtásnyira és én mindent megtettem azért, hogy ne ragadjak itt. El akartam tűnni, a falakon kívül akartam lenni, és semmi áron nem maradhattam itt.

Néhány körülöttem álló farkasnak jeleztem, hogy fel kell jutnunk és a fegyveres őröket le kell szedni, különben esélytelen, hogy valaki az udvaron túléli. Nem kellett kétszer szólnom, már el is indultak felfelé.

Néhányan igyekeztek átjutni a falakon, de esélytelen volt. Mindenkit leszedtek, aki a falak közelébe került. Túl sokan voltak, és előnyben, ráadásul biztos voltam abban, hogy a falakon túl is várni fognak rájuk. Az udvaron keresztül képtelenség lett volna megmenekülni.

Én is a többiek után vetettem magam. Pillanatok alatt felértem, és igyekeztem minél gyorsabban megölni őket. Muszáj volt felülről fedeznem a többieket, de mindhiába küzdöttünk, csak egyre több és több fegyveres jelent meg.

- Tao! Mi az isten faszát csinálsz itt? Gyere! – kiáltotta felém egy emberi alak, és amikor felé kaptam a tekintetét, Suhot pillantottam meg. Ez a pillanatnyi figyelmetlenség pedig elég volt ahhoz, hogy valaki egy hatalmasat rúgjon belém, majd éreztem, ahogy néhány golyó fúródik testembe. Odakaptam tekintetem, kitéptem a fegyvert az illető kezéből, és úgy arcon ütöttem vele, hogy az orra egészen az agyába csúszott.

A hirtelen ért golyók hatására a testem legyengült, és a mélybe zuhantam, egyenesen a csatamező kellős közepére. Mire feltápászkodtam, vagy hatezerszer végigtapostak rajtam és jó pár ütést is kaptam. Arcom, egész testem tiszta seb volt. Szerencsére nem változtam vissza emberi alakba, így a fájdalom nem volt annyira erős. A farkas énem sokkal szívósabb volt, ezért sokkal több mindent kibírt – például a golyókat is kilökte a szervezetem, habár a helyük iszonyatosan égetett.

Ki akartam jutni a tömegből, mert ha nem fegyverrel lőnek le, akkor agyontapossuk egymást. Már így is rengeteg agyvelőben és belekben csúsztam-másztam, mindenem csupa vér és nyúlós, ragacsos anyag volt.

Tekintetemmel kerestem a kikutat, miközben megállás nélkül öldököltem mindenkit, aki csak az utamba került. Folyamatosan fogyadoztunk, de nyugtatott a tudat, hogy nem csak mi vagyunk egyre kevesebben, hanem az ellenség is.

Valami éles szúródott gyomromba. Amikor odanéztem, egy kést találtam a hasamban. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy egy körülbelül öt centiméteres vágás húzódott a nyomán. Kirántottam a kést, és beleállítottam egy fegyveres torkába. Két kézzel kaptam ezután a sebhez, és reméltem, hogy nem vérzek el.

Valaki ekkor ott termett mellettem, és kézen ragadva, teljes erőből elkezdett kirángatni a tömegből. Csak akkor realizáltam, hogy az illető Xiumin, amikor már ismét az épületben tartózkodtunk.

Nekidőltem a falnak, és nagyokat sóhajtoztam. Egy lélek sem volt a közelünkben, mindenki odakint küzdött a szabadságért. Visszaváltoztam emberi formába, ahogy Xiumin is tette.

- Nincs időnk pihenni, haver, el kell tűnnünk innen mielőbb! – sürgetett, és hónom alá nyúlva segített továbbmenni.

- Jó, jó, várj, de itt vannak a többiek is! Luhan és Kris! És Chanyeol! Meg kell találni őket! Nem mehetünk el nélkülük! – akartam visszafelé venni az irányt, de Xiumin nem tágított.

- Nyugalom, biztonságban vannak! – mondta, de nem tudtam, hogy ez igaz, vagy csak azért felelte ezt, hogy bekussoljak. – Ne akarj hősködni, meg vagy sérülve, így semmi esélyed túlélni!

- Jó, de akkor sem hagyhatjuk itt a többi farkast! Segíteni kell nekik!

- Nem menthetsz meg mindenkit, fogd már fel! – rivallt rám, majd két fegyveressel végzett, akik pont felénk tartottak. – Jól vannak a többiek, már csak rád vártunk!

- Mi? Rám vártatok? Szóval tudod, hol vannak? Miért nem ezzel kezdted? - forgattam meg szemeimet, majd Xiumin támogatásával elindultunk a cellák irányába. Nem tudtam, minek megyünk arra, de bíztam benne, hogy okkal teszi és semmi hülyeségbe nem kever bele.

Néhány perccel később megálltunk egy cellaajtó előtt, majd hármat kopogott Xiumin, és benyitott.

- Itt vagyunk! – jelentette ki, és ledobott a földre. Hatalmasat csattantam, és ha nem lettem volna megsérülve, Xiumint istenesen pofán csaptam volna.

- Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang, és mikor felnéztem, Kris guggolt mellettem. Csak bólintottam egyet, majd körbenéztem a szűk kis cellában, és örömmel vettem tudomásul, hogy Luhan és Chanyeol is köztünk van. Szerencsére senki nem halt még meg.

- Minek vagyunk itt? – kérdeztem.

- Itt fogunk megszökni! – mondta nagy büszkén Suho.

- Ja, gondolom… az előbb is kis híján megölettél – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben Kris levette Chanyeolról a pulóverét és ezzel kötötte át hasamat, hogy csillapítsa a vérzést. – Hol voltál eddig? – szegeztem a kérdést magas, nyúlánk srácnak, aki még most is ugyanolyan megszeppent volt, mint egy hónappal ezelőtt, amikor idekerült.

- Az én cellámban. Chanyeolt hozzám zárták be – válaszolt Xiumin helyette. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy ők ketten együtt voltak. Chanyeolt senki másra nem bíztam volna, egyes-egyedül Xiumin lett volna képes megvédeni őt és biztonságban tudni, Xiuminnak pedig szüksége volt új barátokra, miután elveszítette az előzőket.

- És farkas?

- Nem. Egy ujjal sem értek hozzá.

Akkor meg minek van itt? Fel akartam tenni a kérdést, de értelmetlen lett volna. Egyikünk sem tudta a választ. Hogy valóban tévedésből került ide, vagy valami mást tervük volt vele, már nem számított. A lényeg az volt, hogy mindannyian itt vagyunk, és el kell tűnnünk, mielőtt ránk találnak.

- Hogyan tovább?

- Gyere, segíts Kyungsoo! – kérte barátját Suho, majd a wc-hez léptek, és óvatosan eltolták a helyéről, ami alatt egy kisebb lyuk éktelenkedett. – Itt fogunk kimászni!

Mindannyian értetlenül meredtünk a két srácra, akik büszkén húzták ki magukat.

- Ez halálosan komoly? Ezt nem gondoltátok komolyan, ugye? – nézett rájuk Xiumin idegesen. – Azt hittem, ennél jobb ötlettel álltok elő. Azt akarjátok, hogy ahol éppen szartatok, azon másszunk keresztül?

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem nem érdekel mindez, csak menjünk. Odakint mindenki harcol, ez az egyetlen esélyünk. – jelentette ki Luhan. – Én megyek elsőnek!

- Ezt mégis mennyi időbe telt kiásnotok? – kérdeztem.

- Négy éve vagyunk itt, szóval már egy ideje ezen küszködünk. Amikor idekerültünk, már rögtön feltűnt, hogy alattunk húzódik egy kisebb járat, ahol nyilván mindenféle csövek és kábelek vannak, amik az épületet ellátják fűtéssel és vízzel. Nos, négy évünkbe telt kézzel kiásni akkora lyukat, hogy kiférjünk rajta.

- És ez hová vezet?

- Nem tudjuk. Remélhetőleg, ki az erdőbe. Még nem voltunk lent, szóval nem tudjuk, mire számítsunk.

Nem volt több kérdésem. Luhan után Kris mászott le, majd nagy nehezen Xiumin, utána Chanyeol, én, Suho és Kyungsoo. Nem tudtam elképzelni, hogyan sikerült négy éven keresztül feltűnésmentesnek hagyniuk, ráadásul… ezen keresztül wc-ztek. És utána ott matattak… és mégis hová tűnt az a sok beton meg tégla? Nem akartam tudni, hogyan tüntették el. Nem is érdekelt semmi ezzel kapcsolatban, csupán csak kint akartam lenni a szabadban.

- Oké, és akkor most merre?