37. rész

~ 37. rész~

- Mégis mire gondolsz? – jött az egyöntetű kérdés a többiektől.

- Hát… mondtátok, hogy a rendőrség kilőve. Nos, szerintem akkor is hozzájuk kellene fordulni. Rengeteg könyvet olvastam, amiben mindenféle zűrös és lehetetlen helyzetből kihagyták a rendőrséget, holott a végén mégis csak ők tettek rendet. Mi amúgy is kevesen vagyunk, semmit sem tehetünk egyedül, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. A zsaruk azonban fegyveres erőkkel jönnének, illetve mennének a kísérleti helyhez – törökülésbe ültem, és kihúztam magam, miközben a többiek figyelmüket rám összpontosították.

- A farkasokat akarod kinyíratni? Mert ez nagyon úgy hangzik. Ha tudomást szerez róluk a rendőrség… - vonta egyből kétségbe az ötletemet Lay.

- És ha ki is szabadulnak a többiek, hová mennek? Sokuknak már nincs otthona és személyazonossága. Ezzel mit kezdünk?

- Igen, tudom, de vegyünk mindent szép sorjában – tartottam egy kisebb szünetet, amíg összeszedtem a gondolataimat, majd folytattam. - Nem derülhet ki a rendőrség számára, hogy farkasok, sőt, szerintem úgy a világban sem kellene, mert akkor mindenkit megölnének. Ettől függetlenül csinálhatnánk azt, hogy például Baekhyun összeveri meg karmolja és harapja Kait, mi pedig elmegyünk a rendőrséghez segítséget kérni, hogy megtámadtak minket az erdőben – feleltem.

- És előbb a rendőrséghez megyünk, mintsem a kórházba? Ez túl gyanús lenne, nem gondolod?

- Ráadásul mit keresnénk az erdőben?

- Túrázunk! Arra a napra túrát kell szerveznünk! – kiabálta be lelkesen az ötletét Sehun. – Aznap elmegyünk a Muhandae erdőbe kirándulni, és akkor történik a baj.

- Ez tetszik, ez egy kiváló terv. De akkor is… támadás… meg a kórház… egyik farkas sem mehet kórházba.

- Ki mondta, hogy mennie kell? – tettem fel a kérdést. – A rendőrség közelebb van az erdőhöz, mint a kórház. A támadást követően egyből a rendőrségre megyünk, sebesülten, és riasztjuk őket, onnan pedig rohanunk a kórházba. Természetesen nem megyünk oda, hisz nincs szükségetek orvosra, de erről nekik nem kell tudniuk.

- Ez eddig oké, de mit mondunk, mi támadta meg? Mert a támadás alatt nyilván állatot fognak érteni, és ha farkasként fognak az erdőben rohangálni a többiek… nyilván őket fogják célba venni.

Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett. Erre én sem gondoltam, de nem adtam fel, és ahogy elnéztem, mindannyian azon erőlködtek, hogy a tervünket minél tökéletesebben és hihetőbben hozzuk össze. Nem engedhettük meg magunknak, hogy bárhol belénk kössenek, mindenre ki kellett találnunk magyarázatot, mert ha csak egy kicsit is hibázunk, nem csak saját magunkat sodorjuk veszélybe, hanem a többieket is.

- Hát nem állattámadás lesz, hanem lőtt sérülés. Egy ember lőtt rá – törte meg a csendet percekkel később Chen.

- Jó, de én nem vállalok be még egy lövést – tiltakozott Baekhyun, amin jót nevettünk, így egy kicsit oldódott a feszültség.

- Szóval kirándulunk, és elkezdenek lőni ránk, de nem tudjuk, kik és miért és a rendőrséghez megyünk, majd a kórházba – foglalta össze az eddigi tervet Kai. – De ez még így is túl egyszerű és gyanús és… hiányos.

- Nem is kell bonyolultnak lennie. De az tény, hogy még így nem egész.

- Lehetne, mondjuk az is, hogy… elmegyünk hatan túrázni, de csak négyen jövünk vissza, és azt mondjuk, hogy ketten meghaltak. Vagy ez már túl sok?

- Végül is… nem hülyeség. Talán ha történik haláleset, akkor jobban fogja őket izgatni a dolog.

- Rendben. Tegyük fel, hogy ez eddig megvan és odamennek a rendőrök. Hogyan találnak rá az épületre? Mi van, ha nem lesz ott semmi, vagy el se jutnak odáig? Mi van, ha nem sikerül a bentieknek a szökés, és nem jutnak ki? Mi van, ha kudarcba fullad minden?

- Majd… valamelyikünk, aki farkas, ott marad a rendőrökkel és elvezeti oda. Már ha aznap tényleg erősebb lesz a farkas énetek.

- És mi van, ha farkassá változik közben?

- Nem fog. Aznap az erdőben rohangálhattok farkasként, és a vérhold után már nyugodtabbak lesztek. Ráadásul már évek óta farkasok, tudjátok kontrollálni magatokat, nem? Főleg egy ilyen helyzetben.

- Ja, fogjuk rá.

- Oké. Tételezzük fel, hogy bejön ez a terv, a rendőrség megtalálja a helyet. Mi lesz ezután? Mi van, ha megtudják, hogy farkasokkal kísérleteztek és hogy talán élnek is közöttünk? Ha ez bekerül a hírekbe… És mi lesz a farkasokkal? Hogyan szedjük őket össze? Mert nem mehetnek az emberek közé azonnal. Vissza kell rázódniuk az életükbe.

- Tekintve a helyet, nem sokan fognak kijutni és életben maradni. Ezért talán majd a rendőrség nem is keres farkasokat. Akik pedig kijutottak… nekik… ki kell alakítani egy helyet, ahol meghúzódhatnak.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom. Valami nagyobb szállásra… kollégiumra? Vagy…

- Kemping! Kyunghee szülei ezzel foglalkoznak, van több kempingjük is. Valahol innét nem messze is van egy, nem tudom pontosan, hol, majd megkérdezem. De akár azt kibérelhetjük.

- Mégis hány főre?

- Nem tudom. Az egészet.

- És miből fizetjük? Meg az ételt és a ruhákat? Ez irtó sok pénz, és tekintve, hogy Kainak, Laynek és Baekhyunnak nincs keresete, maradtunk hárman. A szüleink nem adnának kölcsön ennyi pénzt.

- Hát… én nemrég költöztem ide Szöulból. Ez a ház kisebb, mint az ottani, és maradt bőven pénzünk, szóval… - osztottam meg ezt a kis apró információt, amit eddig sosem említettem senkinek. - Talán meg tudom beszélni Nagyival, hogy abból adhatna kölcsön.

- Te tudod, Minseo. Ha megengedi, és te nem érzed magad kellemetlenül emiatt, akkor szerintem mindannyian benne vagyunk. Aztán majd idővel törlesztünk neked.

A tervünk kezdett kialakulni, és egésszé érni. Ahogy ez egyre jobban alakot öltött, úgy egyre inkább úgy tűnt, valósággá válik, meg fog történni és ez rettentő ijesztő volt számomra. De mindannyian féltünk. Mindannyian tartottunk attól, mi van, ha elbukunk. Ha nem sikerül az ottaniaknak megszökniük, vagy éppen ránk találnak a kempingben. A farkasainkat kivégzik, vagy talán további kísérleteknek vetik alá, csak immár hivatalosan. Minket pedig lecsukhatnak. És akkor minden hiába volt.

Ez az egész olyan volt, mintha csak álmodnánk, vagy mintha mi magunk lennénk egy könyv, egy film szereplői. Ugyancsak eszembe jutott, hogy nemrég még milyen nyugodt, ám annál unalmasabb és magányos életet éltem Szöulban, most pedig itt voltam egy isten háta mögötti kisvárosban, és éppen farkasokat akartam megmenteni egy kísérleti helyről néhány barátommal, és néhány farkassal. Mi ez, ha nem őrület? Mégis minek lehetne ezt nevezni? Mert aligha lehetne ezt valóságnak hívni. Pedig az volt.

Mégis mi a fenét művelünk?

Végignéztem a társaságunkon. Mindenki magába mélyedt, és hasonlókon gondolkodhatott, mint én. Ha nem sikerül, mi lesz a családunkkal? Vagy mi van, ha mi magunk halunk meg? Vajon segíteni fog nekünk a rendőrség, vagy csak azt hiszik majd, hogy néhány fiatal szórakozik? Túlságosan gyerekek voltunk még legbelül, hogy fel tudjuk fogni, mibe keveredtünk, de azt hiszem, ehhez sosem lehet igazán felnőni. Amikor az ember a lehetetlennel találja szembe magát, olyan mindegy, hogy gyerek, vagy már érett felnőtt… itt csakis a józanság és a higgadtság az, ami számít. Meg a képzelőerő, hogy elhiggyük, tényleg ez a valóság, és nem őrültünk meg.

Ezekben a percekben gondolkodtam el először azon, vajon milyen lehet azon a kísérleti helyen? Noha Baekhyunnal már beszéltem erről régebben, de mégis… ők vajon odabent mit érezhettek éveken keresztül? Sosem reménykedhettek a szabadulásban, talán egy idő után már mindenről lemondtak, és csak meghalni akartak. De odabent még ezt sem tehették. Mennyit aggódhattak a szeretteik miatt, és a családjuk, a barátaik is nehéz időkön mentek keresztül. Édes istenem… tényleg létezik ennyi szörnyűség a világban?

És ez lehet, hogy csak egy egészen apró töredéke annak, amikről még én sem tudok.

Vége lesz mindennek valaha? És ha vége lesz… vajon hogyan végződik? Vajon jól döntöttünk, mikor belekezdtünk ebbe? Vagy a helyes cselekedet az lett volna, ha csöndben maradunk és megpróbálunk úgy élni, mintha mi sem történt volna, miközben elviseljük a bűntudatod, ami egész életünket végigkísérte volna?

Vajon létezik helyes megoldás, döntés?

És vajon ha mindez a világ számára kiderül, vajon ha tudnának, hogy vannak farkasok, hogyan reagálnának? Az ördög kegyetlen teremtményeinek gondolnák őket, szörnyetegeknek, és el akarnák őket pusztítani? Félnének tőlük? Vagy sajnálnák, amiért ilyen sorsra jutottak akaratukon kívül? Mert nem ők akartak farkasokká válni, mert nem ők választották ezt az utat és én ezért nem tudom őket elítélni. Vajon ez segítene azon, hogy az emberek felnyissák a szemüket, és rájöjjenek, hogy milyen romlott világban élünk és megpróbálnának ebből kifolyólag jobbá tenni az életet? Vagy maradna minden ugyanúgy, ahogy eddig és mindenki némaságba burkolódzna?

- Minseo… nem veszed fel a telefonod? – bökött oldalba Sehun, amitől a gondolataim és a félelmeim egyből köddé váltak. Most már én is hallottam csörögni a mobilomat, így gyorsan kihalásztam a zsebemből, és felvettem.

- Halló, tessék? – szóltam bele, ugyanis nem írt ki számot.

- Jó napot kívánok, Dr. Song Jaehee vagyok, a Daegu Kórházból telefonálok. Park Minseot keresem.

- Igen, én vagyok az. Jó napot.

- Ön rokona Park Hwayeonnak?

- Igen, az unokája vagyok.

- Sajnálattal közlöm, hogy a nagymamáját egy órával ezelőtt behozták hozzánk és…

- Tessék? Mi történt vele? Ugye, jól van? – a gyomromban hatalmas gombóc keletkezett, és idegességemben a könnyek a szemembe szöktek. Felpattantam, és gyorsan a táskámba dobáltam néhány fontosabb dolgot, majd felhúztam a cipőmet is.

- Igen, jelen pillanatban minden rendben vele, stabilizáltuk az állapotát, de be tudna most jönni a kórházba? Személyesen könnyebb lenne beszélgetni.

- Fél óra múlva ott vagyok – feleltem, és azonnal ki is nyomtam a telefont.

- Minden rendben, Minseo? Hová mész? – kérdezte óvatosan Baekhyun, hisz látni lehetett a reakciómból, hogy valami történt.

- Nagyi kórházba került, most odamegyek. Majd jövök valamikor.

Azzal fogtam magam és otthagytam a többieket, mit sem törődve a tervünkkel, az életünkkel, a jövőnkkel.