MOONLIGHT EXTRA - 1. rész

~ 1. rész ~

*Nyolc hónappal később*

Gyönyörű nyári napnak néztem elébe. Odakint rettentő nagy volt a hőség, perzselően sütött a Nap, és hiába ütött az óra még csak délelőtt tízet, már most is negyven fok meleg volt.

Az egyik előadóteremben ültem, és egy füzettel legyezgettem magamat. Rajtam kívül senki nem tartózkodott bent, az egész iskola a megszokott nyüzsgés és zsongás helyett most kongott az ürességtől.

Lábaimat feltettem az asztalra, és türelmetlenül nézegettem a telefonon az órát. Nekem már három napja befejeződött az egyetem, minden vizsgámat sikeresen megcsináltam, és jelen pillanatban éppen Sehunra vártam, aki elvileg beugrott valami papírok miatt, ami állítólag csak „öt percig tart”, gyakorlatilag fél órája ücsörögtem, hogy végre visszajöjjön, és elindulhassunk.

Ugyanis azt terveztük, hogy az első sikeres év után leugrunk Busanba, hogy meglátogassuk a többieket, valamint megünnepeljük a sikerünket és így köszöntsük a nyarat. Chanyeol és Kyunghee nem tartott velünk, ők egy nappal utánunk fognak csak jönni, Chen viszont majd csak délután érkezik, mert még be kellett mennie az apjához a kórházba.

Az elmúlt hónapok alatt teljesen megváltozott az életem, és a kezdeti depresszióm lassan alábbhagyni látszott. A sok szerencsétlenség ellenére igyekeztem jól viselni a megpróbáltatásokat, összeszedni magam, és arra koncentrálni, ami igazán fontos.

Miután Nagyi meghalt, eladtam az ottani lakásunkat, és elköltöztem. Nem bírtam többé Dalseongban lenni, ahol minden rá emlékeztetett, és mivel egyedül maradtam, egy akkora házra sem volt többé szükségem, így utam Daeguba vezetett. Egy második emeleti lakást béreltem ki, amihez csak egy apró nappali, egy kis konyha és fürdő, valamint egy nem túl nagy szoba tartozott. Nem terveztem senkivel sem összeköltözni, így egymagamnak bőven elég volt ez a kis kuckó, ráadásul a közlekedés is jó volt, és az iskola is a közelben volt. A lakás költsége sem volt olyan magas, és az állásomból való pénz elég volt a lakbérre és arra, hogy ne haljak éhen, sőt! Időnként még félre is tudtam tenni.

Mivel Nagyi meghalt, kénytelen voltam az egyetem mellett részmunkaidőben dolgozni. Egy nem túl híres ruhaüzletben találtam munkát, hétköznap általában délután négytől este nyolcig dolgoztam, hétvégén pedig reggel nyolctól délután kettőig, de előfordult, hogy túlóráztam, vagy az esősebb napokon ki sem nyitottunk. Nem volt egy álommeló, de iskola mellett nem találhattam volna jobbat, és mivel tanulni is akartam, ezért tökéletesen megfelelt. Amikor vizsgaidőszak volt, nem igazán mentem dolgozni, és ilyenkor, ha nem volt pénzem, Chanyeol vagy Kyunghee szülei szívesen kisegítettek.

Nagyi halálát nem sikerült teljesen elfogadnom, ahogy azt sem, hogy ki is volt valójában. Még most is úgy éreztem, hogy ami történik, az nem is az én életem, vagy, hogy egyszer csak beállít, és közli, hogy jól van, minden rendben van vele. Rettenetesen hiányzott, és még most sem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy gyilkos volt. Újra és újra átgondoltam, amiket tőle hallottam, próbáltam felidézni a múltamat, hogy valóban voltak-e arra utaló jelek, hogy ilyeneket tervez, de mintha nem lettek volna emlékeim. Semmi sem jutott az eszembe, egyedül csak a mosolyára és a kedvességére emlékeztem, arra, hogy ő volt a kapaszkodóm, és hogy mennyi mindent csináltunk együtt.

Tiszteltem őt, és szerettem, és nem fért a fejembe, hogy volt minderre képes. Azt hiszem, tényleg nem volt vele minden rendben, és egy kicsit megőrült. Ha valóban így volt - és szerettem volna, hogy így legyen, mert ezáltal könnyebben el tudtam volna fogadni a tetteit -, akkor egyrészt nem értettem, hogy az orvosok miért nem vettek nála észre semmit, másfelől én miért nem láttam nála semmit? Kicsit haragudtam magamra, amiért nem figyeltem rá eléggé, mert talán akkor feltűnt volna valami a viselkedésében, bár az is igaz, hogy nem néhány hónap alatt változott meg, hanem hosszú évekig tartott ez a folyamat. Nagyjából akkor kezdődhetett, amikor meghaltak a szüleim, és ha ez így volt, akkor aligha tudtam volna segíteni rajta.

Tudtam, hogy még sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy ezt az egészet megemésszem, és elfelejtsem, habár abban is biztos voltam, hogy soha nem fogom mindezt megérteni. Egy részem mindig is csalódott lesz, és dühös, és szomorú, amiért ilyen helyzetbe kerültünk, de a másik részem szeretni és becsülni fogja őt, amiért sosem hagyott el és szeretetben nevelt fel.

A szívem nem csak miatta fájt, hanem Tao miatt is. Azóta a nap óta, hogy otthagyott minket a kórházban, soha többé nem láttam, de még csak beszélni sem beszéltem vele. Kezdetben még próbáltam hívni telefonon, de sosem vette fel. Nagyon hiányzott ő is, és szerettem volna helyretenni a dolgokat, de tudtam, hogy neki sokkal több időbe fog telni minden. Néhányszor leutaztam Busanba, de bármikor, mikor ott voltam, ő eltűnt onnan, és ha egy egész hétvégét töltöttem ott, akkor sem jött haza.

Biztos voltam benne, hogy direkt kerül, és nem csak azért, mert neheztel rám, hanem mert ha ott lennék a közelében, lassabban dolgozná fel a történteket. Haragudnom kellett volna rá, amiért úgy viselkedett Nagyival, ahogy, hogy kiabált velem, és hogy olyan durván kezelt, de megértettem. Rettentő mérges lehetett, a bosszú még most is mélyen élt benne, és ő csak erre várt. Meg akarta ölni azt, aki farkassá tette, és tudom, hogyha nem a nagymamám lett volna, az illetőnek eltöri a nyakát, miután rendesen megkínozta. Bár nem volt kedves Nagyival, és örömmel töltötte el a szenvedésének látványa, a kedvemért mégis megálljt parancsolt magának, és ezért hálás voltam.

Szerettem őt, és erre főként akkor jöttem rá, amikor már nem volt mellettem. Az érzéseim sosem lankadtak iránta, és csak arra vártam, mikor fogunk ismét találkozni. Még ha a hiánya fájdalmas is volt, úgy gondoltam, bármennyi időt képes lennék rá várni. És ez az érzés csodálatos volt. Tudni, hogy van, akiért megadnék bármit, hogy még ha sokáig nem is látom, a szívem nem kergül meg, nem felejti őt el, és nem lép félre. Mindig ettől féltem, hogy ha netán lesz egyszer valakim, akit szeretek, és valamiért hosszabb időre el kell szakadnunk egymástól, akkor egy idő után a szívem feladja őt, és keres mást a helyére. Jó érzés volt, hogy tudtam, hosszú távon is ki tudok mellette tartani. Természetesen más kérdés volt, ő mit gondol rólam, de bíztam abban, hogy hasonlóképpen vélekedik, már csak azért is, mert ha én nem vagyok, talán sosem szöknek meg. Akkor sosem vesz erőt magán, hogy kísérletet tegyenek erre, ha én nem vagyok, ő még talán most is az egyik koszos cellában rohadna, mély nyomorúságban szenvedve. Kötődött hozzám, egyfajta láthatatlan kötelék alakult ki köztünk, amitől nem lehet egykönnyen megválni.

Sajnáltam őt, és hibásnak éreztem magam, hisz valóban miattam lett farkas, és most nem élhet normális életet. Nem okoltam magam, hisz a tudtomon kívül történt minden, de mégis… egy enyhe bűntudatom volt ez irányába. Reméltem, hogy sikerül megbékélnie önmagával, és a helyzetével, és hogy le fog tudni tenni a bosszúról, mert ha nem… nem csak engem nem fog visszakapni, de súlyos problémái lesznek az életében.

Ami pedig a busani társaságot illeti: az ő sorsuk is jól alakult, a legtöbbjüknek legalábbis. A beilleszkedéssel kapcsolatban sokuknak gondjuk volt, és nehezen tudtak uralkodni magukon, gyakran voltak balhék, de szerencsére ez főként saját maguk között tört ki, és nem nyilvános helyen. Ha jól tudom, háromszor kellett új tévét venniük, rengeteg tányért is összetörtek, és egyszer ablak, illetve ajtócserére is szükségük volt. Törtek-zúztak, üvöltöztek és verekedtek, de mindezt maguk között, ami megnyugtató volt, hisz tudták kezelni egymás dühkitöréseit.

Krisnek jól ment a sora, egy bankban dolgozott biztonsági őrként, ami meglepően jó munkának tűnt hozzá képest. Igaz, jóformán semmit nem kellett csinálnia, de tökéletesen illett hozzá, tekintve, hogy az élete legnagyobb részét a megfigyeléssel és a verekedéssel töltötte, ezekre pedig nagy szüksége volt. És ha jól tudom, kétszer már sikerült is megakadályoznia egy betörést, amiért elismerést kapott.

Luhan kezdetben egy étteremben dolgozott, azonban egyáltalán nem szerette, és rengeteg ingatlanoshoz beadta az önéletrajzát, de mindenhonnan elutasították, miszerint nincs elég tapasztalata. Hiába dolgozott éveket ebben a szakmában, miután rátámadt a főnökére, azokat az éveket semmisé kellett tenni, ráadásul nevet változtatott, így mindent, amit a múltjában tett, most nem számított. De nem adta fel, és mélyen reménykedett abban, hogy egy napon visszatérhet, és a csúcsra küzdheti magát.

Xiumin élete sem alakult éppen sikeresen. Mindig is agresszív volt, és nagyszájú, sokat káromkodott és mindig kimondta azt, amit gondolt, de a főnökei ezt egyáltalán nem tolerálták, így neki már víg ötször is munkahelyet kellett váltania. Ha jól tudom, most egy benzinkútnál dolgozik, amit jobban gyűlöl, mint bármi mást.

Baekhyun szintén nem volt túl szerencsés eleinte; az első munkahelyéről csaknem három hét után kirúgták, mert az egyik munkatársa meggyanúsította azzal, hogy ellopott egy ruhát. Utána hosszú ideig keresett állást, főként ruhaboltokban akart dolgozni, mert szerette a divatot, és imádott öltözködni, de sajnos mindenhonnan visszautasították. Végül a többiek unszolására megpróbálkozott egy kávézónál is, ahová azonnal felvették, és ahol már csaknem két hónapja dolgozik. Időközben rájött, hogy imádja a kávét, és szeret kreatívkodni, így ő lett a kávézó baristája. A vendégek imádják, mivel mindig vidám és kedveskedő, talán éppen ezért alakult úgy, hogy nemrégiben megismerkedett egy lánnyal, akivel egy ideje találkozgatnak, és igen jól alakul a kapcsolatuk.

Suho és Kyungsoo, a két mókamester a mai napig élvezik az életet, és amiből lehet, viccet csinálnak, talán pont ezért is alakul úgy az életük, ahogy szeretnék. Mindketten énekesi pályára készültek, de a tragédia miatt a karrierjük odaveszett. Azonban Kyungsoo ismét beült az iskola padba, zene tagozatra, hogy előröl kezdjen mindent, ismét végigzongorázza azokat az éveket, amiket egyszer már megtett, hogy egy napon valamelyik zenei cég felfedezze és felvegyék gyakornoknak, majd debütálhasson egy fiúbandában. Nem mondott le erről az álmáról, és töretlenül haladt előre.

Suhonak nem volt kedve még egyszer mindezt végigcsinálnia, és a kedve is elment ettől, ugyanakkor nem mondott le az éneklésről. Úgy tervezte, hogy elvégez egy tanári szakot, hogy énektanár lehessen, vagy legalábbis segíthessen mások hangját fejleszteni. Tervei közt az is szerepelt, hogy egy napon saját zenei stúdiót hozzon létre, de ez még igen távolinak tűnt. Egyébként mellékállásként már most segédkezett néhány helybéli fiatalnak, és természetesen Kyungsoonak is előszeretettel osztogatott tanácsokat. Nem mellesleg, mindketten ugyanannál a szórakozóhelyen dolgoztak pultosként, de időnként saját maguk is felléptek a színpadon.

Kai és Lay egy étteremben kezdtek el dolgozni, felszolgálóként, amit mindketten nagyon szerettek, de egyikük sem tervezte, hogy örökre itt maradjanak. Egy esti iskolába ők is beiratkoztak, de egyelőre halványlila gőzük sem volt arról, mit is szeretnének csinálni a jövőben. Azt hiszem, talán őket viselte meg a legjobban az, hogy többé nem élhetik az átlagos életüket, és nem kaphatják vissza a régi önmagukat.

A többi farkast illetően nem sok mindent tudtam, de ők is jól megvoltak, és dolgoztak, vagy éppen iskolába jártak. Ha jól tudom, Ravi azonban visszatért a régi életéhez, miután megkereste a családját, és kiderült, hogy a felesége már egy másik férfival van együtt, és soha többé nem akarja látni őt.

Sajnos nem minden ment ilyen fényesen, ugyanis ketten közülük öngyilkosok lettek. Nem bírták ezt a feszültséget, képtelenek voltak elfogadni a helyzetet, és visszailleszkedni a társadalomba úgy, hogy mindenük, ami volt, nem kaphatják vissza. Szomorú és fájdalmas, de valamilyen szinten számítottam arra, hogy lesznek, akik feladják, és aggódtam, hogy a többieknek se jusson soha ilyen az eszükbe.

Az órámra pillantottam, és megállapítottam, hogy Sehun már csaknem egy órája megvárakoztat. Levettem a lábam az asztalról, mert a széle már rettenetesen nyomta, és ettől zsibbadni kezdett. Kicsit megmasszíroztam, majd mikor már épp tárcsázni készültem, beesett az ajtón Sehun.

- Na, végre! – Emeltem kezeimet az ég felé hálálkodva, miközben megforgattam a szemeimet. – Remélem, hogyha egyszer barátnőd lesz, őt nem várakoztatod meg!

- Bocsánat, ne haragudj, tényleg! De volt valaki barom előttem, aki tök sok időt töltött az irodában, ráadásul most egy másik titkárnő volt bent, aki olyan lassan csinált mindent, hogy azt hittem, nem is él! - Számolt be a késésnek okáról.

Felkaptam a táskámat az asztalról, és a vállamra dobtam, míg a gurulós bőröndöm fogóját is kihúztam, és elindultam az ajtó felé.

- No problem, de ezért ki kell engesztelned – feleltem neki vigyorogva.

- Igenis, hölgyem, meghívlak egy fagyira – válaszolta, hisz pontosan tudta, mire gondoltam. – És hogy meg legyél velem elégedve, jó fej leszek, és hozom a táskádat! – Vette le a vállamról a nehezebbik csomagot, és saját magára pakolta.

- Ez nem jófejség, ezt udvariasságnak hívják. Tudod, ezt minden rendes pasi megteszi – öltöttem nyelvet, mire Sehun csak grimaszolt egyet.

- Szóval én nem vagyok rendes pasi? – Kérdezett vissza sértődötten. – Akkor tessék, visszaadom.

Csak megráztam a fejem, majd bokán rúgtam, és elnevettem magam. Nagy nehezen, de levánszorogtunk a parkolóba, bepakoltunk a táskáinkat, majd beültünk a kocsiba, és végre célba vettük Busant.