MOONLIGHT EXTRA - 3. rész

~ 3. rész ~

Baekhyunnak végül csak annyit mondtam, hogy majd megpróbálok vele beszélni, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Nem tudtam, hogyan kellene elmondanom az igazat, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom. Abban viszont biztos voltam, hogy nem most, nem ezen a héten, amikor a társaság nagy része végre megint együtt lesz, és beterveztünk egy csomó közös programot. Ha mindent elrontanék, azért sokkal jobban haragudnának.

Vagy csak önző voltam, és úgy hittem, ha lesznek közös emlékeink, és utána derül ki az igazság, könnyebben fogják elfogadni, hogy milyen ember volt Nagyi. De azt is tudtam, ha tovább halogatom a dolgokat, azt ugyancsak nem fogják jó néven venni.

Egyelőre viszont tartottam a számat, és annyiban hagytam a dolgokat.

Miután megettük a kajánkat, visszamentünk a többiekhez, és vittünk nekik is enni. Ezután megejtettünk még egy strandolást, majd ahogy a nap lemenőben volt, mi is hazafelé vettük az irányt.

- Sziasztok! – üdvözöltem Layt, és Kait, amint összefutottam velük a nappaliban. Nemrég jöhettek haza, mert még mindig rajtuk volt a munkaruhájuk, és fáradtan terültek el a kanapén.

 - Szia! – köszönt Kai, Lay azonban csak intett egyet felém, miközben csukott szemekkel feküdt, ám egyikük sem volt hajlandó felállni. – Bocsi, hullák vagyunk.

- Azt látom – ültem le melléjük. – Ennyire leterhelnek titeket?

- A főnökünk egy őrült – fordult felém Kai, miközben lábait Layre pakolta. – Kirúgott pár felszolgálót, mondván, hogy túl sokba kerül kifizetni ennyi embert, így még több munka szakadt a nyakunkba. Nem is lenne ezzel gond, ha nem napi tíz meg tizenkét órákat kellene robotolnunk.

- Ha ez így folytatódik, én magam fogom belefőzni a legközelebbi levesbe – nyöszörögte Lay, miközben a hasára fordult.

- Vagy egészben lenyeled, mint a farkas a nagymamát a Piroska és a farkasban – csúszott ki a számon, mire a konyha irányából hangos nevetés hallatszódott, Kaitól és Laytól pedig csak egy gyilkos pillantást kaptam, bár ha nem lettek volna ilyen nyúzottak, biztosan ők is díjazták volna. – Elnézést, ezt magamban akartam tartani – próbáltam komolyra venni a dolgot.

- Vagy az, de akkor téged is megeszünk – válaszolta Lay.

- Jaj, nekem – terültem el én is a kanapén. – Tényleg kitartást ehhez az egészhez, nem lehet könnyű, főleg nem ebben a baromi melegben.

- Háh, erről jut eszembe! – Élénkült fel hirtelen Lay, és pillanatok alatt ülő helyzetbe vágta magát, majd a combjára csapott. - Kai ma úgy beégett egy lány előtt.

- Lay, kussolj! – Villámokat szórva nézett az említett a fiúra, de az nem fogadott szót.

- Kainak van most egy lány, aki tetszik, vagyis csak párszor jött be hozzánk eddig enni, de mindig Kai szolgálta ki. Tényleg szép csajszi, mondtam is neki, hogy szólítsa már le, vagy valahogy kezdeményezzen, de olyan beszari egy alak – csípett bele Kai lábába, aki erre csak jól megrúgta a kezét.

- Ha tovább folytatod, esküszöm, megöllek!

- És ma Kai gondolta, felhívja a figyelmét a lánynak, hát, ez olyan zseniálisan sikerült neki – nevetett hangosan Lay, miközben a kezeivel tapsolni kezdett.

- Lay, fogd be! – Sziszegte Kai még mindig a kanapén fekve.

- Épp vitte ki a lánynak a megrendelt ételt és italt, és gondolta, szexi táncmozdulatokkal libben elé, de az ablakon beszűrődő napfény pont belevilágított Kai szemébe, és emiatt összezavarodott, és kis híján pofára esett. Sikeresen megérkezett a lány elé, ledobta az asztalra a tálcát, de az ital ráborult… és úristen, hát ezt látni kellett volna. Szegény lány… Komolyan, ez filmbe illő jelenet volt – vihorászott Lay, amint szemei előtt újra és újra lejátszódott az esemény.

- Mondtam, hogy megöllek! – Pattant fel erre Kai, és vöröslő fejjel ütögetni kezdte barátját.

- Na, most miért? – Állta az ütéseket Lay, ugyanis annyira nevetett, hogy képtelen volt bármit is tenni. – Szerintem táncosnak kellene lenned.

- Te szemét! – Kiáltott rá Kai.

Lay ezután futásnak eredt, Kai pedig utána, én meg csak ültem a kanapén, és a fejemet fogtam, hogy lehetnek ennyire bolondok. Még hallottam, ahogy becsapódik valamelyik szobaajtó, és Lay felordít, aztán a figyelmem másra terelődött.

Xiumin csörtetett le az emeletről, igen feldúlt állapotban, miközben megállás nélkül szitkozódott. Észre sem vette, hogy ott vagyok, pedig köszöntem, mégis simán elsétált mellettem. Kris, aki mögötte jött, ő csak mentében megsimogatta a fejem, majd a dühödt srác után eredt, aki ekkor már elhagyta a lakást.

Értetlenül bámultam utánuk, de végül csak vállat vontam. Gondoltam, hogy majd elmondják, ha akarják.

Időközben beesteledett, és miután lezuhanyoztam, a vacsora is készen volt. Nem volt túl nagy az ebédlő, de a társaság odatömörült, hogy mindannyian egyszerre tudjunk enni. Szűkösen üldögéltünk egymás mellett, de ettől eléggé családias érzésem támadt. Mint egy jó nagycsalád.

Evés közben sokat beszélgettünk, és nevetgéltünk, rengeteg munkahelyi sztorit osztottak meg velünk a srácok, ahogy Sehunnal mi is meséltünk az egyetemi éveinkről. Igazán kellemes volt a hangulat, és azt kívántam, bárcsak így maradna minden.

Már épp befejeztük a vacsorát, amikor Kris is visszatért közénk. Vele is váltottam pár szót, amiből megtudtam, hogy szereti a munkáját, de szerettem volna mindezt részletesebben hallani, hogy miért is változott meg ennyire, és mi van azzal az életével, amit eddig élt. De a sok nevetés mellett most nem fért meg a komoly beszélgetés, így ezt későbbre halasztottuk.

- Xiumin merre van? – Kérdeztem.

- Valahol kint van még.

- Történt vele valami? Eléggé idegesnek tűnt, függetlenül attól, hogy majdnem mindig ilyen idegállapotban van.

- Hát… - hajolt közelebb Kris, egészen a fülemig, majd suttogva válaszolt. – Úgy tűnik, kirúgták. Megint.

- Óh – dőltem hátra, és arra gondoltam, ez így nem lesz jó, ha így folytatja. – Azt hiszem, beszélek vele.

Kris csak bólintott, majd felálltam az asztaltól, és kimentem az udvarra. Meleg volt az időjárás, de mégsem az a fullasztó hőség. Ezt az évszakot szerettem a legjobban, mivel eléggé fázós típus voltam, ráadásul az emberek nyáron mindig vidámabbak voltak.

Fogalmam sem volt, hol lehet Xiumin, abban reménykedtem, hogy a teraszon ül, de ott nem volt. Végül a hátsó kert felé vettem az irányt, és ahogy egyre közeledtem, úgy egyre inkább felfigyeltem egy hangra. Amint befordultam a ház sarkánál, megpillantottam az alacsony srácot, aki ijesztően izmosnak és erősnek tűnt, ahogy püfölte a bokszzsákot. Haja és arca csurom víz volt, ahogy a ruháján is hatalmas foltokban meglátszódott az izzadság. Tényleg ki lehetett borulva, amit nem csodáltam. Valahogy semmi sem akart összejönni az életében.

- Hello, Xiumin! – Sétáltam oda, miközben megszólítottam, de nem hogy válaszra nem méltatta, még csak felém sem nézett. Nem vettem magamra, hisz nem voltunk olyan jóban, vagyis éppenséggel alkalmunk nem volt még beszélgetni, habár teljesen eltérő volt a személyiségünk is.

Néhány percig csak ácsorogtam, összefont karokkal, a ház falának dőlve, és reméltem, hogy legalább egy pillantást vet rám, de igyekezett figyelmen kívül hagyni, így jobbnak láttam, ha én szólalok meg.

- Hallottam, mi történt…

- Aish, komolyan ezért jöttél? – Kiáltott rám, miközben egy pillanatra abbahagyta a bokszolást. Megtörölte az arcáról csordogáló cseppeket, majd folytatta a püfölést. – Remélem, Kris mindenkinek elmondta.

- Nem, nem mondta el, csak nekem, de igazából magamtól is rájöttem, hogy mi történt – feleltem, noha ez nem teljesen volt igaz. Xiumin nem reagált semmit, csak megszállottan bokszolt tovább. – Igazából most azzal kellene jönnöm, hogy ne húzd fel magad, és majd találsz jobb melót, meg hasonló biztató dolgokkal, de azt hiszem, a te esetedben ez teljesen felesleges lenne.

- Igen, jól gondolod – mondta, de még ezután sem nézett rám. – Örülnék, ha most elmennél innen.

- Ellenben, lenne egy tanácsom, ha nem bánod.

- Teszek a tanácsaidra! – Egy gyors és dühödt pillantással méltatott, de ezután is csak ignorált.

- Ha jól vettem észre, akkor szeretsz edzeni, és a legtöbb sportban jó is vagy – megdörzsöltem végtagjaimat, mert egy enyhe fuvallat söpört végig az udvaron, amitől kirázott a hideg. – Szerintem neked sportedzőnek kellene lenned.

- Mi van? – Xiumin azonnal abbahagyta a bokszolást, és értetlenül kapta rám a tekintetét, miközben nagyokat sóhajtozott.

- Ez csak egy ötlet, és úgy gondoltam, ezt szívesebben csinálnád, mint bármiféle másik melót. Bármilyen tanfolyamon elvégezheted a sportedzőit, ráadásul a környék tele van kemény alakokkal, biztosan lenne egy csomó ember, akinek szüksége lenne a tanácsaidra. De nem kell rám hallgatnod, mondom, ez csak egy tipp – emeltem védekezően magam elé a kezeimet, majd megeresztettem egy halvány mosolyt, és visszamentem a lakásba, magára hagyva őt a gondolataival.

Xiumin tipikusan az az ember volt, akinél nem ér semmit a szentbeszéd, sokkal egyszerűbb, ha az ember lényegre törően és röviden beszél. Most ezt alkalmazva rajta rájöttem, hogy ez tényleg hatásos, a reakciójából ítélve legalábbis így tűnt. De hogy mennyire gondolja át, és hogy mit fog lépni, azt már ő dönti el, mindenesetre mélyen reméltem, hogy valamiféle segítséget, vagy támpontot tudtam neki adni a jelenlegi helyzetében.

Nem sokkal később Chen is megérkezett és ő is tartott beszámolót arról, hogy mi van vele mostanság. A legtöbb idejét a suli mellett az apja kórházában tölti, és ott gyakornokoskodik, ezért nagyon ritkán találkozunk vele mi is. Sajnos az élete részét ez tölti ki, így néhány véres és ijesztő sztorin kívül nem nagyon tud mit mesélni, de mindenesetre köszöni szépen, jól van, él és virul, és imádja azt, amit csinál.

Másnap Kyunghee és Chanyeol is csatlakozott hozzánk, és majd kicsattantak az örömtől. A többiekhez képest, ők is jól vannak, a kapcsolatuk még most is lángol és mindketten nagyon boldogok. Kyunghee manapság rengeteg időt tölt a rajzolással, emiatt pedig sok helyre utazik, ugyanis a nyár végén szeretne tartani egy kiállítás a saját rajzaiból, ehhez pedig minél több képet szeretne készíteni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezalatt a pár nap alatt rengeteg ihletet fog belőlünk meríteni.

Ami Chanyeolt illeti… Habár ő is vidámnak tűnt, mégsem volt már ugyanaz az ember. Igyekezett visszakapni önmagát, de még most is látszott rajta, hogy megviselték a kísérleti helyen történtek. Időnként elbambult, és olyankor az arckifejezése teljesen megváltozott, eltorzult a fájdalomtól és a félelemtől. Igyekezett a gondolataitól megszabadulni, de amiken keresztül ment, nem tudta még feldolgozni. Tudtam, hogy sok időbe fog neki ez telni, és hogy mindennél jobban szeretné ő is visszakapni a régi önmagát, de aggódtam miatta, hogy mi van, ha nem sikerül neki, mi van, ha egy nap elszakad benne valami, és teljesen megkattan? Mi van, ha sosem talál vissza a való énjéhez? De nem akartam ezen gondolkozni, próbáltam erre nem figyelni, és minél több vidámságot csempészni az életébe, hogy ezzel is növeljem a boldog pillanatokat, és csökkentsem az esélyét a mély depressziónak.

Ez az egy hét iszonyatosan hamar eltelt; a napok úgy múltak el, hogy szinte észre sem vettem. A napjaink legnagyobb részét a strandon töltöttük, órák hosszat fürödtünk, amit képtelenek voltunk megunni. Mindenféle ökörséget elkövettünk, a fiúknak még barátnőt is próbáltunk szerezni, de aligha akart összejönni.

Ha pedig éppen nem sütött a nap, hanem esett az eső, akkor a lakásban voltunk, iszogattunk, és társasjátékoztunk. Mivel sokan voltunk, lehetetlen volt, hogy egy percre is csendben maradjunk, valakivel mindig megtaláltuk a saját társaságunkat.

Nehezen váltam el a srácoktól, mert nagyon szerettem velük lenni, és tudtam, hogy hiányozni fognak, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy még fogunk találkozni. De akkor is, rossz érzés volt, hogy a sok nyüzsgés és állandó zajongás után, most haza kell térnem a csendes kis lakásomba, ahol egyedül vagyok. Időnként fontolóra vettem, hogy én is Busanba költözöm a srácokhoz, hogy ne legyek egyedül, de az egyetemet nem akartam otthagyni, és végre akartam egy helyet, ahol letelepedhetek.

Így hát, ha nehezen is, de visszatértem én is a daegui otthonomba, ám akkor még nem is sejtettem, hogy pár nap múlva az életem ismét fenekestül fel fog fordulni.