~ 7. rész ~
Kinyitotta a
lakása ajtaját, majd bement. Én csak néhány másodperccel később léptem utána,
egy nagy sóhaj kíséretében. Alaposan szemügyre vettem a konyhát, ami a bejárat
mellett helyezkedett el, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Annak ellenére,
hogy az már félig-meddig ismerős volt, semmiféle változást nem láttam.
- Kérsz valamit
inni? - Pillantott hátra a válla felett, majd felnevetett. – Gyere már beljebb,
mondtam, hogy nem harapok. Tényleg csak beszélgetni szeretnék.
- Szerintem
teljesen normális, hogy félek tőled - vontam meg vállaimat. – Akkor lenne baj,
ha megbíznék benned. Egyébként nem kérek, köszi.
- Ezzel nem
vitatkozom – bólintott végül, majd két pohárba töltött kólát és az egyiket
felém nyújtotta, amit egy sóhaj kíséretében, de végül elfogadtam. – Gyere,
menjünk be a nappaliba, ott kényelmesebb.
Megindult az
említett helység felé, én pedig lassú léptekkel utána mentem. Szemügyre vettem
a lakás többi részét, és azon gondolkodtam, minek neki ekkora kóceráj? Egyedül
van, alig jár haza, akkor meg?
Tudtam, hogy
mekkora felelőtlenség egyedül egy vad idegen lakásába bemenni, de mire
rájöttem, mit is teszek, már ott csücsültem a kanapén, a lehető legtávolabb
Haejintől. Belekortyoltam a kólába, és kérdőn pillantottam rá.
- Szóval? Miről
szerettél volna beszélni? Honnan ismersz engem? – Támadtam le a kérdéseimmel.
- Nos… fogalmam sincs, hol kezdjem - hátradőlt a
kanapén és ő is beleivott az italába. – Tudok a kísérleti helyről. Tudom, hogy
te mentetted meg a farkasokat a barátaiddal. Azt is tudom, hogy a farkas
barátaid elköltöztek Busanba.
Félrenyeltem a
kólát, és hangosan köhögni kezdtem, majd megtöröltem a számat, és Haejinre néztem.
Jobban szemügyre vettem az arcát, és még most is elképesztően helyesnek
találtam, ennek ellenére valamiért egy rejtélyes és kissé tartózkodó aura
lengte körbe, ami nem volt számomra szimpatikus.
- Talán… te is
farkas vagy? – Elkerekedett szemekkel tettem fel a kérdést.
- Nem, dehogy.
Nevetve megrázta
a fejét, bár nem értettem, mi ebben a vicces. Valószínűleg a reakciómat találta
ennyire mókásnak.
- Akkor… te is
kísérleteztél rajtuk? – Hangom megremegett, így inkább ittam még egy kortyot.
- Isten ments – tagadólag
újból megrázta a fejét. – Vagy legalábbis nem abban az értelemben.
- Ezt most nem
egészen értem – ráncoltam össze homlokom.
- Ühm… - harapta
be alsó ajkát, majd letette az asztalra a poharát és megdörzsölte tenyerét. –
Azzal foglalatoskodom, hogy a farkasokból ismét embert csináljak.
Haejin szavai
sokáig visszhangot vertek a fejemben, és a hirtelen kettőnk közé beálló csend
fülsiketítő volt. Hosszú perceken keresztül bámultam rá; még levegőt is
elfelejtettem venni, mert attól féltem, ezzel megzavarom azt a gondolatmenetet,
ami hirtelen elindult a fejemben.
Nem tudtam,
melyik kérdésemet tegyem fel a több száz közül. Miközben lassú, kimért
mozdulattal letettem az asztalra a poharat és hangosan kifújtam az eddig bent
tartott levegőt, gyorsan felállítottam egy kérdéssort magamban, és
értetlenkedve pillantottam újból a beszélgetőpartneremre.
- Ez még mindig nem egészen világos. Kaphatnék
több magyarázatot erről?
- Nem kell elmesélnem,
hogy mi történt a kísérleti helyen, ugye? Hisz te is a részese voltál – vett
egy nagy levegőt, miközben hátradőlt a kanapén. - Nos… Nem csak annyi farkas
maradt életben, mint ahányat megmentettél, és akiket a barátaidnak tartasz. Még
nagyon sokan elbújtak és azóta is rejtőzködve élnek az erdőben. A legtöbben nem
voltak olyan szerencsések, mint a barátaid. Nekik nem adatott meg visszatérni a
valóságba – tartott egy kisebb szünetet, majd végül folytatta. – Mint mondtam,
én kísérletezgetek azon, hogyan is fordítsam vissza a folyamatot. A farkasok
eljönnek hozzám, hogy segítsek nekik.
- Várjunk egy
pillanatot… Hogyan is jutottak el hozzád a farkasok? Hogyan találkoztál velük?
– Néztem rá hunyorogva, mint aki erősen koncentrál arra, hogy minden egyes szót
magába szippantson és megjegyezzen.
- Ez egyszerű:
az erdőben sétáltam, amikor egy néhány fős társaságra bukkantam. Az egyikük
haldoklott, én pedig akkor jöttem rá, hogy a kísérleti hely tönkrement és
megannyi farkas lézeng az erdőben. Ez pár nappal a robbanás után történt.
- Jó, de honnan
tudtál a helyről? Miért érdekel téged a farkasok sorsa? Miért nem félsz tőlük?
- Ez egy kicsit
érzékenyebb pont – sóhajtott fel, és fészkelődni kezdett a kanapén. Megvakarta
tarkóját, ezzel néhány másodpercnyi időt nyerve, hogy átgondolja, mit is
mondjon nekem, végül összefonta mellkasa előtt a karjait, és csak ezután
válaszolt. - Több okom is van rá, de egyelőre legyen annyi elég, hogy van
számomra egy fontos személy, akit réges-régen elraboltak és farkast csináltak
belőle.
- Szóval
személyes érdek fűz hozzájuk – bólintottam egyet, és legbelül úgy éreztem,
megkönnyebbültem. Ez volt az a pont, amiért azt kezdtem érezni, hogy Haejin nem
ártalmas, és nem akar bántani. - Így már jobban értem a helyzetet. De honnan
tudod, hogy az illető farkas lett?
- Az elmúlt
éveimet arra áldoztam, hogy megtaláljam ezt a személyt, és… nem tudnál kicsit
könnyebbet kérdezni? – Zavartan elnevette magát, és elnézett az egyik irányba,
majd újra vissza rám. – Mondjuk azt, hogy nagy nehezen, de rájöttem, hogy
létezik a kísérleti hely, és biztos forrásból tudtam, hogy ott tartózkodik az
ismerősöm. És miután az a hely megsemmisült, többször is láttam már ezt az
illetőt. Időnként követem őt, de sokszor szem elől tévesztem, ám valamiért
mindig felbukkan.
- Aha –
bólintottam újból, és összegeztem magamban az eddig elhangzottakat. – Tehát van
valakid, aki farkas lett, és ezért kezdtél bele ebbe az egészbe. Hogyan is
működik pontosan ez a visszafordító dolog?
- Huh… -
ismételten elnevette magát, miközben a hajába túrt, majd végül belekezdett. –
Nem igazán tudom ezt kifejteni, valószínűleg nem is igazán értenéd, csak akkor,
ha megmutatnám élőben, egy igazi farkason, de nagyjából olyasmit képzelj el, mint
a filmekben.
- Oké, akkor
ebbe tényleg ne menjünk bele – megdörzsöltem kezeimmel combjaimat, majd
ajkaimat kezdtem el rágcsálni, miközben újabb kérdéseken gondolkodtam. – És
mennyire sikeres ez a kísérlet? Van bármiféle haladás?
- Őszintén? Az
eredmények nem túlzottan biztatóak, és eddig sok farkason hajtottam végre
ilyet, de… egyikük sem élte túl – tette hozzá csendesen.
- Mégis… mennyi
az a sok? – Idegesen nyeltem egy nagyot.
- Eddig összesen
huszonegy – felelte még halkabban, mint az előbb. – Még mielőtt ítélkeznél,
tudom, hogy ez gyilkosságnak számít, pontosan tudom, hogy én vetettem véget az
életüknek. De mentségemre szóljon, hogy ők kerestek meg, és mielőtt én bármit
is tettem volna velük, felhívtam a figyelmüket, hogy az esélyük arra, hogy
mindez sikeres lesz, nem túl sok. Többször is elmondtam ezt nekik, hagytam
gondolkodási időt, mielőtt belevágtunk, és csak azután tettem bármit is, hogy
ők maguk kijelentették, hogy igen, ezt akarják. – Kezdett el gyorsan hadarni, amit
alig bírtam követni, majd miután levegőhöz jutott, immár sokkal lassabban és
érthetőbben folytatta. - Tudod… sokuknak az életük így se élet. Bujkálnak, nem
mernek visszamenni az emberek közé, nincsenek rokonaik, családtagjaik, nincs
fedél a fejük felett, élelmet is alig találnak, rendes ruházatuk sincs és ebből
kifolyólag tisztálkodni sem tudnak, ami betegségekhez vezet. A legtöbben borzalmas
állapotokban jöttek el hozzám. Előbb vagy utóbb meghaltak volna, és ők maguk
választották ezt az utat. Ez egy remény volt számukra, valami, amibe
kapaszkodhattak, és ami egy kicsit felemelte őket az eddigi nyomorult
sorsukból.
- Eszembe nem
jutott ítélkezni – feleltem némi hallgatás után, miközben hátratűrtem a hajam a
fülem mögé, és megigazítottam magamon a ruhámat. – Tudom, hogy minden
kísérletnek ára van, tudom, hogy az ilyenek áldozatokkal járnak, és nem megy
egyről a kettőre. Nem mondanám, hogy helyesnek vélem, amit teszel, de ha önként
mentek hozzád, és ha egy nap tényleg sikerül valamit elérned, akkor azt mondom,
megérte. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ez tiszteletreméltó, de… azért
gondolj arra is, hogy talán nincs mit visszacsinálni. Nem értek ezekhez a
dolgokhoz, nem tudom, hogy ilyen esetekben is működik az, hogy ha valamit
megváltoztatsz, akkor azt vissza is lehet csinálni, de ezt tartsd szem előtt,
rendben? Mert ha ezt nem lehet visszafordítani, akkor minden hiába van, és
ebből a szempontból gyilkos vagy. Ellenben ha végül sikerül, és sokak
visszakaphatják az életüket, akkor talán helyesen cselekszel. De még akkor is
ott lesz benned a bűntudat, hogy ehhez mennyi életet kellett elvenned.
Komolyan néztem
rá, és hevesen bólogatott minden egyes szavamra, majd végül arcába temette
kezeit. Azt hittem egy merő pillanatig, hogy el fogja sírni magát, bennem pedig
megállt az ütő, mert fogalmam sem volt, hogy akkor hogyan vigasztaljam meg. Nem
értettem ezekhez a dolgokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy egy felnőtt férfin,
akit nem is ismertem, hogyan segítsek ilyen helyzetben.
- Tudom, tudom,
én ezzel tisztában vagyok, különben nem kezdtem volna el – sóhajtott fel végül,
és szipogott egyet, majd elvette az asztalról a kóláját, és ivott belőle. Elidőztem
az arcán, és megkönnyebbültem, mikor nem láttam könnyesnek a szemeit. – Én csak
vissza akarom kapni azt a személyt, és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni.
Tudom, hogy nem büntetlen, amit csinálok, de vállalom a következményeket.
- Rendben. Ahogy
gondolod – bólintottam, és én is megittam a pohár tartalmát. – Már csak azt nem
értem, nekem mégis mi közöm ehhez? Úgy értem… oké, hogy én is tudok a
farkasokról, és én mentettem meg néhányat, de miért akartál velem beszélni?
- Igazság szerint
magam sem tudom… - válaszolta. – Sikerült nekik megfelelő életet biztosítanod,
még csak kívánhatni se kívánhatnak ennél jobbat. Mindezek ellenére, ha akarod…
én felajánlom, hogy részt vehetnek a kísérletben, mint kísérleti alany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése