Csak néztem Taora
a kérdés hallatán, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kérdezi ezt, vagy
csak viccel. Az első gondolatom az volt, hogy kitalált valamit, amivel még
nagyobb kárt tud tenni bennem, hogy ezzel enyhítse fájdalmát, és ha tényleg ezt
akarta, akkor elérte a célját.
Kedveltem Taot,
sőt. Azt hiszem, szerettem is, még ha nem is voltunk sokáig együtt, de kezdtem
elveszíteni a türelmemet irányába.
- Te meg miről
beszélsz? Milyen képek? – Pislogtam sűrűn rá és próbáltam állni a tekintetét,
de az volt az igazság, hogy azok a gyönyörű barna szemek még mindig képesek
voltak zavarba hozni.
- Fényképek.
Rólad. Egészen gyerekkorodtól kezdve mostanáig. Ugyan csak pár darab, de ott
vannak a szekrényén. Ne mond, hogy nem tudtál erről, oké? – Megforgatta
szemeit, majd halkan, megjátszottan felnevetett.
- Már pedig
tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda és mégis milyen képek – néztem továbbra
is értetlenül.
- Minseo, kérlek,
hagyj már fel azzal, hogy az ártatlannak tetteted magad! A többieket lehet, meg
tudod téveszteni, de engem rohadtul nem tudsz. Meddig akarod még megjátszani
magad? – Vádlón nézett rám, hangjában ingerültséget véltem felfedezni, ami
ijesztő volt.
- Nem játszom meg
magam, az istenért is! – Emeltem fel én is a hangomat, és felpattantam az
ágyról. – Tényleg nem tudom, hogyan kerültek oda hozzá. Egész életem során csak
néhány darab kép készült rólam, mert nem szerettem, ha fotóznak, és Nagyi volt
az egyetlen, aki főként magának örökített meg. Honnan tudjam, hogyan kerültek
hozzá?
- Talán a
nagymamád ismerte Haejint, vagy direkt rejtette el nála. Esetleg te tehetted
őket oda – állt fel szépen lassan, komótosan ő is, és szája sarkában egy
aprócska ördögi mosolyt véltem felfedezni. Ez volt az, amitől úgy éreztem, be
fogok kattanni.
- Na, persze, pont
én, mi? És mégis mikor? És mégis miért? Nagyit pedig hagyd ki ebből. Nem
gondolod, ha Nagyi ismerte Haejint, akkor talán Haejin se olyan jó ember, mint
hiszed?
Nem akartam többé
visszafogni haragomat, és ösztönösen tettem egy lépést felé, mintha ezzel rá
tudnék ijeszteni. Nem csak felidegesített azzal, hogy még mindig engem vádolt,
hanem most már bántásnak is vettem. Eddig próbáltam úgy tekinteni rá, mint egy
olyan emberre, akit nagy sérelem ért és emiatt vádaskodik, hogy megkönnyítse a
lelkét, és könnyebben fel tudja dolgozni a történteket, de mint mondtam, a
türelmem már elfogyott.
Nekem mégis meddig
kell elviselnem a kegyetlen és bántó szavait, amikor én éppen annyira sérültem
meg, mint ő?
- Te csak ne
beszélj róla így, világos? – Ő is közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a
köztünk lévő távolságot.
- Te meg az én nagymamámról
ne beszélj így! – Löktem meg mellkasánál fogva, amitől egy kicsit
megtántorodott, de nem mozdult el a helyéről. Válaszul csak elkapta jobb
karomat, és erősen rászorított.
- A nagymamád
gyilkos volt, és te tudtál mindenről. Hiába vagy kedves, ez nem mentesít az
alól, hogy bűntárs vagy. Ideje lenne, ha végre vállalnád a felelősséget érte,
és megbékélnél azzal, hogy te egy gyilkos unokája vagy, ettől pedig te is az leszel!
- Komolyan azt
hiszed, hogy azért, amit ő tett, nekem kell felelnem? – Miközben már szinte
kiabáltam vele, próbáltam a kezemet kihúzni a szorításából, de ezzel csak azt
értem el, hogy még erősebben fogva tartott, és emiatt még inkább fájni kezdett
a kezem. De nem törődtem ezzel. A lelkembe ragadt fájdalom ennél is erősebb
volt. - Neked kéne végre túllépned ezen, és elfogadnod, hogy nem lesz semmi
ugyanolyan, mint régen. Hibáztathatsz engem, bemocskolhatsz engem, de a
tényeken ez semmit nem fog változtatni. És ha nekem nem hiszel a képekkel
kapcsolatban, akkor talán Haejint kellene megkérdezned, mégis honnan szedte
őket!
- Tőled akarom a
választ, ne keverd őt bele!
- Én nem tudok
magyarázattal szolgálni, bocsi. De ha te nem kérdezed meg, akkor majd én, mert
baromira kíváncsi vagyok én is – kitéptem kezem csuklója fogságából, majd
kiviharzottam a szobából.
Átcsörtettem a
nappalin, ahol éppen megint Kai és Lay bunyózott, de szerencsére észre sem
vettek. Örültem, hogy nem hallotta meg senki a kiabálásunkat, és hogy senkivel
se futottam össze, mert nem lett volna erőm magyarázkodni.
Ahogy kiértem,
megcsapott a nyári forróság, de valamiért nem volt olyan döglesztően meleg,
mint pár nappal ezelőtt. Ahogy a távolba néztem, láttam az esőfelhőket közeledni.
Még messze voltak, a vihar meglátásaim szerint csak késő este fog megérkezni,
de az is lehet, pont elkerül minket.
Hallottam, ahogy a
bejárati ajtó ismét kinyílik utánam. Tao volt az. Felsóhajtottam, és a
vonatállomás felé vettem az irányt.
- Most meg hová
mész? – Szólt utánam.
- Szerinted mégis
hová? Nem gyalog fogok menni – fordultam hátra egy pillanatra, majd ismét
vissza.
- Kocsival jöttem.
Szállj be, elviszlek.
Megtorpantam. Jól
hallottam? Tao azt akarja, hogy szálljak be a kocsijába, és hogy elvisz? Mióta ilyen
udvarias velem?
- Nem vagyok
hülye, Tao. A végén még megfojtasz, vagy szétmarcangolsz, és elásol egy
erdőben.
- Nem foglak
bántani, de úgyis egy helyre megyünk, nem? Elviszlek.
Egy rövid
pillanatig mérlegeltem magamban a helyzetet. Autóval rövidebb idő alatt ott
lehetek, de ha vonattal megyek, akkor Tao jóval előttem ér oda, és én akarom
kifaggatni Haejint.
Amint
meghallottam, hogy Tao elindítja a kocsit, megfordultam és odasiettem, majd
beszálltam. Becsatoltam az övet, és Taora néztem.
- Ha egy rossz
szavad is lesz hozzám, vagy bántani mersz, remélem, tudod, hogy te fogsz
rosszabbul járni, mert beköplek a többieknek.
Az út legnagyobb
része csendben telt, és nem szóltunk egymáshoz, bár érezhető volt a feszültség
közöttünk. Szerettem volna beszélgetni vele, mert csak még inkább feszültté
tett a csend, de tudtam, ha megszólalok, akkor annak veszekedés lesz a vége.
Nem tudtam, hogy
Tao mikor tanult meg autót vezetni, mindenesetre egész jól vezetett, és még
csak azzal sem kísérletezett, hogy gyorsan hajtott volna, de a biztonság
kedvéért küldtem egy üzenetet a fiúknak, hogy kivel vagyok, és hová mentem.
Okot nem írtam, arról később akartam beszámolni nekik.
Fogalmam sem volt,
mit fogok mondani Haejinnek, vagy hogyan vezetem fel ezt az egészet. Fejben
ezerféle variációt lejátszottam már, de nem tudtam, melyik lenne a helyes.
Támadjam le, vagy előtte más témáról beszélgessünk? Rontsak be kopogás nélkül,
vagy várjam meg, amíg beinvitál és megkínál egy teával?
Na, és mégis
mennyire veszélyes nekem egyedül odamennem? Tao veszélyes, de Haejin?
Megbízhatok benne, biztosan? Mi van, ha Taoval kiterveltek valamit?
Minél tovább
agyaltam, kezdett az az érzésem lenni, hogy valóban bűnös vagyok én is. Nagyi
sokszor ment el akkoriban a barátaihoz, de honnan tudhattam volna, hogy a
kísérleti helyre megy? Mindent annyira tökéletes eljátszott, de hibás vagyok én
azért, amiért nem láttam ezeket a jeleket?
Ránéztem Taora és
arra gondoltam, vajon mikor süllyedt a kapcsolatunk ilyen szintre? Mikor
váltunk ilyenné egymással szemben? Mi történt velünk? És mégis hogyan lehetne
ezt helyrehozni kettőnk között?
Nagyot
sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Akkor láttam meg az ismerős környéket, a
lakóház előtti kis udvart. Tao leparkolt, majd szó nélkül kiszállt a kocsiból.
Vettem egy újabb lélegzetet, és követtem őt.
Némán sétáltunk
fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, majd ahogy megérkeztünk Haejin lakásához,
Tao bekopogott. Néhány pillanattal később hallottuk a kulcscsörgést és a
motoszkálást, én pedig egyre idegesebb lettem. Úgy éreztem, őrültséget követtem
el azzal, hogy egyedül, nőként két kiszámíthatatlan pasival idejöttem egy
lakásba. Egyiküket se ismertem igazán, meggondolatlanul cselekedtem, de már nem
volt visszaút. Az ajtó kinyílt, és Haejin mosolygós arca tárult elénk.
- Sziasztok! Hát
ti? Hogyhogy ketten? Mi járatban errefelé? – Tárta szélesre az ajtót előttünk,
én pedig automatikusan Taora néztem. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, ezért
reméltem, hogy majd ő válaszol.
- Igazság szerint lenne pár kérdésünk, pontosabban
Minseonak lenne – belépett a lakásba, én pedig néhány másodperccel később utána
mentem.
- Kérdés? Milyen
kérdés? A munkámmal kapcsolatosan? Vagy Chanyeollal kapcsolatban? – Pillantott
rám kedvesen, miközben becsukta az ajtót. – Üdítőt kértek?
- Nekem jöhet –
válaszoltam, és az ismerős nappali felé vettem az irányt. Valahogy most sokkal
barátságosabban festett, mint akkor, amikor először itt jártam. – Igazából ez
kettőnk kérdése, mert Tao nem hisz nekem, és úgy hiszem, te nagyobb
magyarázattal tudsz szolgálni.
Mire a nappaliba
értem, Tao már az egyik kanapén ült, és csak dühös pillantással nézett rám. Nem
sokkal később Haejin is megérkezett egy tálcával a kezében, amin három pohár
volt, benne narancs vagy baracklével.
- Úgy érzem,
valamiért nagy a feszültség köztetek – állapította meg, miközben ő is leült és
felváltva nézett ránk. Én állva maradtam és a polcon, valamint a falakon lévő
képeket tanulmányoztam. Próbáltam megkeresni, Tao mégis milyen képekről
beszélt, de egyelőre semmit sem találtam.
- Igen, mert
Minseo hülye, és nem fogadja el, hogy amit a nagymamája tett, azért neki
kellene felelnie, főleg, hogy benne volt a dolgokban – nézett rám gúnyosan.
- Értsd már meg,
hogy nem én tettem és akadj már le erről! Ideje lenned megbékélned a
helyzeteddel, és nem bűnbakot keresni – förmedtem rá, és mielőtt Tao
visszaszólhatott volna, Haejin leintett minket.
- Helóka, az én
házamban nincs kiabálás, világos? Ha problémátok van egymással, nyugodt
körülmények között beszéljétek meg, rendben?
- Én próbáltam
vele beszélgetni, de folyton támad és szidalmaz, és a saját igazát hangoztatja,
azon kívül semmit nem akar meghallani, és eszébe se jut átgondolni a másik
véleményét. Így pedig nem tudok vele normálisan beszélgetni – válaszoltam
gyorsan egy fokkal nyugodtabban.
- Ez nem is igaz!
– Kiáltott fel Tao, mire Haejin rosszallóan nézett rá.
- Mondtam, hogy
itt nincs se kiabálás, se veszekedés! – Emelte fel ő is a hangját, majd rám
nézett. – Ez a ti dolgotok, szóval máskor, vagy esetleg később beszéljétek meg.
Szóval… Miről szeretnétek tudni, miről kell megkérdeznetek engem?
- Ami azt illeti,
szerintem kapcsolódik a jelenlegi helyzethez… - sóhajtottam fel halkan, mire
Tao csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Én a képeket nézegettem,
amikor is kiszúrtam egy fotót, amin egy kislány volt.
A kezembe fogtam,
jobban, alaposabban szemügyre vettem, és valahogy a saját vonásaimat véltem
felfedezni. Furcsa, hogy nem ismertem meg elsőre magamat, de ritkán láttam
magamról fotót és akkoriban nem is néztem sokszor tükörbe, hogy tudjam, hogyan
néztem ki. De való igaz, a képen az a kislány én magam voltam.
- Értem. Nos,
akkor várom a kérdéseket.
- Ez a kislány én
vagyok – mondtam ki hangosan is gondolataimat, és közelebb léptem Haejinhez. –
Mit keres nálad a fényképem?
Haejin egy merő
pillanatig döbbenten nézett rám, majd halkan felsóhajtott. Nem tűnt zavartnak,
vagy meglepettnek, inkább talán csak megkönnyebbültnek. Mintha már várta volna
ezt a kérdést, mégis, tartott attól, hogy mi lesz a következménye.
- Való igaz, az te
vagy – halványan bólintott, majd megpaskolta maga mellett a kanapét. – Gyere,
ülj le, valamit el kell mondanom, és nem biztos, hogy örülni fogsz neki.
- Miről van szó? –
Pislogtam zavartan, majd lassú léptekkel a kanapéhoz sétáltam és leültem mellé.
Apró gombóccá zsugorodott össze a gyomrom idegességemben. Mégis miről nem
tudok? Lehet még ennél rosszabb is a helyzet?
- Ami azt illeti…
nem voltam veled őszinte. Van pár dolog, amit lehet, hogy már el kellett volna
mondanom, de nem tudtam, mikor lenne a legmegfelelőbb alkalom.
Egy pillanatra
elhallgatott, láttam rajta, hogy gondolatait fogalmazza magában. Taora
sandítottam, aki kicsit elhűlve, szemöldök ráncolva fürkészett minket, miközben
én azon aggódtam, hogy a kezemben szorongatott fényképet ne törjem ketté.
- Egy ideje már figyellek,
és követtelek téged is, ahogy Taot is. Sok idő volt, mire rád bukkantam, és
miután megtaláltalak, azután se mertem az életedbe lépni. Tao esetében ez
könnyebben ment, hiszen a féltestvérem, vele nőttem fel, de nálad közel sem
olyan egyszerű… - ismét elhallgatott, én pedig nagyot nyeltem.
- Nem értem… Miért
figyeltél engem? Ki vagy te?
- Hihetetlenül fog
hangzani, de… én a bátyád vagyok.
Haejin félve,
tartózkodva nézett rám, míg Taoból kitört egy „Mivan?” kérdés. Én pedig csak
ültem, meredtem rá és meg se tudtam szólalni. Mégis mit kellett volna mondanom erre?
Hogyan lehetne ő a bátyám…?
- Te nem lehetsz a
bátyám... Ő meghalt, még nagyon régen – suttogtam magam elé alig érthetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése