MOONLIGHT EXTRA - 5. rész

~ 5. rész ~

A telefon kicsöngött, és hiába próbáltam hívni a többieket, nem vette fel senki. A sors furcsa fintora, hogy pont ezen a napon senki nem elérhető? A busani társaság szombatonként mindig focizni vagy kosarazni ment, így szinte biztos voltam abban, hogy senki sincs telefonközelben. Kyunghee és Chanyeol elutaztak Szöulba, így teljesen értelmetlen volt nekik szólni, Chen valószínűleg épp egy műtét közben volt, Sehun pedig ezen a hétvégén szintén elutazott nyaralni a családjával. Mégis ilyen helyzetben kit hívjak?

Mert ha ott fent, ez a valaki rossz ember, akkor rá fog jönni, hogy én is kiszúrtam a véres kezét, amit hiába próbált egy konyharuhába csavarva elrejteni az ajtó mögé, amaz véletlenül lecsúszott, miközben velem beszélt. Hiába próbáltam megjátszani magam előtte, és úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. Ha én magam felfigyeltem erre, ő is tudni fogja, és akkor lejön ide, és rám töri az ajtót, és…

- Aish, szedd már magad össze! – Ráztam meg a fejem.

Miért kell mindig egyből a legrosszabbra gondolni? Lehet csak megvágta magát késsel, mert épp főzött, esetleg festékes volt a keze, mert épp egy képet festett, és akkor zavartam meg, vagy… nem, nem, az egészen biztos, hogy vér volt. Láttam már vért, és tudom, hogy néz ki, és az pontosan az volt.

Nagyon megijedtem, és valamiért úgy éreztem, segítséget kell kérnem. El akartam tűnni a lakásból, de féltem, hogy ha kilépek az ajtón, nekem annyi. Hogy valóban volt-e okom a félelemre, vagy csak a múlt miatt paráztam ennyire, nem érdekelt. De inkább rángatok ide valakit teljesen feleslegesen, minthogy annyiban hagyjam az egészet, és esetleg tényleg kiderüljön, hogy a szomszédom gyilkos.

Ujjaimmal automatikusan megkerestem Tao számát. Noha réges-rég beszéltem vele, és szinte biztos voltam abban, hogy nem fogja felvenni, megpróbálkoztam vele – arról nem beszélve, hogy ő is elvileg a többiekkel volt a pályán. Hosszú ideig csörgött, azonban Tao kinyomta. Ez jó jel volt, ezért megpróbálkoztam vele még egyszer, majd még egyszer, de nem vette fel.

- Nem cseszel ki velem! – Mondtam magamban összeszorított fogakkal, majd elővettem a másik telefonomat. Ez afféle céges telefon volt, ezen keresztül szoktunk a munkatársaimmal beszélni, és intézni a különböző ügyeket. Habár nem szabadott volna mást hívni erről, hisz nyomon tudják követni, mégis ez volt az egyetlen esélyem. Ha innen hívom, ismeretlen számot fog neki jelezni, és akkor talán felveszi.

- Igen, tessék? – Vette fel szinte egyből a telefont, én meg hihetetlenül megkönnyebbültem.

- Kérlek, ne tedd le a telefont! Minseo vagyok, de le ne merd tenni, kérlek! – Hadartam el a mondandómat, és szinte éreztem, ahogy Tao a vonal túlsó végén megfeszül, és ezt nem veszi egyáltalán jó néven.

- Te most szórakozol velem? – Hangja egy kicsit sem volt barátságos, de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Baj van, és nem tudtam ki mást hívni! – Tértem egyből a lényegre. Hangom megremegett, és tudtam, másodpercek kérdése, és elsírom magam. Egyrészt azért, mert iszonyatosan feszült voltam, és féltem, mi van, ha tényleg valaki az életemre fog törni, másfelől pedig hosszú idő után először hallottam Tao hangját, és ez egyfajta megnyugvást adott.

- Miféle baj? – Hangja egyből aggódóvá és komollyá vált.

- Nem vagyok benne biztos, de valami nagyon nem stimmel a felettem lakó szomszédommal, és lehet, hogy paranoiás vagyok, de azt hiszem, bántani fog.

- Ne mozdulj, azonnal ott vagyok!

A vonal megszakadt, engem meg ellepett a csend. Hosszú másodpercekig csak ültem az ágyamon, miközben a telefont a kezemben szorítottam, és arra gondoltam, hogy ha ő Busanban van, akkor legalább fél óra, míg ideér. Másrészt rájöttem, hogy fogalma sincs, merre van a lakásom, hacsak a srácok meg nem adták neki valamikor a címemet. Hiába mondta azt, hogy azonnal itt lesz, már elkönyveltem magamban, hogy halott leszek, mire megérkezik.

A bejárati ajtón ugyanis néhány perccel később kopogtatott valaki. Láttam a mozgást odakint, az ajtó alatt beszűrődő fény ezt alá is támasztotta. Tudtam, hogy Haejin az, így igyekeztem csendben maradni, és nem megszólalni, hátha azt hiszi, hogy nem vagyok otthon.

Ismételten kopogtak, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről félelmemben. Magara zártam a szobaajtót, és kinyitottam a szekrényt is, hogyha esetleg betörne, el tudjak bújni. Mindeközben a konyhából elhoztam egy kést, hogyha rám támadna, tudjak védekezni, még ha semmi esélyem se lett volna ellene.

A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, alig bírtam megtörölgetni őket. Ahogy a szekrény előtt gubbasztottam, egyik kezemben a telefonommal, a másikban pedig egy késsel, úgy tűnhetett, mintha filmforgatáson lennék, habár egyáltalán nem így éreztem magam. A jeges rémület ott csúszkált a bensőmben, olyan könnyedén, és felszabadultan, mintha csak egy jégtáncos lenne.

Harmadszor is kopogtak, én pedig ismét megremegtem egész testemben, és ösztönösen még apróbbra húztam össze magam. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg, vagy pedig a halálom ne legyen olyan fájdalmas.

A következő pillanatban megszólalt a telefonom, és úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből, miközben egy halk sikoly hagyta el ajkaimat. Gyorsan észbe kaptam, és lehalkítottam a készüléket, majd mikor megláttam Tao nevét a kijelzőn, felvettem:

- Itt van! Siess, kérlek, az ajtó előtt van! – Hadartam neki riadtan, könnyekkel küszködve.

- Az én vagyok – mondta teljesen egyszerűen, és szinte magam előtt láttam, ahogy beszéd közben megforgatja a szemeit.

- Mi?

- Én vagyok az ajtó előtt, nem más. Beengednél?

- Tényleg? – Kellett egy kevés idő, mire felfogtam, mit is mondott, majd gyorsan felpattantam, és mint az őrült, vágtattam ki a szobámból a bejárati ajtóhoz. – Azonnal kinyitom!

Nagy megkönnyebbülés volt Taot látni a túloldalon, és annyira megörültem ennek, hogy a karjaiba borultam. Fel se fogtam, mit művelek, azokban a percekben annyira féltem, és olyan hirtelen lélegeztem fel, hogy nem tudtam, mit teszek, hogy kit ölelek meg éppen.

Egyszerűen csak jó érzés volt ismerős arcot látni, és érezni, megnyugtatni magamat, hogy nem vagyok egyedül, és minden veszedelem elmúlt.

Aztán amikor Tao nem ölelt vissza, csak teljesen lesokkolódva állt egy helyben, én fokozatosan észbe kaptam, majd olyan gyorsan engedtem el, és léptem egyet hátra, mint ahogyan rávetettem magam.

- Öhm… ne haragudj… - törölgettem meg szemeimet, és zavartam elkaptam a tekintetem. Nem mertem rá nézni, mert biztos voltam abban, hogy akkor nem tudok megszólalni. Hosszú idő után ismét találkoztunk, és mégsem tudtam, mit kellene mondanom. – Menjünk be!

Mindketten bementünk, majd kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem, ő is az előbbi ölelésem hatása alatt állt. Nem tudtam feldolgozni, hogy itt van, hogy annyi idő után megint láthatom, és meg is érinthetem, és noha mindeközben majd megszakadt a szívem, amiért nem lehetek vele, de most itt volt, és csak ez volt a fontos. Hogy ő mit gondolt, arról fogalmam sem volt, de látszott rajta, hogy teljesen megzavartam azzal, hogy megöleltem. Minden idegessége és undoksága eltűnt, amint meglátott.

- Szép lakás – jegyezte meg csak úgy mellékesen, amivel inkább megnyugtatta magát, hogy biztonságban vagyok. Ezután rám nézett, miközben egy zsebkendőt nyújtott át. – Jól vagy?

- Tessék? Igen, igen, persze, jól vagyok – vettem el tőle remegve, és törölgettem meg arcomat, a tekintetét kerülve.

- Látom – válaszolta. Félve pillantottam rá, és ajkai sarkában egy apró mosolyt láttam felvillanni. – Nem kellene egyedül laknod.

- Valóban nem túl jó dolog, de sajnos nincs kivel összeköltöznöm – mondtam, miközben egy poharat vettem le a szekrényből, és töltöttem bele vizet. – Kérsz?

- Nem, köszi – rázta meg a fejét, majd körbejárt az apró lakásban. – Biztos van valaki ismerősöd, aki szívesen lakna veled.

- Hát… sajnos ez nem ilyen egyszerűen működik.

Tudtam, hogy Tao nem örül annak, amiért egyedül lakom, és valójában pont az ilyen miatt én sem akartam egyedül lenni. Mi van, ha történik velem valami? Nem is az, hogy megtámadnak, mondjuk a szomszédom, hanem ha lebetegszem, és elájulok? Vagy megcsúszok a fürdőben és beverem a fejem? Akkor ki siet a segítségemre? Az egyetemi barátaim mind a családjukkal laktak, vagy kollégiumban, a munkatársaim nagy része pedig felnőtt, családos ember volt.

- Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Tereltem el a témát.

- A környéken jártam. Errefelé volt dolgom.

Csak bólintottam egyet, és nem firtattam a dolgot. Nem rám tartozott, éppen mit intézett, de valamiért úgy éreztem, miattam volt Daeguban. Talán volt egy megérzése, hogy itt kell lennie, vagy csak én akartam ezt belemagyarázni az adott helyzetbe. Mindenesetre itt volt, és csak ez számított.

Újabb csend telepedett ránk, amíg megittam a vizet. Most már lenyugodtam teljesen, és az arcom sem volt vörös a sírástól. Tao ismét rám nézett, és ezúttal ő szólalt meg:

- És… ki akart bántani? Mi történt pontosan?

- Én… - nagyot sóhajtottam, majd leültem a székre, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Az elmúlt időszakban furcsa hangokat hallottam odafentről, mintha egy állatot bántanának, máskor pedig olyan… nem is tudom, néha nem tudtam beazonosítani, mit csinálhat, csak valamit nagyon zajongott, de nem is ez a lényeg. Ma bátorkodtam felmenni, és szólni a srácnak, amivel nem lett volna baj, de… a keze csupa vér volt.

- Vér?

- Igen. Nem ismerem őt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki tart állatot.

- És ez az illető tudja, hogy láttad a vért a kezén?

- Nem tudom. Igyekeztem higgadt maradni, és úgy tenni, mintha nem láttam volna, de… ha én észrevettem, ő is rájöhetett, hogy láttam. Én pedig… én csak nagyon megijedtem, és arra gondoltam, ha tényleg nincs rendben vele valami, akkor engem is bánthat. Ne haragudj, hogy téged hívtalak, de a többiek nem vették fel a telefont.

Tao nem válaszolt, és pontosan tudtam, miért. Nem mondhatta azt, hogy jól tettem, hogy őt hívtam, hisz egyrészt eleinte ő sem vette fel a készüléket, másfelől nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyet mondhasson.

Egyszer csak sarkon fordult, és a kijárat felé indult

- Hová mész? – Kérdeztem teljesen értetlenül.

- Meglátogatom ezt a kis barátunkat.

- Mi? De… nem mehetsz fel! Veszélyes!

- Minseo… farkas vagyok. Nem eshet bajom – emlékeztetett, miközben elmosolyodott. Nem voltam biztos, hogy ezt észrevette magán, mindenesetre jól esett neki, hogy aggódom érte.

Én magam is meg akartam győződni arról, hogy minden félelmem alaptalan volt, így vele tartottam. Habár veszélyesnek tűnt ez a Haejin, Taot is éppen eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, mellette biztonságban vagyok.