38. rész

~ 38. rész~

  

Tétlenül néztünk körbe. Kétfelé tudtunk volna menni, de lehetetlen volt eldönteni, melyik is vezet minket az erdőbe. Már ha egyáltalán odavezet.

 Gondolkodás nélkül indultam el jobbra, a többiek pedig utánam. Fogalmam sem volt, hogy éppen az épületbe sétálunk vissza, vagy pedig a szabadsághoz közelítünk, de kénytelen voltam elindulni valamerre. Nem maradhattunk egy helyben, azt vitatva, kinek a megérzéseire hallgassunk, mert azzal csak értékes perceket veszítettünk volna, és megadtuk volna a lehetőséget arra, hogy elkapjanak minket.

Kezemet a hasamon tátongó sebhez szorítottam, és úgy törtettem előre. Iszonyatos bűz terjengett idelent, és nem csak a ruháinkból áradó vizelet és ürülékszag miatt. A föld alatt voltunk, ahol nem volt friss levegő, évek óta nem mozdult itt semmi. A falakból kitüremkedtek a rothadó gyökerek és növények, és egy-egy kisebb állat csontváza, vagy éppen bomló teste is ott hevert a talajon. Hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudtam volna megmondani, de nem is érdekelt. Mindeközben itt is éreztük a félelmet és azt a sok haldokló sikolyt. A földön egészen kivehető lábnyomok voltak, valamint hosszú csíkok, mintha valamit (vagy talán valakit/valakiket) elhurcoltak volna. A baj csak az volt, hogy nem tudtuk, melyik irányból indultak, és merrefelé tartottak.

- Szerintem teljesen rossz irányba megyünk – jelentette ki Xiumin.

- Szerintem pedig nem – szólalt meg Suho, és előre futott. Egy ajtó tárult a szemünk elé, és mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk fel.

- Ki ne merd nyitni! – kiáltott rá hirtelen Kris. – Ez visszafelé vezet, az épületbe!

Nem szóltunk semmit. Az a pillanatnyi remény már köddé is vált, és kérdés nélkül, elkezdtünk az ellenkező irányba rohanni. Hogyan is gondolhattuk azt, hogy ilyen hamar megtaláljuk a kijáratot? Túl egyszerű lett volna.

Csak futottunk, és futottunk, reménykedve abban, hogy a következő ajtó már a miénk lesz.

- Ez sem az! – felelte egy újabb ajtónál Kris, így szaladtunk tovább. A következőnél is ugyanezt eljátszottuk, majd a harmadiknál már nem bírtam tovább. Elgyengültem, és megálltam. A vér megállás nélkül folyt a gyomromból, és fogalmam sem volt arról, hogy kijutok-e élve.

- Tao, nem állhatunk most meg, gyere! – karolt belém Luhan, és futott volna tovább, de megállítottam.

- Nem veszitek észre, hogy csak körbe-körbe rohangálunk? Ide csak egy be és kijárat van, méghozzá ez az ajtó. Erre kell mennünk! – lihegtem, miközben kezeimmel megtámaszkodtam térdeimen.

- Mi értelme lenne egy ajtónak? Biztosan van másik is, csak úgy el van rejtve, hogy nem találtuk meg. Afféle vészkijáratot biztosan építettek a falakba. Meg kell keresnünk! – hadarta Kyungsoo, és indult volna tovább, de a mögöttünk egyre élesedő lábdobogás hátrálásra késztette.

Xiumin és Kris nagy erőkkel estek neki az ajtónak, hogy valahogyan, de kinyissák. Nem volt más választásunk, a nyomunkban voltak. Valószínűleg észrevették a lyukat a cellában, és leereszkedtek utánunk.

Az ajtó megadta magát, mi pedig berohantunk, majd mivel nem tudtuk semmivel sem eltorlaszolni, ezért jobb híján Chanyeol gatyájából kivettük az övet, és azt kötöttük a kilincsre. Semmi értelme nem volt, de talán néhány másodpercet nyertünk vele.

- Hol az istenben vagyunk? – hallottam meg a színtiszta döbbenetet Kyungsoo hangjából.

Mindannyian megfordultunk, és elborzadtunk a látványon. Tőlünk balra egy kísérleti asztal állt, megannyi késsel, szikével, és orvosi kötszerekkel, injekciókkal, altatókkal. Rajta egy emberi test hevert, szinte teljesen felvágva. Csövek lógtak ki a szájából, a gépek eszeveszetten sípoltak, és a vér még most is ömlött a testéből. Valószínűleg éppen műtötték, amikor megkezdődött a szökés.

Chanyeol és Luhan szinte egyszerre fordultak el a másik irányba, és hányták el magukat. Nekik ez még új volt, sosem láttak így embereket, legfeljebb filmekben, de mi már nem egyszer tapasztaltunk hasonlót. Nem mondom, hogy nem borzasztott el, de tudtam tartani magamat.

Jobbra tőlünk több száz ketrec helyezkedett el, sorokban, egymásra pakolva, nagyjából úgy, mint az állatmenhelyeken. Csak éppen mi nem voltunk állatok, és ezekben a ketrecekben is embereket zártak be. Nem voltak maguknál, senki sem. Némelyikük teste csupa vér volt, néhányan pedig félig farkassá változott állapotban feküdtek a talajon. Mégis kik ők és minek vannak itt? Mit kísérleteztek rajtuk? És miért haltak meg mindannyian? Ők emberek voltak, akkor meg hogy lehetett ilyen kis szűk helyiségben tartani őket?

Mérhetetlen düh száguldott át ereimen, és éreztem, hogy a farkas énem megint elő akar törni. Szembe akartam nézni a fogva tartóinkkal, és egyesével, mindegyiküket meg akartam kínozni jó lassan, és fájdalmas. Mit meg nem adtam volna a bosszúért.

- Úristen… - hallottam magam körül a többiek hangját. Mindenkit feldühített és egyben el is keserítettek a látottak.

Mögöttünk valaki belerúgott az ajtóba, melynek kongása visszhangot vert a falak között.

- Gyorsan! A kijárat felé! – kiáltotta Suho, és ismét futni kezdtünk.

- Ne, várjatok! – torpant meg Xiumin, majd a plafonra nézett. – A szellőző! – mutatott felfelé.

Xiumin felmászott a ketreceken keresztül, melyek szinte majdnem a plafonig értek, és leszedte a rácsot. Megindultunk utána, és egymást követve, minél gyorsabban igyekeztünk felkapaszkodni.

Odalent hangos robajjal betörték az ajtót, és beözönlöttek páran. Noha én elől voltam, és teljesen erőmből kúsztam végig a szűk helyen, de hallottam, ahogy Xiumin ledönti a ketreceket, hogy ne jöjjenek utánunk, ezt követően pedig lövöldözésbe kezdtek odalent. Xiumin felordított, ahogy lábát eltalálta egy golyó, de csúszott utánunk, ahogy csak tudott. Alulról folyamatosan lőttek minket, éreztem, ahogy a lövedéket belefúródnak a fémlapokba.

Görcsölt az egész gyomrom, látásom kezdett elhomályosodni a sok vérveszteség hatására. Percek teltek el, és fogalmunk sem volt, merre megyünk. Aztán egyszer csak Kris eltűnt a szemem elől, miközben ordított egyet.

Egy pillanatra ledermedtem, és megálltam, mire Chanyeol nekem ütközött.

Hideg fuvallat csapott arcomba. Érzékszerveim ismét megélesedtek, és előrébb kúsztam. Kinéztem a résen és megláttam az erdőt. Gyönyörű zöld volt, a nap haloványan sütött odakint. El se akartam hinni. Tényleg megtörténik?

Ezután lepillantottam a mélybe, és megláttam Krist integetni, jelezvén, ugorjunk mindannyian. Nem voltunk olyan magasan, de alacsonyan sem, és bár nem tudtam, hogyan fog a testem reagálni az ugrásra, mégis meg kellett tennem.

- Kint vagyunk! – kiáltottam hátra, és előrevetettem magam.

Fájdalmasan érkeztem a talajra, kezeimmel tompítva az esést, de örültem ennek az érzésnek. Életben voltam, és kijutottunk, innentől kezdve pedig már semmi sem érdekelt. Hogy mi lesz később, hogyan térünk vissza az életbe, nem számított. Csak minél messzebb kellett kerülnünk ettől a helytől.

A többiek is lassan leugrottak, és szorosan a fal mellé simultunk.

- Mindenki egyben van? – kérdeztem, mire mindannyian bólintottak.

- Kibaszottul fáj a lábam – nyögte Xiumin.

Szarul festettünk, és tele voltunk sérülésekkel, de éltünk.

- Akkor? Indulunk? – kérdezte Kris.

Még hosszú másodpercekig álltunk ott, mintha félnénk. Féltünk az előttünk álló élettől, féltünk a szabadságtól, amire eddig csak áhítoztunk. Valójában sosem mertünk igazán belegondolni, milyen lenne a négy falon kívül. Mit tennénk, hová mennénk, kiket keressünk fel, hogyan olvadjunk vissza a társadalomba, mi van, ha valaki felismer minket, mi van, ha kiderül, hogy nem vagyunk emberek? Hogyan éreznénk magunkat, ha legbelül tudjuk, hazudunk a világnak magunkról? És mégis mennyit változott a világ? Egyáltalán valaki emlékszik még ránk? Öt év nekünk borzasztó hosszú volt, de a valóságban ez nem tűnik olyan soknak. Rettegtünk, mindannyian rettegtünk, de sosem mutattuk ki.

Luhan volt az, aki megindult elsőnek. Ő még nem volt itt olyan régóta, így neki könnyebb volt megtenni az első lépéseket. Azonban ahogy elrugaszkodott a faltól, eldördült egy lövés és ő úgy esett össze, mintha egy zsák krumpli.

- Luhan! – kiáltottuk, mire mindkét oldalról lőni kezdtek ránk.

- Maradj itt! – löktem Chanyeolt a fal tövébe, és megindultam a többiek után. míg Xiumin és Suho jobbra, addig Kris, Kyungsoo és én balra indultunk el. Mire odaértünk a fegyveresekhez, akik megtámadtak, ismét farkasokká változtunk. Újabb és újabb golyók fúródtak testünkbe, de már annyira közel voltunk a célunkhoz, hogy mindezeket meg sem éreztük.

Kitéptem a puskát, és fejbe lőttem az illetőt, a következőnek pedig eltörtem a nyakát, míg a másikat a lábammal gáncsoltam el, majd téptem ki a szívét. Rengetegen jöttek, bár nem tudtam, hogyan kerültek ide ilyen sokan. Hallottuk a távolban lövéseket, és az ordibálást, ami valószínűleg az épület udvaráról jöhetett. Még ott is folyt a csata, még mindig voltak, aki küzdöttek az életükért. Nyomasztott a tudat, hogy én meg gyáva módon menekülőre fogtam a dolgot, és inkább saját magunkat mentettem, ahelyett, hogy segítettem volna nekik. Bár tény, hogy sebesülten semmire sem mentem volna.

Megfordultam, hogy hátulról is fedezzük magunkat, amikor is megpillantottam, hogy Chanyeol felé közelít egy fegyveres. Oda akartam rohanni, de mielőtt ezt megtehettem volna, egy újabb dörrenés következtében a fegyveres összeesett. Ekkor láttam meg Luhan szőke fejét felemelkedni a növények közül. Ott volt a fegyver a kezében, amit még adtam neki, és amit egészen eddig magával hozott. Örültem, hogy nem dobta el, de még jobb volt látni, hogy életben van.

A szemem sarkából érzékeltem, ahogy néhány farkas befutott a fák közé. Ezek szerint valakiknek sikerült kijutniuk. Ám nem sokáig menekülhettek, mert hátulról egy egész sorozatot beléjük eresztettek.

- Indulás! – súgta Kris, és hátat fordítottunk.

Megöltünk mindenkit, akik épp erre jöttek, így úgy döntöttünk, mi is az erdőbe rohanunk. A sűrű növényzet jobban fog takarni minket, nagyobb az esélyünk a túlélésre, és nehezebben találnak ránk.

Chanyeolhoz visszaérve ismét emberek lettünk, és egymást támogatva bevetettük magunkat a végtelenségbe. Újabb lövések dördültek fel, ránk lőttek, és utánunk jöttek, de sokkal gyorsabban haladtunk befelé, mint az ellenségeink. Emberi alakban voltunk, de a farkas ösztöneink az ereinkben csörgedeztek, így sokkal egyszerűbben löktük félre az ágakat magunk elől, és léptük át a földből kiálló gyökereket.

- Váljunk szét! – kiáltotta Suho, és Kyunsgoot karjánál fogva balra kezdte el húzni, míg Kris Luhant a kezébe kapva jobbra vette az irányt, mi hárman Chanyeollal és Xiuminnal pedig előre törtettünk.

A lövések lassan elhalkultak, és a kiáltozást sem hallottuk már, csupán csak időnként lehetett ezeket érzékelni. A csend ölelt körbe minket, ami szokatlan volt, mégis zene volt a füleimnek. A fák leveleit enyhén fújta a szél, és a nap erőtlenül törte át a vaskos, zöld falakat. Finom, friss virágillat terjengett körülöttük, ami megnyugtató volt.

Xiuminnal szinte egyszerre estünk össze, és húzódtunk meg az egyik fa törzsében. Mindketten ramatyul festettünk, és csupa vér voltunk.

- Nem állhatunk meg… most nem… mennünk kell! – nyöszörögte Chanyeol, aki teljesen sokkos állapotba került. Megfogtam a kezét, és visszanyomtam a földre, majd megveregettem a vállát.

- Nyugi, haver, most már biztonságban vagyunk, csak… várjunk egy kicsit.

A távolban felvonyított egy farkas, ezt pedig egy lövés követte és minden elcsendesedett. Sötétedni kezdett, és erős köd kúszott felfelé a magasba. Kísérteties és ijesztő volt, de ugyanakkor biztonságot nyújtó.

Lehunytam szemeimet és átadtam magamnak a békességnek. A fülemben még most is hallottam a sikolyokat és a lövéseket, a szemeim előtt ugyanúgy láttam azt a sok kétségbeesett tekintetett és halottat, de végül ezek kezdtek elhomályosodni. Azt hiszem, az ájulás széléhez kerültem. Éreztem kezem alatt Chanyeol testét remegni, és hallottam egy iszonyat nagy robbanást is.

Kinyitottam a szemem és összenéztem Xiuminnal. Mindketten tudtuk, mi volt ez. Az az épület felrobbant. A kísérleti hely, ahol raboskodtunk éveken át, megszűnt létezni. Jó érzéssel töltött el, hogy most, ha el is kapnak minket, vissza már nem megyünk oda.

Újból lehunytam a szemem. Minden kiegyensúlyozott és nyugodt volt. Csodás a természet és ez a szabadság. Mintha a fellegekben jártam volna. Már a fájdalmat sem éreztem a gyomromnál, se azt a rengeteg vágást és karmolást a testem minden tájékán.

Szirénák zaját fújta felénk a szél. És valami furcsán ismerős illatot. De nem tudtam volna megmondani, mi ez.

- Te is érzed? – kérdezte Xiumin, de nem tudtam válaszolni neki. A hirtelen jött sötétség gyorsan ölelt magához, és ringatott el. Nem fájt, nem volt durva vagy kegyetlen, inkább gyengéd és szeretetteljes.

Mielőtt végleg elveszítettem volna magam felett az irányítást, utolsóként csak ennyit hallottam Xiumintól:

- Ez Kai lesz.