MOONLIGHT EXTRA - 20. rész

~ 20. rész ~

Csak néztem magam elé, semmitmondó arckifejezéssel; kívülről úgy tűnhettem, mintha teljesen lefagytam volna és nem is élnék. De legbelül szinte tomboltam. Ezerféle kérdés és gondolat vetődött fel bennem, egymásba vágva, amiken még én se tudtam kiigazodni.

Próbáltam emlékeim között, a múltamban kutatni, valamit keresni, ami arra utalna, hogy Haejin igazat mond. De az igazság az, hogy akkoriban olyan kicsi voltam, hogy szinte teljesen kitörlődött nem csak a bátyám emléke, akinek még a nevére se emlékeztem, hanem a szüleim arca is. Próbáltam felidézni őket, és azt a balesetet, de képtelen voltam rá. Nem csak azért, mert a testem tudta, ha eszembe jutnak az akkoriban történtek, akkor teljesen kiborulok, hanem azért is, mert arról az éjszakáról nem volt emlékem. Kicsi voltam és fel se fogtam, mi történt. Csak azt tudtam, hogy egyik pillanatban voltak szüleim, a következőben pedig már nem.

Nagyitól csak néhányszor kérdeztem meg, hol van anyu és apu, de azt mondta, hogy elutaztak nagyon messzire. Én ebből arra következtettem, hogy majd valamikor hazajönnek, és ezáltal könnyebben dolgoztam fel a történteket. Persze, ahogy egyre idősebb lettem, tudtam, hogy mit is jelent ez, azt, hogy sose látom viszont őket. Akkor volt egy pár átsírt éjszakám, de addigra megtanultam nélkülük élni, és így valamivel könnyebb volt.

De a bátyám… őt sose említettem. Tudtam, hogy volt, de nem emlékeztem arra, hogy milyen viszonyban voltam vele. Semmi nem maradt meg róla.

- Nem értem… ezt nem értem – ráztam meg fejemet és két tenyeremmel erősen megdörzsöltem szemeimet, mintha ettől észhez térnék. Olyan helyzetbe kerültem, ami annyira érthetetlen volt számomra, hogy úgy éreztem, mintha álmodnék. Mintha nem is én lennék, hanem valaki testébe beleköltöztem volna, és az ő érzéseivel azonosulnék.

Ez az egész sokkal elviselhetetlenebb volt, mint a szüleim halála. Azt hittem, hogy csak Nagyi van nekem, és az ő halála óta azzal próbálkoztam, hogy megtanuljam, nem csak a családtagjaink lehetnek a családunk, hanem néha a barátaink is.

És most… a semmiből, egyszerűen csak itt van valaki, aki azt állítja, hogy a vér szerinti testvérem. Mit kéne erre mondanom? Mi bizonyítja ezt?

- Való igaz, hogy halottnak nyilvánítottak, de a helyzet kicsit bonyolultabb ennél - Haejin hajába túrt, láttam rajta, hogy még mindig feszeng.

Ezután egy pillanatra Taora néztem, aki kíváncsian hallgatta a beszélgetésünket, ugyanakkor ölni tudott volna a tekintetével. Mintha engem okolt volna azért, amiért elvettem tőle a szeretett testvérét.

- Hogy érted, hogy bonyolultabb? Mi van még, amit nem tudok?

- A szüleid autóbalesetben haltak meg, ezt te is tudod. Én is velük voltam azon a napon. Az ütközés következtében kirepültem az ablakon. A kocsi felrobbant, és azt hitték, hogy én is bent égtem.

- Tehát így élted túl… - állapítottam meg, ami teljesen nyilvánvaló volt. – De… nem értem. Kirepültél az ablakon, és senki nem talált meg?

- Ezért mondtam, hogy bonyolultabb. Mire kiértek a mentők és a rendőrök, én már nem voltam ott.

Haejin nagyot sóhajtott, de nem tettem fel a kérdésemet: Mégis hol voltál akkor? Össze kellett szednie magát, hogy erre válaszoljon.

Egészen eddig a pillanatig erősnek tűnt, céltudatos, és határozott személyiségnek, és bár még most se bíztam meg benne, mégis… most először láttam rajta, hogy neki is meg kell birkóznia az érzéseivel. Most először láttam a másik oldalát, aki érzékeny és törékeny volt.

Rövid ismertségünk alatt egyszer sem gondoltam bele abba, hogy neki nehéz élete lehetett. De most, ha csak egy futó pillanatra is, felrémlett bennem, hogy ő idősebb nálam, neki több emléke van, mint nekem. Ha ő valóban a testvérem, akkor ő emlékszik a balesetre. A szüleink halálára. Rám is. Neki nem volt olyan egyszerű gyerekként ezen túltenni magát. De aztán megráztam a fejemet, mert nem akartam erre gondolni.

- Azon a napon… a baleset napján… Arra járt egy nő, aki mindezt látta. Kétségbeesettségében nem tudta, mit kéne tennie. Csak azt látta, hogy ott fekszik eszméletlenül egy kisfiú, egy égő autó mellett. Így hát odajött, felemelt a karjaiba és hazavitt magával – szaggatottan beszélt, minden egyes szót alaposan megfontolva. Szinte éreztem ezeknek a szavaknak a súlyát a lelkemre tapadni. Aztán egy kisebb szünetet tartott, végül tekintetét Taora emelte. – Az anyukád volt az, aki azon a napon magához vett.

Taoval szinte egyszerre néztünk egymásra, majd vissza Haejinre. Most már minden világos volt, hogy hogyan lett Tao és Haejin féltestvérek, pontosabb fogadott testvérek. Azt hittem, ténylegesen féltestvérek, de ezekszerint csak ők tekintettek így magukra.

Haejint aznap megmentette Tao anyukája… vagyis elrabolta, de mégis megmentette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz cselekedet volt. Haejint elrabolták, de nem rossz szándékból. Nem tudom, milyen élete volt, de rendes felnőtt lett belőle, és Taoval is jó kapcsolatot ápolt, így biztosan jól bántak vele és mindent megkapott, amire szüksége volt.

Ugyanakkor az igazi családjától elszakították, ami miatt pedig szenvedhetett. Nem lehetett könnyű neki se, de ha belegondolok, hogy én milyen életet éltem Nagyival, hogy mennyire zárkózott voltam és hogy Nagyi mit tett… Talán Haejin jobban járt, hogy nem velünk nőtt fel. Bár, talán ha velünk marad, Nagyi se tesz ilyeneket, és talán én se lettem volna ennyire magamba forduló. Ki tudja?

Haejin egy szeretetteljes családban nőtt fel, ahogy én is. Most mégis, ennyi év után egymásra találtunk, de akkor se tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Megfordult a fejemben, hogy színészkedik, és látszat kedvéért csinálja ezt, de annyira hitelesek voltak az érzései, a szavai, az egész történet, hogy kénytelen voltam elhinni.

- Tehát a bátyám vagy… és Taoval féltestvérek vagytok… - motyogtam halkan, egyrészt azért, hogy megtörjem a hirtelen beállt csendet, másfelől azért, mert reméltem, így jobban el tudom hinni ezt az egészet.

- Ezekszerint anyukám egy gyerekrabló…? – Nem tudtam, hogy Tao ezt most kérdezte, vagy megállapította, de ahogy ránéztem, ő is kicsit összetörtnek tűnt.

Valószínűleg ő sem tudta, hogyan került hozzájuk Haejin, talán egészen mást mondtak neki, mint ami történt. Azt hiszem, azokban a percekben kezdett felébredni az önsanyargatásából, és rájönni, hogy tévedett.

- Én magam se tudom, minek nevezzem. Elvégre is megmentette az életemet és felnevelt. Mégis… ennek ellenére volt családom. Nem hazudott neked, mikor azt mondta, meghaltak a szüleim és örökbe fogadott, mert így volt. Csak éppen nem az árvaházból, hanem közvetlen egy baleset helyszínéről – sóhajtott fel halkan. – Sajnálom, hogy sosem mondtam el neked az igazat, Tao, de úgy gondoltam, jobb, ha ebben a hitben maradsz. És gyerekként úgy gondoltam, talán így könnyebben elfogadsz testvérednek is.

Tao nem felelt, nem igazán tudott erre mit mondani. A történteken nem változtatott semmit.

- És… Tao anyukájának sose jutott eszébe, hogy vissza kellene vinnie, hogy ez nem volt helyes? Hogy talán van más családtagod is? – Tettem fel kissé félve a kérdést. Még ha jó szándékból is cselekedett, akkor se tűnik épeszű megoldásnak.

- Az igazság az, hogy sose gondoltam erre. Amikor elkerültem hozzájuk, sokkos állapotban voltam és hetekig nem beszéltem. Emlékeztem mindenre, arra, hogy anyuék nincsenek, de azt hittem, hogy a Nagyi és te is elhagytatok. Hogy nem kellettem nektek. De idősebb koromban már rájöttem, hogy több oka is volt, amiért magához vett. Egyrészt hirtelen cselekedett, nagyon megijedt akkor, nem gondolta végig, hogy ez mivel jár. Utána pedig már nem volt bátorsága elvinni a rendőrséghez, hisz rablással vádolták volna és Taot nem akarta kitenni ennek. Aztán ott van az is, hogy nem is tudta, hogy van egy húgom és egy nagymamám, ami persze inkább kifogás, de tényleg nagyon félt a következményektől. És ami azt illeti, nem volt teljesen normális se…

- Hogy érted, hogy nem vo…? – Mielőtt feltehettem volna a kérdést, Tao vágott a szavamba.

- Ne mondd azt anyuról, hogy nem volt normális! Te csak ne illesd ilyen szavakkal azok után, hogy felnevelt és falazott neked mindig! – Mérgesen kiáltott fel, és ökölbe szorította kezét, nehogy felpattanjon és Haejinnek essen.

- Sajnálom, Tao, hogy ezt mondom, de tényleg nem volt normális. Ő egyszerűen… ez… ő olyan volt, mint Minseo nagymamája.

- Te teljesen hülye vagy. Ne hasonlítsd már Minseo kattant és gyilkos nagymamáját az én anyámhoz! Mit képzelsz te magadról? Azok után, hogy ezt tette érted, tiszteletben kellene tartanod! – Tao nem sokáig fogta vissza magát, felugrott ültéből és úgy kiabált Haejinnel. Nagyon szerethette az anyukáját, hogy így védte, és megértettem, hogy fáj neki, hogy meghalt, de Haejin biztos nem ok nélkül mondta, amit mondott.

Nem akartam belekeveredni ebbe, így is alig emésztettem meg, amiket hallottam, így inkább csendben figyeltem őket.

- Tao… annyira sok minden van, amit nem tudsz a múltadról, vagy éppen magadról. Ez az egész… Te és Minseo… - Haejin felkelt, majd két karját mellkasa előtt összefűzve az ablakhoz sétált, és egy pillanatra elhallgatott. Ez volt az a pillanat, amikor láttam, hogy végleg megtörik, és nem bírja magában tartani, amit eddig elnyomott.

- Te és Minseo… Az, hogy marjátok egymást, amikor mindketten áldozatok vagytok, és egyikőtök se tehet arról, ami történt… Bántjátok egymást, és ujjal mutogattok egymásra, holott ez az egész a szüleitek, a családtagjaitok bűne és ti csak véletlenül keveredtetek bele. Ez az egész… én annyira reméltem, hogy sosem kell ezt elmondanom nektek, hogy sose lesz ebből probléma, és annyira szeretném, hogy erről ne kelljen tudnotok, mert ez talán sokkal jobban fog fájni nektek, mint bármi más eddig… Ez az egész… Még én is gyilkossá váltam, pedig én csak titeket akartalak megtalálni és biztosítani nektek egy jó életet. És mégis… hová süllyedt ez az egész? Én nem akartam, hogy ez legyen…

Haejin a végére már szinte könnyes szemekkel magyarázott, kezeivel összevissza hadonászott, és hol felemelt hangerőn, hol egészen halkan beszélt. Egyszerűen nem volt tiszta, mit akar mondani, hogy mi van még, amit nem tudunk. Lehet ennél rosszabb is?

Ekkor tudtam meg, hogy igen, lehet rosszabb is.

MOONLIGHT EXTRA - 19. rész

~ 19. rész ~

Csak néztem Taora a kérdés hallatán, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kérdezi ezt, vagy csak viccel. Az első gondolatom az volt, hogy kitalált valamit, amivel még nagyobb kárt tud tenni bennem, hogy ezzel enyhítse fájdalmát, és ha tényleg ezt akarta, akkor elérte a célját.

Kedveltem Taot, sőt. Azt hiszem, szerettem is, még ha nem is voltunk sokáig együtt, de kezdtem elveszíteni a türelmemet irányába.

- Te meg miről beszélsz? Milyen képek? – Pislogtam sűrűn rá és próbáltam állni a tekintetét, de az volt az igazság, hogy azok a gyönyörű barna szemek még mindig képesek voltak zavarba hozni.

- Fényképek. Rólad. Egészen gyerekkorodtól kezdve mostanáig. Ugyan csak pár darab, de ott vannak a szekrényén. Ne mond, hogy nem tudtál erről, oké? – Megforgatta szemeit, majd halkan, megjátszottan felnevetett.

- Már pedig tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda és mégis milyen képek – néztem továbbra is értetlenül.

- Minseo, kérlek, hagyj már fel azzal, hogy az ártatlannak tetteted magad! A többieket lehet, meg tudod téveszteni, de engem rohadtul nem tudsz. Meddig akarod még megjátszani magad? – Vádlón nézett rám, hangjában ingerültséget véltem felfedezni, ami ijesztő volt.

- Nem játszom meg magam, az istenért is! – Emeltem fel én is a hangomat, és felpattantam az ágyról. – Tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda hozzá. Egész életem során csak néhány darab kép készült rólam, mert nem szerettem, ha fotóznak, és Nagyi volt az egyetlen, aki főként magának örökített meg. Honnan tudjam, hogyan kerültek hozzá?

- Talán a nagymamád ismerte Haejint, vagy direkt rejtette el nála. Esetleg te tehetted őket oda – állt fel szépen lassan, komótosan ő is, és szája sarkában egy aprócska ördögi mosolyt véltem felfedezni. Ez volt az, amitől úgy éreztem, be fogok kattanni.

- Na, persze, pont én, mi? És mégis mikor? És mégis miért? Nagyit pedig hagyd ki ebből. Nem gondolod, ha Nagyi ismerte Haejint, akkor talán Haejin se olyan jó ember, mint hiszed?

Nem akartam többé visszafogni haragomat, és ösztönösen tettem egy lépést felé, mintha ezzel rá tudnék ijeszteni. Nem csak felidegesített azzal, hogy még mindig engem vádolt, hanem most már bántásnak is vettem. Eddig próbáltam úgy tekinteni rá, mint egy olyan emberre, akit nagy sérelem ért és emiatt vádaskodik, hogy megkönnyítse a lelkét, és könnyebben fel tudja dolgozni a történteket, de mint mondtam, a türelmem már elfogyott.

Nekem mégis meddig kell elviselnem a kegyetlen és bántó szavait, amikor én éppen annyira sérültem meg, mint ő?

- Te csak ne beszélj róla így, világos? – Ő is közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a köztünk lévő távolságot.

- Te meg az én nagymamámról ne beszélj így! – Löktem meg mellkasánál fogva, amitől egy kicsit megtántorodott, de nem mozdult el a helyéről. Válaszul csak elkapta jobb karomat, és erősen rászorított.

- A nagymamád gyilkos volt, és te tudtál mindenről. Hiába vagy kedves, ez nem mentesít az alól, hogy bűntárs vagy. Ideje lenne, ha végre vállalnád a felelősséget érte, és megbékélnél azzal, hogy te egy gyilkos unokája vagy, ettől pedig te is az leszel!

- Komolyan azt hiszed, hogy azért, amit ő tett, nekem kell felelnem? – Miközben már szinte kiabáltam vele, próbáltam a kezemet kihúzni a szorításából, de ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben fogva tartott, és emiatt még inkább fájni kezdett a kezem. De nem törődtem ezzel. A lelkembe ragadt fájdalom ennél is erősebb volt. - Neked kéne végre túllépned ezen, és elfogadnod, hogy nem lesz semmi ugyanolyan, mint régen. Hibáztathatsz engem, bemocskolhatsz engem, de a tényeken ez semmit nem fog változtatni. És ha nekem nem hiszel a képekkel kapcsolatban, akkor talán Haejint kellene megkérdezned, mégis honnan szedte őket!

- Tőled akarom a választ, ne keverd őt bele!

- Én nem tudok magyarázattal szolgálni, bocsi. De ha te nem kérdezed meg, akkor majd én, mert baromira kíváncsi vagyok én is – kitéptem kezem csuklója fogságából, majd kiviharzottam a szobából.

Átcsörtettem a nappalin, ahol éppen megint Kai és Lay bunyózott, de szerencsére észre sem vettek. Örültem, hogy nem hallotta meg senki a kiabálásunkat, és hogy senkivel se futottam össze, mert nem lett volna erőm magyarázkodni.

Ahogy kiértem, megcsapott a nyári forróság, de valamiért nem volt olyan döglesztően meleg, mint pár nappal ezelőtt. Ahogy a távolba néztem, láttam az esőfelhőket közeledni. Még messze voltak, a vihar meglátásaim szerint csak késő este fog megérkezni, de az is lehet, pont elkerül minket.

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó ismét kinyílik utánam. Tao volt az. Felsóhajtottam, és a vonatállomás felé vettem az irányt.

- Most meg hová mész? – Szólt utánam.

- Szerinted mégis hová? Nem gyalog fogok menni – fordultam hátra egy pillanatra, majd ismét vissza.

- Kocsival jöttem. Szállj be, elviszlek.

Megtorpantam. Jól hallottam? Tao azt akarja, hogy szálljak be a kocsijába, és hogy elvisz? Mióta ilyen udvarias velem?

- Nem vagyok hülye, Tao. A végén még megfojtasz, vagy szétmarcangolsz, és elásol egy erdőben.

- Nem foglak bántani, de úgyis egy helyre megyünk, nem? Elviszlek.

Egy rövid pillanatig mérlegeltem magamban a helyzetet. Autóval rövidebb idő alatt ott lehetek, de ha vonattal megyek, akkor Tao jóval előttem ér oda, és én akarom kifaggatni Haejint.

Amint meghallottam, hogy Tao elindítja a kocsit, megfordultam és odasiettem, majd beszálltam. Becsatoltam az övet, és Taora néztem.

- Ha egy rossz szavad is lesz hozzám, vagy bántani mersz, remélem, tudod, hogy te fogsz rosszabbul járni, mert beköplek a többieknek.

Az út legnagyobb része csendben telt, és nem szóltunk egymáshoz, bár érezhető volt a feszültség közöttünk. Szerettem volna beszélgetni vele, mert csak még inkább feszültté tett a csend, de tudtam, ha megszólalok, akkor annak veszekedés lesz a vége.

Nem tudtam, hogy Tao mikor tanult meg autót vezetni, mindenesetre egész jól vezetett, és még csak azzal sem kísérletezett, hogy gyorsan hajtott volna, de a biztonság kedvéért küldtem egy üzenetet a fiúknak, hogy kivel vagyok, és hová mentem. Okot nem írtam, arról később akartam beszámolni nekik.

Fogalmam sem volt, mit fogok mondani Haejinnek, vagy hogyan vezetem fel ezt az egészet. Fejben ezerféle variációt lejátszottam már, de nem tudtam, melyik lenne a helyes. Támadjam le, vagy előtte más témáról beszélgessünk? Rontsak be kopogás nélkül, vagy várjam meg, amíg beinvitál és megkínál egy teával?

Na, és mégis mennyire veszélyes nekem egyedül odamennem? Tao veszélyes, de Haejin? Megbízhatok benne, biztosan? Mi van, ha Taoval kiterveltek valamit?

Minél tovább agyaltam, kezdett az az érzésem lenni, hogy valóban bűnös vagyok én is. Nagyi sokszor ment el akkoriban a barátaihoz, de honnan tudhattam volna, hogy a kísérleti helyre megy? Mindent annyira tökéletes eljátszott, de hibás vagyok én azért, amiért nem láttam ezeket a jeleket?

Ránéztem Taora és arra gondoltam, vajon mikor süllyedt a kapcsolatunk ilyen szintre? Mikor váltunk ilyenné egymással szemben? Mi történt velünk? És mégis hogyan lehetne ezt helyrehozni kettőnk között?

Nagyot sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Akkor láttam meg az ismerős környéket, a lakóház előtti kis udvart. Tao leparkolt, majd szó nélkül kiszállt a kocsiból. Vettem egy újabb lélegzetet, és követtem őt.

Némán sétáltunk fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, majd ahogy megérkeztünk Haejin lakásához, Tao bekopogott. Néhány pillanattal később hallottuk a kulcscsörgést és a motoszkálást, én pedig egyre idegesebb lettem. Úgy éreztem, őrültséget követtem el azzal, hogy egyedül, nőként két kiszámíthatatlan pasival idejöttem egy lakásba. Egyiküket se ismertem igazán, meggondolatlanul cselekedtem, de már nem volt visszaút. Az ajtó kinyílt, és Haejin mosolygós arca tárult elénk.

- Sziasztok! Hát ti? Hogyhogy ketten? Mi járatban errefelé? – Tárta szélesre az ajtót előttünk, én pedig automatikusan Taora néztem. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, ezért reméltem, hogy majd ő válaszol.

-  Igazság szerint lenne pár kérdésünk, pontosabban Minseonak lenne – belépett a lakásba, én pedig néhány másodperccel később utána mentem.

- Kérdés? Milyen kérdés? A munkámmal kapcsolatosan? Vagy Chanyeollal kapcsolatban? – Pillantott rám kedvesen, miközben becsukta az ajtót. – Üdítőt kértek?

- Nekem jöhet – válaszoltam, és az ismerős nappali felé vettem az irányt. Valahogy most sokkal barátságosabban festett, mint akkor, amikor először itt jártam. – Igazából ez kettőnk kérdése, mert Tao nem hisz nekem, és úgy hiszem, te nagyobb magyarázattal tudsz szolgálni.

Mire a nappaliba értem, Tao már az egyik kanapén ült, és csak dühös pillantással nézett rám. Nem sokkal később Haejin is megérkezett egy tálcával a kezében, amin három pohár volt, benne narancs vagy baracklével.

- Úgy érzem, valamiért nagy a feszültség köztetek – állapította meg, miközben ő is leült és felváltva nézett ránk. Én állva maradtam és a polcon, valamint a falakon lévő képeket tanulmányoztam. Próbáltam megkeresni, Tao mégis milyen képekről beszélt, de egyelőre semmit sem találtam.

- Igen, mert Minseo hülye, és nem fogadja el, hogy amit a nagymamája tett, azért neki kellene felelnie, főleg, hogy benne volt a dolgokban – nézett rám gúnyosan.

- Értsd már meg, hogy nem én tettem és akadj már le erről! Ideje lenned megbékélned a helyzeteddel, és nem bűnbakot keresni – förmedtem rá, és mielőtt Tao visszaszólhatott volna, Haejin leintett minket.

- Helóka, az én házamban nincs kiabálás, világos? Ha problémátok van egymással, nyugodt körülmények között beszéljétek meg, rendben?

- Én próbáltam vele beszélgetni, de folyton támad és szidalmaz, és a saját igazát hangoztatja, azon kívül semmit nem akar meghallani, és eszébe se jut átgondolni a másik véleményét. Így pedig nem tudok vele normálisan beszélgetni – válaszoltam gyorsan egy fokkal nyugodtabban.

- Ez nem is igaz! – Kiáltott fel Tao, mire Haejin rosszallóan nézett rá.

- Mondtam, hogy itt nincs se kiabálás, se veszekedés! – Emelte fel ő is a hangját, majd rám nézett. – Ez a ti dolgotok, szóval máskor, vagy esetleg később beszéljétek meg. Szóval… Miről szeretnétek tudni, miről kell megkérdeznetek engem?

- Ami azt illeti, szerintem kapcsolódik a jelenlegi helyzethez… - sóhajtottam fel halkan, mire Tao csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Én a képeket nézegettem, amikor is kiszúrtam egy fotót, amin egy kislány volt.

A kezembe fogtam, jobban, alaposabban szemügyre vettem, és valahogy a saját vonásaimat véltem felfedezni. Furcsa, hogy nem ismertem meg elsőre magamat, de ritkán láttam magamról fotót és akkoriban nem is néztem sokszor tükörbe, hogy tudjam, hogyan néztem ki. De való igaz, a képen az a kislány én magam voltam.

- Értem. Nos, akkor várom a kérdéseket.

- Ez a kislány én vagyok – mondtam ki hangosan is gondolataimat, és közelebb léptem Haejinhez. – Mit keres nálad a fényképem?

Haejin egy merő pillanatig döbbenten nézett rám, majd halkan felsóhajtott. Nem tűnt zavartnak, vagy meglepettnek, inkább talán csak megkönnyebbültnek. Mintha már várta volna ezt a kérdést, mégis, tartott attól, hogy mi lesz a következménye.

- Való igaz, az te vagy – halványan bólintott, majd megpaskolta maga mellett a kanapét. – Gyere, ülj le, valamit el kell mondanom, és nem biztos, hogy örülni fogsz neki.

- Miről van szó? – Pislogtam zavartan, majd lassú léptekkel a kanapéhoz sétáltam és leültem mellé. Apró gombóccá zsugorodott össze a gyomrom idegességemben. Mégis miről nem tudok? Lehet még ennél rosszabb is a helyzet?

- Ami azt illeti… nem voltam veled őszinte. Van pár dolog, amit lehet, hogy már el kellett volna mondanom, de nem tudtam, mikor lenne a legmegfelelőbb alkalom.

Egy pillanatra elhallgatott, láttam rajta, hogy gondolatait fogalmazza magában. Taora sandítottam, aki kicsit elhűlve, szemöldök ráncolva fürkészett minket, miközben én azon aggódtam, hogy a kezemben szorongatott fényképet ne törjem ketté.

- Egy ideje már figyellek, és követtelek téged is, ahogy Taot is. Sok idő volt, mire rád bukkantam, és miután megtaláltalak, azután se mertem az életedbe lépni. Tao esetében ez könnyebben ment, hiszen a féltestvérem, vele nőttem fel, de nálad közel sem olyan egyszerű… - ismét elhallgatott, én pedig nagyot nyeltem.

- Nem értem… Miért figyeltél engem? Ki vagy te?

- Hihetetlenül fog hangzani, de… én a bátyád vagyok.

Haejin félve, tartózkodva nézett rám, míg Taoból kitört egy „Mivan?” kérdés. Én pedig csak ültem, meredtem rá és meg se tudtam szólalni. Mégis mit kellett volna mondanom erre? Hogyan lehetne ő a bátyám…?

- Te nem lehetsz a bátyám... Ő meghalt, még nagyon régen – suttogtam magam elé alig érthetően.