26. rész

~ 26. rész~

Késő éjjel volt már, de nekem még mindig nem jött álom a szememre. A többiek már órák óta aludtak, főleg Chanyeol, akit ez a nap rettenetesen kimerített. Végignéztem rajta. Arca nyugodtságot türközött, békésen szuszogott, és csak remélni mertem, hogy álmaiban csodás helyeken jár, a szeretteivel van és boldog. Amikor Luhan idekerült, tudtam, hogy neki nincs esélye visszatérni az életbe, de Chanyeol más volt. Őt nem akarták átváltoztatni, ki tudja, miért, és neki még megvolt a lehetősége arra, hogy visszatérjen. Most először éreztem azt, hogy tennem kell valamit. Egyikünk sem érdemelte meg, hogy itt legyen, de ő pláne nem. Valaki másnak kellene itt lennie, tévedés volt, ami vele történt, nem is kellene tudnia erről az egészről, mégis itt van. Mégis mit csináljak most? Hogyan mentsem meg őt?

Odacsúsztam Chanyeolhoz, majd olyan lassan és hangtalanul, amennyire csak tudtam, kivettem nadrágja zsebéből a fényképet, aztán ismét nekidőltem a falnak. Magam előtt tartottam és hosszú percekig csak néztem. Öt csodás ember, öt barát, akik most szenvednek Chanyeol eltűnése miatt. Vajon a családom mit élhetett át? Vajon mennyi ideig kerestek, mennyit szenvedhettek? Most már jól vannak, vagy még mindig reménykednek? Egyáltalán… életben vannak? És a barátaim, minden ismerősöm, akivel valaha jóban voltam? Mit érezhettek? Képesek voltak túltenni magukat az eltűnésemen? Aligha. Egy darabka fájdalom mindig ott lesz a lelkükben.

Megráztam a fejem, majd a képen szereplők közül az egyik lányra összpontosítottam. Minseo… Mit élhet át most ő is? Olyan boldog ezen a képen a mosolya, és a szívem szorult össze, ha arra gondoltam, most ő is ki van borulva. Úgy szerettem volna megölelni és megvigasztalni és azt mondani, a legjobb barátja, Chanyeol itt van, és mi vigyázunk rá. Vajon sikerül kijutnunk innen? Muszáj lesz, mert nekem találkoznom kell vele. Miatta meg kell tennem. Én élőben is látni akarom ezt a mosolyt.

Fogalmam sincs, miért keringtek bennem ezek a gondolatok egy ismeretlen lány iránt, de megnyugtattak. Nem tudhattam, hogy van-e valakije, milyen életet él, milyen a stílusa, a viselkedése, lehet, a személyisége nem illene össze az enyémmel, de akkor is… Ezekben a nyomorúságos percekben szükségem volt erre, mert ez erőt adott nekem, hogy élni akarjak.

*

Két nappal később végre kimehettünk a cellánkból. Chanyeolt azóta sem keresték, ami egyelőre biztonságot adott, de ugyanakkor legbelül mindannyinkban ott lapult a félelem, vajon mennyi időnk maradt addig, amíg farkassá nem teszik? Mert az egy dolog, hogy az itteni igazgató azt mondta, hogy úgy tesznek, mintha farkas lenne… de ha kiderül, hogy nem az, akkor vagy farkassá teszik, vagy megölik.

- Hová megyünk? – kérdezte suttogva Chanyeol, miközben mellettem haladt, és ujjait szorosan a csuklóm köré fonta. Nem láttunk semmit a zsákoktól, ami a fejünkre volt húzva, és mivel alig volt itt három napja, nem tudhatta, mi vár rá.

- Ki – feleltem röviden és tömören, amivel nem nyugtattam meg, de mivel én sem idegeskedtem, ő sem kérdezett többet.

Hosszú és sötét folyosókon haladtunk keresztül, mire végül kiértünk a szabadba. Ennek a börtönnek, vagy inkább kísérleti helynek volt egy udvara, ahová csak nagy ritkán hoztak ki minket. Ez most egy ilyen kivételes nap volt. Nekünk is szükségünk van a fényre, a levegőre, és itt is jobban meg tudnak minket figyelni. Az utóbbi időszakban egyre többször jöttünk ki, ami alapján arra következtettem, hogy valószínűleg közeledünk a végső cél felé, bármi is legyen az.

- Wow! – hallottam meg magam mellett Luhan örömteli hangját, miközben tekintetével végigpásztázta a hatalmas, zöld területet. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy Luhan ilyet tapasztalhatott, így megértettem lelkesedését. Tényleg mennyei érzés volt magamba szívni a friss, kissé hideg levegőt, és érezni, ahogy a Nap erőtlen sugarai végigsimítanak bőrömön.

- Nos, srácok, jól nézzetek körbe! – böktem az előttünk elterülő udvar felé, ahol rajtunk kívül már igen sok farkas volt. – Ők itt mind olyanok, mint mi. Ők mind olyanok, akiknek nem kéne itt lennie. És gondoljatok azokra is, hányan haltak meg. Ártatlanok mindannyian.

- Mire akarsz kilyukadni, Tao? – kérdezte Kris.

- Arra, hogy amikor szökni fogunk, ők mind segíteni fognak és valószínűleg sokan meg is halunk.

- Várjunk… szökni? – kapta felém hirtelen Luhan a tekintetét. – Te most tényleg kimondtad ezt a szót?

- Igen. Döntöttem. Nem akarok többé itt maradni – mondtam határozottan.

- El se hiszem, hogy sikerült megtörni téged. Pedig mennyire ellenezted ezt az egészet. Mi változott? – érdeklődött a kis szöszi, aki még most is alig akarta elhinni, amit mondtam.

- Sok minden, de most nem ez a fontos. Sok dolgunk van, de kevés az időnk.

- Dolgunk? Miért, mit fogunk tenni?

- Először is megkeressük Xiumint.

Egy ideig még egy helyben álltunk, majd megragadtam Chanyeol karját, és magam után húzva, bevetettem magam a tömegbe. A többiek követtek, és szerencsére nem kellett sokat kutakodnunk, hogy megtaláljuk Xiumint.

Az egyik padon ült, távol mindenkitől és szerencsére sokan el is kerülték. Nem éppen volt kedvelt személy, ami most előnyünkre vált. Már messziről láttam, hogy nem sikerült túltennie magát két cellatársa halálán, ami még ingerültebbé és elviselhetetlenebbé tette őt. Már csak néhány lépésre voltunk tőle, amikor észrevett minket, így abban a pillanatban fel is állt, jelezve, nem kíváncsi ránk.

- A helyedben visszaülnék a seggemre, ha nem akarod megtudni, mekkora is Kris ereje! – feleltem, majd helyet foglaltam a vele szemközti padon. Luhan egyből levetette magát mellém, Chanyeol pedig csak akkor ült le, amikor intettem neki. Kris szokás szerint megveregette Xiumin vállát, visszanyomta a székre, és a bal oldalára ült.

- Mi a fenét akartok már megint? – kérdezte nem túl kellemes hangon.

- Egy baráttal nem kéne ilyen durván beszélned – vigyorogtam rá.

- Barát? Mióta vagytok ti a barátaim?

- Mondjuk mostantól? – tártam szét karjaimat.

- Térj a lényegre, Tao, nincs kedvem a játékaidhoz.

- Hmm, pedig te szereted az efféle beszélgetéseket. Túl nyápic vagy, amióta a barátaid… nos, meghaltak. De azt hiszem, tudom, hogyan lehetsz újra önmagad.

- Na, ne nevettess! Ez az év poénja – imitált nevetést Xiumin, majd távozni akart, de Kris nem engedte. – Kinyögöd végre, mit akartok vagy elmehetek?

- Emlékszel a szökésről, amiről a múltkor beszéltél? Nos… azt hiszem, segítek neked.

- Most ugye viccelsz? Mi a fene van veled, haver? – kérdezte értetlenül Xiumin. – Ha át akarsz verni…

- Nem, nem akarlak. A többiekkel egy ideje már nem szedjük a gyógyszereket, amikről beszéltél.

- Ez komoly? Na jó, én ezt nem értem. Nekem nagyon nem stimmel ez az egész – mért minket végig gyanúsan Xiumin. – Mi változott azóta?

- Oké – sóhajtottam fel, majd az asztalra támaszkodtam, hogy közelebb legyek Xiuminhoz és halkabban folytattam – Feltűnt, hogy nem hárman jöttünk, hanem négyen?

Xiumin Chanyeolra pillantott, aki zavartan sütötte le szemeit. A hanghordozásunkból ítélve biztosan rájött, hogy a kis pöttöm gyerek sokkal erősebb, mint azt a külseje mutatja.

- Újonc?

- Mondhatni. De más, mint a többiek.

- Nem értem.

- Ő ember.

- Ember?

- Igen. Nem farkas, és nem is lesz az. Tévedésből került ide.

- Most szívatsz?

- Nem, Xiumin, nem szívatlak. Ő az oka, amiért változott a döntésem. Nem hagyhatom, hogy farkassá tegyék, és bár nem akarják azzá tenni, félő, hogyha lebukunk, akkor meghal.

- Miért nem akarják azzá tenni?

- Nem tudom, senki nem tudja, de majd lesz időtök még erről beszélgetni, azonban tudnom kell, hogy segítesz nekünk vagy sem?

Xiumin egy merő pillanatig elgondolkozott. Mindegyikünkön végignézett, alaposan, kimérten, lassan. Hátradőlt a széken, majd felsóhajtott, és amikor ismét kiegyenesedett, ott volt a jól ismert vigyor az arcán.

- Naná, hogy benne vagyok! De ha ez valami átverés, mindegyikőtöket megölöm, és a kis újonccal kezdem - mutatott Chanyeolra.

- Jó, megegyeztünk.

- Mit akartok tenni?

- Először is, ha bántani mered Chanyeolt, én foglak megölni. Rád bízom, te fogod védelmezni, és nem engeded meg, hogy akárki is bántsa. De ami a legfontosabb: soha, senki nem tudhatja meg, hogy ő ember, oké? Ha kiderül, nem csak közöttünk tör ki iszonyatos viszály, de a vezetőség között is, ami ki tudja, hová vezet. Ez pedig nem biztos, hogy a javunkra válna.

- Ismersz, tartom a számat, de miért nekem kell bébicsősznek lennem?

- Mert ő lesz az új cellatársad.

- Mi van? – kérdezte egyszerre Xiumin és Chanyeol.

- Jelen pillanatban négyen vagyunk egy cellában. Neked nincsenek most társaid, ha jól tudom. Nekünk túl kicsi így a cella, ezért át fogják vinni őt oda. Ha nem is ma, de a napokban mindenképp.

- Igazad van. Jó, rendben, vigyázni fogok rá, nem lesz baja. Tudod, hogy engem mindenki elkerül, ha velem van, senki nem fog kötekedni vele. Bízhatsz bennem.

- Ezt akartam hallani.

- Akkor ezt megbeszéltük. Most pedig, én kérdezek: mikor is akartok pontosan szökni?

- Másfél hónap múlva. A következő telihold tíz nap múlva lesz, de az kevés idő, hogy mindent megszervezzünk és mindenkit értesítsünk. Az az utáni teliholdkor nagyobb sikerrel járhatnánk.

- Másfél hónap túl sok idő, annyit nem várhatunk. Ez a csávó…

- Chanyeol. Chanyeolnak hívják.

- Igen, igen, szóval Chanyeol nem hiszem, hogy kibírná másfél hónapig itt emberként.

- Akkor mit javasolsz, próbáljuk meg két hét múlva, a következő teliholdkor?

- Nem, az nem járna sikerrel.

- Akkor?

Xiumin arcán ördögi és győzelemittas mosoly jelent meg. Szemei sötétté váltak, és még sosem láttam ilyen gonosznak a tekintetét. Kissé megijesztett, de azt hiszem, ebben az esetben ez számunkra csak jót jelentett.

- Egy hónap múlva.

- Miért? Mi van akkor?

- Vérhold. Akkor lesz vérhold.