9. rész

~ 9. rész~

Az elmúlt pár napban nagyon jól éreztem magam, és az időm legtöbb részét Kyungheeval és Chanyeollal töltöttem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen rövid idő alatt ilyen közel engedek magamhoz bárkit is. Bár a múltamat még nem meséltem el nekik, annyit azért tudtak, hogy magániskolába jártam, és emiatt nem volt kapcsolatom az emberekkel, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint kellett volna.

Dalseong nagy részét körbejártuk már, szinte mindennap elmentünk valamerre császkálni, hogy megismerjem a környéket. Nagyon rendesek voltak mindketten, hogy ennyire foglalkoztak velem és segítettek, amiben csak tudtak. Bár sokkal könnyebben tudtam tájékozódni a városban, hisz Szöulnál jóval kisebb volt, azért aranyosnak tartottam, hogy minden egyes apró részletét megmutatták nekem.

Miközben utazgattunk, én is megismertem őket. Chanyeolról megtudtam, hogy ő tizenöt éves volt, mikor ideköltöztek, és eleinte egyáltalán nem szeretett itt lenni, legfőképpen azért, mert nem igazán tudott beilleszkedni. Bár elmondása szerint csak néhány sráccal tartja itt a kapcsolatot, a legtöbb barátja a közeli nagyvárosban, Daeguban lakik, ahová egyébként egyetemre is jár. Az ideje nagy részét ott is tölti, csak aludni jár haza, és a hétvégeken se mindig van itthon. Na, persze nem azért, mert nincs jó kapcsolata a szüleivel, hanem szimplán csak azért, mert már felnőtt ember.

Kyunghee is a városban lakik, Dalseong szélén, ami körülbelül tíz percre van tőlünk busszal. Ő már gyerekkora óta itt él, és imádja a környéket, rengetegen ismerik és szeretik is őt. Imád utazni, ezért is szeretne egyszer eljutni Szöulba. Egyébként ő is Daeguba jár egyetemre, bár nem ugyanoda, ahová Chanyeol. Neki sincs testvére, ahogy nekem sem, ellentétben Chanyeollal, akinek két húga is van.

Egyik este, mikor mindketten Chanyeolnál maradtunk filmet nézni, elmesélték, hogyan is ismerkedtek meg. Chanyeoltól már tudtam, hogy a nagyobbik húga éppen annyi idős, mint mi, és mikor két évvel ezelőtt leérettségizett, Kyunghee is akkor volt végzős. Akkor egy véletlen baleset hozta őket össze. Mindketten beragadtak az iskola liftjébe, amikor mentek volna fel az emeletre, és közel egy óra hosszát raboskodtak odabent. Az még hagyján, hogy Chanyeol lemaradt a testvére ballagásáról, de Kyunghee is a sajátjáról. Vagy legalábbis addig, amíg nem szólították a bizonyítványáért. Akkor tűnt csak fel, hogy ő bizony nincs ott, így egyből a keresésükre indultak.

Ezalatt az egy óra alatt pedig kénytelenek voltak elviselni egymást. Kyunghee rettentő ideges volt, ráadásul klausztrofóbiás is, teljesen bepánikolt, amikor nem nyílt ki a lift ajtaja és hiába nyomkodta a vészcsengőt, senki nem sietett a segítségükre. Szerencséjére Chanyeol jól értett a nyugtatáshoz, hisz testvérei mellett kénytelen volt higgadt maradni, és ha a két lány összeveszett, neki kellett kibékíteni őket, így nem esett nehezére Kyungheet is megnyugtatni és elfeledtetni vele, hol is vannak pontosan. Kyunghee elmondása szerint akkor nagyon ideges volt és aggódott, rettentő cikinek érezte a helyzetet, utólag viszont már viccesnek találja és szerencsésnek mondja magát.

*

Csaknem egy hét telt el, amióta elköltöztem és pontosan ugyanennyi idő volt iskolakezdésig, én pedig még sehová sem adtam be a jelentkezésem. Két újdonsült barátomat látva kedvet kaptam ahhoz, hogy megpróbálkozzam az egyetemmel és új esélyt adjak az iskolás élményeknek. Nem akartam telhetetlennek tűnni, de szerettem volna még több embert megismerni, vagy egyáltalán velem egykorúakkal egy légtérben lenni. Nem látszódott rajtam, de hiányzott a tömeg, mások közelsége és azok a hétköznapi dolgok, amit mások untak és kellemetlennek tartottak.

Hétfő reggel volt, Nagyi elment meglátogatni egy régi ismerősét, én pedig az interneten böngésztem, hol találok iskolát és olyan szakmát, ami a közelben van. Már órák óta a gép előtt ültem, amikor kopogtak. Mikor kinyitottam az ajtót, Kyunghee állt ott.

- Jó reggelt – köszöntem neki – Gyere csak be – álltam félre az ajtóból. – Chanyeolt hol hagytad?

- Szia. Chanyeol drága még nagyban alszik, én meg unatkoztam, így átjöttem. Remélem, nem baj – foglalt helyet a széken, amikor bementünk a konyhába.

- Nem, dehogy baj. Kérsz valamit inni?

- Aha. Egy pohár vizet elfogadok. És mi jót csinálsz?

- Épp egyetemeket nézegetek, de nem tudom, hová mehetnék, vagyis hogy a közelben hol van jó iskola.

- Miért nem jössz a Gyeongbuk egyetemre?

- Gyeongbuk?

- Aha. Én is odajárok. Röpke fél órára van innen, és nagyon jó. Én legalábbis imádom a tanárjaimat, és a többi tanuló is rendes.

- Hmm. Végülis jó lenne, ha egy helyre járnánk suliba, akkor legalább nem tévednék el.

- Na, igen. Holnap eljöhetsz velem és akkor körbevezetlek ott, amúgy is be kell ugranom a könyveimért meg iratokat kell intéznem.

Másnap így is tettünk. Elkísértem Kyungheet az egyetemre, és miután elintézte a dolgait, körbevezetett az iskolában. Nagyon tetszett a hely, hatalmas volt és tágas, kellemes karamell színű falakkal; mintha egy kastélyban lettem volna. Igazán otthonos és barátságos volt és ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az itt tanuló diákok is kedvesek. Pillanatok alatt a szívembe lopta magát az iskola, és szívesen tanultam volna én is itt, csak éppen azt nem tudtam, milyen szakra menjek.

Természetesen Kyunghee ezeket is ismertette velem, hogy miket lehet itt tanulni, és örültem, mikor megemlítette az irodalmat. Mindig is imádtam olvasni, ráadásul szabadidőmben rengeteget írtam én magam is történeteket, és minden vágyam az volt, hogy író lehessek – vagy legalábbis néhány művemet jelentessék meg. Érdekelt az irodalom, hisz amíg elzárva éltem a külvilágtól, nem volt más társaságom, csak az olvasás. Szerettem félrevonulni és minden időmet ennek a hobbimnak szentelni, így elég hamar kialakult bennem a jövőm.

Nem is gondolkodtam azon, hogy beiratkozzam-e vagy sem. Nem akartam aludni rá egy napot sem, pont azért, mert tudtam, ha megteszem, lehet, megint rám tör a pánik, és úgy megijedek, hogy mégsem lesz egyetem. Így mivel időnk volt, ezért felkerestük az igazgatót és rögtön elintéztük a szükséges papírokat, iratokat.

Délután egy óra volt, amikor végeztünk mindennel. Chanyeollal megbeszéltük, hogy fél kettőre az iskolához jön, és utána együtt elmegyünk ebédelni. Mivel volt fél óránk, ezért megkértem Kyungheet, hogy mutassa meg, hol szoktak lenni az irodalom szakosok órái, vagy legalábbis az épület melyik felében, hogy ne tévedjek majd el.

Elindultunk a harmadik emeletre, majd mikor felértünk a lépcsőn, balra fordultunk és egészen a folyosó végéig sétáltunk.

Épp beléptünk volna a terembe, mikor amaz kivágódott és két fiatal srác lépett ki rajta.

- Jézus! – kaptam a kezem a szívemhez és ijedten hátrébb léptem egyet.

- Bocsánat, nem akartunk megijeszteni titeket – kuncogott fel halkan az egyik barna hajú, és félreállt az ajtóból, hogy mi is bemehessünk.

- Semmi baj – feleltem – Szóval itt fogok majd tanulni – jelentettem ki, miközben tekintetemmel végigpásztáztam a termet. Rengeteg pad és asztal terült el, talán száz-százötven férőhelyet foglalhatott magába, ha nem többet. A tanári asztalt alig láttam ilyen messziről és egy pillanatra elöntött a pánik, hogy vajon én hogyan fogok itt akármit is hallani? Elhatároztam magamban, hogy az első sorokba fogok leülni.

- Te is irodalomszakra jöttél? – kérdezte egy hang, és amikor megfordultam, a két fiú még mindig az ajtóban állt.

- Igen. Szeptembertől kezdek.

- Tényleg? Én is – széles mosoly ült a magasabbik fiú arcára, majd odalépett elém és kezet nyújtott – Oh Sehun vagyok.