28. rész

~ 28. rész~

Xiumin arcáról lehervadt a mosoly, amikor mind a négyen csak nagyokat pislogva meredtünk rá.

- Ezt nem mondjátok komolyan, ugye? – Félrebillentett fejjel nézett ránk, mintha ez egy mindennapos dolog lenne, mint az evés vagy az ivás. – Ti tényleg nem hallottatok a vérholdról?

Megráztuk a fejünket, mire Xiumin csak felsóhajtott és szemet forgatott. Arcára volt írva, hogy teljesen analfabétának és idiótának tart minket, de ezúttal eltekintettem egy újabb szócsatától.

- A holdfogyatkozást biztosan ismeritek, elvégre is ez gyakori jelenség, de a legtöbbje azonban csak részleges. Amikor a Hold teljes egészében a Föld árnyékába kerül, az már rettenetesen ritka. A Hold ilyenkor vöröses színű lesz, ezt nevezzük vérholdnak – magyarázta tudományosan Xiumin, mi pedig úgy ittuk szavait, mint a kisgyerekek, akik valami eget rengető dolgokról tanulnak az iskolában. – Nos, ez a vérhold az elmúlt ötszáz évben csak háromszor fordult elő, egy hónap múlva pedig jön a negyedik, ami most hasznunkra válhat.

- Mégis… hogyan? – tette fel a kérdést Luhan, és örültem, hogy nem nekem kellett kimondanom, mert nem akartam ennél is hülyébbnek tűnni, mint most.

- Ti egyáltalán nem érzitek? – Xiumin felvont szemöldökkel mérte végig a társaságunkat, majd az értetlen arcunk láttán újabb szemforgatás következett.

- Mit kéne éreznünk?

- Az erőt. Az energiátokat, ami bennetek van. Napról napra erősebbek lesztek. Nem érzitek az ereitekben? Ez a vérhold hatása miatt van. Minden teliholdkor, amikor át kellene változnunk, biztosan szoktatok valami egészen különlegest érezni. Ha mást nem, akkor azt, hogy ingerültebbek vagytok, nyugtalanabbak, nyűgösebbek, és nem bírtok megmaradni a seggeteken. Ez ugye azért van, mert el van nyomva gyógyszerekkel a farkas énünk. Most sem éreztek hasonlót? Mivel vérhold lesz, az erőnk ki tudja, hányszorosára fog nőni, ami kapóra jön a szökéskor – lelkesedett be egészen a végére Xiumin.

- Most, hogy mondod… mintha valami tényleg másabb lenne – értettem vele végül egyet, ahogy visszaemlékeztem az elmúlt napokra. Furcsán éreztem magam napok óta, de eddig azt hittem, ez azért van, mert nem szedem a gyógyszereket, és mert annyira el akarok már innen menni. Talán csak én fogtam rá ezekre a dolgokra a szokatlan közérzetemet, de valójában a közelgő vérhold miatt vagyok más.

- Igazad van, én elég nehezen alszom mostanában – csatlakozott nem sokkal később Kris is.

- Na, látjátok, erről van szó. Hogy nektek milyen nehéz a felfogásotok… - újból megforgatta szemeit, majd kezeit az asztalon összekulcsolta. – Szóval a lényeg a lényeg, egy hónap múlva senki nem állíthat meg minket.

- Szerinted a fogva tartóink mennyire tudnak arról, hogy vérhold lesz, és másként reagálunk majd? – tettem fel az egyik legfontosabb kérdést.

- Tao, te mégsem vagy olyan hülye – bökött rám végül Xiumin vigyorogva. – Nos, igazából fogalmam sincs, szerintem nem igazán sejtik, hisz mint mondtam, ez nagyon ritka jelenség. Éppen ezért kell megőriznünk a hidegvérünk, és nyugton maradnunk a valagunkon. Senki nem érzékelheti, hogy megváltoztunk, hogy közeledik valami, mert abból rájönnének, hogy készülünk valamire.

- Rendben. Akkor a következőt fogjuk tenni: Luhan Krissel megy, Chanyeol velem marad, te pedig egyedül mész és értesíted a lehető legtöbb farkast, aki itt van – adtam ki a parancsot.

- Hé, én miért nem kaphatom meg valamelyik újoncot magam mellé? Ez így unalmas lesz – nyavalygott Xiumin, mire leintettem.

- Te mindig egyedül szoktál lenni, és feltűnő lenne, ha leállnál valakivel jópofizni. – Nem vártam meg, míg Xiumin válaszol, így folytattam: - Három dolgot kell közölnünk mindenkivel: egy, hogy senki ne szedje többé a gyógyszereket, amiket az ételünkbe csempésznek. Kettő: egy hónap múlva, azaz vérholdkor szökünk. Három: erről csak a négy fal között beszélhet mindenki a saját cellájában. Nem szabad, hogy akármit is sejtsenek ebből, világos?

 Mindenki bólintott, majd Xiumin felállt, és se szó, se beszéd, bevetette magát a tömegbe.

- Nem fogunk tudni mindenkit értesíteni ennyi idő alatt – nézett rám aggódva Kris. – Túl kevesen vagyunk.

- Ne aggódj, két embert még be tudok szerezni – nyugtáztam a helyzetet a pillantásommal, majd Chanyeolt oldalba bökve, én is elindultam.

Chanyeol némán jött mellettem, és ide-oda kapkodta a fejét, ahogy elvegyültünk a többi farkas között. Hogy tényleg az zavarta-e, hogy mindenki farkas vagy alapból a sok idegen volt számára szokatlan, nem tudtam biztosan, mindenesetre nem kérdezett és nem kezdett el makacskodni, aminek örültem. Felfogta, hogy ki akarjuk juttatni, így nagyon nem lehetett beleszólása a dolgainkba, főleg úgy, hogy nem tudja, hogyan működik az itteni rendszer.

Hosszas keresgélés után végre megtaláltam azokat, akiket kerestem. Néhány barátjukkal beszélgettek valamiről, de mit sem törődve velük, léptem oda hozzájuk.

- Beszélnünk kell! Most! – mondtam határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Egy merő pillanatig mindannyian bámultak rám, végül egy bólintás kíséretében otthagyták a társaságukat, és félrevonultak velünk.

- Mi a helyzet, Tao? – ült le velem szembe Kyungsoo, ahol nemrég még Xiumin foglalt helyet.

Rögtön a tárgyra tértem, és felvilágosítottam őt és Suhot is arról, hogy mit tervezünk. Mivel ők is azok közé tartoztak, akik már régebb óta itt voltak, megbíztam bennük és tudtam, segíteni fognak. Mindketten lazák voltak, és folyton nevetgéltek meg ökörködtek annak ellenére, hogy ilyen kegyetlen volt a sorsuk. Emiatt komolytalannak és gyerekesnek tűntek, felelőtlennek és olyanoknak, akiknek folyton eljár a szájuk, de valójában ez nem volt jellemző rájuk. Ilyennek mutatták magukat, de legbelül kőkemények voltak, és ha valami komolyról volt szó, akkor arról hallgattak.

Ezért is avattam be őket abba, hogy mi a helyzet Chanyeollal. Kyungsoo és Suho is dominánsak voltak, meg volt a tekintélyük, és tudatnom kellett velük is, hogy bizony Chanyeolnak nem eshet baja, senki nem bánthatja, és soha nem derülhet ki, hogy ő ember. Tudtam, ha valaki ujjat merne húzni Chanyeollal, akkor ők ketten megakadályoznák és közbelépnének.

- Ne aggódjatok, tőlünk senki nem tud meg semmit – nézett rénk Suho, majd kacsintott egyet és elvigyorodott.

- Nagyszerű! Azt se felejtsétek el, hogy az elsődleges az, hogy őt kijuttassuk! – mindketten bólintottak a mondandómra, így kieresztettem az eddig bent tartott sóhajt. – Rendben. Akkor tudjátok, mit kell tenni.

Mielőtt felálltak volna, Chanyeol lassan felemelte a kezét, jelezve, neki lenne mondandója. Szegény srác eléggé meg volt szeppenve, most kezdte csak el feldolgozni, hogy ahová került, az tényleg valóságos és nem csak egy rémálom.

- Már bocsánat, hogy közbeszólok, deee… - megköszörülte a torkát, majd kicsit határozottabban folytatta. – Ha egy hónapig nem fogtok találkozni a többi farkassal, honnan fogja mindenki tudni, hogy meg kell szökni? Mert ahogy néztem a cellákat, vérhold ide vagy oda, nem fogja senki kitépni az ajtókat meg áttörni a falakat. És gondolom, amikor eljön a vérhold, akkor mindenki a saját cellájában lesz, nem?

- Igazad van – túrtam bele néhány másodperces gondolkodás után a hajamba, majd idegességemben beharaptam alsó ajkaimat.

Tekintetem körbefuttattam az egész udvaron. Egyre többen szereztek tudomást a szökésünkről. A tömegben kiszúrtam Kris szőke fejét, ahogy kimagaslott. Sokan voltunk, és nagyon sokan gyengék. Aligha csak a legerősebbek fognak életben maradni. Ahogy néztem őket, ahogy újra és újra végigmértem mindenkit, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen mindenkit a halálba küldök. Nem mintha itt még lenne számunkra élet, hisz ki tudja, mit terveznek velünk, de mégis… ténylegesen meg fognak halni. Még csak esélyük sem lesz egy új életre. Igaz, innen csak egy módon juthatunk ki, ha mi magunk megpróbáljuk, hisz külső segítséget sosem fogunk kapni, de akkor is. Megölöm őket. Én buzdítom őket arra, hogy ez egy jó dolog, holott tudom, mi fog velük történni.

Mégis miért csinálom ezt? Mit művelek? Miért toborzok itt mindenkit, miért küldöm őket a biztos halálba? Képes leszek ekkora felelősséggel megbirkózni? Tényleg mindezt Chanyeol miatt csinálom? Megéri? Vagy amiatt a lány miatt a képen, akiről semmit sem tudok? Elment az eszem? Ha meg is próbáljuk ezt a szökést, és elbukunk… akkor mindez ugyanúgy fog tovább folytatódni. Ugyanúgy hoznak másokat, ugyanúgy elrabolnak még több embert, és akkor minden hiába volt.

És igaza van Chanyeolnak. Ahhoz, hogy sikeres legyen a szökés, egy helyen kell lennie mindenkinek, hogy fedezzenek. De hogyan? És különben is… merre fogunk szökni? Merre a legcélszerűbb? Ha elkezdődik a szökés, nem fog senki törődni a másikkal, csak saját maga lesz, és mindenki ész nélkül megpróbál majd átmászni a falakon. Chanyeol miatt nekünk esélyünk sem lesz kijutni. Titkos kijáratok meg aligha vannak, hisz ez nem olyan, mint egy egyszerű börtön. Ez annál ezerszer rosszabb.

Visszafordítottam a tekintetem, és Chanyeol arcát látva már épp azt mondtam volna, hogy le kell fújnunk a tervünket, amikor Suho elnevette magát, és felugrott a helyéről.

- Ezt bízzátok csak ránk, tudjuk, mit kell tenni – kuncogott, majd mintha mi sem történt volna, elszökdelt tőlünk.

Kyungsoora néztem, aki csak megrázta fejét barátja reakcióján. Reméltem, ő ennél bővebben tud nekem válaszolni, mégis mit tervez ez a jómadár, de végül ő is csak homályosan felelt:

- Ne aggódjatok, tényleg megoldjuk. Bízhattok bennünk – mondta, majd ő is távozott köreinkből.

Chanyeol nagyokat pislogva pillantott rám, de én csak megrántottam a vállamat, jelezvén, nem tudom, miről beszéltek ezek.

- Azt hiszem jobb lesz, ha mi is nekiállunk a feladatnak. 

27. rész

~ 27. rész~

Amikor felébredtem, Sehunt nem találtam a szobában. Felültem, majd az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami pont tízet ütött. Egy ásítás kíséretében kikászálódtam az ágyból és lementem a földszinti konyhába, ahol meg is találtam drága barátomat, amint épp szendvicseket készít reggelire.

- Jó reggelt! – köszöntem kissé kómásan, ő pedig felém kapta fejét, majd rám mosolygott.

-  Neked is. Jól aludtál? – kérdezte, miközben megállás nélkül uborkát szeletelt.

- Aha, eléggé – feleltem kissé zavartan. Furcsa volt, hogy életemben először nem a saját lakásomban aludtam, hanem valaki másnál, ráadásul valaki más ágyában. Igyekeztem elterelni erről a gondolataimat, nehogy túlságosan elvörösödjek. – Segítsek valamiben?

- Áh, nem kell, mindjárt végzek, de azért köszönöm.

- Oké. Chenékkel mi van? Felébredtek már?

- Nem, még nem, vagy legalábbis egy húsz perccel ezelőtt, amikor benéztem, még mindketten aludtak.

Sehun elővett két tányért, majd két-két szendvicset rakott mindegyikre, és az egyik tányért elém tette. Ezután levette a tűzhelyről a teát, majd mindkettőnknek töltött egy-egy bögrébe, és leült velem szembe.

- Köszönöm szépen. – Egy zavart mosolyt villantottam felé, majd enni kezdtem. Rettentő szokatlan volt ez a helyzet. Nem elég, hogy más lakásában aludtam, de még reggelit is kaptam, ráadásul Sehunnal ketten voltunk a konyhában, és még sosem maradtam egyedül egy fiúval sem egy légtérben. Oké, Sehunnal csak barátok voltunk, egyikünk sem érzett a másik iránt többet, de ennek ellenére is idegen, mégis jó érzés volt. Vendég voltam az otthonában, de fogalmam sem volt, hogyan kell ilyenkor viselkedni, és féltem, hogy valamit rosszul csinálok. Ilyen helyzetekben egyáltalán lehet valamit rosszul csinálni?

Ismét megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ezektől a gondolatoktól. Nem akartam most ilyenek miatt kétségbeesni és bénázni, mert volt ennél fontosabb dolgunk is.

Miután gyorsan megreggeliztünk, egy tálcára pakoltuk a többi szendvicset, és felmentünk az emeletre. Halkan bekopogtunk, majd benyitottunk a szobába. Chen éppen akkor ült fel az ágyon, és nyújtózott egy nagyot, majd először ránk, utána pedig Baekhyunra nézett.

- Hogy vagy? – kérdeztem, és óvatosan leültem mellé, Sehun pedig addig lerakta az éjjeliszekrényre a tálcát.

- Nem túl jól – mondta. Nyúzott és kialvatlan arcát látva nem aludhatott valami sokat az éjjel.

- Baekhyunnal mi a helyzet? – bökött a fejével az alvó srác felé Sehun.

- Még semmi. Nem ébredt fel.

- Hát ez nem jó hír. Chen, ugye tudod, ha hamarosan nem ébred fel, akkor kórházba kell vinnünk?

- Igen, tudom. Még egy órát várhatunk, ugye? – nézett ránk kérlelő szemekkel, Sehunnal pedig összenéztünk. Én vállat rántottam, mondván, nem az én házamban vagyunk, Sehun pedig végül megadóan sóhajtott.

- Legyen, de cserébe enned kell, és nem fogadok el olyan választ, hogy nem vagyok éhes, meg nincs étvágyam, nem kívánok semmit és ehhez hasonlók.

- Jól van. Köszönöm – válaszolta, majd nehezen ugyan, de enni kezdett.

Chennek legalább negyed órájába telt, mire megevett egy szendvicset, de legalább volt valami a gyomrában. Ivott néhány korty teát, és amint letette a poharát az asztalra, Baekhyun megmozdult mellette. Mindhárman odakaptuk a fejünket, és feszülten vártunk. Chen közelebb csúszott hozzá, és halkan ébresztgetni kezdte.

- Baekhyun? Baekhyun, ébren vagy? Hallasz engem? Baekhyun? – rázogatta óvatosan, az említett pedig lassan kinyitotta a szemeit.

Először elpilledve, fáradtan meredt a plafonra, majd tekintete lassan Chenre vándorolt, végül ránk, és vissza Chenre. Amint tudatosult benne, hogy ismeretlen embereket lát, hirtelen felült az ágyban, hátrébb húzódott és ijedten méregetett minket.

- Kik vagytok? És mi a fenét akartok? Hol vagyok? – kérdezte, miközben ide-oda kapkodta a szobában a tekintetét.

- Baekhyun, nem emlékszel? Én vagyok az, Chen. Nem emlékszel rám? – Chen hangja rekedt volt a visszafojtott sírástól. Szemei könnybe lábadtak, és igyekezett visszatartani azokat.

- Chen? – hunyorgott Baekhyun a mellette ülő fiúra, majd közelebb ült hozzá, és ujjaival megtapogatta arcát. – Tényleg te vagy az?

- Igen, én vagyok az, Baekhyun.

Baekhyun hirtelen magához ölelte Chent, aki ekkor sírásban tört ki. Úgy zokogott, mint az este az autóban, de ezúttal szívemet boldogság töltötte el. Chen visszakapta a rég elveszített barátját, és olyan megható érzés volt őket így látni. Úgy szorította magához, mintha attól félne, ha elengedi, többé nem lesz ott.

- Hol a fenében voltál, Baekhyun? Tudod, mennyire hiányoztál? Azt hittem, meghaltál, és hogy sosem jössz vissza. Mi történt? Annyira hihetetlen, hogy itt vagy! – dőltek Chenből a visszafogott szavak, amikről azt hitte, sosem fogja feltenni. Csodák nem léteznek, de ezek a percek valóban annak tűntek. – Jól vagy? Minden rendben veled?

- Igen, minden rendben, most már igen – felelte, majd tekintete Sehunra és rám szegeződött. Teljesen lefagyott, majd félve pillantott Chenre, aki megtörölte a szemeit, és elmosolyodott.

- Nem kell tőlük tartanod, ők a barátaim. Sehunra lehet, emlékszel, egy gimnáziumba jártunk. Minseo pedig Sehun osztálytársa, és egy egyetemen vagyunk. Ő talált rád tegnap.

- Ő talált rám…? Hol? Mi történt?

- Nem emlékszel? – ültem vissza az ágyra, ő pedig csak megrázta a fejét. – Dalseongban lakom, és hajnalban rád találtam a kertünk végében. Meglőttek és tőlem kértél segítséget.

- Me-meglőttek? – nézett zavartan ránk, majd felhúzta a pólóját, ám hasán egyetlen egy karcolás sem volt.

- Nem lehet… - suttogta alig hallhatóan Sehun, és mind a hárman teljesen ledöbbenve meredtünk Baekhyun hasára. Chen megtapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak hallucinál.

Hihetetlen. Tegnap még haldoklott, ömlött belőle a vér, vagy három golyót szedett ki belőle Chen, és most meg semmi? Hogyan gyógyulhatott be a sebe ilyen rövid idő alatt? Nem is volt annyira súlyos? Nem lehet, akkor sem lehet. Egy karcolás sem múlik el az ujjunkon egy éjszaka alatt, nem ám még egy lőtt sérülés. Talán… kicserélték volna? Talán ő nem is Baekhyun, hanem az ikertestvére? Mi a franc ez?

- Tényleg nem emlékszel? – kérdeztem meg újból.

- De, valami rémlik. Túl sötét volt, meg valami… fészerszerűségben voltam. És mintha tényleg te lettél volna ott. És… azt hiszem, megijesztettelek. Ne haragudj – mondta még most is teljesen zavartan.

- Semmi baj.

- De tényleg nem emlékszel semmire? Baekhyun, három évre eltűntél, és azt mondod, nem tudod, hol voltál? – Chen értetlenül meredt barátjára. Képtelen volt felfogni, hogy nem tudja, mi történt ezalatt az idő alatt. Okokat akart, magyarázatot, ami az eddigi fájdalmát enyhíti.

- Nem… nem igazán. Elraboltak, bezárva tartottak valami… sötét helyen. És… nem tudom, nem tudok emlékezni. Én… sajnálom – válaszolta kétségbeesetten. Teljesen elveszettnek tűnt, szemeivel nagyokat pislogva nézett ránk.

- A francba is! – Chen felpattant az ágyról, majd egy mozdulattal leverte a lámpát az asztalról, ami hangos csattanással ért földet. Idegesen túrt bele hajába, és tett egy kisebb kört a szobában. Feldúlt volt és dühös, de nem Baekhyunra haragudott. Egyáltalán nem hibáztatta őt, hisz nem tehetett semmiről. Azokat utálta, akik ezt tették mindkettőjükkel, magát a helyzetet gyűlölte, azt, hogy eltelt három év és a válaszok nem érkeztek meg.

- Chen, gyere ki egy kicsit, oké? – Sehun karon ragadta, és kivezette a szobából, mielőtt még nagyobb kárt tett volna.

Baekhyun arcát kezeibe temette, amint elhagyták a szobát, és ketten maradtunk. Feszült volt a csend, és számomra kellemetlen. Itt maradtam egy sráccal, akit nem is ismerek, és aki múlt éjjel rám támadt. Mégsem féltem tőle. Csak meredtem rá, és vártam, hogy végre megszólaljon, mert én nem tudtam, mit kellene most tennem.

Baekhyun hosszú percek után végül felállt az ágyról, és rám nézett.

- Minseonak hívnak, ugye?

- Igen.

- Tudom, bunkóság ilyet kérni, azok után, hogy rád támadtam, de… tudnál segíteni?

- Segíteni? Miben?

- Nem maradhatok itt. El kell mennem, úgyhogy kérlek, segíts megszöktetni. Kimászom az ablakon, te pedig… tudnál falazni nekem? Később mindent elmagyarázok, de most… tényleg mennem kell.

- Ne haragudj, Baekhyun, de nem mész te sehová! – feleltem határozottan, és az ablak elé léptem, hogy még véletlenül se válthassa valóra a tervét.

Baekhyun meghökkenve nézett rám, én pedig álltam a tekintetét.

- Hazudtál.

- Tessék? Nem értelek.

- Hazudtál. Azt mondtad, nem emlékszel semmire, de mindent, amit az előbb mondtál, az hazugság volt. Megjátszottad magad. Hidd el, pontosan tudom, mert láttam a tekintetedből. Elég időt töltöttem az emberek tanulmányozásával, elég sok könyvet olvastam és én magam is írtam, hogy tudjam, az emberek mikor mondanak igazat és mikor nem. És te most hazudtál. Pontosan emlékszel mindenre, ugye?

- Mi? Én… nem… vagyis… nem tudom, miről beszélsz. Tényleg nem emlé…

- Baekhyun. Tudom, hogy azért mondtad ezt, mert nem akartad Chent még jobban felzaklatni, és valószínűleg ha elmondanád az igazat, az még jobban kiborítaná.

Baekhyun sóhajtott egyet, majd komolyan nézett rám. Kihúzta magát, kezeit összefonta mellkasa előtt és úgy állta a tekintetem. Noha kissé zavaros lehetett számára is az elmúlt időszak, nem hagyta, hogy kizökkentsem.

- Oké. Igazad van. Pontosan emlékszem mindenre. De ahogy te magad mondtad, kiborítaná az igazság. És az, hogy itt vagyok, nem biztonságos. Nem nekem, hanem nektek. Veszélyben vagytok, amíg velem vagytok.

- Miért?

- Mert… Nem fogok magyarázkodni. Csak hadd menjek el, oké? Mondtam, elmondok mindent később, csak…

- Később? Ennyire hülyének nézel? Ha most elmész, nem jössz vissza többet. Ne haragudj, de nem fogom végignézni, ahogy Chen még egyszer összetörik, oké? Egyszer már elveszített téged, ha ez még egyszer megtörténik, bele fog pusztulni. És nem te vagy az első barátja, aki eltűnt.

- Hogy?

- Az egyik barátunkról három napja nem hallottunk, és fogalmunk sincs, mi van vele. Chen pedig teljesen kikészült miatta. Ha most te is elmész, nem marad semmije. Nem fogja tudni feldolgozni mindezt, és én nem akarom végignézni, ahogy újból megtörténik.

Baekhyun arca teljesen eltorzult, ahogy belegondolt abba, mit érezhetett Chen. Csak most fogta fel, hogy az a három év neki is megkeserítő volt, hogy ő is rengeteget szenvedett, és ha most megint lelép… az egyenlő az utolsó késszúrással.

- Kik elől menekülsz, Baekhyun? Mi az isten történt veled?

- Nem mondhatom el…

- Miért? Hadd segítsek!

- Minseo… nem tudsz segíteni. Nem segíthet senki.

- Ha nem is segíthetünk, annyit megérdemel Chen, hogy tudja, hol voltál.

- Nem, Minseo, nem lehet. Veszélybe sodornálak titeket.

- Az már nem rád tartozik. Különben is: te a helyünkben nem lennél kíváncsi? És ha nem segíthet senki, akkor minek jöttél el onnan, ahol voltál? Minek vagy itt?

Baekhyun elgondolkozott egy percre, én pedig egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajta. Most jött vissza, és már el is menne? Mibe keveredett, mi történhetett, ami ilyenre ösztönzi őt? Noha soha nem ismertem, ez akkor sem volt normális viselkedés. Bárhol is töltötte az elmúlt éveket, kiölte belőle az érzéseket és keménnyé tette lelkileg. Vagy legalábbis ezt mutatta a külvilág felé.

- Három évvel ezelőtt elraboltak, amikor az iskolából jöttem haza. – Végül mesélni kezdett. - Amikor magamhoz tértem, egy betonfallal körbevett cellában találtam magam. Három évig az volt az otthonom, és amit ott megtanultam az az, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem térhetek vissza a szeretteimhez. A családom, a barátaim, mindenki eltemetett, így ha ismét felbukkannék, azzal mindent felkavarnék. Hogyan reagálnának, ha egy halott visszatér? Mégis mit mondok, hol voltam? Mert az igazat nem mondhatom el. Senki nem hinné el. Ráadásul megszöktem, és keresnek, és addig nem hagyják abba, amíg meg nem találnak, és nem végeznek velem. Pontosan tudják, hogy az első dolog az lenne, hogy valamelyik ismerősömhöz menekülök, ezért nem maradhatok itt.

- Hol voltál, Baekhyun?

- Helyileg nem tudom, mert az elmúlt három évben nagyon keveset láttam a külvilágot. De az biztos, hogy valami isten háta mögötti helyen. Többet én sem tudok.

- És mit csináltak ott?

- Kísérleteztek rajtunk.

- Hogy mi? Ez komoly?

- Igen, de… ennél többet nem mondhatok.

- Baekhyun… nekem elmo…

- Tudom, Minseo, ez kedves tőled, de nem sodorhatlak veszélybe.

- Baekhyun. Ha ennyit elmondtál, akkor most már ne tartsd vissza magad. Neked is könnyebb lenne, és…

- Minseo, kérlek. Tényleg elmondanám, de nem tehetem. Érted?

- Azt mondtad, kísérleteztek rajtatok. Ezek szerint többen voltatok ott, igaz? Mégis mennyien?

- Nem tudom. Több százan akár. De sokan belehaltak a kísérletezésbe.

- Aha. Szóval megszöktél, és most el akarsz menni valahová, ahol új életet kezdhetsz? Ez a terved? Hátrahagyod a múltat és úgy teszel, mintha mi sem történt volna? Boldogan élsz valahol, miközben tudod, hogy a szeretteid halottnak hisznek, és hogy azok, akik még ott vannak azon a szörnyű helyen, szenvednek? Ők reménykednek abban, hogy segítséget hozol, és megszabadítod őket, de te hátat akarsz fordítani nekik? Elmenekülsz, elrejtőzöl, mert azt hiszed, ez a leghelyesebb? Kit akarsz megvédeni, Baekhyun? Mert ezzel csak a saját életedet mented meg. Honnan tudod, hogy nem segíthetsz, ha meg sem próbálod?

Baekhyun újabb némaságba burkolódzott. Vívódott magában, és fontolgatta, elmondja-e, amit tud. Nem volt minden vágyam, hogy tudjam ezt a titkot, mert bevallom őszintén, féltem. Féltem, hogy mit fog mondani, féltem a következményektől, hogy akár meg is halhatunk, de mégis… voltak mások is, akiken kísérleteztek és ki tudja, mit takar ez magában. Nem akartam hős lenni, nem akartam erről az egészről tudomást venni, de az én életem sem volt fényes, nekem sem segített senki, nem volt mellettem soha senki, és ebből az okból kifolyólag volt elképzelésem, min mehettek keresztül. Ők számítottak a segítségre. Én is számítottam. Én nem kaptam meg. Ők megkaphatják. Jobb lett volna elfelejteni ezt az egészet, de mégis… milyen emberré tett volna? Ugyanazzá váltam volna, akik velem tették ezt és átnéztek rajtam.

Baekhyun pontosan tudta, hogy igazam van. Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, mi lesz? Akkor egész életünkben mardosna a bűntudat, és arra gondolnánk, vajon jól cselekedtünk-e. Ha el is menekül… neki sem lesz nyugodt élete.

Már-már úgy tűnt, végre megadja magát, és elmondja, mi ez az egész, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- Sajnálom, Minseo.

26. rész

~ 26. rész~

Késő éjjel volt már, de nekem még mindig nem jött álom a szememre. A többiek már órák óta aludtak, főleg Chanyeol, akit ez a nap rettenetesen kimerített. Végignéztem rajta. Arca nyugodtságot türközött, békésen szuszogott, és csak remélni mertem, hogy álmaiban csodás helyeken jár, a szeretteivel van és boldog. Amikor Luhan idekerült, tudtam, hogy neki nincs esélye visszatérni az életbe, de Chanyeol más volt. Őt nem akarták átváltoztatni, ki tudja, miért, és neki még megvolt a lehetősége arra, hogy visszatérjen. Most először éreztem azt, hogy tennem kell valamit. Egyikünk sem érdemelte meg, hogy itt legyen, de ő pláne nem. Valaki másnak kellene itt lennie, tévedés volt, ami vele történt, nem is kellene tudnia erről az egészről, mégis itt van. Mégis mit csináljak most? Hogyan mentsem meg őt?

Odacsúsztam Chanyeolhoz, majd olyan lassan és hangtalanul, amennyire csak tudtam, kivettem nadrágja zsebéből a fényképet, aztán ismét nekidőltem a falnak. Magam előtt tartottam és hosszú percekig csak néztem. Öt csodás ember, öt barát, akik most szenvednek Chanyeol eltűnése miatt. Vajon a családom mit élhetett át? Vajon mennyi ideig kerestek, mennyit szenvedhettek? Most már jól vannak, vagy még mindig reménykednek? Egyáltalán… életben vannak? És a barátaim, minden ismerősöm, akivel valaha jóban voltam? Mit érezhettek? Képesek voltak túltenni magukat az eltűnésemen? Aligha. Egy darabka fájdalom mindig ott lesz a lelkükben.

Megráztam a fejem, majd a képen szereplők közül az egyik lányra összpontosítottam. Minseo… Mit élhet át most ő is? Olyan boldog ezen a képen a mosolya, és a szívem szorult össze, ha arra gondoltam, most ő is ki van borulva. Úgy szerettem volna megölelni és megvigasztalni és azt mondani, a legjobb barátja, Chanyeol itt van, és mi vigyázunk rá. Vajon sikerül kijutnunk innen? Muszáj lesz, mert nekem találkoznom kell vele. Miatta meg kell tennem. Én élőben is látni akarom ezt a mosolyt.

Fogalmam sincs, miért keringtek bennem ezek a gondolatok egy ismeretlen lány iránt, de megnyugtattak. Nem tudhattam, hogy van-e valakije, milyen életet él, milyen a stílusa, a viselkedése, lehet, a személyisége nem illene össze az enyémmel, de akkor is… Ezekben a nyomorúságos percekben szükségem volt erre, mert ez erőt adott nekem, hogy élni akarjak.

*

Két nappal később végre kimehettünk a cellánkból. Chanyeolt azóta sem keresték, ami egyelőre biztonságot adott, de ugyanakkor legbelül mindannyinkban ott lapult a félelem, vajon mennyi időnk maradt addig, amíg farkassá nem teszik? Mert az egy dolog, hogy az itteni igazgató azt mondta, hogy úgy tesznek, mintha farkas lenne… de ha kiderül, hogy nem az, akkor vagy farkassá teszik, vagy megölik.

- Hová megyünk? – kérdezte suttogva Chanyeol, miközben mellettem haladt, és ujjait szorosan a csuklóm köré fonta. Nem láttunk semmit a zsákoktól, ami a fejünkre volt húzva, és mivel alig volt itt három napja, nem tudhatta, mi vár rá.

- Ki – feleltem röviden és tömören, amivel nem nyugtattam meg, de mivel én sem idegeskedtem, ő sem kérdezett többet.

Hosszú és sötét folyosókon haladtunk keresztül, mire végül kiértünk a szabadba. Ennek a börtönnek, vagy inkább kísérleti helynek volt egy udvara, ahová csak nagy ritkán hoztak ki minket. Ez most egy ilyen kivételes nap volt. Nekünk is szükségünk van a fényre, a levegőre, és itt is jobban meg tudnak minket figyelni. Az utóbbi időszakban egyre többször jöttünk ki, ami alapján arra következtettem, hogy valószínűleg közeledünk a végső cél felé, bármi is legyen az.

- Wow! – hallottam meg magam mellett Luhan örömteli hangját, miközben tekintetével végigpásztázta a hatalmas, zöld területet. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy Luhan ilyet tapasztalhatott, így megértettem lelkesedését. Tényleg mennyei érzés volt magamba szívni a friss, kissé hideg levegőt, és érezni, ahogy a Nap erőtlen sugarai végigsimítanak bőrömön.

- Nos, srácok, jól nézzetek körbe! – böktem az előttünk elterülő udvar felé, ahol rajtunk kívül már igen sok farkas volt. – Ők itt mind olyanok, mint mi. Ők mind olyanok, akiknek nem kéne itt lennie. És gondoljatok azokra is, hányan haltak meg. Ártatlanok mindannyian.

- Mire akarsz kilyukadni, Tao? – kérdezte Kris.

- Arra, hogy amikor szökni fogunk, ők mind segíteni fognak és valószínűleg sokan meg is halunk.

- Várjunk… szökni? – kapta felém hirtelen Luhan a tekintetét. – Te most tényleg kimondtad ezt a szót?

- Igen. Döntöttem. Nem akarok többé itt maradni – mondtam határozottan.

- El se hiszem, hogy sikerült megtörni téged. Pedig mennyire ellenezted ezt az egészet. Mi változott? – érdeklődött a kis szöszi, aki még most is alig akarta elhinni, amit mondtam.

- Sok minden, de most nem ez a fontos. Sok dolgunk van, de kevés az időnk.

- Dolgunk? Miért, mit fogunk tenni?

- Először is megkeressük Xiumint.

Egy ideig még egy helyben álltunk, majd megragadtam Chanyeol karját, és magam után húzva, bevetettem magam a tömegbe. A többiek követtek, és szerencsére nem kellett sokat kutakodnunk, hogy megtaláljuk Xiumint.

Az egyik padon ült, távol mindenkitől és szerencsére sokan el is kerülték. Nem éppen volt kedvelt személy, ami most előnyünkre vált. Már messziről láttam, hogy nem sikerült túltennie magát két cellatársa halálán, ami még ingerültebbé és elviselhetetlenebbé tette őt. Már csak néhány lépésre voltunk tőle, amikor észrevett minket, így abban a pillanatban fel is állt, jelezve, nem kíváncsi ránk.

- A helyedben visszaülnék a seggemre, ha nem akarod megtudni, mekkora is Kris ereje! – feleltem, majd helyet foglaltam a vele szemközti padon. Luhan egyből levetette magát mellém, Chanyeol pedig csak akkor ült le, amikor intettem neki. Kris szokás szerint megveregette Xiumin vállát, visszanyomta a székre, és a bal oldalára ült.

- Mi a fenét akartok már megint? – kérdezte nem túl kellemes hangon.

- Egy baráttal nem kéne ilyen durván beszélned – vigyorogtam rá.

- Barát? Mióta vagytok ti a barátaim?

- Mondjuk mostantól? – tártam szét karjaimat.

- Térj a lényegre, Tao, nincs kedvem a játékaidhoz.

- Hmm, pedig te szereted az efféle beszélgetéseket. Túl nyápic vagy, amióta a barátaid… nos, meghaltak. De azt hiszem, tudom, hogyan lehetsz újra önmagad.

- Na, ne nevettess! Ez az év poénja – imitált nevetést Xiumin, majd távozni akart, de Kris nem engedte. – Kinyögöd végre, mit akartok vagy elmehetek?

- Emlékszel a szökésről, amiről a múltkor beszéltél? Nos… azt hiszem, segítek neked.

- Most ugye viccelsz? Mi a fene van veled, haver? – kérdezte értetlenül Xiumin. – Ha át akarsz verni…

- Nem, nem akarlak. A többiekkel egy ideje már nem szedjük a gyógyszereket, amikről beszéltél.

- Ez komoly? Na jó, én ezt nem értem. Nekem nagyon nem stimmel ez az egész – mért minket végig gyanúsan Xiumin. – Mi változott azóta?

- Oké – sóhajtottam fel, majd az asztalra támaszkodtam, hogy közelebb legyek Xiuminhoz és halkabban folytattam – Feltűnt, hogy nem hárman jöttünk, hanem négyen?

Xiumin Chanyeolra pillantott, aki zavartan sütötte le szemeit. A hanghordozásunkból ítélve biztosan rájött, hogy a kis pöttöm gyerek sokkal erősebb, mint azt a külseje mutatja.

- Újonc?

- Mondhatni. De más, mint a többiek.

- Nem értem.

- Ő ember.

- Ember?

- Igen. Nem farkas, és nem is lesz az. Tévedésből került ide.

- Most szívatsz?

- Nem, Xiumin, nem szívatlak. Ő az oka, amiért változott a döntésem. Nem hagyhatom, hogy farkassá tegyék, és bár nem akarják azzá tenni, félő, hogyha lebukunk, akkor meghal.

- Miért nem akarják azzá tenni?

- Nem tudom, senki nem tudja, de majd lesz időtök még erről beszélgetni, azonban tudnom kell, hogy segítesz nekünk vagy sem?

Xiumin egy merő pillanatig elgondolkozott. Mindegyikünkön végignézett, alaposan, kimérten, lassan. Hátradőlt a széken, majd felsóhajtott, és amikor ismét kiegyenesedett, ott volt a jól ismert vigyor az arcán.

- Naná, hogy benne vagyok! De ha ez valami átverés, mindegyikőtöket megölöm, és a kis újonccal kezdem - mutatott Chanyeolra.

- Jó, megegyeztünk.

- Mit akartok tenni?

- Először is, ha bántani mered Chanyeolt, én foglak megölni. Rád bízom, te fogod védelmezni, és nem engeded meg, hogy akárki is bántsa. De ami a legfontosabb: soha, senki nem tudhatja meg, hogy ő ember, oké? Ha kiderül, nem csak közöttünk tör ki iszonyatos viszály, de a vezetőség között is, ami ki tudja, hová vezet. Ez pedig nem biztos, hogy a javunkra válna.

- Ismersz, tartom a számat, de miért nekem kell bébicsősznek lennem?

- Mert ő lesz az új cellatársad.

- Mi van? – kérdezte egyszerre Xiumin és Chanyeol.

- Jelen pillanatban négyen vagyunk egy cellában. Neked nincsenek most társaid, ha jól tudom. Nekünk túl kicsi így a cella, ezért át fogják vinni őt oda. Ha nem is ma, de a napokban mindenképp.

- Igazad van. Jó, rendben, vigyázni fogok rá, nem lesz baja. Tudod, hogy engem mindenki elkerül, ha velem van, senki nem fog kötekedni vele. Bízhatsz bennem.

- Ezt akartam hallani.

- Akkor ezt megbeszéltük. Most pedig, én kérdezek: mikor is akartok pontosan szökni?

- Másfél hónap múlva. A következő telihold tíz nap múlva lesz, de az kevés idő, hogy mindent megszervezzünk és mindenkit értesítsünk. Az az utáni teliholdkor nagyobb sikerrel járhatnánk.

- Másfél hónap túl sok idő, annyit nem várhatunk. Ez a csávó…

- Chanyeol. Chanyeolnak hívják.

- Igen, igen, szóval Chanyeol nem hiszem, hogy kibírná másfél hónapig itt emberként.

- Akkor mit javasolsz, próbáljuk meg két hét múlva, a következő teliholdkor?

- Nem, az nem járna sikerrel.

- Akkor?

Xiumin arcán ördögi és győzelemittas mosoly jelent meg. Szemei sötétté váltak, és még sosem láttam ilyen gonosznak a tekintetét. Kissé megijesztett, de azt hiszem, ebben az esetben ez számunkra csak jót jelentett.

- Egy hónap múlva.

- Miért? Mi van akkor?

- Vérhold. Akkor lesz vérhold.