5. rész

~ 5. rész~

Chanyeol nem sokáig maradt, mivel testvére hisztizni kezdett, miután hosszú percek is elteltek, de megbeszéltük, hogy kicsit később elmegyünk sétálni és körbevezet a városban. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza Nagyihoz, aki már türelmetlenkedett, amiért ilyen sokáig elvoltam egy kanna víz miatt.

- Mi ez a jókedv? – kérdezte. Hiába is, előle sosem tudtam titkolni semmit.

- Csak összefutottam a szomszéd sráccal és nagyon kedves volt.

Nagyi ennyiben is hagyta dolgot, és láttam, ahogy az ő arcára is mosoly ül. Noha féltett, ezt nem mutatta ki felém. Ő is, és én is tartottam attól, hogy Chanyeol meg fog bántani, és hogy ezután soha többé nem leszek képes emberek közelében lenni. De nem akartam már most az első találkozás után azt gondolni, hogy ő is olyan, mint a többiek. Benne volt a pakliban, ez tény és való, de ha nem próbálok meg kapcsolatot kialakítani vele, nem tudom meg, hogy mi lett volna.

Nagyival hamar befejeztük a kertészkedést. Gyorsan letusoltam és nem sokkal ezután, délután négy felé csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és Chanyeol állt velem szemben.

- Szia. Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet, elköszöntem Nagyitól, és már indultunk is.

Chanyeollal nagyon sokat beszélgettünk, ami számomra rettenetesen furcsa volt. Annyi év után nem kommunikáltam senkivel, főleg nem velem egyidőssel, és ez most nagyon jó érzés volt. Ami a legfurcsább volt, hogy ahelyett, hogy izgultam volna, hogy vajon tudok-e rendes és értelmes válaszokat adni, nem éreztem kételkedést és nyíltan válaszoltam kérdéseire anélkül, hogy remegett volna a hangom.

Hétköznapi dolgokról beszélgettünk többnyire, és az egyetlen személyes dolog, amit kérdezett, hogy miért költöztünk ide. Nem mondtam el a teljes igazságot, csak annyit árultam el, hogy kisebb városba akartunk költözni, mert Szöul túl zajos és nagy volt mindkettőnknek.

Eközben megmutatta Dalseong környékét, főként a boltokat, ahová érdemes bemenni és néhány nevezetességet, valamint egy-két nyugisabb helyre is elmentünk, mondván, ha egyedül szeretnék lenni vagy csak gondolkodni akarok, ott ki tudok kapcsolódni.  

Chanyeol nagyon figyelmes és szimpatikus volt, nem mellesleg igen helyes is. Na, persze nem zúgtam bele első látásra, és nem is terveztem, hogy a barátságnál több is lehet köztünk, de azt hiszem, ezzel ő is így volt.

- És amúgy ismersz errefelé másokat is? Miért pont Dalseong? – kérdezte, miközben visszafelé tartottunk.

- Nem, senkit nem ismerek itt rajtad kívül. Egyébként fogalmam sincs, miért pont ide jöttünk. Nagyi választotta, biztosan korábban járt már errefelé vagy egy ismerőse ajánlotta. Nem tudom, még nem kérdeztem erről.

- Áh, értem. Biztos rossz lehet, hogy ilyen messzire költöztetek és ott kellett hagynod az eddigi életed, a barátaidat.

- Igen, egy kissé nehéz, de itt is biztosan jó lesz.

Nem akartam elárulni, hogy igazából örülök, hogy az eddigi életemnek vége és semmit nem hagytam hátra. Túl jó volt a mai nap ahhoz, hogy az én elcseszett életemet elemezgessük, ő pedig sajnáljon. Nem akartam visszagondolni arra, aki voltam, és hogyan éltem, csak a jövőre akartam összpontosítani.

- És akkor te most fogsz egyetemre menni, ugye?

- Igen.

- Hová?

- Nem tudom. Mivel most költöztem ide, nem ismerem a közelben lévő egyetemeket.

- A Gyeongbuk egyetemhez mit szólsz? A barátnőm is odajár, és szerintem tetszene neked. Ráadásul kicsit hasonlít a személyiségetek is, szerintem jól járnál vele.

- Hm… Majd utána nézek akkor. De… barátnő?

- Áh, igen, elfelejtettem mondani, kapcsolatban élek – vakarta meg zavartan a tarkóját és kissé elpirult.

- Ennek örülök. Gratulálok. Hogy hívják a barátnődet?

- Kyunghee. Már csaknem két éve együtt vagyunk.

- Már olyan régóta? Az hosszú idő.

- Igen, az. A nagyobbik húgommal egyidősek, évfolyamtársak voltak középiskolában és akkor ismerkedtünk meg a ballagás napján.

- Akkor ezekszerint… ő egy évvel idősebb nálam? Te pedig…

- Huszonhárom vagyok.

- Akkor jól tippeltem a korodat.

Lassan visszaértünk, és miután elköszöntünk egymástól, óvatosan bementem a házba. Néma csend volt bent, csak a nappaliban láttam villódzni a fényeket. Nagyi a tv előtt aludt, így lekapcsoltam azt, és betakartam őt egy pléddel.

A konyhában összedobtam egy szendvicset, amit menet közben megettem, majd egy gyors zuhany után már ágyban is voltam. Még csak nyolc óra volt, de én olyannyira elfáradtam, hogy képtelen voltam még egy percig is fent maradni.

Arcomon most először ült egy hatalmas mosoly. Örültem, hogy jól alakult ez a nap, és hogy egy új barátra tettem szert. Talán az első igaz barátra. Furcsa volt számomra, hogy ilyen hamar megnyíltam előtte, és talán pont ez volt az, ami miatt úgy gondoltam, hogy ez más lesz, mint bármelyik barátság, amit valaha kötöttem.

A szívem hevesen vert, és ez ismeretlen érzés volt számomra. Most kezdtem el azt érezni, hogy élek. Hogy lehetek boldog. Hogy talán nincs mégse minden veszve. Vajon az egyetem mit fog hozni? Vajon ott is más lesz minden és elfogadnak az emberek? Vagy minden folytatódik, és bántani fognak? Vajon ha bántanak… akkor képes leszek folytatni így, hogy Chanyeolt a barátomnak nevezhetem? Vagy túl korai lenne őt annak nevezni? Mi van, ha holnaptól fogva nem is fog keresni? Mi van, ha nem lógunk soha többet együtt, és csupán részéről addig tartott ez a „barátság”, amíg megmutatta a környéket?

Nem. Erre nem szabad gondolnom. Chanyeol nem teheti meg ezt. Ma nem. A mai nap az a nap, amikor megtapasztalhattam, milyen az, amikor minden olyan, mint a tündérmesékben, és ha holnap minden olyan lesz, mint a tegnap, akkor ezt a napot meghagyom egy tündérmesének. Nem ronthatom el ilyen gondolatokkal ezt az élményt. Ha holnap Chanyeolt már nem fogom érdekelni, akkor legyen. De a mai nap egy különleges nap volt számomra és nem akarok erre másként tekinteni.

Ezekkel a gondolatokkal és az újonnan szerzett érzésekkel merültem álomba.