~ 1. rész ~
*Nyolc hónappal
később*
Gyönyörű nyári
napnak néztem elébe. Odakint rettentő nagy volt a hőség, perzselően sütött a
Nap, és hiába ütött az óra még csak délelőtt tízet, már most is negyven fok
meleg volt.
Az egyik
előadóteremben ültem, és egy füzettel legyezgettem magamat. Rajtam kívül senki
nem tartózkodott bent, az egész iskola a megszokott nyüzsgés és zsongás helyett
most kongott az ürességtől.
Lábaimat
feltettem az asztalra, és türelmetlenül nézegettem a telefonon az órát. Nekem
már három napja befejeződött az egyetem, minden vizsgámat sikeresen
megcsináltam, és jelen pillanatban éppen Sehunra vártam, aki elvileg beugrott
valami papírok miatt, ami állítólag csak „öt percig tart”, gyakorlatilag fél
órája ücsörögtem, hogy végre visszajöjjön, és elindulhassunk.
Ugyanis azt
terveztük, hogy az első sikeres év után leugrunk Busanba, hogy meglátogassuk a
többieket, valamint megünnepeljük a sikerünket és így köszöntsük a nyarat.
Chanyeol és Kyunghee nem tartott velünk, ők egy nappal utánunk fognak csak
jönni, Chen viszont majd csak délután érkezik, mert még be kellett mennie az
apjához a kórházba.
Az elmúlt
hónapok alatt teljesen megváltozott az életem, és a kezdeti depresszióm lassan
alábbhagyni látszott. A sok szerencsétlenség ellenére igyekeztem jól viselni a
megpróbáltatásokat, összeszedni magam, és arra koncentrálni, ami igazán fontos.
Miután Nagyi
meghalt, eladtam az ottani lakásunkat, és elköltöztem. Nem bírtam többé
Dalseongban lenni, ahol minden rá emlékeztetett, és mivel egyedül maradtam, egy
akkora házra sem volt többé szükségem, így utam Daeguba vezetett. Egy második
emeleti lakást béreltem ki, amihez csak egy apró nappali, egy kis konyha és
fürdő, valamint egy nem túl nagy szoba tartozott. Nem terveztem senkivel sem
összeköltözni, így egymagamnak bőven elég volt ez a kis kuckó, ráadásul a
közlekedés is jó volt, és az iskola is a közelben volt. A lakás költsége sem
volt olyan magas, és az állásomból való pénz elég volt a lakbérre és arra, hogy
ne haljak éhen, sőt! Időnként még félre is tudtam tenni.
Mivel Nagyi
meghalt, kénytelen voltam az egyetem mellett részmunkaidőben dolgozni. Egy nem
túl híres ruhaüzletben találtam munkát, hétköznap általában délután négytől
este nyolcig dolgoztam, hétvégén pedig reggel nyolctól délután kettőig, de
előfordult, hogy túlóráztam, vagy az esősebb napokon ki sem nyitottunk. Nem
volt egy álommeló, de iskola mellett nem találhattam volna jobbat, és mivel
tanulni is akartam, ezért tökéletesen megfelelt. Amikor vizsgaidőszak volt, nem
igazán mentem dolgozni, és ilyenkor, ha nem volt pénzem, Chanyeol vagy Kyunghee
szülei szívesen kisegítettek.
Nagyi halálát
nem sikerült teljesen elfogadnom, ahogy azt sem, hogy ki is volt valójában. Még
most is úgy éreztem, hogy ami történik, az nem is az én életem, vagy, hogy
egyszer csak beállít, és közli, hogy jól van, minden rendben van vele.
Rettenetesen hiányzott, és még most sem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel,
hogy egy gyilkos volt. Újra és újra átgondoltam, amiket tőle hallottam,
próbáltam felidézni a múltamat, hogy valóban voltak-e arra utaló jelek, hogy
ilyeneket tervez, de mintha nem lettek volna emlékeim. Semmi sem jutott az
eszembe, egyedül csak a mosolyára és a kedvességére emlékeztem, arra, hogy ő
volt a kapaszkodóm, és hogy mennyi mindent csináltunk együtt.
Tiszteltem őt,
és szerettem, és nem fért a fejembe, hogy volt minderre képes. Azt hiszem,
tényleg nem volt vele minden rendben, és egy kicsit megőrült. Ha valóban így
volt - és szerettem volna, hogy így legyen, mert ezáltal könnyebben el tudtam
volna fogadni a tetteit -, akkor egyrészt nem értettem, hogy az orvosok miért
nem vettek nála észre semmit, másfelől én miért nem láttam nála semmit? Kicsit
haragudtam magamra, amiért nem figyeltem rá eléggé, mert talán akkor feltűnt
volna valami a viselkedésében, bár az is igaz, hogy nem néhány hónap alatt
változott meg, hanem hosszú évekig tartott ez a folyamat. Nagyjából akkor
kezdődhetett, amikor meghaltak a szüleim, és ha ez így volt, akkor aligha
tudtam volna segíteni rajta.
Tudtam, hogy még
sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy ezt az egészet megemésszem, és
elfelejtsem, habár abban is biztos voltam, hogy soha nem fogom mindezt
megérteni. Egy részem mindig is csalódott lesz, és dühös, és szomorú, amiért
ilyen helyzetbe kerültünk, de a másik részem szeretni és becsülni fogja őt,
amiért sosem hagyott el és szeretetben nevelt fel.
A szívem nem
csak miatta fájt, hanem Tao miatt is. Azóta a nap óta, hogy otthagyott minket a
kórházban, soha többé nem láttam, de még csak beszélni sem beszéltem vele.
Kezdetben még próbáltam hívni telefonon, de sosem vette fel. Nagyon hiányzott ő
is, és szerettem volna helyretenni a dolgokat, de tudtam, hogy neki sokkal több
időbe fog telni minden. Néhányszor leutaztam Busanba, de bármikor, mikor ott
voltam, ő eltűnt onnan, és ha egy egész hétvégét töltöttem ott, akkor sem jött
haza.
Biztos voltam
benne, hogy direkt kerül, és nem csak azért, mert neheztel rám, hanem mert ha
ott lennék a közelében, lassabban dolgozná fel a történteket. Haragudnom
kellett volna rá, amiért úgy viselkedett Nagyival, ahogy, hogy kiabált velem,
és hogy olyan durván kezelt, de megértettem. Rettentő mérges lehetett, a bosszú
még most is mélyen élt benne, és ő csak erre várt. Meg akarta ölni azt, aki
farkassá tette, és tudom, hogyha nem a nagymamám lett volna, az illetőnek
eltöri a nyakát, miután rendesen megkínozta. Bár nem volt kedves Nagyival, és
örömmel töltötte el a szenvedésének látványa, a kedvemért mégis megálljt
parancsolt magának, és ezért hálás voltam.
Szerettem őt, és
erre főként akkor jöttem rá, amikor már nem volt mellettem. Az érzéseim sosem
lankadtak iránta, és csak arra vártam, mikor fogunk ismét találkozni. Még ha a
hiánya fájdalmas is volt, úgy gondoltam, bármennyi időt képes lennék rá várni. És
ez az érzés csodálatos volt. Tudni, hogy van, akiért megadnék bármit, hogy még
ha sokáig nem is látom, a szívem nem kergül meg, nem felejti őt el, és nem lép
félre. Mindig ettől féltem, hogy ha netán lesz egyszer valakim, akit szeretek,
és valamiért hosszabb időre el kell szakadnunk egymástól, akkor egy idő után a
szívem feladja őt, és keres mást a helyére. Jó érzés volt, hogy tudtam, hosszú
távon is ki tudok mellette tartani. Természetesen más kérdés volt, ő mit gondol
rólam, de bíztam abban, hogy hasonlóképpen vélekedik, már csak azért is, mert
ha én nem vagyok, talán sosem szöknek meg. Akkor sosem vesz erőt magán, hogy
kísérletet tegyenek erre, ha én nem vagyok, ő még talán most is az egyik koszos
cellában rohadna, mély nyomorúságban szenvedve. Kötődött hozzám, egyfajta
láthatatlan kötelék alakult ki köztünk, amitől nem lehet egykönnyen megválni.
Sajnáltam őt, és
hibásnak éreztem magam, hisz valóban miattam lett farkas, és most nem élhet
normális életet. Nem okoltam magam, hisz a tudtomon kívül történt minden, de
mégis… egy enyhe bűntudatom volt ez irányába. Reméltem, hogy sikerül
megbékélnie önmagával, és a helyzetével, és hogy le fog tudni tenni a
bosszúról, mert ha nem… nem csak engem nem fog visszakapni, de súlyos problémái
lesznek az életében.
Ami pedig a
busani társaságot illeti: az ő sorsuk is jól alakult, a legtöbbjüknek
legalábbis. A beilleszkedéssel kapcsolatban sokuknak gondjuk volt, és nehezen
tudtak uralkodni magukon, gyakran voltak balhék, de szerencsére ez főként saját
maguk között tört ki, és nem nyilvános helyen. Ha jól tudom, háromszor kellett
új tévét venniük, rengeteg tányért is összetörtek, és egyszer ablak, illetve
ajtócserére is szükségük volt. Törtek-zúztak, üvöltöztek és verekedtek, de
mindezt maguk között, ami megnyugtató volt, hisz tudták kezelni egymás
dühkitöréseit.
Krisnek jól ment
a sora, egy bankban dolgozott biztonsági őrként, ami meglepően jó munkának tűnt
hozzá képest. Igaz, jóformán semmit nem kellett csinálnia, de tökéletesen
illett hozzá, tekintve, hogy az élete legnagyobb részét a megfigyeléssel és a
verekedéssel töltötte, ezekre pedig nagy szüksége volt. És ha jól tudom,
kétszer már sikerült is megakadályoznia egy betörést, amiért elismerést kapott.
Luhan kezdetben
egy étteremben dolgozott, azonban egyáltalán nem szerette, és rengeteg
ingatlanoshoz beadta az önéletrajzát, de mindenhonnan elutasították, miszerint
nincs elég tapasztalata. Hiába dolgozott éveket ebben a szakmában, miután
rátámadt a főnökére, azokat az éveket semmisé kellett tenni, ráadásul nevet
változtatott, így mindent, amit a múltjában tett, most nem számított. De nem
adta fel, és mélyen reménykedett abban, hogy egy napon visszatérhet, és a
csúcsra küzdheti magát.
Xiumin élete sem
alakult éppen sikeresen. Mindig is agresszív volt, és nagyszájú, sokat
káromkodott és mindig kimondta azt, amit gondolt, de a főnökei ezt egyáltalán
nem tolerálták, így neki már víg ötször is munkahelyet kellett váltania. Ha jól
tudom, most egy benzinkútnál dolgozik, amit jobban gyűlöl, mint bármi mást.
Baekhyun szintén
nem volt túl szerencsés eleinte; az első munkahelyéről csaknem három hét után
kirúgták, mert az egyik munkatársa meggyanúsította azzal, hogy ellopott egy
ruhát. Utána hosszú ideig keresett állást, főként ruhaboltokban akart dolgozni,
mert szerette a divatot, és imádott öltözködni, de sajnos mindenhonnan
visszautasították. Végül a többiek unszolására megpróbálkozott egy kávézónál
is, ahová azonnal felvették, és ahol már csaknem két hónapja dolgozik. Időközben
rájött, hogy imádja a kávét, és szeret kreatívkodni, így ő lett a kávézó
baristája. A vendégek imádják, mivel mindig vidám és kedveskedő, talán éppen
ezért alakult úgy, hogy nemrégiben megismerkedett egy lánnyal, akivel egy ideje
találkozgatnak, és igen jól alakul a kapcsolatuk.
Suho és
Kyungsoo, a két mókamester a mai napig élvezik az életet, és amiből lehet,
viccet csinálnak, talán pont ezért is alakul úgy az életük, ahogy szeretnék. Mindketten
énekesi pályára készültek, de a tragédia miatt a karrierjük odaveszett. Azonban
Kyungsoo ismét beült az iskola padba, zene tagozatra, hogy előröl kezdjen
mindent, ismét végigzongorázza azokat az éveket, amiket egyszer már megtett,
hogy egy napon valamelyik zenei cég felfedezze és felvegyék gyakornoknak, majd
debütálhasson egy fiúbandában. Nem mondott le erről az álmáról, és töretlenül
haladt előre.
Suhonak nem volt
kedve még egyszer mindezt végigcsinálnia, és a kedve is elment ettől,
ugyanakkor nem mondott le az éneklésről. Úgy tervezte, hogy elvégez egy tanári
szakot, hogy énektanár lehessen, vagy legalábbis segíthessen mások hangját
fejleszteni. Tervei közt az is szerepelt, hogy egy napon saját zenei stúdiót
hozzon létre, de ez még igen távolinak tűnt. Egyébként mellékállásként már most
segédkezett néhány helybéli fiatalnak, és természetesen Kyungsoonak is előszeretettel
osztogatott tanácsokat. Nem mellesleg, mindketten ugyanannál a szórakozóhelyen
dolgoztak pultosként, de időnként saját maguk is felléptek a színpadon.
Kai és Lay egy
étteremben kezdtek el dolgozni, felszolgálóként, amit mindketten nagyon
szerettek, de egyikük sem tervezte, hogy örökre itt maradjanak. Egy esti
iskolába ők is beiratkoztak, de egyelőre halványlila gőzük sem volt arról, mit
is szeretnének csinálni a jövőben. Azt hiszem, talán őket viselte meg a
legjobban az, hogy többé nem élhetik az átlagos életüket, és nem kaphatják
vissza a régi önmagukat.
A többi farkast
illetően nem sok mindent tudtam, de ők is jól megvoltak, és dolgoztak, vagy
éppen iskolába jártak. Ha jól tudom, Ravi azonban visszatért a régi életéhez,
miután megkereste a családját, és kiderült, hogy a felesége már egy másik
férfival van együtt, és soha többé nem akarja látni őt.
Sajnos nem
minden ment ilyen fényesen, ugyanis ketten közülük öngyilkosok lettek. Nem
bírták ezt a feszültséget, képtelenek voltak elfogadni a helyzetet, és
visszailleszkedni a társadalomba úgy, hogy mindenük, ami volt, nem kaphatják
vissza. Szomorú és fájdalmas, de valamilyen szinten számítottam arra, hogy
lesznek, akik feladják, és aggódtam, hogy a többieknek se jusson soha ilyen az
eszükbe.
Az órámra
pillantottam, és megállapítottam, hogy Sehun már csaknem egy órája
megvárakoztat. Levettem a lábam az asztalról, mert a széle már rettenetesen
nyomta, és ettől zsibbadni kezdett. Kicsit megmasszíroztam, majd mikor már épp
tárcsázni készültem, beesett az ajtón Sehun.
- Na, végre! – Emeltem
kezeimet az ég felé hálálkodva, miközben megforgattam a szemeimet. – Remélem, hogyha
egyszer barátnőd lesz, őt nem várakoztatod meg!
- Bocsánat, ne
haragudj, tényleg! De volt valaki barom előttem, aki tök sok időt töltött az
irodában, ráadásul most egy másik titkárnő volt bent, aki olyan lassan csinált
mindent, hogy azt hittem, nem is él! - Számolt be a késésnek okáról.
Felkaptam a
táskámat az asztalról, és a vállamra dobtam, míg a gurulós bőröndöm fogóját is
kihúztam, és elindultam az ajtó felé.
- No problem, de
ezért ki kell engesztelned – feleltem neki vigyorogva.
- Igenis, hölgyem,
meghívlak egy fagyira – válaszolta, hisz pontosan tudta, mire gondoltam. – És
hogy meg legyél velem elégedve, jó fej leszek, és hozom a táskádat! – Vette le
a vállamról a nehezebbik csomagot, és saját magára pakolta.
- Ez nem
jófejség, ezt udvariasságnak hívják. Tudod, ezt minden rendes pasi megteszi –
öltöttem nyelvet, mire Sehun csak grimaszolt egyet.
- Szóval én nem
vagyok rendes pasi? – Kérdezett vissza sértődötten. – Akkor tessék, visszaadom.
Csak megráztam a
fejem, majd bokán rúgtam, és elnevettem magam. Nagy nehezen, de levánszorogtunk
a parkolóba, bepakoltunk a táskáinkat, majd beültünk a kocsiba, és végre célba
vettük Busant.
