MOONLIGHT EXTRA - 2. rész

~ 2. rész ~

A nagy forgalom miatt sajnos a tervezett három óra helyett, majdnem négy óra alatt értünk el Busanba, ami ebben a fullasztó melegben nem volt éppen kellemes. Sehunnal igyekeztük az utazást elviselhetőbbé tenné; zenét hallgattunk és énekelgettünk, beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott, szidtuk a többi sofőrt, és természetesen megegyeztünk abban, hogy amint megérkezünk, ledobjuk a cuccainkat, és irány a tenger.

Még le sem parkoltunk az autóval, de az ajtóban már ott állt vigyorogva Suho és Kyungsoo. Kiszálltunk a kocsiból, és egy öleléssel üdvözöltem mindkettőjüket, majd miután Sehunnal is lepacsiztak, segítettek bepakolni a csomagjainkat.

- Mi ez a jó illat? – Kérdeztem, amint beléptünk a konyhába, majd megpillantottam az asztalon egy nagy adag zöldséges rizst és rengeteg húst. – Hú! Ezt nekünk főztétek? Lehet enni? Farkaséhes vagyok!

- Minseo, még egy ilyen szóvicc, és fellógatlak a csillárra! – Fenyegetett meg Kyungsoo, de természetesen ő is velünk nevetett.

Gyorsan megejtettünk négyen egy ebédet, ugyanis a többiek még nem voltak semerre. Luhan és Baekhyun aludtak, a többiek viszont még dolgoztak, de szerencsére csak a mai napon, az utána lévő egy hétre sikerült kivenniük pár nap szabadságot.

- És, mizu veletek mostanság? – Érdeklődtem.

- Minden király – dőlt hátra a széken Suho, és kinyújtotta lábait az asztal alatt. – Van most egy gazdag család, és a lányuk énekes akar lenni. Iskolába nem jár, mert hát nem engedik a szülei, túlságosan féltik, szóval magántanárok tanítják. Úgy néz ki, heti kétszer én is fogok menni hozzájuk, hogy segítsek fejlődni.

- Na, ez tök jó – mondta teli szájjal Sehun. – Tehetséges a lány?

- Azt nem mondanám, hogy olyan kiemelkedően jó, de legalább megfizetik rendesen az óráimat. Nem hiszem, hogy énekes lesz belőle, és szerintem hamarosan erre ő is rá fog jönni, tekintve, hogy ő az egyetlen örökös a családban, de a szülei is úgy vélik, hogy most élje ki magát, mint később.

- Hmm… érdekes. De a lényeg, hogy van munkád, és építgetheted az álmaidat.

- És veled mi van, Kyungsoo?

- Velem? Két hét múlva lesznek az utolsó vizsgáim, azokra készülök most, és nagyon remélem, hogy sikerül jól teljesítenem. Kicsit izgulok, pedig egyszer már megcsináltam a régebbi sulimban.

- Nem tudom, minek aggódsz, ha osztályelső vagy – jegyezte meg mellékesen Suho, majd megveregette a barátja vállát. – Szerintem egy-két év, és fel fognak fedezni.

- Azt mondod?

- Régebben is tehetséges voltál, és emlékszel, hogy majdnem gyakornok lettél? Levelet is kaptál egy cégtől, hogy szeretettel várnak, csak hát… akkor történt az, hogy eltűntél. Szerintem most sem lesz másképp.

- Hát, ha tényleg így alakul, és híres leszel, azért remélem, meghívsz minket valamelyik koncertedre – válaszoltam mosolyogva.

Jó érzéssel töltött el, hogy az életük valóban kezd visszatérni az eredeti kerékvágásba. Most talán sokkal jobban küzdenek mindenért, mint eddig valaha bármikor. Hisz pontosan tudják, milyen az, amikor évekre senkivé válnak, és nem marad semmijük sem. Az eredeti önmaguk a világ számára halottak, és halottak is maradnak. Felnéztem rájuk, amiért mindezt képesek voltak elviselni, és elfogadni, hogy többé nem lehetnek azok, akik eddig voltak.

- Természetesen. Sőt, VIP jegyet kaptok minden alkalommal. Majd csinálok egy saját műsort is, amibe meghívlak titeket. Na, mit szóltok? – tervezgette nagy buzgón az ötleteit Kyungsoo, amin mi csak jót mosolyogtunk, és reméltünk, hogy sikerül megvalósítani minden elképzelését.

- Nem tudom, ti hogy vagytok srácok, de nekem iszonyatosan melegem van, és megkívántam a tengert! – nyögött fel Sehun, és le is kapta azonnal a pólóját.

Mind a négyen átöltöztünk fürdőruhába, majd lesétáltunk a közeli tengerparthoz, ami körülbelül tíz-tizenöt percre lehetett.

A víz kellemesen langyos volt, már-már szinte meleg, és iszonyatosan hűsítő érzés volt megmártózni benne. Rettentően sokan voltak a parton, és csodálkoztam is, amikor egy órával később csatlakozott hozzánk Luhan és Baekhyun is. Hogy a francba találtak meg minket ennyi ember között?

- Tudod, Minseo, farkasok vagyunk, és jó a szaglásunk – emlékeztetett Luhan. Időnként valóban elfelejtettem, hogy mik is ők valójában, és szerencsére ők ezt sosem vették sértésnek. Inkább pozitívan fogták fel, hisz azt jelentette, nem lógnak ki a társadalomból, nincs bennük semmi furcsa, amiért mások kirekesztenék őket, vagy gyanúsan tekintenének rájuk. Azt hiszem, sikerült beilleszkedniük, legalábbis külső szemmel így láttam. Az persze más volt, hogy ők még mindig nem érezték ezt, de ehhez idő kell.

A délután nagy részét a tengerben töltöttük, és jókat szórakoztunk, nevetgéltünk, játszottunk. Most először éreztem magam igazán felszabadultnak, és jókedvűnek, és az, hogy a srácokkal ennyi időt töltöttem, csak még jobban segített abban, hogy lelkileg helyrejöjjek. Az ilyen boldog pillanatok felhalmozása és megőrzése volt a legfontosabb, hogyha egyedül maradok és el akarna nyelni a szomorúság, akkor fel tudjam mindezt idézni, és saját magamtól is hátat tudjak fordítani a fájdalomnak.

Egy órával később kimentem a vízből, mert kezdtem kicsit fázni, majd nem sokkal később Luhan is csatlakozott hozzám. Úgy vetődött le mellém, mint akit kidobott a tenger; hatalmasat hasalt mellettem és nyögött fel hangosan.

- Te mit művelsz? – néztem rá bambán, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Ja, csak összeakadtak a lábaim. Igazából meg akartalak ijeszteni – röhögött fel a végén, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és magára terített egy törölközőt.

- Így jár az, aki másokkal szívózni próbál – jegyeztem meg, miközben letettem a telefont a kezemből. – Na, mesélj valamit magadról!

- Nem sok minden van. Még most is utálom a munkám, és szeretnék végre megint házakat eladni. Hiányzik a régi életem, és ez sajnos szomorúvá tesz. Igyekszem élvezni az életet, de így elég nehéz. És haragszom is magamra. Ha akkor nem megyek oda, és vissza tudom tartani magam… Most talán lenne egy rendes állásom.

- Vagy az is lehet, hogy a börtönben csücsülnél, vagy újabb kísérleteket hajtanának végre rajtad, mert lebuktál volna – Feleltem, majd én is felültem. – Nézd, Luhan. Talán nem fog tetszeni, amit most mondok, de szerintem sokkal jobb, hogy így alakult minden. Ne értsd félre, én tényleg szeretném, ha azt csinálnád, amihez kedved van, de ha ott maradtál volna, akkor egyedül lennél, és ha a farkas éned kitört volna, akkor mihez kezdtél volna? Az elmúlt időszakban hányszor kellett megszenvedned a farkasoddal? Minden teliholdkor csak a többiek segítségével vagy képes átváltozni, és nem hülyeségeket tenni; ők mindig melletted vannak, és segítenek. Ha maradtál volna a munkahelyeden… talán egy hónapig se bírtad volna.

- Tudom, és ez bosszant a legjobban. Hogy gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy a többieknek mennyi időbe telt, mire ezt az átváltozást megtanulták, és ki tudtak egyezni a farkasukkal, de én már elég régóta szenvedek ezzel. Baromira kellemetlen, és minden átváltozás fáj, és úgy érzem, megőrülök. Folyton azt hiszem, hogy nem vagyok elég erős, és emiatt lenéznek a többiek.

- Nem hiszem, hogy a többiek emiatt lenéznének. Amúgy… szerintem azért tart nálad ez sokáig, mert nem fogadtad el, ami veled történt. Nem fogadtad el, hogy farkas vagy, és ezentúl ketten osztoztok a testeteken. Vagyis… te vagy az irányító, neked jut több, de szerintem a farkasod érzi, hogy nem kedveled, és hogy a legszívesebben megszabadulnál tőle. Elvégre is, te voltál az, aki a legtöbbször tört-zúzott a lakásban, te akadtál ki a legtöbbször, és szerintem emiatt lehetett.

- De… én… nem tudom. Én csak… a régi életemet akarom.

- Pont ez a baj. El kell engedned a régi életed. Azt már sosem fogod visszakapni, bármennyire is szeretted. És a régi életednek nem volt része a farkasod, és ez olyan, mintha megtagadnád őt. Olyat akarsz, amiben ő nincs benne, ez pedig egyelő azzal, hogy nem akarod őt.

Luhan nem válaszolt, csak mélyen hallgatott. Még ha most elsőre nem is hitte, hogy igazam van, biztos voltam abban, párszor még át fogja gondolni, és be fogja ismerni, hogy le kell mondania arról, ami volt.

- A munka miatt meg ne aggódj. Továbbra is keresgélj, küld be mindenhová az önéletrajzod, kisebb cégekhez is, és mellette próbáld meg élvezni azt, amit jelenleg csinálsz. Ha elfogadod a mostani helyzeted, utána minden sokkal egyszerűbb és jobb lesz.

Luhan rám mosolygott, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor a vízből megérkezett hozzánk a többi három fiú is, így csak hálásan nézett rám, ami felért egy köszönettel.

- Ki kér enni? – Kérdezte Baekhyun.

- Ne szórakozz, mielőtt idejöttünk, teletömted magad kajával! – Ripakodott rá Luhan.

- Jól van, na, sokat mozogtam a vízben, elfáradtam, megéheztem, és hatalmas belem van, sokat kell ennem – magyarázta meg a helyzetet. – Szóval? Ki jön enni?

- Én! – Pattantam fel egy pillanat alatt. – Elzsibbadtam. Valakinek hozzunk enni?

- Nekem! – Emelte a magasba a kezét Luhan, és Baekhyunra vigyorgott, aki csak szemet forgatott, majd elindultunk a standok felé.

- Barátnőddel megvagytok? – Érdeklődtem, amikor rendeltünk egy nagy adag hamburgert, és leültünk az egyik asztalhoz.

- Igen – felelte vigyorogva Baekhyun. – Mirae nagyon cuki. Olyan kedves, és vidám, és annyira szép. Jaj, komolyan, ha csak rá gondolok, a szívem hevesen kezd verni.

Muszáj volt elnevetnem magam, annyira aranyosnak találtam Baekhyunt. Még sosem láttam őt ennyire boldognak, és az a mosoly az arcán… szinte levakarhatatlan volt, ahogy a lányról áradozott.

- Legyetek nagyon sokáig együtt, én azt mondom! – Kívántam nekik a legjobbakat.

- Úgy lesz! – Bólogatott vigyorogva, majd arca kissé komollyá vált. – De kérdezhetek én is valamit?

- Persze.

- Ti… vagyis… Sehun meg te… ti együtt vagytok?

- Mi? Jaj, ugyan, dehogy! Csak nagyon egymás nyakára nőttünk. Olyan, mintha a testvérem lenne. Sok időt töltünk együtt, mivel osztálytársak vagyunk, de nincs köztünk több barátságnál. Sehun szereti a csajokat hajkurászni, minden héten más lányért rajong – nevettem el magam.

- Áh, értem! Akkor így már minden világos – válaszolta megkönnyebbülve. – Vagyis nem minden.

- Mire vagy még kíváncsi?

- Mi van veled meg Taoval?

- Tessék? – Kérdeztem, és félrenyeltem az ételt, amit időközben kihoztak.

- Én több időt töltöttem veled, mint a többiek, és nem tudom, nekik mennyire tűnt fel, de én úgy éreztem, hogy ti igencsak közel kerültetek egymáshoz. Ráadásul Tao is sokszor utazott fel hozzád, mindig mondta nekem, hogy mennyire jóban vagytok, aztán… egyszerűen csak megszakadt minden köztetek. Most meg kerülitek egymást, és sosem találkoztok, amikor jössz hozzánk. Mi történt?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igazából egy kicsit mindig féltem attól, hogy valaki rá fog kérdezni a kapcsolatunkra, de az elmúlt nyolc hónap alatt ez sosem történt meg, és most ez váratlanul ért. Nyilván azért, mert időt akartak nekünk hagyni, hogyha összevesztünk, akkor túltegyük magunkat, de az igazság ennél sokkal rosszabb volt.

Se én, se Tao nem említette soha senkinek, hogy Nagyi ki is volt valójában. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ezt el kell-e valaha mondanom, vagy tartsam meg örökre magamnak, Tao pedig rám hagyta ezt a döntést. Az én nagymamám volt. Ha valaha ki kell derülni a titoknak, azt tőlem kell megtudniuk.

- Ez… eléggé bonyolult – feleltem végül.

- Minseo, felnőtt emberek vagytok. Nem tudom, mi nem működött köztetek, vagy min vesztetek ennyire össze, de nem vagytok már gyerekek, hogy úgy kerülgessétek egymást, mint macska a forró kását. Beszéljétek meg a dolgaitokat, vagy legalább előttünk próbáljatok meg viselkedni, mert ez így nem jó, hogy bármikor, mikor jöttök, Tao egyszerűen csak felszívódik. Nem kérem azt, hogy beszélgessetek, vagy bármi, nem kell, hogy egymás közelében legyetek, ha nem akartok, csak jó lenne, ha egyszer a teljes csapat együtt lenne.

Baekhyun nagyon komolynak tűnt, és én ebbe sosem gondoltam bele, hogy ennyire zavarhatja őt, vagy akárki mást. Persze, én se örültem neki, mikor Tao folyton lelépett, és még köszönni sem köszönt, de mit kellett volna tennem? Ha azt mondom neki, hogy maradjon, akkor is megy. Ő döntött így, ő nem akart látni, és bármennyire is akartam vele beszélni, ő lökött el folyton magától.

Valószínűleg Baekhyun is azért fordult hozzám, mert már megpróbált nem egyszer beszélni Tao fejével, aki hajthatatlan volt, így azt remélte, talán nekem kellene határozottabbnak lennem, felkeresnem őt, és megmondani neki, hogy ezt hagyja abba. Az igazság az, hogy erre én is gondoltam már, de nem mertem semmit se tenni. Csak ő tudja, mikor hajlandó túllépni a történteken, és ha nem is miattunk, de a többiek kedvéért kibírhatna ő is pár napot velem egy légtérben.

- Ez… sokkal bonyolultabb, mint azt gondolnád – feleltem, és Nagyira gondoltam.

Vajon ha Baekhyun vagy bárki más megtudná az igazat, mit szólna? Kitagadnának, és soha többé nem akarnának látni? Vagy vagyunk már annyira jó barátok, hogy megpróbálnák elfogadni a helyzetet, és megérteni, hogy nekem sem volt könnyű.

Nyaralni akartam, kikapcsolódni, és pihenni, de ehelyett most is folyton a múlton rágódtam, és azon gondolkodtam, hogy talán ez a nyaralás mégsem lesz olyan szép és üdítő, mint terveztem. Talán ez lesz az utolsó közös nyaralásunk?