10. rész

~ 10. rész~

Mikor lassan kezdtem magamhoz térni, csak foltokat láttam. Hol sötétebb volt, hol világosabb, hol homályos, akár a köd, hol pedig tiszta, mint a fehér hó.

Pislogtam párat, majd balra fordítottam a fejemet, miután érzékeltem, hogy a lámpa kiégeti a szememet. A látásom szinte fél perc alatt visszatért, így megpillanthattam a karomból kiálló csövet, amivel épp a véremet csapolták le. Noha még gyengének éreztem magam az injekció hatása miatt, minden erőmmel azon voltam, hogy ökölbe szorítsam a kezem és valahogyan kiszabadítsam magam. Bár tudtam, értelmetlen, az ösztöneimnek nem tudtam parancsolni.

- Ébredezik – állapította meg egy hang, majd látókörömbe egy maszkos arc úszott be.

Nem láttam belőle semmit, csak a két szempárt, ami élettelen és halott volt. Az ember azt hinné, hogy tekintetük kegyetlen, gyilkos, hogyha belenézel, elfog a rémület és tudod, nemsokára meghalsz. De nem, itt teljesen más. Az orvosok, akik kísérleteznek rajtunk, mind lélektelenek. Nincs bennük érzelem, nincs bennük semmi. Nem érzik át a fájdalmunkat, a szenvedésünket, ők nem úgy nyúlnak hozzánk, mintha élők lennénk, hanem úgy, mint valami tárgyhoz. Számukra csak eszközök vagyunk.

Amint a hang megszólalt, hideg ujjak értek a kezemhez, és kihúzták belőlem a csövet és a tűt is, ezzel egyidejűleg pedig én is egyre inkább magamhoz tértem. Tudtam, hogy megint kísérleteznek, és hiába volt ez már vagy az ezredik alkalom, mindig féltem. Vajon most mi jön? Mit fognak tenni velem? Mennyire fog fájni? Meghalok?

Bár szerettem volna, ha én is hasonlóképpen végzem, mint oly sokan, mégis tartottam, ami egyszerre volt vicces és ironikus is. Aki a halált várja, az mégis miért fél?

- Kötözzétek a falhoz! – újabb hang szelte ketté a hűvös és csendes termet.

Mindkét oldalról megragadtak, és egy mozdulattal talpra állítottak. Igyekeztem lelökni magamról a kezeiket, de értelmetlen volt.

Bekötötték a szememet egy fekete kendővel, majd néhány lépést tettem előre. Láncok csörrentek, majd a hideg fém a csuklóimhoz és a lábaimhoz ért, végül kattant a zár. Iszonyatos kínt okozott már maga az, hogy a tiszta ezüstből készült bilincs ráfonódott végtagjaimra. A farkasok nehezen bírják ezeket. Kissé olyan, mintha folyamatosan a kandalló előtt ülnénk, és a tűz melegítene. Csakhogy amíg a kandalló elől felállhatsz, és arrébb mehetsz, ha meleged van, addig itt nem tehetsz semmit.

Ösztöneim automatikusan léptek működésbe. Rángatni kezdtem a láncokat, tiszta erőmből téptem őket, mintha ezzel el tudnék szabadulni. Istenemre mondom, mindent megadtam volna, hogy meghaljak, de mégis… akkor és ott menekülni akartam és túlélni ezt az egészet. Annyira szánalmasnak éreztem magam.

Éles fájdalom nyilallt a hátamba, mely néhány másodpercre lebénította testemen. Egy pillanatig meg se éreztem, majd ahogy szétáradt gerincemen, úgy tört ki belőlem egy hatalmas üvöltés.

Újabb csattanást hallottam, és ismét ordítottam. Mikor már vagy negyedszer futott át rajtam ugyanaz az érzés, akkor jöttem rá, hogy mi is történik. Egy fémből készült ostorral igyekeztek kárt tenni bennem. Mintha villámcsapás ért volna, olyan volt ez az egész. Égett, mart, csípett és pusztított. Hiába szorítottam össze fogaimat, nem bírtam visszatartani a fájdalmat.

Izzadságcseppek folytak végig arcomon, egész testemen, melyek szinte égették bőröm. Minden egyes ütéskor a levegő bennem rekedt, de aztán kifújtam magam és próbáltam minél többet lélegezni, hátha ettől tűrhetőbb lesz, de ezek a mocskok semmi időt sem adtak. Megállás nélkül, ugyanolyan tempóban csattant a hátamon az a kínzó eszköz, és én semmit sem tehettem.

A falak között hallottam visszhangzani a saját kiáltásaim; minden más zaj eltompult, elnémult mellette. Éreztem, ahogy a vér lassacskán végigcsorog a gerincem vonalán, és ők ezt látva még erősebben folytatják, amit eddig.

Percek vagy órák teltek el? Magam sem tudtam. De a sok üvöltéstől kezdtem berekedni, és már nem küzdöttem tovább. Ernyedten dőltem neki a falnak, és ha kezeim nincsenek a magasba kötve, biztosan összeestem volna.

Könnyeim utat törtek maguknak, nem fogtam vissza magam, de ebből senki nem érzékelt semmit. A zokogást elnyelte a láncok csörgése, az ostorok csattanása, a gépek zúgása, a könnyeimet pedig felszívta a fekete kendő. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam semmit sem tenni. Vártam, vártam a halált, vártam, hogy végre elsötétedjen minden, vártam, hogy elégjek a Pokol tűzében, de mindhiába. Kérésem süket fülekre talált. Mindent megtettem volna, hogy a Halál markába kerüljek, önként adtam volna át magam, de úgy látszik, szenvedés nélkül senki nem halhat meg.

Gyűlöltem mindenkit. Mégis hogy képesek ilyenre? Volt egy életem, egy boldog és szép életem. És elvették tőlem. Elvettek tőlem mindent, anélkül, hogy megkérdeztek volna róla. Úgy döntöttek a sorsom felett, hogy nekem nem volt beleszólásom. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös. És ez a düh kezdett a felszínre törni. A düh, mely az évek alatt felgyülemlett bennem, és amit eddig elnyomtam magamban.

Szédelegni kezdtem. Az idő elteltével már meg se éreztem a fájdalmat. A testem teljesen megbénult, az érzékeim eltűntek.

Láncok csörrentek, a kezem és a lábam kiszabadult.

A düh éledezett. A düh ott volt, olyan közel.

Lefektettek az asztalra. Hideget érzékeltem a hátamon. Rettenetesen csípett. Éreztem azt a jellegzetes fertőtlenítőszagot. Le akartam venni a fejemről a kendőt, hogy lássam az arcukat, de nem bírtam mozdulni.

A düh… ott volt a düh…

Ismét zsákot húztak a fejemre, majd felemeltek és lassan vonszolni kezdtek. Sötét folyosók, nedves falak, vizelet és esővíz keveréke. Semmi fény.

A kezem… meg kell mozdítanom a kezem. Le kell vennem a zsákot vagy legalább megérinteni valamelyik fogva tartóm karját.

A düh…

Kulcs csörgött, ajtó nyílt, én a földre estem, majd nagy csattanás és mindent elhalt.

A düh… odaveszett.

Nem volt erőm. Nem volt energiám ahhoz, hogy a düh által kiszabaduljak. Fel kellett volna használnom az érzést, hogy balhézzak, hogy megsebezzek valakit, és ezáltal engem megöljenek. Tennem kellett volna valamit, de képtelen voltam. És ez volt a legbosszantóbb dolog: hogy soha, semmit nem tudtál tenni. Hogy elérték nálad, hogy egy élettelen bábú legyél, amit ők irányítanak, semmi más.

Nem bosszút akartam, nem akartam őket megölni, mert nem volt kik miatt. Bántani akartam őket. Ugyanazt akartam tenni velük, mint amit ők tettek velem. Azt akartam, hogy tisztában legyenek azzal, amit csinálnak.

Ember voltam. Én is olyan voltam, mint ők. Még most is az vagyok valahol. És ez nem fair!

De ezt… nem engedhetem meg magamnak. Nem hagyhatom, hogy az irántuk érzett düh felemésszen. El kell nyomnom, érzéketlenné kell válnom. Mint ahogy Kris. Ha nem érzel semmit, akkor az rendben van.

- Jól vagy, Tao? – kérdezte egy vékony hang, aki nyilvánvalóan Luhan volt. Nem feleltem, mert képtelen voltam rá.

Hosszú percek teltek el, nagyon hosszú percek. Senki nem szólt. A plafonról csöpögött a víz, odakint fújt a szél. Mozdulatlanság. Ridegség. Némaság.

- Ha tehetném… mindenkit széttépnék, amint farkassá változom – nyögtem ki két levegővétel között. Abban a percben bármit megtettem volna. Eljátszadoztam volna velük, feltéptem volna a mellkasukat és végignéztem volna, ahogy elhagyja őket az élet. Kegyetlen lennék? Ugyan, dehogy. Én csak megszabadítanám a világot a gonosztól.

- Erre van lehetőséged – felelte egy idegen hang.

Noha nem bírtam mozogni, a szemeim kinyitottam és lassan a hang irányába fordultam.

- Xiumin? Te mit keresel itt?

9. rész

~ 9. rész~

Az elmúlt pár napban nagyon jól éreztem magam, és az időm legtöbb részét Kyungheeval és Chanyeollal töltöttem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen rövid idő alatt ilyen közel engedek magamhoz bárkit is. Bár a múltamat még nem meséltem el nekik, annyit azért tudtak, hogy magániskolába jártam, és emiatt nem volt kapcsolatom az emberekkel, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint kellett volna.

Dalseong nagy részét körbejártuk már, szinte mindennap elmentünk valamerre császkálni, hogy megismerjem a környéket. Nagyon rendesek voltak mindketten, hogy ennyire foglalkoztak velem és segítettek, amiben csak tudtak. Bár sokkal könnyebben tudtam tájékozódni a városban, hisz Szöulnál jóval kisebb volt, azért aranyosnak tartottam, hogy minden egyes apró részletét megmutatták nekem.

Miközben utazgattunk, én is megismertem őket. Chanyeolról megtudtam, hogy ő tizenöt éves volt, mikor ideköltöztek, és eleinte egyáltalán nem szeretett itt lenni, legfőképpen azért, mert nem igazán tudott beilleszkedni. Bár elmondása szerint csak néhány sráccal tartja itt a kapcsolatot, a legtöbb barátja a közeli nagyvárosban, Daeguban lakik, ahová egyébként egyetemre is jár. Az ideje nagy részét ott is tölti, csak aludni jár haza, és a hétvégeken se mindig van itthon. Na, persze nem azért, mert nincs jó kapcsolata a szüleivel, hanem szimplán csak azért, mert már felnőtt ember.

Kyunghee is a városban lakik, Dalseong szélén, ami körülbelül tíz percre van tőlünk busszal. Ő már gyerekkora óta itt él, és imádja a környéket, rengetegen ismerik és szeretik is őt. Imád utazni, ezért is szeretne egyszer eljutni Szöulba. Egyébként ő is Daeguba jár egyetemre, bár nem ugyanoda, ahová Chanyeol. Neki sincs testvére, ahogy nekem sem, ellentétben Chanyeollal, akinek két húga is van.

Egyik este, mikor mindketten Chanyeolnál maradtunk filmet nézni, elmesélték, hogyan is ismerkedtek meg. Chanyeoltól már tudtam, hogy a nagyobbik húga éppen annyi idős, mint mi, és mikor két évvel ezelőtt leérettségizett, Kyunghee is akkor volt végzős. Akkor egy véletlen baleset hozta őket össze. Mindketten beragadtak az iskola liftjébe, amikor mentek volna fel az emeletre, és közel egy óra hosszát raboskodtak odabent. Az még hagyján, hogy Chanyeol lemaradt a testvére ballagásáról, de Kyunghee is a sajátjáról. Vagy legalábbis addig, amíg nem szólították a bizonyítványáért. Akkor tűnt csak fel, hogy ő bizony nincs ott, így egyből a keresésükre indultak.

Ezalatt az egy óra alatt pedig kénytelenek voltak elviselni egymást. Kyunghee rettentő ideges volt, ráadásul klausztrofóbiás is, teljesen bepánikolt, amikor nem nyílt ki a lift ajtaja és hiába nyomkodta a vészcsengőt, senki nem sietett a segítségükre. Szerencséjére Chanyeol jól értett a nyugtatáshoz, hisz testvérei mellett kénytelen volt higgadt maradni, és ha a két lány összeveszett, neki kellett kibékíteni őket, így nem esett nehezére Kyungheet is megnyugtatni és elfeledtetni vele, hol is vannak pontosan. Kyunghee elmondása szerint akkor nagyon ideges volt és aggódott, rettentő cikinek érezte a helyzetet, utólag viszont már viccesnek találja és szerencsésnek mondja magát.

*

Csaknem egy hét telt el, amióta elköltöztem és pontosan ugyanennyi idő volt iskolakezdésig, én pedig még sehová sem adtam be a jelentkezésem. Két újdonsült barátomat látva kedvet kaptam ahhoz, hogy megpróbálkozzam az egyetemmel és új esélyt adjak az iskolás élményeknek. Nem akartam telhetetlennek tűnni, de szerettem volna még több embert megismerni, vagy egyáltalán velem egykorúakkal egy légtérben lenni. Nem látszódott rajtam, de hiányzott a tömeg, mások közelsége és azok a hétköznapi dolgok, amit mások untak és kellemetlennek tartottak.

Hétfő reggel volt, Nagyi elment meglátogatni egy régi ismerősét, én pedig az interneten böngésztem, hol találok iskolát és olyan szakmát, ami a közelben van. Már órák óta a gép előtt ültem, amikor kopogtak. Mikor kinyitottam az ajtót, Kyunghee állt ott.

- Jó reggelt – köszöntem neki – Gyere csak be – álltam félre az ajtóból. – Chanyeolt hol hagytad?

- Szia. Chanyeol drága még nagyban alszik, én meg unatkoztam, így átjöttem. Remélem, nem baj – foglalt helyet a széken, amikor bementünk a konyhába.

- Nem, dehogy baj. Kérsz valamit inni?

- Aha. Egy pohár vizet elfogadok. És mi jót csinálsz?

- Épp egyetemeket nézegetek, de nem tudom, hová mehetnék, vagyis hogy a közelben hol van jó iskola.

- Miért nem jössz a Gyeongbuk egyetemre?

- Gyeongbuk?

- Aha. Én is odajárok. Röpke fél órára van innen, és nagyon jó. Én legalábbis imádom a tanárjaimat, és a többi tanuló is rendes.

- Hmm. Végülis jó lenne, ha egy helyre járnánk suliba, akkor legalább nem tévednék el.

- Na, igen. Holnap eljöhetsz velem és akkor körbevezetlek ott, amúgy is be kell ugranom a könyveimért meg iratokat kell intéznem.

Másnap így is tettünk. Elkísértem Kyungheet az egyetemre, és miután elintézte a dolgait, körbevezetett az iskolában. Nagyon tetszett a hely, hatalmas volt és tágas, kellemes karamell színű falakkal; mintha egy kastélyban lettem volna. Igazán otthonos és barátságos volt és ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az itt tanuló diákok is kedvesek. Pillanatok alatt a szívembe lopta magát az iskola, és szívesen tanultam volna én is itt, csak éppen azt nem tudtam, milyen szakra menjek.

Természetesen Kyunghee ezeket is ismertette velem, hogy miket lehet itt tanulni, és örültem, mikor megemlítette az irodalmat. Mindig is imádtam olvasni, ráadásul szabadidőmben rengeteget írtam én magam is történeteket, és minden vágyam az volt, hogy író lehessek – vagy legalábbis néhány művemet jelentessék meg. Érdekelt az irodalom, hisz amíg elzárva éltem a külvilágtól, nem volt más társaságom, csak az olvasás. Szerettem félrevonulni és minden időmet ennek a hobbimnak szentelni, így elég hamar kialakult bennem a jövőm.

Nem is gondolkodtam azon, hogy beiratkozzam-e vagy sem. Nem akartam aludni rá egy napot sem, pont azért, mert tudtam, ha megteszem, lehet, megint rám tör a pánik, és úgy megijedek, hogy mégsem lesz egyetem. Így mivel időnk volt, ezért felkerestük az igazgatót és rögtön elintéztük a szükséges papírokat, iratokat.

Délután egy óra volt, amikor végeztünk mindennel. Chanyeollal megbeszéltük, hogy fél kettőre az iskolához jön, és utána együtt elmegyünk ebédelni. Mivel volt fél óránk, ezért megkértem Kyungheet, hogy mutassa meg, hol szoktak lenni az irodalom szakosok órái, vagy legalábbis az épület melyik felében, hogy ne tévedjek majd el.

Elindultunk a harmadik emeletre, majd mikor felértünk a lépcsőn, balra fordultunk és egészen a folyosó végéig sétáltunk.

Épp beléptünk volna a terembe, mikor amaz kivágódott és két fiatal srác lépett ki rajta.

- Jézus! – kaptam a kezem a szívemhez és ijedten hátrébb léptem egyet.

- Bocsánat, nem akartunk megijeszteni titeket – kuncogott fel halkan az egyik barna hajú, és félreállt az ajtóból, hogy mi is bemehessünk.

- Semmi baj – feleltem – Szóval itt fogok majd tanulni – jelentettem ki, miközben tekintetemmel végigpásztáztam a termet. Rengeteg pad és asztal terült el, talán száz-százötven férőhelyet foglalhatott magába, ha nem többet. A tanári asztalt alig láttam ilyen messziről és egy pillanatra elöntött a pánik, hogy vajon én hogyan fogok itt akármit is hallani? Elhatároztam magamban, hogy az első sorokba fogok leülni.

- Te is irodalomszakra jöttél? – kérdezte egy hang, és amikor megfordultam, a két fiú még mindig az ajtóban állt.

- Igen. Szeptembertől kezdek.

- Tényleg? Én is – széles mosoly ült a magasabbik fiú arcára, majd odalépett elém és kezet nyújtott – Oh Sehun vagyok.

8. rész

~ 8. rész~

Luhan kijelentése után hirtelen azt se tudtam, mit reagáljak. Először ledöbbentem, és értetlenül néztem a gyűlölettől eltorzult arcát, majd egyszer csak kitört belőlem a nevetés. A szőke hajú fiú reakcióm láttán összezavarodott, és kissé elpirult, amit azzal próbált leplezni, hogy lehajtotta a fejét és a cipőjét kezdte tanulmányozni.

Kris nem nevetett olyan hangosan, mint én, ő magához hűen csak felkuncogott, miközben megrázta a fejét és elkönyvelte magában, hogy ez a srác egy idióta bolond. Egyetértettem vele, hisz Luhan még nem tudta, amit mi. Az elején még én is azt hittem, hogy a bosszú győzedelmeskedni tud. A fenéket. A bosszú ugyanúgy, mint az emlékek, csak megkeserítenek, szép lassan elrohasztanak.

- Komolyan azt hiszed, hogy ide a bosszú elég? – kérdeztem két nevetés között. Szemeim lassan benedvesedtek; régen hallottam ilyen jó viccet.

- Jól van, nevess csak! Majd ha egyesével kitéptem mindegyiknek a szívét, akkor ne feledd, mit mondtam! – Luhan igyekezett keménynek tűnni, és bár arcán határozottság ült, legbelül ő is tudta, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.

- Kitépni a szívét? Ugyan, kérlek. És mindezt egyedül akarod végrehajtani? Van fogalmad róla, hogy hányan vannak itt? Na, és hogy mekkora az épület, ahol vagyunk? Szerinted mikor fogsz te ebből a rohadt cellából kiszabadulni? – soroltam a kérdéseket, miután rájöttem, hogy ha Luhan tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, akkor fel kell világosítanom mindenről. Mivel semmit sem tudott erről a helyről, jobbnak láttam elmondani azt, amit tudok, semmint hagyni, hogy maga jöjjön rá minden kérdésére.

Luhan nem felelt, és kissé elpirult, miután elgondolkodott azon, hogy tényleg nem ismeri ezt a helyet, és talán okosabb dolog lenne hallgatni az idősebbekre, azokra, akik már több éve itt vannak.

- Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem tudom, hány farkas van itt, talán százan is lehetünk, és körülbelül ugyanennyien kísérleteznek rajtunk. Ha nem többen. Maga az épület akár egy labirintus, egyikünk sem látta még soha teljes egészében, csupán csak azokat a hosszú, sötét folyosókat, ahol áthurcoltak minket egyik szobából a másikba. És ezeket is csak úgy láttuk, ha éppen nem kaptunk elegendő altatót vagy nem volt elég vastag a zsák, amit a fejünkre húztak. Mert ebből a cellából te csak akkor kerülsz ki, ha éppen kísérletezni visznek.

Luhan továbbra sem szólt, de láttam arcán, hogy az utolsó csepp remény is elhagyta őt. A kezdeti magabiztosság, az a komoly elszántság most átment tehetetlenségbe, keserűségbe, reményvesztettségbe. Hogy örültem, hogy így látom őt? Nem, egyáltalán nem, de sokkal jobb volt ezt tapasztalni, mintsem látni, hogy saját magát tönkreteszi. Mert itt a remény megöl minket.

- Akkor ti… mégis hogyan bírtátok ki eddig? Mi tartott életben titeket? Egyáltalán nem érdekel titeket a bosszú? Tényleg… soha meg sem fordult a fejetekben, hogy megpróbáljatok megszökni és végezni azokkal, akik ezt tették velünk? Ti tényleg… ilyen könnyen feladtátok? – Luhan értetlenül meredt először rám, majd Krisre. Képtelen volt még mindig felfogni, hogy ez a nagy büdös igazság. De nem is vártam el, hogy mindezt egy nap alatt megértse. Hosszú idő, mire végleg beletörődsz a sorsodba.

- Hidd el, mi is próbálkoztunk a szökéssel, mi is tiltakoztunk ez ellen, és hidd el, mi is feltettük ugyanezeket a kérdéseket. De miután korbáccsal rongyosra vertek, vagy miután forró tűzbe dugták a kezünket és még ki tudja milyen szörnyűségeket műveltek, rájöttünk, hogy minden értelmetlen. Ha valakit kivisznek a cellájából, nem egy meg két ember kíséri szemmel, hanem legalább tízen és sokuknak ott van a kezében a puska, és nem félnek belénk ereszteni egy egész tárat. Hogy feladtuk-e? Igen, ebből a szempontból igen.

- És nem lenne jobb a halál?

- A halál? Mi nem halunk meg. Minket nem fognak megölni, mert mi vagyunk az első farkasok, mi vagyunk itt a legrégebb óta. Minket nem fognak elpusztítani. De hidd el, most már mi is csak erre várunk. A halál jó lenne.

- De ha kiveritek a balhét, ha megpróbáltok megszökni, akkor van esélyetek erre.

- Nem, nincs. Ránk nem fognak fegyvert, minket csak telenyomnak nyugtatóval. Ha kell, annyival, amennyivel napokra kidőlünk. Minden egyes nap elteltével erősebb lesz a szervezetünk… Minden egyes nappal messzebb kerülünk a haláltól.

- De akkor… miért nem hagyjátok, hogy én meghaljak? Ha rám is ez a sors vár, akkor én… nem akarom ezt. Inkább meghalok, de én nem fogok évekig itt várakozni arra, hogy megtudjam, mi a jó életre kellek nekik.

- Tao még egy fontos információt elfelejtett közölni veled – szólalt meg hosszú idő után Kris, és mindketten felé fordultunk. – Hogy téged sem fognak megölni.

- Ezt miből gondolod? – Luhan teljesen értetlenül meredt Krisre. Kezdtem sajnálni szegényt: mikor már épp megértett volna valamit, mire végre valami a helyére került, és kitisztult a kép, valamelyikünk mondott egy olyat, amitől biztos, hogy ismét összezavarodott.

- Abból, hogy akiket behoznak ebbe a cellába, azt nem ölik meg. Azt alkalmasnak tartják, elég erősnek ahhoz, hogy elérhessék azt, amit velünk. És bár szinte nyolcvan százalékban meghaltak azok, akik előtted a cellatársaink voltak, őket nem megölték, hanem a testük végül feladta a szolgálatot. Téged nem fognak megölni. Csak akkor halhatsz meg, ha a tested nem bírja a mérget vagy a kiképzést, és beadod a kulcsot. Ez pedig olyan, amit nem irányíthatsz. Szóval el kell, hogy keserítselek, barátom, de holt biztos, hogy te itt fogsz megrohadni.

Luhan szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és szinte teljesen ledermedt. Hosszú másodpercekig ült mozdulatlanul, végül felsóhajtott, és elfeküdt a földön.

Sajnáltam szegény kissrácot, amiért erre a sorsra jutott. Talán jobb lett volna, ha meghal. Igen, azt hiszem, ha valaki bekerül ide, annak a halál megváltás. Luhan nem tartozott közéjük. Luhan olyan volt, mint mi. És ezzel, hogy tudta, nem halhat meg, megkapta minden kérdésére a választ. Hogyan bírtuk eddig? Kénytelenek voltunk. Mi tartott minket életben? Semmi. A bosszú? Értelmetlen és hiábavaló.

*

Aznap nem szóltunk többet egymáshoz, legalábbis addig nem, amíg el nem érkezett az ebédidő és az ajtó alatti kis résen be nem toltak egy hármunknak elegendő kaját. Szerencsére itt annyi mennyiséget kaptunk, ami bőven elég volt, ráadásul a minőség is kiváló volt. Gondot fordítottak az egészséges táplálkozásra, hisz ez fontos volt számunkra. Azt hiszem, sokkal nehezebben viseltük volna az ittlétet, ha mindennap éhesek vagyunk.

Már percek óta fogyasztottuk az ebédünket, amikor Luhan megtörte a csendet:

- Vannak más farkasok is? Úgy értem… ti találkoztatok már másokkal itt?

Lenyeltem a falatot, ami épp a számban volt, majd megszólaltam:

- Nagy ritkán igen. Talán másfél-kéthetente összezárnak minket egy nagyobb teremben, hogy beszélgethessünk. Sokan ekkor szoktak szökési kísérleteket tervezgetni, de csak kevesen tudják, hogy folyamatosan lehallgatnak minket.

- A celláinkban is?

- Nem, itt nem. Senkit nem érdekel a nyomorunk, az életünk, a hülye játékaink, amikkel eltöltjük az időnket. Ráadásul többnyire kettő-három fő van egy cellában, ennyien pedig nem tudják megvalósítani a szökést.

- És ti szoktatok másokkal beszélgetni?

- Nem igazán. Mi megvagyunk magunknak. Nincs értelme másokat megismerni, mert ki tudja, lehet legközelebb már nem lesz ott az illető, mert meghalt. És egy baráttól elbúcsúzni sosem kellemes.

- És mire jó ez, hogy időnként összezárnak minket a többiekkel?

- Nem tudom. Talán egyrészt, hogy szocializálódjunk, másrészt meg talán összehasonlítanak minket. Megnézik, mennyire jövünk ki egymással, hogyan viszonyulunk a másikhoz, vannak-e bennünk farkasokra jellemző vonások, az emberekhez vagy a farkasokhoz hasonlítunk inkább és hasonló dolgok. Én legalábbis ilyenre tudok gondolni.

- Ez végülis jó – mondta teli szájjal Luhan, és mikor Kris lenéző pillantással méltatta, bővebben kifejtette – Most miért? Lehetséges, hogy vissza akarnak majd engedni minket az emberek közé.

- Haver, felfogod végre, hogy nem megyünk sehová innen? Nincs olyan, hogy vissza! Fogd már fel, hogy nincs remény! – Kris dühösen villantotta rá szemeit, és csapta le tányérját a földre. Luhan összerezzent, de nem maradt csendben.

- Igen, tudom, felfogtam, itt rohadunk meg mindannyian. De akkor mégis mire menne ki ez az egész? Farkassá változtattak minket, hogy itt dögöljünk meg? Ugyan miért? Céljuk van velünk, és ezt ti is tudjátok. Hogy az emberek közé engednek minket vissza vagy cirkuszi állatok leszünk, azt nem tudom, de előbb-utóbb el fognak minket vinni erről a helyről, különben mindannak, amit csinálnak, nem lenne értelme.

Krisszel összenéztünk, majd Luhanra. Hosszú idő után mi voltunk azok, akik ledöbbentek és új gondolatok bukkantak fel a fejünkben. Na, persze, nem a remény, mert annak már búcsút intettünk, de a tudat, hogy talán még láthatjuk a szabad eget, igazán tetszett.

Sajnos azonban nem tudtam jobban belemerülni ebbe a kellemes gondolatba, mert hirtelen kattant a zár, majd az ajtó kinyílt, és mire észbe kaptam, már éreztem is, ahogy egy injekciót szúrnak a nyakamba, a testem lebénul, elveszítem az eszméletem és lassan kihurcolnak az ajtón…

  

7. rész

~ 7. rész~

Újabb napra virradt. Álmosan nyújtóztam egyet, majd kibújtam takaróm alól, és felültem az ágyon. Az órámra pillantottam, ami tizenegy óra hat percet mutatott. Rémülten villantak meg szemeim, majd azon nyomban a fürdőbe rohantam, hogy megmosakodjam és felöltözzek. Te jó ég, mennyit aludtam! Sosem volt szokásom ilyen sokáig aludni, legkésőbb kilenckor mindig felkeltem. Mi történt velem?

Csaknem tíz perc alatt embert faragtam magamból, és lesiettem a konyhába.

- Jó reggelt, Nagyi! – köszöntem neki hangosan, és megöleltem – Ne haragudj, rettenetesen elaludtam. Ma nekem kellett volna boltba mennem – haraptam be alsó ajkaimat félve, és bűnbánóan néztem nagymamámra.

- Ugyan, drágám, semmi gond. Megesik az ilyen. Különben is jót tett nekem ez a reggeli séta. Egyébként pont fel akartalak kelteni, van itt valaki, aki téged keres – jelent meg egy apró mosoly az arcán, én azonban értetlenül meredtem rá.

Engem ugyan ki keresne itt?

- Ki az? – tettem fel a kérdést, de Nagyi csak két poharat nyomott a kezembe, majd megfordított és a nappali irányába lökött.

Kissé összezavart a viselkedése, és ideges lettem, de mikor megpillantottam Chanyeolt a kanapén, megkönnyebbültem.

- Chanyeol! Szia! – széles mosoly húzódott arcomra, és örültem, hogy itt van. Bár kissé meglepett jelenléte és furcsán is éreztem magam, mert még sosem történt velem ilyen, jól esett, hogy nem kell kételkednem benne. Nem volt miért aggódnom, és mindaz, hogy a tegnapi nap csak egy álom volt, csak egy ostoba gondolat maradt.

- Szia, Minseo! – mosolyodott el, mikor meglátott. Odaadtam neki a narancslevet, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi járatban errefelé?

- Be akarlak mutatni a barátnőmnek. Hamarosan megérkezik, gondoltam kijöhetnél velem elé.

- Nem fog furán kinézni, ha egy lánnyal várod őt? Nem hiszem, hogy Kyunghee örülne neki – húztam el a számat, és kissé aggódva pillantottam rá.

- Jaj, dehogy – nevette el magát Chanyeol – Kyunghee egyáltalán nem ilyen, nem féltékeny típus. Na, gyere, menjünk. Persze, ha csak nem gond – kelt fel a kanapéról.

- Hát, ha neki nem gond, akkor mehetünk.

A buszmegálló csak két utcányira volt tőlünk, így viszonylag hamar odaértünk. A busz néhány perc után meg is érkezett, páran leszálltak, és körülbelül ugyanannyian fel is, majd már tovább is ment. Chanyeol amint megpillantott leszállni a busz hátsó részén egy barna hajú, fiatal lányt, odament hozzá és megölelte. A barátnője mosolyogva bújt hozzá, és egy csókot hintett a fiú ajkaira. Akaratlanul is, de elmosolyodtam, és kicsit zavartan fordultam el a másik irányba.

- Be szeretnék neked mutatni valakit – hallottam meg Chanyeol hangját, amint visszaért mellém, és csak ekkor fordultam ismét feléjük. – Ő itt Minseo. Minseo, ő a barátnőm, Kyunghee.

- Áh, szia, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – ajkai kedvesen mosolyogtam rám, majd hirtelen magához húzott, és megölelt. Teljesen ledermedtem a hirtelen jött érintésétől és viselkedésétől; erre egyáltalán nem számítottam, és annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem visszaölelni, ami neki is feltűnt. Elengedett és félve fürkészte arcomat. – Valami baj van? – pillantott barátjára, majd ismét rám, de mindketten ugyanolyan értetlenül meredtek rám.

- Nem, semmi, csak… - tértem észhez, és kínomban elmosolyodtam – Csak nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megöleljenek… Tudod… nem sok barátom volt… - zavaromban újból elpirultam és tekintetem az utcasarkon épp beforduló buszra tévedt.

- Óh, vagy úgy. Ne haragudj, nem tudtam – szabadkozott Kyunghee és hátrébb lépett egy lépést.

- Semmi gond – legyintettem és elmosolyodtam, de ez inkább egy kínos vigyorgás volt. Idegesen hátratűrtem az egyik hajtincsemet és kerültem a szemkontaktust, de szerencsére Kyunghee és Chanyeol is hamar túltette magát az előbbi kellemetlen helyzeten.

- Hallottam Chanyeoltól, hogy nemrég költöztél ide. Hogy tetszik a környék?

- Igen, két napja lakom itt nagymamámmal. Eddig nem sok helyen voltam, de jobb, mint Szöul.

- Miért? Ennyire nem szerettél ott lenni?

- Nem igazán. Tudod, nekem túlságosan zajos volt, és utáltam a tömeget. Itt sokkal csendesebb, és minden olyan nyugodt.

- Óh, pedig én olyan szívesen ellátogatnék Szöulba. Mázlista vagy, hogy ott élhettél. Kár, hogy ilyen messze lakom.

- Ugyan, Kyunghee, ne csüggedj, majd a következő évfordulónkon oda megyünk – mondta Chanyeol mosolyogva, mire az említettnek felcsillantak a szemei.

- Komolyan? Tényleg? Nem viccelsz? – Kyunghee arcára olyan boldogság ült, amit még sosem láttam embereken. Alig három perce sétálhattunk, de a kisugárzása olyan erős és ragyogó volt, hogy biztos voltam abban, ez a lány egy földre szállt angyal. – Köszönöm!

Kyunghee barátja nyakába ugrott és olyan erőteljesen ölelte meg, hogy szegény srác alig kapott levegőt. Hogy tud egy ilyen apróságnak ennyire örülni? Szöul alig két és fél órára van innen, akármelyik hétvégén leugorhatnának oda. De ő mégis olyan volt, mint egy öt éves kisgyerek, aki most kapta meg élete első babáját, és emiatt egyszerűen csodáltam őt.

- Mikor lesz a következő évfordulónk? – engedte el Chanyeolt, és úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd hirtelen megállt és összevont szemöldökkel nézett a fiúra, aki ajkait beharapva próbálta visszatartani a nevetést. – Te kretén! Az még majdnem egy év!

Chanyeolból ekkor kitört a nevetés, Kyunghee pedig vele kuncogott, miután egy hatalmasat ütött a srác tarkójára. Nem tudtam nem mosolyogni én is a helyzeten. Ők ketten olyan tökéletesek voltak és annyira ennivalóak. Régen sok időt töltöttem az emberek tanulmányozásával, akár a szobám ablakából néztem őket, akár kint voltam egy közeli parkban. Sok fiatal párt láttam ilyenkor, de egyikük sem volt olyan összeillő, mint ők. És emiatt kicsit irigy is voltam rájuk, hisz nekem nemhogy lelki társam nem volt, de még barátaim sem. Ez a tény mindig elszomorított, de nem tehettem semmit. Mindenesetre jó volt őket nézni.

- Majd egyszer elviszlek Szöulba, ha gondolod – csúszott ki a számon, mire Kyunghee arca ismét felragyogott, és ujjongva a nyakamba ugrott.

- Úh, bocsi – engedett el, amint észbe kapott, mit mondtam neki percekkel ezelőtt – Köszönöm.

Vidáman sétáltunk tovább az utcán. Nem tudtam, miért mondtam azt, hogy majd én elviszem, és emiatt kissé bűntudatom támadt. Nem terveztem soha visszamenni Szöulba, és nem is értem, miért ígértem egy vad idegennek egy ilyet. Mi ütött belém? De mégis, Kyunghee boldogságát látva nekem is jobb kedvem lett, és nem görcsöltem ezen.

A nap nagy részét a két újdonsült barátommal töltöttem, amit még mindig nehezen szoktam meg. Már maga a gondolat is furcsa volt, hogy én valakiket ilyen rövid idő után barátnak nevezhetek. Noha felmerült a veszély, hogy csak kihasználnak, elvetettem ezt a gondolatot. Miért tennék? Hisz nem is ismernek. Mi jó származna abból, ha engem átvernek? Ráadásul egyikük sem tűnt olyan alaknak, hogy ilyet tenne. Persze, a látszat néha csal, de az életben is léteznek még normális emberek, és én miért ne ismerhetnék ilyen embereket? Egyszer engem is érhet szerencse, nem? És különben is… ha nem kockáztatok, honnan tudjam, hogy nem valódiak?