Egy merő
pillanatig döbbent csöndben ültünk, az izgalom szinte tapintható volt a
nappaliban, ahogy a szívünk heves és izgatott dobogása is visszhangot vert
néhány másodpercig. Chanyeol félrenyelt egy falatot, és hangosan köhögni kezdett,
mire Kris elkezdte finoman ütögetni a hátát.
- Igen, azt
hiszem, ezt akarom mondani. Vagyis elképzelhetőnek tartom, de ehhez további
vizsgálatok kellenek és mindez időbe telik – folytatta Haejin, miközben maga
elé vette Chanyeol vérképének az eredményét és még egyszer átfutott rajta.
- Mégis mennyi
időbe? – Tette fel a kérdést Lay.
- Passzolom. Ez
több mindentől is függ. Egyrészt nem vehetek sok vért Chanyeoltól, mert
megviseli a szervezetét, másrészt nem vagyok biztos, hogy mást is meggyógyít-e,
vagy csak önmagát tudta. És ha mást is meggyógyít, milyen mennyiségben kell
használni a vérét? Elég egy csepp vagy rengeteg kell? Milyen hosszú a
gyógyulási folyamat, és mennyire fájdalmas, ha fájdalmas? És nem utolsó sorban
ott van az is, hogy mindenkire hatással lesz, vagy aki túl régóta farkas, azon már
nem lehet segíteni? Szóval ezekhez újabb kísérletek szükségesek – sorolta
ujjain számolva Haejin a legfontosabb dolgokat, mi pedig csak feszülten
hallgattuk őt és próbáltuk feldolgozni az elhangzottakat.
Azokban a
percekben megkönnyebbülést éreztem, hogy végre találtunk megoldást és
megmenthetjük a fiúkat, végre ismét normális életet élhetnek. Haejin szavai
megnyugtatóak voltak, ugyanakkor, ahogy belemerültem gondolataimba rájöttem,
hogy a neheze még csak most jön és közel sem lesz ezután minden egyszerű.
Tegyük fel, hogy
Chanyeol vére hasznos, és mindenkit sikerül meggyógyítani, ismét emberek
lehetnek. Ez rendben van, mert egy esetleges baleset következében, ha kórházba
kerülnek, nem kell félniük attól, hogy lebuknak, többé nem kell ilyen szempontból
rejtőzködve élniük, és minden tettükre odafigyelni.
Másfelől azonban
ugyanúgy nem térhetnek vissza a családjukhoz, ugyanúgy az új személyiségükkel
kell azonosulniuk és nem fogják elfelejteni azt a sok fájdalmat, és szenvedést,
amin keresztülmentek. Soha nem mehetnek haza, nem láthatják a szeretteiket, és
abban a tudatban kell élniük, hogy a családjuk halottnak hiszi őket. Mert ha
hazamennek, mégis mit mondanak, hol voltak eddig? Elmesélhetik a kísérleti
helyet, hogy farkasok voltak, és meggyógyultak? Hinne nekik valaki? Utána ki
akarna a közelükbe menni? Mi van, ha félnének tőlük? Teljesen megbélyegeznék
őket, és az se biztos, hogy a családjuk ezután ismét elfogadná őket.
Persze meg lehet
kockáztatni, hisz akár jól is elsülhet a dolog, és talán néhány év után senkit
nem érdekelne, mi történt velük. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha azok, akik a
kísérleteket vezették, még élnek és ismét vadászni kezdenének rájuk?
Ha engem kérdeztek
volna, biztosan nem mentem volna vissza a családomhoz, de nekem könnyű volt ezt
gondolnom, mert nekem már nem volt kihez visszamennem. De vajon ezzel ők is
tisztában voltak?
Nem elleneztem,
hogy megpróbálják ezt a kísérletet, mert kevesebb veszély fenyegetné őket
emberként, de attól még azt az életet kell folytatniuk, amit a szabadulás után
elkezdtek.
Mindezek ellenére
csendben maradtam, mert ez már nem rólam szólt. Az ő életük volt, nekik kellett
döntést hozni, és én csak annyit tehettem, hogy mellettük voltam, mint eddig
is.
- Én bármit
megadnék, hogy ne kelljen farkasnak lennem – fakadt ki egyszer csak Luhan.
A többiek egy
ideig csak értetlenül meredtek rá, azonban egy idő után Kai is felsóhajtott és
bólintott egyet.
- Azt hiszem, én
is ezt gondolom. Bár egy ideje már farkas vagyok, és megvan az előnye is, de
szeretnék ismét ember lenni. Gyűlölöm ezt az életet – szorította ökölbe kezét,
ezzel visszatartva a dühét.
- Osztom én is a
véleményt – dörzsölte össze két tenyerét Suho, majd utána összekulcsolta ujjait.
– Túl sok a kockázat, a menekülésből és a rejtőzködésből való félelem.
Kívülállók vagyunk, ami miatt senkit nem engedhetünk magunkhoz közel, és ha
valaki meg is próbál közeledni, el kell őt utasítani. Én legalábbis képtelen
vagyok magamban bízni.
- Én se akarok
többé farkas lenni – most Baekhyun volt az, aki beszélni kezdett. Miközben
magyarázott, kezeivel összevissza hadonászott. - Közülünk azt hiszem, én vagyok
az egyetlen, akinek barátnője van, és nagy szó, hogy eddig eljutottam. Szeretem
Miraet, de feleségül vehetem, ha farkas vagyok? Családot alapíthatunk, vagy
szakítanom kell vele, ha erre kerül a sor? Folyton erre gondolok mostanság.
Múltkor szex közben, amikor teljesen belendültünk, azt hittem, hogy át fogok
változni. Mi lett volna, ha megtörténik?
Ahogy hallgattam a
fiúkat, és ahogy mindenki megosztotta, mennyire utálja ezt az énjét, ezt az
életet, fokozatosan rádöbbentem, hogy sokkal jobban szenvednek, mint én azt
hittem. Olyan gondolatokat osztottak meg egymással, amit eddig sosem. Mindenkinek
nehéz volt elfogadni önmagát és megtanulni harmóniában élni a farkas énjével,
de ez nem jelentette azt, hogy szeretik is saját magukat. Elfogadni és szeretni
teljesen más, mint valamit elviselni, mert el kell.
Csak kapkodtam
ide-oda a fejemet, ahogy egymás szavába vágva mesélték el, ki milyen
akadályokba ütközött emiatt, kinek milyen félelmei vannak. Érdekes volt
hallgatni őket, de jobbnak láttam, ha kicsit félrevonulok, miután egyre
személyesebb témák kerültek elő.
Így hát
észrevétlenül felálltam, és kiosontam a konyhába, majd a hátsó ajtón keresztül
kiléptem az udvarra. Leültem a hintaágyra, ami két hatalmas tölgyfa közé volt
állítva és próbáltam a természet nyugalmát valahogy magamba szívni, hogy én is
lecsillapodjak.
Nagyokat
sóhajtoztam, és próbáltam nem az elmúlt percekre gondolni. Tudtam, hogy ez
olyan dolog, amit nem oldhatunk meg egyből, és ami egy lassú folyamat, így én
se akartam feleslegesen idegeskedni és hosszasan agyalni. Pihenni akartam, hogy
ismét a kezembe vehessem az életem irányítását, hogyha a srácok nem tudják, mit
csináljanak, én ott lehessek támaszként nekik. Én túl voltam az életem nehezén,
de nekik még csak most kezdődött el ez a pillanat.
Néhány perccel
később azonban ismét kinyílt az ajtó, és Chanyeol lépett ki rajta. Szó nélkül
sétált oda hozzám, majd leült mellém. Ránéztem, de nem mondtam semmit, vártam,
hogy ő szólaljon meg, hiszen beszélgetni akart.
- Emlékszel a
legutóbbi beszélgetésünkre? – Kérdezte egyszer csak, miközben hunyorogva nézett
a távolba. Tekintetemmel próbáltam megkeresni azt a pontot, amit ennyire
erőteljesen néz, de nem sikerült megfejtenem.
- Igen, emlékszek
– bólintottam egyet.
- Azt hiszem, ez
volt az a sürgető érzés. Akkor kezdtem el ezt érezni, amikor a kísérleti helyen
voltam. Ott kezdődött minden.
Hangja halk volt,
és egyenes, képtelen voltam kivenni belőle, hogy mit érez, mire gondolhat. Egy
újabbat bólintottam, de nem válaszoltam. Vártam, hogy folytassa.
- Tudod… hiába
érzem azt, hogy ez az, ami nyomaszt, mégsem tudom, mit csináljak most. Félre ne
értsd, szeretnék segíteni a többieken és tök jó dolog lenne, ha ismét emberek
lehetnének, de nem tudom, hogy ez rám milyen hatással lesz. Mármint… olyan
lesz, mint egy vérvétel és ennyi? Leveszik a vérem, a többiek meggyógyulnak és
én is visszakapom a rendes életemet, és megszűnik ez a sürgető érzés? - Elhalkult, majd végre rám emelte a
tekintetét. Én is ránéztem, de szemeiben ugyanazt a zavarodottságot,
nyugtalanságot láttam, mint amit magamon is éreztem.
- Nem tudom,
Chanyeol. Nem tudok neked mit mondani. Lehet, hogy csak ennyi lesz, de lehet,
hogy mást is fogsz érezni. Nem tudom.
- Mi van, ha
megölök valakit a véremmel? Mi van, ha nem mindenkinél lesz hatásos? Akkor már gyilkos is leszek? És mi van, ha
lelkileg ezek után sem könnyebbülök meg, vagy csak még mocskosabbnak érzem
magam? – Két kezével az alkaromba kapaszkodott, miközben kétségbeesetten nézett
rám.
Kissé megrémülve
és aggódva fordultam felé; kezeimbe fogtam kezeit, és ujjaimmal simogatni
kezdtem kézfejét, remélve, ezzel talán sikerül megnyugtatnom. Bár azt hiszem,
ez inkább számomra volt megnyugtató, miközben beszéltem hozzá.
- Nézd, Chanyeol,
nem vagyok jövendőmondó, és nem tudhatom, mi fog történni. Lehet, hogy meg
fognak halni mások, az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy megkönnyebbülsz
ezekután, de lehet, hogy nem. Én csak azt tudom mondani, hogyha úgy érzed, a jelenlegi
helyzet nem jó, akkor lépned kell. Csak akkor tudod meg, hogy mi fog történni,
ha megpróbálod. De csak és kizárólag akkor tegyél lépéseket, ha hajlandó vagy
vállalni a következményeket és együtt tudsz élni azzal, ha valami nem úgy
sikerül, ahogy kellene. A te véredről van szó, a te életedről és egyedül csak
te tudod, hogy mit akarsz tenni. Se én, se más nem mondhatjuk meg neked, mert
akkor életed végéig másokat hibáztatnál, és az sokkal fájdalmasabb dolog. Nem
kell most azonnal döntened. Haejin előtte még biztosan elvégez jó pár
vizsgálatot, és nyilván nem egyből élő embereken fog kísérletezni, ráadásul
senki nem várja el tőled, hogy megtedd ezt a lépést.
Próbáltam valami
értelmeset és valami lelkesítőt mondani Chanyeolnak, de úgy éreztem, teljesen felesleges
dologról hablatyolok és semmi újat nem mondok neki. Ő válaszokat akart, amit
ugyancsak nem kapott meg.
Az élet döntések
sorozatából áll, és néha sokkal egyszerűbb, ha mások mondják meg, mit tegyünk.
Ugyanakkor később azt érezhetjük, hogy mások befolyásolták az életünket, és
sosem teljesedhettünk ki, emiatt pedig harag, düh, fojtogató elégedetlenség
gerjedhet bennünk, amit nehéz legyőzni.
Tényleg nem
tudtam, mi lenne a helyes megoldás. Chanyeol könnyen gyilkossá válhat, de vajon
ő lenne gyilkos, vagy azok, akik a többieket farkassá tették? Ha erre az
egészre fény derülne a világon, ha az egészből rendőrségi ügy lenne… Kinek az
oldalára állna az igazság? Ki állna az oldalukra és kik követelnék a halálukat?
Megbírnának ekkora felhajtással és gyűlölettel küzdeni?
De még ha mindezt
sikerül csendben is elintézni, akkor sem lesz semmi a régi, és a lelki világuk
se biztos, hogy rendbe jönne. Se Chanyeolnak, se a többieknek. Mégis ki
döntheti el, hogy ebben a helyzetben mi a legjobb megoldás? Egyáltalán van jó
megoldás?
Chanyeol szemei
könnybe lábadtak, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Annyira szerettem volna
segíteni, de már sokadjára éreztem azt, hogy tehetetlen vagyok. Gyűlöltem ezt
az érzést, de bíztam abban, hogy idővel minden a helyére kerül és megoldódik.
- Bocsánat, hogy
megzavarom az idilli kis románcotokat, de Minseo, most azonnal beszélnünk kell!
– Chanyeollal úgy rebbentünk szét, mintha valami rosszat tettünk volna. Ijedten
és zavartan néztem Taora, miközben Chanyeol elfordult, és könnyes szemeit
törölgette ujjaival.
- Öhm… oké – nem
mertem tiltakozni, annyira zavarban voltam. Kicsit haboztam, majd Chanyeolra
néztem, vajon rendben lesz-e, de aztán megállapítottam, hogy jót fog tenni neki
egy kis egyedüllét, így végül felálltam. Tao elindult, én pedig követtem.
Bementünk a
lakásba, majd onnan egyenesen az ő szobájába. Nem értettem, mit akar, de elég határozottnak
és dühösnek tűnt, így nem mertem leállni vitatkozni vele.
Ahogy becsukta az
ajtót, összerezzentem, és tanácstalanul, kissé feszengve néztem rá.
- Ülj csak le –
mutatott az ágyára, én pedig vonakodva, de leültem.
- Mi az? – Hangom
remegett, ahogy megszólaltam, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Nem
értettem, hogy a testem miért reagál ilyen furcsán, hisz semmi rejtegetnivalóm
nem volt.
Tao odahúzott elém
egy széket, nagyjából egy méterre tőlem, majd néhány másodpercig engem
méregetett. Próbáltam nem ránézni, és elkerülni a pillantását; valamiért nagyon
nem éreztem jól magam vele egy légtérben.
Tao végül néhány
képet vágott hozzám, én pedig eleinte meg se mertem mozdulni. Tekintetemmel
követtem a földre esett képeket és hosszas másodpercek elteltével fedeztem fel,
hogy az egyik képen mintha magamat látnám.
- Ez mi? –
Kérdeztem, miközben lassú mozdulattal lenyúltam az egyikhez, és két ujjam közé
fogva felemeltem. Tényleg én voltam rajta.
- Ezt szeretném én
is tudni – dőlt hátra Tao a széken. Hangja cinikus volt és komor, de érezni
lehetett benne a megvetést. – Elmagyaráznád nekem, hogy mégis mit kerestek a
képeid Haejin lakásában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése