4. rész

~ 4. rész~

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Kris már ébren volt, és ugyanabban a pózban ült, mint tegnap. Hogy engem nézett-e vagy csak a falat bámulta, nem tudtam eldönteni.

Nyújtóztam egy nagyot, majd én is felültem. Örültem, hogy az összes méreg felszívódott testemben és minden végtagomat kiválóan tudtam mozgatni. Én is nekivetettem a hátam a falnak, és igyekeztem a maradék álmosságot is kitörölni a szemeimből.

Azonban egy pillanat alatt magamhoz tértem, mikor érzékeltem, hogy a cellaajtó zárjával babrálnak. Krissel összenéztünk, majd az ajtóra és vártuk, mi fog történni. Még túl korán volt ahhoz, hogy reggelit adjanak és ahhoz is, hogy egy újabb kísérlet elé vessenek minket. Hajnalok hajnalán sosem zaklattak minket, és ez felettébb felkeltette a kíváncsiságomat.

Az ajtó másodperceken belül kinyílt, majd valakit belöktek rajta és ismét visszazáródott. Az ismeretlen nagy csattanással zuhant a padlóra és fel sem kelt onnan. Krissel ismét összefonódott tekintettünk, majd a fiúra néztünk, aki kettőnk között feküdt mozdulatlanul.

- Hé, haver, minden oké? – lökte meg a lábával Kris, de az meg se moccant. Ezután olyan erőteljesen rúgta meg, hogy a fiú a hátára gördült, ám nem tért magához. Hasán egy hatalmas véres folt jelezte, hogy bizony iszonyatosan megsérült, valamint az arcára rászáradt vér és a zúzódások is ezt bizonyították.

- Na, ezt is kicsinálták – húzta vissza a lábát Kris és ismét folytatta eddigi tevékenységét: a fal bámulását.

Csak megforgattam a szemem és nem válaszoltam. Kris nem sokat törődött másokkal, nem nagyon érdekelte, ki él vagy ki hal, mindenkit magasról letojt. Igazából nem csodálkoztam ezen, hisz tudtam, hogy az élet tette ilyenné őt. Az már más kérdés volt, hogy ha akart, változtathatott volna ezen, de nem tudom, mennyire tud olyan valaki megváltozni, akiből kihaltak az érzelmek.

Odatérdeltem a srác mellé, és megnéztem a pulzusát.

- Még életben van – mondtam csak úgy mellékesen.

Felhúztam a pólóját és perceken keresztül azt néztem, hogy a sebe begyógyul-e vagy sem. Szerencsére percről percre összehúzódott, így nem aggódtam érte. Negyed óra és jól lesz.

Felálltam, majd odamentem a sarokba, ahol egy kis tálba összegyűjtöttük a falból csöpögő vizet. Ez tisztább volt, mint ami a plafonon átszivárgott, és az ilyen alkalmakra tökéletesen megfelelt. Megfogtam a tálat, majd visszaültem a fiú mellé, levettem a felsőmet, benedvesítettem és letöröltem az arcáról a vért. A hideg víz hatására lassan kezdett magához térni.

Lassan nyitotta ki a szemeit, majd mikor meglátta arcom, riadtan ugrott fel és mászott hátrébb tőlünk. Először engem mért végig, majd Krist, aki ekkor már az idegen fiút fürkészte.

- Kik vagytok ti? – kérdezte ingerülten, hangja pedig remegett a félelemtől.

- A cellatársaid – feleltem röviden és tömören.

- Most ugratsz? – kapta rám tekintetét – Semmit nem követtem el, amiért börtönbe kerültem volna.

- Nem is a börtönben vagyunk – ültem vissza a helyemre. Már vártam, mikor fog kiborulni a srác, mikor fog őrjöngeni, kiabálni, végül keservesen sírni és beletörődni, hogy élete hátralevő részét itt fogja eltölteni. Hacsak meg nem hal közben.

- Hát akkor hol?

- A Pokolban – jött Kristől a rövid, de lényegre törő válasz, ám az ismeretlennek ez nem volt elég. Elkerekedtek szemei és úgy nézett Krisre.

- A p-pokolban? Ember, te aztán szívtál valamit. Most komolyan, hol a francban vagyok? És mikor engednek ki? – felpattant, majd az ajtóhoz lépett, és ütögetni kezdte azt. – Hé, hahó! Valaki! Ez biztos valami vicc! Engedjenek ki! Én nem követtem el semmit! Ártatlan vagyok! Engedjenek már ki, az istenért is! Valaki!

- Ne üvöltözz már, légyszí’, beszakad a dobhártyám! – kiáltott fel Kris és sötét szemeit a fiúra emelte, aki mit sem törődött vele.

Kris felpattant, majd a karjánál fogva a földre lökte a fiút, aki hiába próbált felkelni, Kris nem hagyta neki.

- Most meg mi bajod van? – nézett értetlenül rá.

- Felesleges üvöltöznöd, senki nem hallja. Vagy ha igen… nem törődnek vele – feleltem nyugodtan.

- Mi az, hogy nem érdekli őket? Ki kell jutnom innen! A családommal kell találkoznom délután, nem maradhatok bent. Fizetek nekik bármennyit, csak hadd húzzak el innen! – ismét kísérletet tett arra, hogy felkeljen a földről, de Kris ezúttal sem hagyta.

- Azzal elkéstél, haver.

- Miért?

- Mert már hetek óta itt vagy.

- Mi van? Az nem lehet! Amikor elindultam haza a munkából, akkor támadt rám egy csöves, aztán akkorát húzott be nekem, hogy elájultam. És még engem zártak be ide! Ez igazságtalanság!

- Ez mit sem változtat azon, hogy már több hete itt vagy.

- Nem, nem lehetek itt. Mondom, hogy…

- Nézz a pólódra! – utáltam a kezdőket rávilágítani arra, hogy mi is történt velük, ezért igyekeztem nem egyből az arcukba mondani, hogy soha többé nem jutnak haza és hogy már többé nem azok, akik voltak.

- Mi van?

- Nézz a pólódra! – mondtam erőteljesebben. A fiatal srác így is tett, és mikor meglátta a véres foltot, arca eltorzult a félelemtől. Felhúzta a pólóját, ám a hasfala ép és hibátlan volt. Értetlenül nézett ránk, majd újra magára.

- Ez mégis kinek a vére?

- A tiéd.

- De hát nem sebesültem meg. Egy karcolás sincs rajtam.

- Épp ez az, amiért soha nem fogsz már hazamenni.

- Na jó, nekem ez nem világos. Érthetőbben nem lehetne?

- Farkas vagy – mondtam ki egyenesen.

A válasz csak egy zavarodott tekintet és sűrű pislogás volt, majd végül hangos nevetésben tört ki.

- Ez jó vicc. Komolyan, nem tudom, mit szívtatok ti ketten, de ez röhejes. Farkasok nem léteznek, és nekem nincs okom itt lennem.

- Miért, szerinted nekünk van? – kérdezte Kris, miközben visszaült a földre, és hagyta, hogy a fiú felkeljen és ismét az ajtóhoz lépjen.

Mielőtt ismét elkezdhetett volna dörömbölni az ajtón, én is felálltam és az ajtó elé álltam.

- Hadd magyarázzam meg, mi ez az egész – néztem a szemeibe. Jobbnak láttam, ha mindent egyszerre rázúdítok, különben úgysem érti meg, mi történik vele. – Állításod szerint a mai napon rád támadtak, te elájultál és ide kerültél. Csakhogy ez ennek már jó pár hete. Farkassá válni nem egy nap alatt fogsz, hetek kellenek hozzá. Negyed órával ezelőtt löktek be ebbe a cellába, egy hatalmas sebbel a hasadon, ami begyógyult, hisz ezt bizonyítja a pólódon a vérfolt, tehát farkas vagy. Soha többé nem fogsz kijutni innen, sosem fognak rád találni, sosem leszel ugyanaz, aki voltál és az is lehet, hogy hamarosan meghalsz. Nem mindenkinek sikerül farkassá válni. Ha azzá válsz, akkor pedig… nem tudom, mikor lesz vége. Embereken kísérleteznek, feltételezem egy isten háta mögötti helyen, és hogy ki miért kerül ide, az egy nagyon jó kérdés. Röviden és tömören jobb, ha elfelejted a múltad és nem reménykedsz, hogy egy nap kiszabadulhatsz. Üdvözöllek a Pokolban, mától ez a cella lesz az otthonod – tártam ki karjaim és meghajoltam, majd félreálltam előle és leültem a földre. – Egyébként a nevem Tao, a másik fura fazoné meg Kris.

Az ismeretlen fiú meg se moccant. Csak állt háttal nekünk, az ajtóval szemben és próbálta feldolgozni a hallottakat. Ugyan nem láttam, de hallottam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt, ebből tudtam, hogy sír. Rossz volt nézni őt és bármit megtettem volna, hogy ne halljam és ne is lássam őt. Emlékeztetett önmagamra, amikor idekerültem. Kris valahogy hasonlóképpen magyarázta el, mi is történik velem.

Kezét felemelte, majd tehetetlenül az ajtóra tette, és hosszú perceken keresztül állt így. Kételkedett, vajon higgyen-e nekünk, vagy sem, hogy valóban elfogadja az igazságot vagy megpróbálja álomba ringatni magát. Reméltem, hogy elfogadja a tényeket és nem hitegeti magát azzal, hogy fel fog ébredni, mert az csak ártott volna neki.

- Luhan.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

A fiú sóhajtott egy nagyot hosszú percek után, majd megfordult és lecsúszva az ajtó mentén, ő is helyet foglalt. Mindketten őt néztük, és figyeltük, ahogy szemeiből lassan, de biztosan kihuny a csillogás, és arca eltorzul a beletörődéstől. Vagy tíz évvel öregebbnek tűnt, mint amikor bejött. Vajon ő miért kerülhetett ide?

- A nevem Luhan.