MOONLIGHT EXTRA - 6. rész

~ 6. rész ~

Nem szóltunk egymáshoz, míg felértünk a harmadik emeletre. Ahogy közeledtünk a bizonyos ajtó felé, úgy a gyomromban is egyre nagyobb gombóc keletkezett az idegesség hatására. Noha tudtam, hogy nincs okom félni, elvégre is bármi történik, Taonak nem eshet baja, ezáltal nekem se, mégis tartottam attól, mi vár ránk az ajtó mögött. Már csak azért is, mert ha kiderül, hogy egy elmebeteg pszichopata a szomszédom, akkor ezek után sehol nem fogom biztonságban érezni magam.

Tao megállt, majd rám nézett, végül határozottan kopogott az ajtón. Semmi válasz nem érkezett, így ismét próbálkozott, majd mikor harmadszor se nyílt ki az ajtó, csak vállat rántva fordult felém. Ekkor szedtem csak össze a bátorságom, és lépdeltem én is közelebb.

- Úgy látom, nincs itthon, szóval két választásunk van – újból felém pillantott, én pedig vártam, hogy előrukkoljon az ötletével. – Vagy visszajövünk később, vaaagy… bemegyünk most.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogyan akar mégis bejutni, a hajamhoz nyúlt, és éreztem, ahogy a hullámcsatot kihúzza frizurámból. Meg sem várta, hogy reagáljak valamit, már le is térdelt, és bíbelődni kezdett a zárral.

- Ugye tudod, hogy most épp betörni készülsz egy lakásba, ami sérti a törvényeket? – Kérdeztem, miközben automatikusan ide-oda nézelődtem, nem-e jön valaki, vagy nem figyelnek-e minket.

- Pontosan tudom, de ne aggódj, mire visszajön ez az illető, addigra mi már itt sem leszünk. Vagy ha úgy adódik, itt bent fogjuk várni – felelte, majd abban a pillanatban, ki is nyílt az ajtó, mi pedig gyanútlanul sétáltunk be.

Nem rajongtam az ötletért, hogy szabályt sértsünk, főleg azért nem, mert Taonak se olyan régóta van új személyazonossága, és ha most a rendőrségre kerülnénk, bizony nagy bajok lennének belőle. Ugyanakkor nem akartam feltartani ezzel az egésszel, és én se akartam napokig halasztgatni, így végül nem akadtam fenn a dolgon.

Tao lépett be elsőként az előszobába, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől, és a legrosszabbra is felkészítettem magam; még levegőt is alig mertem venni, annyira izgultam és feszülten felkaptam a fejem minden apró zajra.

Becsuktam magunk mögött az ajtót, és nem mozdultam, hagytam, hogy Tao körbenézzen mindenhol. Néhány perc alatt körbejárta az összes létező szobát, nekem ez mégis óráknak tűnt, és egyre csak pánikoltam. Amíg ő eltűnt az egyik szobában, én is körbevizslattam a hozzám közel álló bútorokat és tárgyakat, még az ajtókilincset is leellenőriztem, de nem találtam vérfoltokat, vagy bármilyen gyanús dolgot. Sőt, mi több, minden csillogott a tisztaságtól. Mindennek megvolt a maga helye, egy porszemnyi kosz sem éktelenkedett a fogas alatt ácsorgó polcon; sehol nem uralkodott rendetlenség, mintha csak az illető, aki itt élne, alig járna haza.

Tao nagyot sóhajtva ballagott vissza hozzám nem sokkal később, és morcosan nézett rám.

- Legközelebb nézz kevesebb horrorfilmet, és akkor talán nem fogsz minden hülyeségért aggódni – morogta az orra alatt, és megindult a kijárat felé.

- Most miért mondod ezt? Biztos, hogy kell lennie valaminek! Nem vagyok hülye, tudom, mit láttam – emeltem fel a hangom, és értetlenül meredtem utána, majd újra végigfuttattam tekintetem az üres lakásban. – Azt mondta, hogy vigyáz az egyik barátja kutyájára. És most nincs itt az a kutya. Tuti, hogy hazudott.

- Minseo, ugyan már – nevetve fordult vissza az ajtóból. – Eszedbe sem jutott, hogy talán hazavitte azt a kutyát? Szóltál neki, nem? Hogy zavar a kutya. Szerintem visszavitte, hogy ne okozzon még több kellemetlenséget neked, és a többi szomszédnak. Nincs itt semmi, ami miatt aggódnod kellene. Miért nem vallod be, hogy csak engem akartál látni?

- Tessék? – Visító hangon pillantottam én is rá, és nem akartam elhinni, amit mondott. – Ilyenekkel vádolsz? Ebben a helyzetben? Igazam van, akkor is, és valami nem stimmel azzal a fazonnal!

- Biztos? Akkor mutass valami bizonyítékot rá, mert én itt nem találok semmit – tárta szét karjait, majd hátat fordított és kilépett a lakásból. Utána rohantam, és puffogva megvártam, amíg a hullámcsatommal visszazárja az ajtót, majd elindultunk vissza a lakásomba. – Legközelebb ne zaklass, csak akkor, ha tényleg baj van.

- Tényleg baj van – durcásan válaszoltam, de ő csak felsóhajtott. – Egyébként meg lenne miről beszélnünk.

- Nincs miről beszélnünk – visszatűzte a hajamba a csatot, amikor megálltunk a második emeleten, majd köszönés nélkül tovább haladt a földszint felé.

- Most meg hová mész? – Kiáltottam, de nem mentem utána. – A többieket zavarja, hogy így viselkedünk. Nem tudnánk megbeszélni, hogy most akkor mi van velünk? Nem tudok nekik hazudni, és ők nem tudnak arról, hogy ki volt Nagyi. Nem csinálhatjuk ezt tovább, és joguk van tudni arról, hogy mi történt, és miért vagyunk ilyen kapcsolatban.

- Ez az egész rajtad áll. Neked kell elmondanod, milyen családból származol – állt meg egy pillanatra, majd vállat rántott, és zsebre dugta kezeit. – Ami pedig minket illet… nincs miről beszélnünk. Nem kerüllek, csak egyszerűen nem akarlak látni. A többieknek pedig ehhez semmi köze. Szokják meg a helyzetet, ez nem fog változni.

- És mi van az érzéseiddel?

- Az érzéseimmel? Semmi. Az irányodba legalábbis nincsenek – egyenesen a szemeimbe nézett, majd köszönés nélkül lelépett.

Sokáig ácsorogtam a lépcsőházban, és hallgattam léptei tompa puffanását, ahogy egyre távolabb kerül tőlem. Nem csak fizikailag, de lelkileg is. Minden egyes lépéskor még nagyobb űrt éreztem magamban, és mikor hallottam, ahogy a bejárati ajtón kattan a zár, majd hangosan csapódva becsukódik utána, térdre rogytam, ás útjára engedtem a könnyeimet.

Akkor először éreztem igazán azt, hogy egyedül maradtam.

Szerettem volna valaki karjaiba bújni, érezni mások jelenlétét magam körül, és tudni, hogy minden rendben lesz. Hiányzott a családom, hiányoztak a barátaim, és jó lett volna, ha van valaki, akire tényleg bármikor számíthatok, nem csak a legvégső esetekben. Akire a legapróbb gondjaimmal is rohanhatok, akire korlátok nélkül támaszkodhatok, de ez a személy most hagyott magamra. Családom többé nem volt, és a barátaim is nagyon messze laktak tőlem, ráadásul nekik is van életük, nem zavarhatom őket bármivel.

Felkeltem a földről, majd visszarohantam a lakásomba, és ott sírtam tovább. Szerettem itt lakni, de most először gyűlöltem itt lenni. Ha az ember egyedül van, nincs a világon olyan hely, ahol szívesen lenne. Sosem az számít, hol vagy, hanem, hogy kivel vagy.

Azokban a percekben igyekeztem végiggondolni, mennyi mindenen mentem keresztül, és arra jutottam, hogy sosem éltem igazán. Amikor elhatároztam, hogy iskolába megyek, és végre kilépek a szobám négy fala közül, akkor úgy hittem, még ha nehéz is lesz, de meg fogom találni a boldogságot. Megragadom, és soha el nem engedem. Azt hittem, hogy az öröm, a szeretet örökké tart, hogy ez valami olyasmi, ami állandó.

De most jöttem rá, hogy ez is csak időszakos. Az ember kötődik valakihez, aztán elmúlik minden, majd jön valaki új, és ismét elhagy. Ritka az olyan, amikor valakivel egy életen át tart a kapcsolatod. A boldogság valami olyan lenne, ami csak apró örömökből áll? Akkor így éreztem, és még inkább kétségbeestem. Taoval akartam lenni, de ráeszméltem, hogy ez nem csak rajtam múlik, és ha ő nem akarja, nekem ezt el kell fogadnom.

Sosem hittem volna, hogy élni és másokkal kapcsolatot kialakítani ennyire fájdalmas érzés. Van értelme így a létezésnek? Ki akartam törölni az érzéseimet, és visszasüllyedni abba az életembe, amikor még nem kötődtem senkihez, csak Nagyihoz. Sokkal kényelmesebb volt, mint most. Magányos voltam akkor is, és most is, de legalább nem fájt ennyire.

Aznap délután álomba sírtam magam.

*

A következő napokban nagyon magam alá kerültem. Szokatlanul kedvtelen voltam és a vásárlókhoz se igazán volt türelmem. Unottan szolgáltam ki őket, pedig máskor mindig barátságos és hiperaktív voltam. A kollégáim is észrevették a kedvtelenséget, de nem igazán tudtak segíteni, még csak rákérdezni sem mertek, mi történt. Amióta velük dolgoztam, egyszer sem volt, hogy kimutattam volna, mit is érzek legbelül, sosem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a depresszió és a szomorúság.

De most, amióta Taoval ismét találkoztam, és azt mondta, nem érez irántam semmit, minden összedőlt bennem. Fogalmam sem volt, hogy tényleg így érzett-e, vagy csak azért mondta, mert meg akart bántani, mindenesetre akkor először gondolkodtam el azon, hogy talán hiába vártam rá eddig.

Mert vártam rá. Abban a tudatban éltem, hogy vissza fog találni hozzám, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a történteket. De rájöttem, hogy az élet nem tündérmese, és hogy senkit nem ilyen egyszerű visszakapni.

Naiv voltam, mert nem volt ilyen téren tapasztalatom, és kétségbeestem, mert még annyira se tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Adjam fel végleg, vagy küzdjek érte? Ha feladom, az nem gyengeség? Ha tovább küzdök, van értelme? Mi van, ha azzal csak még jobban megutáltatom magam? Bár tisztában voltam azzal, hogyha nem próbálom meg, akkor sosem tudom meg, mi lesz a vége, mégis… ami igazán aggasztott, hogy nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Azt se tudtam, hol van, és biztos voltam benne, ha felhívom, akkor sem veszi fel a telefont.

Sosem hittem volna, hogy egy kapcsolat fenntartása, vagy helyrehozása ilyen bonyolult és nehéz művelet. Látszólag mindig egyszerűnek tűnik, mégis, amikor az ember ott van, akkor folyton megriad és összezavarodik, és a fejünkben, a szívünkben hatalmas lesz a zűrzavar.

Úrrá lett rajtam egyfajta melankólia, és nem tudtam, kihez forduljak. De hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, a dolgok még bonyolultabbá fordultak.

Csütörtökön kora délután hazaküldött a főnököm, miután életemben először veszekedésbe keveredtem az egyik vásárlónkkal. Borzasztóan nehéz lenyelni az elégedetlenkedést, a folytonos beszólogatást a részükről, de én mindig is jól bírtam az ilyet, és nem vettem magamra, lazán elengedtem a fülem mellett a morgolódást, a megjegyzésüket. De annyira feszült voltam, hogy most az egyszer képtelen voltam uralkodni magamon, és úgy, ahogy van leüvöltöttem a vásárló fejét. Noha nem örült ennek a főnököm, mégis megértő volt, hisz sosem volt velem probléma; ő maga mondta, hogy vasárnapig látni sem akar, inkább pihenjek otthon.

Nem akartam hazamenni, mert ott még annyira se tudtam volna lekötni a gondolataimat, de igaza volt, tényleg nem voltam önmagam, és kezdenem kellett valamit magammal.

Szitkozódva vettem elő a lakáskulcsot, miközben a folyosón haladtam, a bejárati ajtó felé. Mielőtt azonban odaértem volna, észrevettem, hogy valaki ácsorog az ajtóm előtt, így gyorsan visszahúzódtam a fal mellé.

Kellett pár másodperc, mire a fejemben helyrerázódtak a dolgok, és tudatosult bennem, hogy Haejin van ott. Toporogtam néhány másodpercig, hogy mitévő legyek, majd végül elővettem a telefonomat és miközben hátat fordítottam, elsétáltam onnan. Azaz csak elsétáltam volna, mert Haejin anélkül, hogy utánam jött volna, megszólított:

- Tudom, hogy ott vagy, Minseo. Hallottam, ahogy jössz.

Teljesen ledermedtem, és a jeges rémület lett rajtam úrrá. Néhány másodpercig meg sem mertem mozdulni, csak ujjaim kezdték el automatikusan bepötyögni Tao számát.

- Nem akarlak bántani, csak beszélgetni szeretnék.

Fogalmam sem volt, mit tegyek; úgy éreztem, mintha Haejin olvasna a gondolataimban, így csak egy rövid „Itt van” üzenetre futotta, amit azonnal elküldtem Taonak, és reméltem, hogy ebből érteni fogja, kire gondolok.

Végül zsebre tettem a telefonomat, és egy nagy levegővétel után megfordultam, majd odasétáltam hozzá. Felesleges lett volna elmenekülni, úgyis elkapott volna, és ha tényleg bántani akart volna, akkor betört volna a lakásomba és ott várt volna rám.

- Szia, Haejin – Erőltettem magamra egy mosolyt, a lakáskulcsomat lóbálva a kezemben, mintha most jöttem volna haza.

- Pocsékul festesz – jelentette ki, ahogy meglátott, én pedig csak felvont szemöldökkel néztem rá.

- Kedves fogadtatás – forgattam meg szemeimet. – Mi járatban errefelé?

- Ezt ott hagytad a lakásomban – emelte fel a kezét, melyben egy fekete hullámcsatot tartott. – Ez a tiéd, nem igaz?

Egy merő pillanatig értetlenül néztem rá, majd nyeltem egy nagyot, és elfordítottam a tekintetem. Valószínűleg kieshetett a hajamból, amikor Taoval betörtünk a lakásába. Nem tudtam, hirtelen mit mondjak, mivel magyarázzam ki magam; annyira lefagyott az agyam, hogy képtelen voltam gondolkodni.

- Igazából sejtettem, hogy valamikor be fogsz törni hozzám – tette hozzá végül egy sóhaj kíséretében, majd ellökte magát a faltól, és megszüntette a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen léptem egyet hátra, és csak akkor álltam meg, amikor ő is. – Láttad a kezemen a vért aznap, ugye?

Nem tudtam, mit feleljek, annyira féltem. Ökölbe szorítottam remegő kezeimet, és magamban egyre csak azt kántáltam, hogy érjen mielőbb ide Tao.

- I-igen – bólintottam egy aprót végül.

- Szeretnék erről beszélni veled. Igazság szerint már előbb meg akartalak keresni, de… nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Ezzel azt hiszem, megkönnyítetted a helyzetemet – halványan elmosolyodott, és zsebre dugta egyik kezét, majd közelebb lépett, és egy határozott mozdulattal visszatette a hajcsatot a hajamba.

- Velem? B-beszélni? – Dadogtam, és értetlenül pislogtam rá. Ha lehet, még jobban összezavarodtam, és bár kíváncsi lettem, a félelmem nem múlt el.

- Igen. Te vagy a farkasok megmentője, nem? – Szélesen elmosolyodott, majd elsétált mellettem, és elindult felfelé az emeletre.

Ha lehet, még inkább lefagytam, majd végül gondolkodás nélkül utána indultam. Tudtam, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam meg ezzel, és hogyha bármiféle bajom esik, azt csak saját magamnak köszönhetem, hisz nem ismertem, nem tudtam, milyen ember, jót akar-e vagy rosszat. De ezzel a kérdésével felkeltette az érdeklődésemet, és csak arra tudtam gondolni, hogyha rossz ember is, akkor is meg kell védenem a barátaimat, nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljenek.