30. rész

~ 30. rész~

Csaknem fél órája jártuk az udvart, hogy minél többünket beavassam a közelgő szökésünkbe. Amennyire jól hangzott a menekülés, ugyanannyira nem hittem, hogy sikerrel járunk. Szerettem volna elmenni innen és magam mögött hagyni ezt a helyet, mert nem akartam elfogadni többé, hogy ez a sors jutott nekem. Mégis mit vétettem én? Ki kényszerít arra, hogy itt maradjak? Ha nem jön a segítség, nekünk kell kézbe venni az irányítást. Nem hittem, hogy valaha így fogok vélekedni erről, hisz már öt éve itt töltöttem mindennapjaimat, és lemondtam arról, hogy nekem jut ennél több. Beletörődtem a helyzetembe, feladtam mindent, és tárt karokkal vártam a halált.

De most… most minden megváltozott. Szökni akartam, és ebbe mindenkit belevontam. Én voltam az, aki az egyik legrégebb óta itt tartózkodott, tapasztaltabb és erősebb voltam, mint bárki más, és ebből kifolyólag felnéztek rám és tiszteltek. Elhatároztam, hogy nem maradunk itt, és a többiek vakon követtek engem. Én álltam az élen, én vezettem a társaságunkat, bennem megbíztak, mégis… én voltam az, aki kételkedett. Nem éreztem úgy, hogy sikerülhet, és nem csak azért, mert attól féltem, mi lesz velünk, ha kikerülünk a való életbe, hogyan álljuk meg ott a helyünket farkasként. Attól féltem, hogy el sem jutunk odáig, hogy egyikünk sem fog a falakon túlra jutni. Mindenképpen meg akartam próbálni, különben honnan tudhatjuk meg, mi fog történni, és ennél az állapotnál bármi jobb, de mégis… úgy éreztem, semmi értelme, nem fogunk előrébb jutni, és hogy mindenkit a halálba küldök. Persze az is igaz, hogy az ittlétünk olyan, mintha halottak lennénk, de ez más volt, mint az, hogy miattam haljanak meg.

Ahogy haladtunk vissza a padok felé, vetettem egy gyors pillantást a fogva tartóinkra. A betonfalak tetején álltak, fegyverekkel a kezükben, miközben fel-alá járkáltak és le sem vették rólunk a szemüket. Vajon sejtik, mit tervezünk? Vajon feltűnt nekik akármi is? Biztosan. Minden teliholdkor megpróbálnak megszökni néhányan, így ez nem újdonság számukra. De vajon tudják, hogy ezúttal mindenki benne lesz? És a vérhold? Mennyire vannak tisztában ezzel a jelenséggel?

Megráztam a fejem, majd amint odaértünk a törzshelyünkhöz, helyet foglaltunk Chanyeollal, ahol már Kris és Luhan is ült.

- Na? Mi a helyzet? – kérdeztem.

- Luhan kificamította a bokáját, szóval le kellett ülnünk – mondta Kris, miközben kedvtelenül megforgatta szemeit, de azért látni lehetett rajta, hogy aggódik az újoncért.

- Nem kellett volna, mert jól vagyok. Nézd! Már rendbe jött és nem is fáj! – emelte fel a levegőbe a lábát az említett, és megmozgatta egy kicsit. Kris egy gyors mozdulattal elkapta a bokáját, és erősen megszorította, mire Luhan fájdalmasan felkiáltott, és megütötte a mellette ülőt. – Idióta!

- Azt mondtad, nem fáj, én csak leteszteltem.

- Kapd be – fintorgott egyet, majd óvatosan letette a fájós lábát a földre.

- Jól van, nehogy egymásnak essetek! – szidtam meg őket jókedvűen. Jó volt látni, hogy ennyire egymásra találtak, holott teljesen ellentétek voltak. Luhan élénk volt, és vidám, kissé hiperaktív, aki folyton fecsegett, ellenben Kris elég csendes volt, és magának való, nehezen lehetett szóra bírni, és folyton ridegnek tűnt. Régóta ismertem Krist, és nekem is sok időbe telt, mire megkedvelt, de Luhannak ehhez egy hónap sem kellett. – Viszont most Krissel itt kell, hogy hagyjunk titeket pár percre, el kell még beszélgetnünk néhány farkassal. Meglesztek, ugye?

Mindketten bólintottak, bár Chanyeol eléggé ijedten nézett rám, de csak bátorítóan megszorítottam a vállát, és elsétáltunk. Aggódtam miatta, és mindenáron meg akartam őt védeni. Neki túl kell élnie, mert ő elvezethet ahhoz a lányhoz… és mert ő mégiscsak ember, nem lenne fair, ha farkasok közt kellene meghalnia.

Alig telhetett el tíz perc, amikor azt vettük észre, hogy egy kisebb csoport tömörült össze, és hangos kiáltások törtek utat a levegőben. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy mindez annál a padnál történt, ahol Chanyeolt és Luhant hagytuk.

Több sem kellett nekünk, Krissel egyből odarohantunk, remélve, nem a mieink keveredtek bajba. Sajnos tévedtünk. Chanyeol arcán egy hatalmas karmolás húzódott, melyből halványan csordogált a vér. Szegény srác teljesen megrémülve húzódott Luhan háta mögé, aki fogvicsorgatva védelmezte a mögötte álló fiút.

- Csak nem gondolod, hogy meg fogunk ijedni tőled… újonc? – kérdezte gunyorosan egy nagyobb darab srác, aki valószínűleg mindennek a felbujtója volt. Valahogy biztos voltam abban, hogy kipécézték őket maguknak, és beléjük kötöttek. Hogy mi okuk volt, azt nem tudtam, talán szimplán erőfitogtatás, vagy, mert egyszerűen jól esett nekik levezetni a feszültséget.

- Szerintem meg jobb lesz, ha eltűntök, mielőtt még darabokra szedlek titeket – válaszolt keményen a kis szöszi, ami igen viccesen festett, tekintve, hogy túlságosan is baba arca volt és alacsonyabb volt ellenfeleinél.

- Nem értem, mi bajod van. Csak meg akartuk ismerni azt a langaléta gyereket, mert őt még nem láttuk. Talán a pasid, hogy féltékeny vagy? – Ajkaira még nagyobb vigyor ült, és úgy mérte végig őket. Fel akarta bosszantani Luhant, azt akarta, hogy olyan ideges legyen, hogy rátámadjon.

- Ő nem a pasim, de nem engedem, hogy a közelébe menjetek! – morogta még mindig. Nyakán az erei kidagadtak, mellkasa fel-le liftezett a gyors levegővételtől. Izzadságcseppek gyöngyöződtek arcán, nedves haja csapzottan tapadt homlokához. – Egy utolsó esélyt adok: ha most elmentek, megkíméllek, de ha nem…

- Akkor mi lesz? Mit tudnál pont te tenni ellenünk? Olyan kis vézna vagy… - ingerelte továbbra is. Tényleg nevetséges volt a helyzet, de ők nem tudták azt, amit mi: hogy Luhan nem szedi a gyógyszereket, amik meggátolják abban, hogy átváltozzon. Tudtam, hogy Luhan azért ilyen bátor, mert azt tervezte, átváltozik, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Csak éppen ez két okból is veszélyes volt: egy, hogy nem tudtuk, mennyire tudja majd kezelni a farkas énjét; kettő, hogy ezzel lebukunk és lőttek a tervünknek.

- Luhan, hagyd a francba őket, nem éri meg… - lágyan megérintette Chanyeol a vállát, de Luhan csak lerázta magáról a kezét. – Kérlek… Luhan… - Chanyeol hiába próbálkozott, nem sokra ment vele. Egyrészt ilyenkor jobb, ha keményen bánik vele, ami lehetetlen volt, hisz ő maga totálisan be volt tojva. Másfelől Luhan már kezdte elveszíteni maga felett az uralmat, és a farkas énje ott rejtőzött a felszín alatt.

- Igaza van a barátodnak. Felesleges itt feszítened, hisz egy senki vagy. Tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetsz, hogy árthatsz nekem? Ugyan, kérlek… - kezdte volna, azonban belé fagytak a szavak, amikor tekintete találkozott Luhanéval.

Szemei ugyanis vérvörös színben pompáztak, és torkából rémisztő morgás tört elő. Ujjai, melyekkel combjába mart, először elfehéredtek, majd lassan szőr kezdte el őket beborítani. Hogy ezt mennyire vehette észre a bámészkodó tömeg, nem tudtam, mindenesetre Kris és én láttuk, és valószínűleg Chanyeol is, mert hirtelen Luhan elé ugrott, és egy hatalmasat lökött rajta hátrafelé. Ezzel nem lett volna baj, azonban Luhan ezt támadásnak vette, és ugyanúgy taszított rajta egyet, aminek következtében Chanyeol vagy öt métert repült a levegőben, mielőtt a földön landolt.

Krissel ekkor mi is végre átfurakodtuk magunkat a többieken, és közbeavatkoztunk. Én Luhant vettem kezelésbe, és egy jól irányzott mozdulattal a földre küldtem, majd ráültem csípőjére, és minden erőmmel azon voltam, hogy lefogjam. Luhan morgott és kapálódzott, de sokkal gyengébb volt nálam.

- Luhan, az istenért is, ha most átváltozol, akkor itt fogunk örökre megrohadni és esélyünk nem lesz arra, hogy megszökjünk! – morogtam én is a fülébe, ami szerencsére elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és lassan, de biztosan visszaszerezhesse az uralmát saját teste felett.

Amíg én Luhant csillapítottam, Kris a nagyobb darab srácot vette célba. A három jómadár közül a másik kettő pillanatok alatt hátat fordított, és elrohant, míg a „vezérük”, aki szította a tüzet Luhanban, állta Kris tekintetét. Noha ekkor már nem volt olyan nagy a szája, és szinte behódolt Krisnek, ő mégsem kímélte meg: egy jól irányzott mozdulattal eltörte a nyakát.

- A jó isten, te teljesen megőrültél, ember?! – kiáltottam rá dühösen, mire amaz csak vállat rántott.

- Most mi van? Úgyis túléli.

A nagy hangzavart és az összetömörülést a fogva tartóink is észrevették, akik egy ideig hagyták, hadd oldjuk meg mi a problémáinkat, ám amikor Kris eltörte a fazon nyakát, belé eresztettek pár golyót. Kris úgy esett össze, mintha csak egy zsák krumpli lenne.

- Kris! – üvöltöttem fel, majd Luhant otthagyva, barátomhoz futottam. – Jól vagy, haver?

- A picsába! Nem gondoltam volna, hogy ennyire tud ez fájni.

- Elmebeteg vagy – ráztam meg a fejem. – Mi a fene ütött beléd?

A tömeg lassan eloszlott körülöttünk, és véget vetettek a szabadságunknak. Elkezdtek mindenkit visszaterelni az épületbe.

- Azt hiszem… a régi Kris kezd visszatérni. A többiek hogy vannak?

- Luhannal minden oké – pillantottam hátra a vállam fölött, aki épp akkor ült fel, és tapogatta meg egész testét. Kissé kómásan festett, de rendben volt. – És azt hiszem, Chanyeol is… Hol a fenében van Chanyeol? – néztem szét az udvaron, de az említettet sehol sem találtam.