MOONLIGHT EXTRA - 16. rész

~ 16. rész ~

Megtöröltem könnyeimet, és pislogtam párat, végül tekintetemet ismét a földre szegeztem, és nem szóltam semmit. Nem akartam most beszélgetni, nem tudtam, mit is kellene mondanom. A fejem tele volt gondolatokkal, zavaros volt, mint a tenger egy heves esőzés után.

- Minseo… - törte meg végül a csendet Haejin, de csak hosszas hallgatás után folytatta mondandóját. – Tudom, hogy fontos neked Chanyeol, és ígérem, mindent megteszek, hogy rendbe hozzam őt.

- Ez nem a te hibád – motyogtam halkan, a fejemet rázva. – Igazából neked nem is kellene segítened, biztosan lenne jobb dolgod is.

- Nos, ami azt illeti, szerintem pontosan itt kell lennem. Elvégre is… rátaláltam az elvesztett féltestvéremre – halványan elmosolyodott, de nem tudtam örülni a boldogságának.

- Tudod, kicsit igazságtalannak tartom, ami velem történik – sóhajtottam fel végül.

- Miért is? – Pislogott rám, miközben megdörzsölgette hátamat kezével.

- Csak nézz körbe. A srácok itt vannak egymásnak, támogatják egymást, te rátaláltál Taora, Chanyeol és Kyunghee a jövő hónapban összeköltöznek, Chen orvosi karrierje lassan beindul, Sehun talán végre talált magának egy normális barátnőt, én meg… én meg itt vagyok egyedül. Szöulban élek, próbálom eltartani magam a keresetemből, de időm nincs ismerkedni, még barátaim sincsenek, akikkel napi szinten találkozhatnék. Igyekeztem mindenkivel jót tenni, és bár rettenetesen örülök, hogy a srácok eljutottak idáig, de az én életem mintha megállt volna, és nem haladna. Néha úgy tűnik, hogy folyamatosan visszafelé zuhanok. Nekem nincs családom, a nagymamám meghalt, a barátaim messzire költöztek, egyedül maradtam. Ennek tetejébe pedig most itt van Chanyeollal ez a dolog, és talán a többiek is lassacskán megutálnak. Mégis mit rontottam el ennyire az életemben? – Felsóhajtottam, majd szemeimet újabb könnycseppek lepték el, amiket nem tartottam vissza.

Haejin egy ideig tétován nézett rám, végül összekulcsolta kezeit az ölében és végignézett az utcán. Én is így tettem; a nedves járdát és a fákat néztem, melyeket még most is tépázott a szél. Észre se vettem, hogy egész nap esett az eső, valószínűleg ezért nem sétált egy lélek sem idekint.

- Nem hinném, hogy valamit elrontottál, egyszerűen csak ilyen életet kaptál, mert talán úgy gondolták, elég erős vagy ahhoz, hogy ilyen fájdalmakat elviselj. Talán most nem látsz tisztán, de ez még nem a világ vége, te is tudod. Most nehéz, de jobb lesz idővel, még te is megkaphatod a boldogságodat – magyarázta, de közben egy pillanatra se nézett rám. – A többiek is megannyi nehézségen mentek keresztül, és jó úton haladnak, te sem vagy kivétel. Ha pedig ennyire nehezen élsz egyedül Szöulban, miért nem költözöl ide Busanba? – Végül felém fordult, és szája sarkában láttam egy picinyke biztató mosolyt megbújni.

- Busanba? De hát mi lesz az egyetemmel? – Pislogtam nagyokat.

- Az itt is tudnád folytatni, nem? Átiratkozhatnál valamelyik egyetemre. Vagy ha mindenáron Szöulban szeretnél maradni, lehetnél kollégista és hétvégenként járnál haza, Busanba. De ez csak egy tipp, hátha így könnyebb lenne. Akkor a szöuli barátaid is megmaradnának, és az itteniekkel is tudnál többet találkozni – tanácsolta, én pedig erőteljesen gondolkodni kezdtem.

Nem volt rossz ötlet, amit mondott, egészen idáig sosem jutott nekem eszembe, hogy élhetnék két helyen is. Talán az ingázást nehezen szoknám meg, de ahogy mondta, mindkét társasággal találkoznék, rendszeresebben, mint most, és ez biztosan sokat segítene a jelenlegi állapotomon.

- Ezt még lehet, átgondolom – bólintottam egyet, és egy kicsit úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Észre se vettem, hogy időközben a könnyeim se csordogáltak már, ellenben az eső ismét eleredt, és lassacskán kezdett besötétedni.

- Nagyon szívesen, erre valók a testvérek, nem? – Szélesen elmosolyodott, én meg halkan felnevettem.

- Testvérek? Na, persze. Nincs olyan szinten a kapcsolatunk, és Tao megsértődne szerintem, ha annak tekintenél – csóváltam meg a fejemet, Haejin pedig jóízűen felnevetett.

- Nos, az meglehet – bólogatott – Mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy közel sem vagy olyan egyedül, mint hiszed – mosolyodott el, de hangjába egy kis titokzatosság is vegyült, amit nem tudtam nem észrevenni.

- Mire célzol ezzel? – Váltottam hirtelen komolyra, de Haejin nem válaszolt, csak felkelt mellőlem és leporolta a nadrágját.

- Most mennem kell. Hazamegyek és leellenőrzöm Chanyeol vérét, meglátom, mit tehetek – mondta, majd fejére húzta pulcsijának kapucniját, és kilépett az esőbe.

Csak megilletődve néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a látószögemből. Nagyot sóhajtottam, végül mégiscsak elmosolyodtam. Sikerült Haejinnek egy kicsit megnyugtatnia, és feldobni a kedvemet, függetlenül attól, hogy nem is ismerte az életemet és engem se.

Egy ideig még kint ücsörögtem a lépcsőn, de ahogy egyre esteledett, úgy egyre csípősebbé vált az időjárás, így úgy döntöttem, bemegyek. A nappali üres volt, csak a konyhából érzékeltem mozgást és illatokat, ahogy néhányan a vacsorát készítik.

A szobámba akartam menni, végül Chanyeolnál kötöttem ki. Teljesen el is felejtettem, hogy én le akartam lépni. Még most se szívesen tartózkodtam itt, kellemetlenül éreztem, hogy a fiúkon élősködök, de Chanyeol miatt nem tudtam menni. Mellette akartam lenni, én voltam az, aki a legjobban ismerte őt.

Leültem mellé az ágy szélére, és csak néztem, ahogy alszik. Haejin adott neki infúziót, és alaposan bekötözték a sebeit, de annak ellenére, hogy nem volt már csupa vér, még most is ijesztő látványnak tűnt. A mindig életvidám és életerős Chanyeol, aki állandóan csak mosolygott és pozitív volt, most itt feküdt magatehetetlenül, eszméletlenül, a halál kapujában. Sose hittem volna, hogy valaha erre a szintre jutunk.

Újból megteltek szemeim könnyekkel, és pulcsimat felhúztam arcomra, hogy a kitörni készülő hangos zokogást elfojtsam. Féltem, hogy a nem megfelelő ellátás miatt meg fog halni, holott kórházban lenne a helye, de ha át fog változni farkassá, akkor sose látnánk viszont. Őrjítő volt ez a helyzet, a tehetetlenség, pedig az idő elteltével hozzászokhattam volna ehhez az állapothoz.

Teljesen magamba fordultam az elmúlt időszak alatt, és kezdtem undorodni magamtól is. Hiába akartam megmenteni mindenkit, és segíteni rajtuk, valahogy mégis megannyi hazugság vett körbe, és nem voltam őszinte a srácokkal. Nem mondtam el, hogy ki volt a nagymamám, hogy Tao és Haejin milyen kapcsolatban vannak, na meg hogy egyáltalán honnan ismerem Haejint, és most itt volt Chanyeol is, akiről hazudnom kellett Kyungheenak, hogy megnyugtassam, azért nem válaszol az üzeneteire, mert a srácokkal iszogattak délután, és úgy bekábult, hogy azóta alszik. Mégis mit művelek én? Egyáltalán nem ezt akartam csinálni, és szégyelltem is magam.

Hosszú perceken keresztül üldögéltem Chanyeol mellett, és hol magamat hibáztattam, hol pedig azon gondolkodtam, mégis hogyan tehetném jóvá, amit elrontottam. Elmélkedésemből végül Chanyeol ébresztett fel, amikor hideg ujjait óvatosan a csuklómra fonta.

Gyorsan megtöröltem arcomat, majd minden zavaromat leplezve, megpróbáltam mosolyogva ránézni.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid? – Kérdeztem, és megfogtam kezét, majd megszorítottam azt.

Chanyeol próbált megszólalni, de torkából csak értelmetlen, gurgulázó hangok törtek elő. Arca eltorzult a fájdalomtól, és szabad kezével megérintette bekötött nyakát. Egyszerre több érzelem is átfutott rajta: először az ijedtség, a félelem, majd ahogy eszébe jutottak az emlékek, némi nyugodtság is vetült rá, végül pedig ismét a fájdalom vette át a hatalmat.

Kezével jelezte felém, hogy inni szeretne, így gyorsan kerestem egy poharat, amit megtöltöttem vízzel és átnyújtottam neki. Segítettem kicsit felülni, hogy könnyebben tudjon inni, majd miután két kortynál többet nem bírt lenyelni, visszaroskadt a párnák közé, és hangosan felsóhajtott.

- Hol vagyok? – Préselte ki magából a két szót, amire ugyan tudta a választ, de mondhatni ezzel csak azt tesztelte, mennyire tud beszélni.

- Kriséknél, Busanban. Délután óta eszméletlen vagy. Most este tíz óra van – előztem meg a választ kérdéseire.

- Mi történt? – Emelte rám hatalmas barna szemeit, amik zavarodottan és ijedten meredtek rám.

- Nos, ezt mi is szeretnénk tudni. Valószínűleg megtámadott és megharapott egy farkas, ezért is van bekötve a nyakad és az oldalad is – mondtam, miután többször is megérintette a bekötözött testrészeit. – Van egy ismerősöm, aki azzal foglalkozik, hogy megpróbálja a farkasokat ismét emberré változtatni. Tudom, most az érdekelne, ki ő, hogyan ismertem meg, de ezt elmesélem, ha jobban leszel, de most az a lényeg, hogy ő megpróbálja kideríteni, valóban farkas támadott-e meg, és ha igen, elkezdődött-e a változás. Tudom, hogy nem kellene letámadnom ezzel, de úgy érzem, tudnod kell, mi történik veled, ha esetleg rosszra fordulna a helyzet. Érzel egyébként valami furcsát magadon? Emlékszel arra, hol támadtak meg? A támadód arcára esetleg? Bármire?

Hangom egyre kétségbeesettebb lett, ahogy beszélni kezdtem. Én magam sem tudom, mi ütött belém, tudat alatt talán azt éreztem, ez az utolsó, hogy Chanyeollal beszélgethetek.

Chanyeol végül megfogta a kezem, és most ő szorította meg az enyémet, én pedig egyből elhallgattam.

- Leszálltam a vasútállomáson, aztán ahogy mentem a sínek melletti úton… nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy a földön fekszem, és valaki azt mondja, rohanjak. Én meg megindultam felétek, és… nem tudom. Túl gyorsan történt minden – próbálta elmagyarázni, mi történt, de láttam rajta, mennyire nehezére esik a beszéd, így végül csak bólintottam egyet, és nem kérdeztem többet.

Egy időre csend üld a szobára, és csak azt lehetett hallani, ahogy Chanyeol nehézkesen levegőt vesz. Nem mertem ránézni, mert attól féltem, elsírom magam, azonban mivel túlságosan elhalkult, végül rá pillantottam. Ő szintén engem vizslatott, és száját többször is kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, de végül nem szólalt meg.

- Minden rendben? Jól vagy? Rosszul érzed magad? Kell valami? Mit segítsek? - Aggódva ültem közelebb, és egy újabb pánik hullám söpört végig rajtam, de ő csak megrázta a fejét.

- Minseo… - suttogta, és nyelt egy nagyot. – Én nagyon furcsán érzem magam.

- Hogy érted ezt? Át fogsz változni? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Nem – rázta meg a fejét – Nem tudom, mit kellene éreznem, de én biztos vagyok abban, hogy nem leszek farkas. Ez valami más. Én nem tudom… egy ideje már furcsán érzem magam. Olyan, mintha nem lennék önmagam.

Bután néztem rá, mert egyáltalán nem tudtam, mire céloz ezzel. Azt hittem, a sok fájdalomcsillapító beszél belőle, vagy, hogy az átváltozásnak ilyen mellékhatása van, esetleg ezzel próbálja magával is elhitetni, hogy minden rendben, így csak bólintottam egyet és nem szóltam semmit. Chanyeol azonban nem adta fel.

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de tényleg így érzek. Nem tudom jobban elmagyarázni, de esküszöm, hogy nem vagyok bolond. Én… olyan, mintha nagy dolgokra lennék elhivatott. És ezt nem most kezdtem el érezni. Ez már hónapok óta így van, folyton azt érzem, hogy nem találom a helyem. Hiába járok az egyetemre, hiába tanulom azt, amit szeretnék, egyszerűen az utóbbi időben azt vettem észre, mintha ez most kevésbé foglalkoztatna. Sokszor azon kapom magam, hogy csak ülök és bámulok ki a fejemből, és az az érzés van bennem, hogy el kell mennem, valamit tennem kell, valami nagyot kell véghez vinnem. Ingerlékenyebb, lobbanékonyabb vagyok, gyakran megfeledkezem dolgokról, mintha teljesen kifordultam volna önmagamból. Kyungheeval is azért költöztem össze, mert úgy érezte, hanyagolom őt, és azt gondoltam, ha összeköltözünk, akkor ez megoldódik. Szeretem őt, ez nem változott, de amikor vele vagyok, akkor is elbambulok, nem figyelek oda arra, amit mond, és folyton azon kattog az agyam, hová is kell mennem, mit is kell csinálnom, hogy ez az érzés elmúljon bennem. Az ereimben érzem ezt, mélyen, belül. Veled is biztosan volt már ilyen, nem? Például, hogy sokat tétováztál reggel egy bolt előtt, hogy bemenj-e és vegyél magadnak reggelit, ezzel biztosan elkésve a munkából, vagy inkább menj tovább, és éhezz egészen ebédidőig. Érezted már azt a sürgető érzést, nem? Amikor gyorsan kell döntened, és sietned kell. Na, én ezt érzem csaknem minden percben. Hogy valahová sürgősen mennem kell, csak egyszerűen nem tudom, hogy hová.

Chanyeol olyan gyorsan és hadarva magyarázott, hogy alig bírtam követni, amit mond. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem és fel is fogjam, de ahogy mondandója végére ért, egyszerűen nem tudtam, mit válaszoljak.

Mégis mit mondhattam volna? Azt mégsem vághatom a fejéhez, hogy őrült, és azt sem mondhatom, hogy igaza van, tényleg nagy dolgokra elhivatott, mert mégis honnan tudhattam volna? Ha most kezdődtek volna ezek az érzései, vagy akkor, amikor bekerült a kísérleti helyre, azt mondanám, hogy a félelem beszél belőle, vagy, hogy nem heverte ki az akkor történteket. De hónapokkal azután kezdte ezt érezni, hogy kijött a kísérleti helyről, így nyilván nem lelki oka van.

De ha nem lelki ok, akkor mégis mi?

- Nem tudom, mit mondhatnék neked, Chanyeol… Én elhiszem, hogy ezt érzed, de… tényleg nem tudom, mit tegyél. Ha tényleg valami nagy dologra vagy elhivatott, akkor előbb-utóbb be fog következni. Addig viszont… nem tudom. Talán ki kéne találni, hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött ez az egész benned. Mi hozta ki belőled, mit csináltál éppen és hasonlók. Talán, ha ez meg van, akkor elindulhatsz egy úton.

Chanyeol nem válaszolt, csak nagyokat bólogatott. Fogalmam sem volt, mit kellene tanácsolnom neki. Nem tudtam én se tisztán gondolkozni, fáradt voltam, zsibbadt az agyam, és teljesen összezavarodtam.

- Sajnálom, ha lerohantalak, de muszáj volt valakinek elmondanom, és úgy érzem, jelenleg te vagy az egyetlen, aki megértene. Tudom, hogy ijesztően hangzik, de biztos vagyok ebben az érzésben, ahogy abban is, hogy nem leszek farkas. Fogadni merek, hogy ez a barátod, akit mondtál, hogy megvizsgálja a véremet, semmit nem fog találni.

- Az majd holnap kiderül – sóhajtottam fel halkan.

Még egy ideig beszélgettem Chanyeollal, végül visszamentem a saját szobámba aludni. Igazság szerint nem hittem neki, és biztos voltam abban, hogy reggel, amikor felébredek, Chanyeol már halott lesz. Talán értelmesen beszélt, talán tényleg csak a félelem miatt mondta, amit, de a tekintete, az egész lénye nem tűnt normálisnak. Valami nagyon nem stimmelt vele. 

MOONLIGHT EXTRA - 15. rész

~ 15. rész ~

Annyira megijedtem, hogy fel sem fogtam, ki áll előttem. Néhány rövid másodpercre lefagytam, és arra eszméltem fel, hogy Lay a háta mögé húz egy hirtelen mozdulattal, nehogy bajom essen. Ránéztem, majd ismét a földön heverő fiúra.

- Ez Chanyeol – nyögtem fel döbbenetemben, és már léptem volna oda hozzá, amikor Kai megragadta a karom, és visszafogott.

- Megsebezték – jelentette ki egyszerűen, miután értetlenkedve emeltem rá tekintetem.

Igaza volt. Chanyeol csupa vér volt. Erősen az oldalára szorította a bal kezét, de pólója már így is tocsogott a vértől, a nyakán pedig ott éktelenkedett egy hatalmas karmolás nyom, amiből szintén patakokban folyt a vér.

Jobb karján támaszkodott a földön, próbálta megtartani a súlyát, bár egész testében remegett az erőlködéstől. Kapkodta a levegőt, látni lehetett rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Haja csapzottan lógott előre, az izzadtságtól arcára tapadtak a hajszálai, és csak sokadszori próbálkozásra tudta felemelni a fejét és a társaságra nézni.

- Segítsetek… - szűrte elhalóan fogai közül ezt az egy szót, majd egyszerűen csak ájultan elnyúlt a padlón.

- Vigyétek a vendégszobába, most! – Mutatott Xiuminra és Baekhyunra Kris, ő maga pedig megindult egy elsősegély ládáért.

- Chanyeol? Mi a…? – Motyogtam magam elé, és ahogy a fiúk felemelték a földről, úgy én is megindultam utánuk, ám Kai ismét megállított.

- Jobb, ha nem mész most velük.

- De miért? Chanyeol a barátom! – Vágtam rá kissé hisztérikusan, és újból tettem egy lépést utánuk, de Kai megfogta a kezem és nem engedett.

- Hidd el, jobb, ha nem mész. Nem szép látvány, és amíg nem tudjuk, mi történt vele, jobb, ha elkerülöd. Veszélyes lehet, és közülünk te vagy az egyetlen, aki sebezhető.

Kai komolyan nézett rám, én pedig nem tiltakoztam tovább. Megijesztettek szavai, így csak egy sóhaj kíséretében, aggódva néztem az immár csukott vendégszoba irányába.

Megtörten ültem le a kanapéra a nappaliban, és fejemet fogva bámultam a földön hagyott kisebb vörös tengert, és Chanyeol véres kezének nyomatát. Mi történt vele? Ki támadta meg? Ugye nem lesz belőle farkas? Egyáltalán fertőző a farkasok harapása? És mégis hogyan kerül ide Chanyeol, miért van Busanban? Kyunghee tud róla? Fel kell hívnom őt! Ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben, és már nyúltam is volna a telefonomért, de végül meggondoltam magam. Nem hívhatom fel, mert ha tudott róla, ha nem, hogy itt van, csak még jobban aggasztaná, ha elmesélném, mi történt vele. Addig nem mondhatom el, amíg nem tudjuk, mi lesz vele. De mi van, ha közben meghal és Kyunghee nem tud elbúcsúzni tőle? Futott át agyamon egy kósza gondolat, de csak megráztam a fejem. Gyűlöltem folyton döntéseket hozni mások helyett.

Kyungsoo egy pohár vizet rakott le elém az asztalra, majd leült mellém. Felpillantottam rá, és akkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban van, és engem vizslat.

- Mi az? – Nagyokat pislogva néztem rájuk. Eléggé sokkos állapotban voltam, hirtelen nem tudtam, hogyan dolgozzam fel, amit láttam.

- Jól vagy? – Tette fel óvatosan a kérdést Luhan.

- Nem vagyok jól – jelentettem ki fejet rázva, és megittam a pohár vizet.

- Nézd… tudjuk, nem a legalkalmasabb az idő, de… szeretnénk, ha tudnád, hogy nem utálunk, csak időre van szükségünk, és… - kezdett volna bele a magyarázkodásba Suho, de csak leintettem.

- Ha Chanyeol nem toppan most be, én már régen messze lennék, csak a helyzet rádöbbentett titeket arra, hogy igazából egy pillanat alatt elveszíthettek és hogy valamennyit mégis csak számítottam nektek – vetettem oda gorombán, ami feszült és kínos csendet eredményezett. – Bocsánat, ne haragudjatok, nem így gondoltam, csak…

- Van benne igazság. Ne haragudj – bólogatott hevesen Suho, amin meglepődtem, de végül nem mondtam semmit. Nem akartam most ezzel foglalkozni.

- Volt már rá példa, hogy egy farkas megharapott valakit? – Váltottam hirtelen témát. A srácok egymásra néztek, végül Lay válaszolt:

- Nem, nem tudunk ilyenről.

- Tehát nem tudjuk, hogy Chanyeol átváltozik-e vagy meghal – sóhajtottam fel gondterhelten.

- Minseo, ne gondolj erre, nem fog semmi rossz történni.

- De mégis mennyi az esélye, hogy túléli?

A kérdésemre nem érkezett válasz. Senki nem tudta, mi lesz Chanyeol sorsa, kivéve egy valakit. De ő nem volt itt, és tudtam, ha őt idehívnám, azzal csak még inkább magamra haragítanék mindenkit.

Hosszas percek teltek el, a vendégszobából egy mukkanásnyi hang sem hallatszódott, ez pedig még aggasztóbb volt, mint bármi más. Nem bírtam tétlenül ülni, így amikor a többiek nem igazán figyeltek, gyorsan felpattantam és befutottam a szobába.

Chanyeol az ágyon feküdt, még mindig eszméletlen volt, de már kitisztították a sebeinek nagy részét, legalábbis a derekát már hófehér kötés fedte, a nyakából viszont még most is csordogált a vér.

- Minseo, mit keresel itt? Azonnal menj ki! Veszélyes! – Fordult felém dühösen Kris, de figyelmen kívül hagytam, amit mond.

- Ide kell hívni Haejint – jelentettem ki határozottan, az ajtónak támaszkova. Nem mertem közelebb menni, egyrészt nem szerettem a vér látványát, másrészt azért, mert ha tényleg történne valami, akkor mielőbb el tudjak menekülni.

- Haejin? Az meg ki? – Nézett rám értetlenül Baekhyun, de ignoráltam kérdését. Nem volt most kedvem, sem időm magyarázkodni, elég volt, hogy Kris és Xiumin tudja, ki ő, vagy legalábbis jobban képben vannak.

- Minseo, szerintem ez nem túl jó ötlet – húzta el a száját Kris, miközben alig észrevehetően Baekhyunra sandított, aki épp kötést tett a Chanyeol nyakán lévő sebre.

- Akkor mégis van ötleted, hogyan mentsük meg Chanyeolt? Mert nagyon úgy fest, hogy jelenleg senki nem tudja, mit kéne tenni, én pedig nem fogom hagyni, hogy meghaljon – emeltem fel a hangomat, még ha nem is volt szándékos. De annyi minden kavargott a fejemben, és kezdtem úgy érezni, ha nem teszek valamit, ha nem lépek határozottan, akkor csak az időnket fecséreljük. – Tudom, hogy nem kedvelitek így látatlanban, és a többiek azt se tudják, ki ő, és hogy ezzel talán még jobban megutáltatom magam, és hogy se benne, se bennem nem bíztok, de… - vettem halkabbra a hangomat, majd ismét Baekhyunra néztem. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam azon, mennyire mondjam ki hangosan, amit mondani fogok, de úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb ő is megtudná, ahogy mindenki, így nem tehettem mást. – De Haejin kísérletezik a farkasokon, és előfordulhat, hogy ő már látott ilyen esetet. Ha valaki, akkor ő tudhatja, hogy mi fog történni, esetleg tud segíteni a gyógyulásban.

Reméltem, hogy meg tudom őket győzni, mert aligha lehetett volna jobb ötletük ennél. Megértettem, hogy nem szívesen engednek be idegent a házukba, ők azonban még nem tudták, hogy Haejin Tao féltestvére, és valószínűleg nem bántaná őket.

- Kísérletezik ezen? Miről van szó? – Kapta fel egyből a fejét Baekhyun, de ezúttal még csak rá se néztem. Nem volt hozzá bátorságom, mert féltem, ha meglátom az arcát, még a végén meggondolom magam.

Xiumin megbökdöste Baekhyun vállát, hogy ne ránk figyeljen, hanem segítsen befejezni a kötést Chanyeol nyakán, így ezután már nem koncentrált ránk.

- Rendben, legyen – bólintott végül hosszas gondolkodás után Kris. – Egy próbát megér, és ha Haejin valamelyikünknek ártani akarna, úgyis többen vagyunk.

Baekhyun ismét felénk pillantott, és szeretett volna még kérdezni, de én gyorsan otthagytam őket. Hogy Kris mit mondott neki, azt már nem hallottam.

Előkerestem a telefonomból Tao számát, majd hívni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy most is Haejinnel van, vagy legalábbis már számot cseréltek, elvégre is hosszú időt kell bepótolniuk.

Tao sajnos csak sokadszori csörgésre vette fel a telefont, és amilyen gyorsan csak lehetett, vázoltam neki a helyzetet. Nem volt kellemes beszélgetés, és vonakodva ugyan, de végül belement abba, hogy Haejin eljöjjön a lakásukba, egy feltétellel: ha nem árulom el, hogy milyen viszonyban vannak egymással.

Egy órával azután, hogy Chanyeol betoppant hozzánk, Haejin is megérkezett. Kris gondoskodott arról, hogy senki ne legyen itt, csak Xiumin, Baekhyun, ő maga és én. A többiek valószínűleg ellenezték volna az egészet, félő, hogy hatalmas vita keletkezett volna.

- Még mindig nem értem, ki ez a Haejin – morogta az orra alatt Baekhyun, aki szemlátomást nem volt ideges, inkább csak zavart és aggódó.

- A szomszédom, mondhatni egy barátom. Nemrég ismertem meg, és mint megtudtam, ő is elveszített valakit, akiből farkas lett. Azon kísérletezik, hogyan tudná visszafordítani az átváltozást, tehát hogyan lehetnének ismét emberek – foglaltam neki össze röviden, egy kicsit megszépítve a történetet.

Baekhyun hümmögve bólogatott, majd kicsit távolabbról nézte, ahogy Haejin az ájult Chanyeol mellett ül és vizsgálgatja. Kris és Xiumin közvetlen mellette álltak, mint két testőr, nehogy valami rosszat tehessen.

- Sok vért veszített, és a láza is igen magas, majdnem negyvenegy fok. Adtam neki erős antibiotikumot, de kétlem, hogy ez bármit is használna. Inkább azt tanácsolom, hogy hideg vizes borogatást tegyetek rá, vagy ültessétek bele egy kád hideg vízbe – szólalt meg végül, halkan sóhajtva egyet. – Most veszek tőle vért, meg kell vizsgálnom, történt-e a szervezetében változás – jelentette ki, miután egy kis tűt szúrt Chanyeol vénájába.

- Túl fogja élni? – Kérdezte Xiumin, miközben le sem vette a szemét Haejinről.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom. Találkoztam pár emberrel, akiket megharapott farkas, de egyikük sem élte túl – egy pillanatra elhallgatott, miközben egy újabb ampullát kezdett el megtölteni vérrel. - Nem hiszem, hogy farkassá fog válni, mivel alapvetően az emberi géneket változtatják meg ezek a szerek, ráadásul ez egy hosszú folyamat, hetekbe is telik, mire megtörténik az átváltozás és egy egyszeri harapástól nem fognak senki génjei módosulni. Ellenben a szervezet ezt úgy fogja fel, mintha ismeretlen anyag, afféle méreg kerülne az emberi testbe, ami ellen az immunrendszer nem képes védekezni, mivel ilyen „fertőzésre” még nem volt példa.

- Azt akarod mondani, hogy meg fog halni? – Vágtam közbe hirtelen, teljesen lesokkolva és a sírás szélén állva. Egy pillanat erejéig ismét csönd keletkezett, amíg Haejin eltette a levett vért és a karmolást kezdte el nézegetni.

- A nyakán lévő sérülés nem olyan mély és nem olyan nagy, valószínűleg egy kisebb testű farkas támadhatta meg, talán nő volt az illető. Ránézésre azt mondanám, hogy ez a farkas tapasztalatlan, így nem olyan régóta változhatott át.

- Vagyis? – Szólt közbe Kris.

- Talán, de csak nagyon talán, van esély arra, hogy túlélje. Gyógymódom nincsen rá, gyógyszerekkel tudom kezelni, és minden azon múlik, hogy Chanyeol szervezete mennyire erős – nézett végül rám Haejin, arcán némi bűnbánással. – De nem akarok hazudni, és talán a legjobb lenne, ha felkészülnétek a legrosszabbra.

Ismét újabb csend keletkezett, a levegő tele volt feszültséggel és aggodalommal. Mindenki egyöntetűen rám nézett, én viszont csak álltam egy helyben, és Chanyeol arcát vizslattam. Bár kinyitná a szemét, és beszélhetnék vele, sok mindent szeretnék még neki mondani. Egyáltalán valaha magához fog még térni, vagy ez a „méreg” hamar végez vele? Ha valóban meg fog halni, talán jobb lenne, ha nem szenvedne sokáig, biztosan szörnyű nagy fájdalmai vannak. Istenem, miért pont ő? Nem lehettem volna én? Nekem amúgy sincs senkim és semmim, de Chanyeolnak ott van Kyunghee és a családja, a két kis testvére. Ő egyszerűen nem halhat meg, valamit biztosan lehet tenni!

Könnyáztatta tekintettel fordultam el tőle, majd egyszerűen csak távoztam. Nem bírtam többé ott lenni, egy légtérben vele, túlságosan fájt. Nem akartam még eltemetni, de annyi minden történt velem mostanság, hogy nem tudtam pozitívan tekinteni a dolgokra.

Kiszaladtam a teraszra, majd leültem a lépcsőre, és felhúzott térdeimet átölelve, halkan zokogni kezdtem.

Nagyon magamba zuhantam. Az elmúlt napok is igen idegölők voltak, egy érzelmi hullámvasúton utaztam jelenleg, és ennek tetejébe megtudni, hogy talán Chanyeolt véglegesen elveszíthetem… Nem, ezt nem akartam elfogadni. Chanyeol volt hosszú idő után az első barátom, ő volt az első ember, aki kedves volt velem, és akivel jóban lettem. Neki köszönhetem, hogy megismertem Kyungheet, és hogy sikeresen eljutottam az egyetemre, ahol szintén barátokra tettem szert. Ha Chanyeol nincs, én még talán most is ugyanaz a valaki lennék, aki fél az emberektől, aki egyedül van, és nem képes a saját falait lerombolni, és meglátni a szivárványt. Chanyeol volt az első lépésem, egy jobb élet felé, és pont ezért nem halhatott meg. Ő túl jó ember volt, túl értékes, egy ilyen embert vétek lenne elveszíteni és elvenni minden embertől.

Egy idő után valaki leült mellém, és vállamra tette kezét. Kicsit összerezzentem az érintéstől, mert nem hallottam, amikor kinyílt az ajtó, majd felnéztem az illetőre.

Haejin volt az.

MOONLIGHT EXTRA - 14. rész

~ 14. rész ~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ablakon beszűrődő napfény égeti a szememet. Hümmögve húztam a fejemre a takarót, mert lusta voltam megmozdulni és nem akartam még egyáltalán felkelni. Aztán ahogy feküdtem az ágyban, szép lassan elkezdtek dolgozni az agytekervényeim és felmerült bennem az a kérdés, vajon miért van ilyen világos, amikor az este még el volt húzva a függöny?

Ki van bent a szobámban?

Úgy pattantak fel a szemeim, mint még soha, és egyből ledobtam magamról a takarót, majd hirtelen felültem. Megdörzsöltem a szemeimet és körbenéztem. Ekkor vettem észre, hogy a szemközti széken ott ül Tao, kávéval a kezében és engem méreget.

- A frászt hoztad rám! – Emeltem fel hangomat és idegesen fújtam ki a levegőt. – Te valami perverz vagy, aki lányokat leseget alvás közben? Mit keresel itt?

- Neked is szép jó reggelt – eresztett meg egy vigyort, majd arca semlegessé vált, ahogy a lényegre tért. – Elmondtad nekik a kis titkodat?

A hajamba túrva felsóhajtottam, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ébredés után rögtön ilyeneket kérdezget, még tiszta kómás voltam, nagyon még gondolkodni se tudtam. Ráadásul fájt a fejem a másnaposság miatt, és ilyenkor még érzékenyebbé váltam minden negatív dologra.

- Igen… Igen, elmondtam nekik – válaszoltam némi tétovázás után, miközben tovább nyomkodtam az arcomat, remélve, ettől majd helyre pofozom magam és nem leszek olyan fáradt.

Tao egy pillanat erejéig meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy tényleg megteszem. Végül csak bólintott egyet, majd felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.

- Várj! – Szóltam utána.

Felém fordult, és csak nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, egy pillanat erejéig összezavarodtam és totális káosz keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mit akarok mondani, így visszacsuktam a számat. Tao, látva a reakciómat, ismét hátat fordított és megfogta a kilincset.

Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy ismét visszabillenjek a rendes állapotomba, és feltegyem a kérdést, amit akartam:

- Te mikor akarod elmondani a titkodat nekik?

Tao zsebre dugta a kezeit és lassan, tétován, féloldalasan felém fordult:

- Milyen titkot?

- A Haejines dolgot. Hogy ő a testvéred. Mert a testvéred, nem? – Néztem rá kitartóan, majd vállat vontam és visszadőltem az ágyba. – Csak úgy mellékesen megjegyezném, róla is meséltem a többieknek, és ha te nem mondod el nekik, akkor majd én megmondom, hogy téged faggassanak.

- Most így akarsz bosszút állni? Nevetséges vagy – hördült fel, miközben összefonta kezeit maga előtt. – Most kaptam vissza a féltestvéremet, akivel fogalmam sincs, hány éve nem találkoztam, és akit halottnak hittem, és arra kényszerítesz, hogy egyetlen este után számoljak be mindenkinek erről? Több időre van szükségem.

- Te sem adtál nekem időt, hogy megemésszem, ami nagyival történt – vágtam vissza dühösen.

- Neked volt rá nyolc hónapod, ha nem több, nekem meg egy estém. Ez azért mégiscsak más.

- Jó, ez igaz, de a helyzet most bonyolultabb, tekintve, hogy Haejin lehet a megoldás a problémátokra.

- Problémánkra? – Vonta fel a szemöldökét.

- A problémátokra. Hogy farkasok vagytok és ő ezen kísérletezik, hogy ezt visszaállítsa. Ne mondd, hogy nem mondta el neked! – Szemeimet forgatva ültem fel ismét az ágyban, és nagyokat pislogva meredtem rá.

- Ami azt illeti, beszéltünk róla, de ez akkor is más. Ő a testvérem és sok mindent be kell pótolnunk. Ne kényszeríts ilyenekre – mondta már-már sértődötten, majd szó nélkül kiment a szobából.

Kedvem lett volna még mondani neki néhány dolgot, de felesleges lett volna. Csak a saját álláspontját nézte, és képtelen volt megérteni az én helyzetemet. Valószínűleg azért, mert még mindig nem volt képes elfogadni önmagát és beletörődni abba, hogy az élete gyökeresen megváltozott, de akkor se volt szép tőle, hogy engem okolt mindenért.

Harmadszorra is elnyúltam az ágyon és hosszas gondolkodásba kezdtem. Néma csend honolt, egyedül csak a saját szuszogásom vert visszhangot, ami egy idő után szabályosan idegesítővé vált.

Igazság szerint rettentő éhes voltam, hisz elmúlt tizenegy óra is, de féltem kimenni a nappaliba. Nem akartam látni a többiek megvető pillantását, ahogy rám néznek. Nem éreztem bűntudatot, legalábbis nem annyira, de akkor is rossz érzés volt a mostani helyzet és nem tudtam, mégis hogyan kezeljem mindezt.

Végül, az éhség győzött, ezért egy gyors zuhany után összekaptam magam és elhagytam a szoba biztonságát. Néhányan a nappaliban tévéztek és lelkesen beszélgettek, de ahogy megjelentem, elhalkultak és egy gyors pillantás után tekintetüket a képernyőre szegezték.

- Sziasztok – köszöntem halkan, de válasz nem érkezett.

Kedvem lett volna sírni, de visszanyeltem a könnyeimet. Borzasztóan éreztem magam, és szerettem volna elmondani nekik, hogy ne viselkedjenek így velem, mert nekem is fáj, de vissza kellett tartanom a gondolataimat, az érzéseimet. És ez igazán elkeserítő volt. Hogy azon a barátaim előtt, akiknek nyíltan, bármikor bármit elmondhattam, most mégis csendben kellett maradnom. Jelenleg nem volt senki, akivel megoszthattam volna a fájdalmamat, és ettől teljesen egyedül éreztem magam.

A konyhába iszkoltam, ahonnét finom illatok jöttek. Kyungsoo és Baekhyun főzöcskéztek, de ott volt még Kai is, aki a telefonjáról nyomatott valami - számomra ismeretlen - koreai pop dalt. Nekik is köszöntem, ahogy bementem, majd a hűtőhöz léptem, mintha ott sem lettem volna. A jókedv azonnal szertefoszlott, és kínos, feszült csend telepedett ránk.

Kivettem egy üveg vizet a hűtőből, meg egy almát, majd se szó, se beszéd, amilyen gyorsan csak lehetett, inkább visszamenekültem a vendégszoba magányos csendjébe.

A szívem rendesen kalimpált, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Pityeregve kezdtem el enni az almát, bár egyáltalán nem volt akkor már hozzá étvágyam, hiába jelezte hangos korgással a gyomrom a táplálékhiányt. Kezeim remegtek, ahogy minden egyes falatnál a számhoz emeltem a gyümölcsöt, miközben a másikkal beledobáltam a táskámba azt a néhány cuccot, amit magammal hoztam. Nem akartam itt maradni.

Nem bírtam itt maradni.

Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy elmeneküljek és visszamenjek Szöulba. Amúgy is így terveztem, most pedig pláne nem volt kedvem tovább maradni.

Megtöröltem a szemeimet, feldobtam magamra egy enyhe sminket, majd tanácstalanul ácsorogni kezdtem az ajtó előtt. Ki akartam menni, de ahhoz megint látnom kellett volna őket, és képtelen voltam ismét a szemükbe nézni. Ott tébláboltam, hol a kilincsre fogtam, hol elengedtem és hátrébb léptem, miközben mellkasomban eszeveszetten dübörgött a szívem az izgalomtól és a kétségbeeséstől. Megalázottnak éreztem magam, szánalmasnak és hülyének, védtelennek és elveszettnek. Körülbelül így éreztem magam az első munkanapomon is, amikor nem tudtam, mi vár majd rám, és biztos voltam abban, hogy újoncként mindenki alaposan szemügyre vesz.

Végül lehunytam szemeimet, vettem egy nagy levegőt és kimentem. Jobb túlesni rajta minél előbb.

Ismét a nappaliba mentem, de akkor már nem volt ott senki, az ebédlőbe tömörültek mindannyian. Messziről is láttam, hogy nekem nem terítettek meg, amitől még rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt akarnak fájdalmat okozni, vagy egyszerűen így próbálnak nem tudomást venni rólam és a saját fájdalmukat leplezni, mindenesetre bármi is volt az igazság, engem eléggé szíven ütött. Lehet, hogy hibáztam és előbb kellett volna szólnom mindenről, még csak nem is kértem a bocsánatukat, de azok után, amit értük tettem, tényleg így a semmibe kell venniük? Tényleg ennyire könnyen el lehet felejteni? Létezik, hogy az emberek csak így eldobjanak valakit maguktól? Nem értettem, a zárkózott kis világomnak ez túl sok volt egyszerre. Régebben pont ezek miatt zárkóztam be és tartottam távol magam minden embertől, most pedig minden a nyakamba zúdult, és nem tudtam, hogyan tudnám ezt megérteni.

Sóhajtottam egyet, és az előtörő könnycseppeket kitöröltem szemeimből. Elfordítottam a tekintetem, majd a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetem. Menni akartam, de a lábaim megálljt parancsoltak. Köszönjek el, vagy menjek szó nélkül? Csináljam azt, amit ők, vagy zavarjam meg a boldogságukat?

Végül nem én hoztam meg a döntést.

Az ajtó egyszer csak magától kinyílt, és egy magas, vékony testalkatú, barna hajú srác esett be rajta, majd erőtlenül térdre rogyott a padlón.

Egy halk sikoly hagyta el a számat a hirtelen jövevénytől, és ijedtemben hátrébb ugrottam, amire a többiek is felfigyeltek és a nappaliba özönlöttek. 

MOONLIGHT EXTRA - 13. rész

~ 13. rész ~

Még egy ideig ténferegtem a városban, majd mivel későre járt az idő, úgy döntöttem, visszamegyek a többiekhez. Furcsa módon nem kerülgetett a sírás, helyette inkább valami keserű, kaparó érzés markolászta mellkasomat.

Amint beléptem az ajtón, csak a csend és a félhomályba borult, üres nappali fogadott. Körülbelül így éreztem most magamat belül: reményveszetten, elhagyatottan, magányosan. Nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem, befoglalom az egyik vendégszobát és alszom egyet. Mást úgysem tehettem most.

Levettem a cipőmet, és épp áthaladtam a nappalin, amikor megláttam a konyhából kiszűrődő fényt. Mielőtt odafordulhattam volna, egy hang már meg is szólított.

- Gyere ide, Minseo.

Kris volt az. Egy pillanatra végigfutott rajtam az ijedtség, de vettem egy újabb nagy levegőt, és bementem a konyhába. Nem akartam veszekedni, és fáradt is voltam, de tartoztam annyival, hogy meghallgatom, bármit is akar mondani.

Leültem vele szembe az egyik székre, és csak akkor vettem észre, hogy Xiumin is velünk van, amikor letett elém egy pohár vizet. Kérdőn néztem rá, de csak mutatta, hogy nyugodtan igyak. Gyanúsan méregetni kezdtem a srácokat, valamiért úgy éreztem, ez egy nehéz beszélgetés lesz.

- Te ittál? – Vonta fel a szemöldökét Xiumin, amikor lehuppant mellém.

- Igen – bólintottam egyet. – Miről lenne szó? – Néztem felváltva rájuk.

- Miért? – Kris lényegre törő és rövid kérdése egyszerre sötéten és szomorúan hangzott. Egy üveg soju volt előtte, abból kortyolgatott időnként.

- Mit miért? – Kérdeztem vissza, noha tudtam, mire gondol.

- Miért nem mondtad el? El kellett volna mondanod – motyogta az orra alatt vádlón. Megértettem a haragját, de az ő szájából valahogy még sértőbben hangzott. Talán a pia hatása miatt, vagy csak, mert túl sokáig gyülemlett fel bennem minden, most lazán és talán kicsit lekezelően válaszoltam végül:

- Mondtam, hogy nem tudtam, mi a helyes – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom, és igen, idővel elmondtam volna. De már akkor rossz helyzetben voltatok, annyi mindent kellett így is feldolgoznotok, mégis hogyan mondhattam volna el? Ha én nem vagyok, ha nem tudtok rám támaszkodni, ha tudjátok az igazat, talán sosem sikerül kijönnötök a mélypontból és sosem kezdtek új életet.

- Találtunk volna megoldást rá, valahogyan – szakította félbe mondandómat.

- Meglehet. De abban a helyzetben azt láttam jobbnak, ha csendben maradok.

- Nem volt jogod helyettünk dönteni.

- Tudom, Kris, tudom. Hibáztam, oké? Elismerem. De akkor se tudtam, mit váltott volna ki ez belőletek – emeltem fel a hangomat. – Amúgy meg nem csak nektek volt nehéz. Arra miért nem gondolt egyikőtök sem, hogy engem ez hogyan érintett? Még most sem tudtam feldolgozni, hogy az az ember, aki felnevelt, aki szeretett, és aki mindent megadott azért, hogy teljes és boldog életet éljek, ilyet tett másokkal. Az egyetlen ember volt, aki a végsőkig kitartott mellettem, és támogatott mindenben. Mégis eltitkolt dolgokat. Hogy bízzak ezután bárkiben is? Ez miért nem érdekel senkit? – Széttárva karjaimat dőltem hátra a széken, majd végül összefontam őket mellkasom előtt.

Egy pillanat erejéig síri csönd telepedett a konyhára, majd végül megráztam a fejem, és megtörtem a csendet:

- Mindegy, nem számít. Tényleg sajnálom, hogy nem mondtam el, és nem tudom, hogyan tehetném ezt jóvá, de kérlek, csak egy nagyon kicsit, nem próbálnád meg az én helyzetemből is szemlélni a dolgokat? Nem volt könnyű nekem sem, és rémült voltam. Talán, ha több időm van gondolkodni, máshogy döntök, de ez így alakult. Nem kérem, hogy most azonnal bocsáss meg, illetve bocsássatok meg, de beláthatod, hogy nem ellenetek szólt ez az egész a részemről. Mert mindezek ellenére segítettem nektek, és támogattalak titeket ott, ahol tudtam, még lakást is vettem nektek. Ez tényleg nem jelent semmit? – Tartottam egy rövidebb szünetet, majd felkönyököltem az asztalra, és beletúrva a hajamba hátrasimítottam néhány tincset. – Én… tényleg sajnálom.

Se Kris, se Xiumin nem szólt egy szót sem. Kris csak felállt az asztaltól, majd elővett a hűtőből még egy üveg sojut, míg Xiumin csak vállat vonva nézett rám. Nem tudom, hogy ő miért volt ilyen megértő velem, talán kicsit önmagára ismert bennem.

Miután Kris visszaült elém, de továbbra sem akart mondani semmit, csak sóhajtottam és felálltam az asztaltól. Elmondtam, amit akartam, meghallgattam, amit mondani akart, innentől kezdve tényleg nem tudtam semmit se tenni.

- Tudott még erről valaki? Tudott még más is arról, hogy a nagymamád tette mindezt? – Kérdezte hirtelen, egy kicsit már kevésbé haragosan.

Megmerevedtem a kérdés hallatán, hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Eláruljam, hogy Tao is tudta ezt a kis titkot, vagy őt ne vonjam ebbe bele? Végül, miután Kris ismét feltette a kérdést, őszintén válaszoltam neki.

- Igen – ültem vissza a székre. – Tao tudott róla.

- Tao? – Vonta fel szemöldökét Xiumin, és kissé értetlenül meredt rám.

- Igen. Valahogyan rájött erre, azt hiszem, felismerte Nagyi hangját, és… mondjuk azt, hogy teljesen kifordult önmagából, és meg akarta ölni őt. De végül csak hagyta meghalni – halkult el a végére a hangom. – Igazából emiatt is romlott meg a kapcsolatunk.

- Szóval ez az oka… - bólintott néhányat elképedve Kris. – Most már értem, miért változott meg ennyire.

- Nos, igen. Még most is engem hibáztat, de nincs mit tenni – eresztettem meg végül egy keserédes mosolyt.

- Van még valami, amiről tudnunk kellene? – Tette fel a következő kérdését, mit sem törődve azzal, hogy Tao is úgymond átverte őket, bár tény, hogy ez az én feladatom volt.

- Hát… - köszörültem meg a torkom ismét, és hosszasan elgondolkoztam, de végül csak megráztam a fejem. – Nem lehetne, ha holnap folytatnánk ezt a beszélgetést? Eléggé álmos vagyok, és nehezen figyelek már – dörzsöltem meg szemeimet.

- Nem. Ha van valami, most mondd el. Tudnom kell, megbízhatok-e benned ezek után – akaratoskodott, én pedig elvettem Kristől az üveget, és belekortyoltam.

Hosszasan elidőztem arcán, majd Xiuminra is vetettem egy pillantást. Tényleg nem akartam most Haejinről beszélni, de elvégre is nem titkolhatom el, főleg így, hogy Tao állítólagos testvére, akik most találkoztak hosszú idő után először.

- Találkoztam nemrég egy fura fazonnal – sóhajtottam fel végül, és visszanyújtottam az üveget Krisnek.

- Hogy érted, hogy fura fazon? – Kérdezte Xiumin kíváncsian.

- Hát… fura. A szomszédom, és többször is furcsa zajokat hallottam a lakásából, így egyszer átmentem hozzá. Van egy titkos szoba a lakásában – foglaltam össze röviden, ami hirtelen eszembe jutott.

- Várjunk… Gyanús volt neked a srác, de te mégis bementél a lakásába? – Hitetlenkedve nézett rám Kris.

- Igen. Nem volt más választásom, de ez hosszú történet – legyintettem le, majd az ujjaimmal jeleztem a fiúknak, hogy húzódjanak közelebb hozzám. Végül suttogva folytattam: – Ez az ember tud a farkasokról.

- Mi? Mármint… rólunk farkasokról? – Vette halkabbra a hangerejét Kris is, és körbenézett, hogy a többiek nem tartózkodnak-e a közelben.

- Úgy értem, mindenről. Rólatok, a többi farkasról, a kísérleti helyről. Mindenről – magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Azt is tudja, hogy én segítettem nektek. Állítólag azzal foglalkozik, hogy a farkasokból ismét embert csináljon.

- Ez komoly? Mióta ismered, és mennyire bízol meg benne? Ugye nem invitáltad őt ide, és nem mondtál neki semmit a hollétünkről? – Szegezte nekem egyből a kérdéseit, én pedig hirtelen azt se tudtam, mire válaszoljak, és mire ne.

- Nem tudom, mennyire megbízható, és néhány hete ismerem csak. Nem mondtam neki, hogy itt vagytok, de azt hiszem, személyes ügy köti ehhez. Egy ismerősét elrabolták, és vissza akarja kapni – mondtam végül. Direkt nem tettem hozzá, hogy ez az ismerőse valószínűleg Tao, mert egyfelől nem lehettem ebben száz százalékig biztos, másrészt, ha mégis igaz, azt már tényleg Tao dolga elmondani nekünk. Ő amúgy is többet tud erről nyilatkozni. – Most már mehetek aludni? Tényleg fáradt vagyok.

Kris végül csak bólintott, és nem tett fel több kérdést, hiába láttam rajta, hogy ő még szívesen folytatná.

Felkeltem a székről, majd intettem nekik egyet, és ásítozva elhagytam a konyhát. Az alkohol hatása miatt nehezen koncentráltam már, és eléggé zsibbadt a fejem, már csak az alvásra tudtam gondolni. Örültem neki, mert nem akartam a jelenlegi problémákkal foglalkozni, aludni akartam végre egy jót.

Bementem a vendégszobába, de mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik és egy kissé feldúlt, összezavarodott Tao lép be rajta, majd se szó, se beszéd nélkül eltűnik a saját szobájában.

Vállat vontam, és úgy döntöttem, majd holnap kifaggatom. A mai napra elég volt a kérdésekből és a válaszokból. Úgy gondoltam, most mindenkinek nyugalomra, egyedüllétre van szüksége, hogy átgondolja a történteket, és kicsit tisztázza magában a dolgokat.

Becsuktam az ajtót, és ruhástól bedőltem az ágyba. Pillanatokon belül elnyomott az álom.