- Mégis mi a
fenéről van szó? Kezdesz megrémiszteni… - Tao hirtelen elővette a kedvesebbik
énjét, és közelebb lépett Haejinhez, de ő csak felemelte a kezét, jelezve, ne
közelítsen. Tao halkan sóhajtott egyet, majd inkább visszaült eredeti helyére.
- Bármi is
történt, elmondhatod. Azt hiszem, mindketten elég idősek vagyunk hozzá, hogy meg
tudjuk, mi is történt velünk – szólaltam meg hosszú idő után először.
Bár nem voltam
biztos benne, hogy hallani akarom, úgy éreztem, ha már eddig eljutottunk, akkor
jogunk van tudni az igazat. Most, hogy ráakadtam a testvéremre – amit ugyan nem
tudtam megemészteni -, űrt kezdtem el érezni a testemben. Az elvesztegetett
időket. Istenem, mennyi minden másként alakulhatott volna, ha sose szakítanak
el egymástól. Én is más személyiség lennék, talán sokkal nyitottabb, talán a
gyerekkorom se lenne olyan egyhangú és magányos, talán Nagyi akkor sose akart
volna nekem barátokat szerezni a kísérletekkel, és talán ő se őrült volna bele
a gyereke elvesztésébe. Talán sose ismertem volna meg a srácokat, de ha ez
kellett volna ahhoz, hogy ne legyenek farkasok és ők se menjenek keresztül azon
a sok szörnyűségen, akkor mindezt feláldoztam volna.
De most már kár
volt ezen bánkódni. Szívesen eljátszottam volna ezzel a gondolattal, de úgy
éreztem, a könnyeim elő fognak törni. Fájt. Rettentően fájt, hogy erre a sorsra
jutottunk, mindannyian. Csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogy ami
történt, az nem csak egy mese, nem csak egy álom, nem valami regény, amit éppen
olvasok. Ez az én életem. Tényleg olyasmi történt velünk, amit nem sokan
mondhatnak el, ami egyszerűen őrültségnek hangzik. Még ha voltak is szép
emlékeink, és a nehezén már túl vagyunk, akkor is… a fájdalom és a hegek sosem
gyógyulnak be. Vajon lesz elég időm mindezt feldolgozni és megemészteni? Eljön
valaha az a pillanat, amikor erre úgy tudok gondolni, mint egy rémálomra?
- Sajnálom, Tao,
hogy őrültnek neveztem, anyukádat, de az volt. És mielőtt nekem esnél, kérlek,
hadd magyarázzam meg – nézett rá könyörgően, majd vett egy nagy levegőt, és egy
pillanatra lehunyta szemeit. Hátát nekitámasztotta az ablaküvegnek, lábait
pedig keresztbe téve ácsorgott, tisztes távolságban tőlünk.
- Amikor hozzátok
kerültem, egy csendes kis család voltatok. Egy aprócska házban laktatok,
szegényes körülmények között, egy falu szélén, ahol szinte senki se ismert
titeket. Mégis, mindezek ellenére boldogok voltatok. Én ebbe a környezetbe
kerültem, és éveken keresztül így is éldegéltünk. Egészen egy bizonyos napig,
amire te valószínűleg nem emlékszel, talán azért, mert önkéntelenül nem akarsz
emlékezni, vagy a kísérlet ilyen hatással volt rád – Haejin tartott egy kisebb
szünetet, majd csak azután folytatta. – Azon a napon rosszul lettél, és
kórházba vittek. Kiderült, hogy egy igen ritka és gyógyíthatatlan betegségben
szenvedsz. Az orvosok pár évet jósoltak neked, amibe anyukád nem törődött bele.
- Ha… Halálos
beteg voltam? Én? – Tao kikerekedett szemekkel nézett rá, ujjával magára
mutatva, de képtelen volt ennél többet kérdezni. Nem csak számára, de számomra
is képtelenség volt, hogy egykor haldoklott. Olyan szürreálisan hangzott, hiszen
Tao most teljesen egészséges.
- Igen, az voltál
– bólintott egyet Haejin. – A szüleid próbálták eltitkolni előled, és te semmit
nem vettél észre ebből, hiába jártál éveken keresztül orvoshoz. Sokszor én is
elmentem veled, és az orvosok engem is megvizsgáltak, de csak azért, hogy te ne
érezd azt, hogy gond van. Emiatt azt hitted, hogy ez egy teljesen normális
dolog, hiszen nem csak te kaptál injekciót és hasonlókat. Mindenesetre…
Anyukánk egyre rosszabb állapotba került, nem bírta elviselni, hogy a fia napjai
meg vannak számolva, és napról napra gyengébb lesz.
Újabb
hatásszünetet tartott. Haejin hangja néha-néha megremegett, ahogy a közös
múltjukról mesélt, és Tao úgy nézett rá, mintha egy fanfictiont olvasna.
Látszott rajta, hogy nem akarja elhinni, hogy ilyen gyerekkora volt. Az
emlékezetében sose volt ilyenről szó. El se tudtam képzelni, mit érezhet most,
hiszen gyakorlatilag az egész múltja megváltozott ezzel.
- Minseo
nagymamája már ekkortájt foglalkozott a kísérletezéssel, hiszen Minseo magányos
volt, és sokat bántották, a nagymamája pedig barátokat, testőröket akart neki.
Minseo nagymamája és te anyukád ez idő alatt találkozhattak, elképzeléseim
szerint egy kórházban, az egyik kezelésed alatt. Nem tudom, milyen beszélgetés
zajlott le köztük, de az biztos, hogy az anyukád volt annyira megkeseredett és
kétségbeesett, hogy csatlakozzon a kísérletezéshez. És igen, jól hallottad, nem
hazudok. Az anyukád éppúgy részt vett ebben, mint Minseo nagymamája.
Tao valami furcsa
hangot adott ki magából, de továbbra se szólt. Teljesen elsápadt, az egész
teste mintha összezuhant volt. Végtagjai ernyedten lógtak teste mellett, feje
kicsit lefelé lógott, és úgy bámult Haejinre. Kezdtem attól tartani, hogy el
fog ájulni, de nem tudtam, mit tegyek. Ezen még én magam is ledöbbentem.
Nagyi és Tao
anyukája együtt végezték a kísérleteket.
Embereket raboltak
el, és kínoztak meg, remélve, hogy meg tudnak minket menteni. Engem a
magánytól, Taot a haláltól.
Édes istenem.
Ennél többre nem
tudtam gondolni. Csak ültem és éreztem, ahogy az összes gondolatom
szertefoszlik, elmorzsolódik, elsötétül. Egyszerre nehéznek éreztem a fejemet,
mintha mázsás súlyok nyomnák. Szédülni, zsibbadni kezdtem, mintha egy
körhintában ülnék, ami túl gyorsan megy körbe és körbe.
Ez túl sok volt
egyszerre. Képtelen voltam érezni, megmozdulni, bármit is csinálni.
Mégis mit kellett
volna erre reagálnom?
Ahogy Taot
figyeltem, ő még nálam is rosszabb helyzetben volt. Egész idő alatt engem
nevezett gyilkosnak, és most kiderült, hogy tulajdonképpen ő ugyanabban a helyzetben
van, mint én. Nem tudtam eldönteni, hogy az érintette rosszabbul, hogy ilyen
volt az anyja, vagy az, hogy halálos beteg volt.
- Tudom, hogy ez
most teljesen érthetetlen és zavaros, és nehéz lesz megemészteni, de sajnos így
van. Mindkettőtök családját valami trauma érte, aminek következtében Minseo
nagymamája, és Tao anyukája is elveszítette a józan eszét – sóhajtott fel
Haejin összekulcsolt ujjait tördelgetve. – Nem akartam sose elmondani nektek,
mert mindketten normális családban nőttetek fel, semmit nem tapasztaltatok
abból, ami körülöttetek zajlott, mégis, a végén nektek fáj a legjobban.
- Én ezt akkor se
tudom megérteni… Az édesanyám… A saját anyukám… Még ha nem is volt tisztában
azzal, amit tesz… Ő is benne volt. Egy csomó ember meghalt… A barátaim az
anyukám miatt lettek farkasok! Mégis mit kezdjek ezzel? Hogyan mondjam el
nekik? Én… én egy gyilkos gyereke vagyok.
Tao láthatóan
egyre jobban kiakadt, ahogy újra és újra tudatosította magában a hallottakat.
Szerettem volna elmondani neki, hogy az elmúlt hónapokban pontosan ilyen
gondolataim voltak nekem is, hála neki. Ugyanazt éreztem, amit ő: egyszerűen
nem ismertem önmagamat. Voltam valaki, de Nagyi halála és a tettei mindent
megváltoztattak. Még ha nem is volt közöm a dologhoz, Tao is és eleinte a
többiek is elítéltek, mert… ilyenek vagyunk.
Áldozat voltam,
hiszen nekem akartak jót, de ahhoz, hogy jól legyek, még több áldozat kellett.
És ez Tao helyzetében se volt másként. Egy ilyen gondolattal megbirkózni nem
volt egyszerű. Utáltam és megvetettem magamat, és mivel mások is úgy
tekintettek rám, mint egy gyilkosra, szinte én is elkezdtem annak érezni önmagamat.
- Nem tudom, Tao,
mi lenne a helyes. Kérdezd meg Minseot, hogyan reagáltak a többiek erre, és ő
hogyan küzdött meg ezzel.
Mindketten rám néztek,
de én csak lehajtottam a fejemet és nem feleltem. Nem akartam, hogy rám
terelődjön a szó, de így is éreztem Tao égető tekintetét magamon. Jelen
helyzetben annyira nem voltak gondolataim, hogy nem tudtam volna semmit
biztatót, vagy pozitívot mondani
- Életben van még?
– Tette fel hirtelen a kérdést Tao, így szerencsére nem kellett válaszolnom.
- Az anyukád?
- Igen. Életben
van?
- Nem, meghalt –
mondta nagyon lassan Haejin, egy halk sóhaj kíséretében.
- Megölték?
Haejin nem
válaszolt azonnal, ezért Tao megismételte a kérdést.
- Megölték?
- Igen.
- Ki tette?
Úgy tűnt, mintha
Taoban elszakadt volna valami. Eleinte döbbent volt, aztán tűnt szomorúnak,
most meg mintha egyre inkább dühösebb lett volna. Nem tudtam hová tenni ezeket
a hangulatingadozásait, de próbáltam úgy tekinteni erre, mintha így dolgozná
fel a rossz híreket, elvégre is nem vagyunk egyformák, mindenki másként reagál
ilyenekre.
- Fontos ez, Tao?
- Igen. Tudni
akarok mindent. Az anyám volt. Még ha nem is volt helyes, amit tett… tudni
akarom.
- Minseo nagymamája
ölte meg.
Tao megmerevedett
egy pillanatra, végül mintha teljesen természetes lenne, csak ennyit mondott:
- Ki gondolta
volna.
- Az édesanyád
éppannyira benne volt ebben, mint Minseo nagymamája. Mindkettejük célja az
volt, hogy megmentsenek valakit. Minseo nagymamája elkezdte, de a te anyukád
volt az, aki kiválasztotta és elraboltatta az embereket.
Ahogy Haejin és
Tao beszélgetni kezdtek, úgy egyre inkább elnehezült a fejem. Tényleg nem
voltam képes befogadni több információt. Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak
Nagyiról, meg úgy bármiről. Én őt egy kedves, viccelődő, törődő nagymamaként
ismertem, erre még a halála után is egyre több minden derül ki róla. Hogy nem
vettem mindezt észre? Még az sem segített a helyzeten, hogy tudtam, nem egyedül
csinálta mindezt; a szörnyűségeken és a tettein ez semmit nem változtat.
Egy időre beállt a
csend, ettől pedig a fejemben egy pillanatra nyugalom keletkezett. Ám egy
kérdés kezdett el motoszkálni benne, így lassan Haejinre néztem.
- Azt mondtad,
hogy mindeközben te is gyilkossá váltál. Ezt hogy értetted?
Haejin a kérdés
hallatán ijedten pillantott rám, végül elfordította fejét, és zavartan a hajába
túrt, majd magyarázkodni kezdett.
- Nos… azt úgy
értettem, hogy végülis én kezdtem el kísérletezni azon, hogy mindezt
visszafordítsam és emiatt haltak meg emberek, tehát én is gyilkos vagyok és…
- Haejin! Biztosan
így értetted, vagy van még más is, amit el kell mondanod? – Szóltam közbe.
- Igazából van más
is, de azt majd máskor elmondom.
- Haejin… most
mondd el, kérlek. Máskor lehet, nem leszek képes meghallgatni téged. Most
akarom az összes rosszat megtudni, hogyha kimegyek ebből a lakásból, akkor
minden itt maradjon.
- Rendben, legyen
– sóhajtott végül egy nagyot. – Emlékszel, hogy miután felrobbant a kísérleti
hely, a nagymamádat autóbaleset érte? Nos, én voltam az, aki elütötte őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése