29. rész

~ 29. rész~

Baekhyun bocsánatkérően nézett rám, majd megfogva vállaimat, félreállított az útjából. Nem ellenkeztem. Hagytam, hadd menjen, hisz ha neki ez kell, akkor én nem tarthatom vissza. Ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Nem ismernem, nem vagyunk barátok, ő csak egy idegen, és nem mondhatom meg, mit tegyen. Ha ő így döntött, hát csinálja. Azért, mert én ezt nem nézem jó szemmel, nem fogja meggondolni magát.

Megfogta a kilincset, majd szélesre tárta az ablakot. A hűvös szellő erőteljesen áradt be, amitől egy pillanatra kirázott a hideg, és ösztönösen öleltem körbe magamat karjaimmal. Ezzel egyidejűleg nyílt ki a szobaajtó; előbb Chen lépett be immár nyugodtabb állapotban, mögötte pedig Sehun.

- Ugye nem megszökni készültél? – vonta kérdőre egyből Chen, ami határozottan alátámasztotta, hogy bizony már jól ismeri barátját.

- Mi? Nem, dehogyis! – eresztett meg egy mosolyt azonnal Baekhyun, majd egy gyors pillantást vetett rám, jelezve, el ne áruljam az igazat. Én csak megforgattam a szemem, és ráhagytam a dolgot. – Csak kinyitottam az ablakot, mert melegem van – felelte, majd leült az ágyra.

Chen sóhajtott egy nagyot, visszanyelve ezzel aggodalmát, majd Baekhyunhoz lépett és megölelte.

- Ne haragudj az előbbiért, nem akartam kiborulni, csak… tudod…

- Tudom. Hidd el, nekem is furcsa érzés téged viszont látni. Nem hittem volna, hogy akármelyik ismerősömet még látni fogom. Lemondtam arról, hogy valaha találkozom veled vagy bárkivel és most, hogy ez megtörtént… Mintha csak álmodnék. – mosolyodott el, majd elengedte a barna hajút, akin ezúttal látszott, hogy most már tényleg megnyugodott.

- Annyi mindent szeretnék mesélni, és annyi mindent meg kell beszélnünk. – Chen arcára mosoly kúszott, és öröm volt ezt a boldogságot nézni, de a tudat, hogy Baekhyunnak titkai vannak, és hogy nem akar mást, csak elmenni, már elkeserített. Nem mondom azt, hogy megjátszotta magát, mert tudtam, hogy mindennél jobban vissza akarja kapni a régi életét, de akkor sem volt őszinte az állítólagos legjobb barátjával.

- Lesz még erre időnk, ne aggódj, de előtte, ha nem gond, lezuhanyoznék – Sehunra pillantott, aki vette a lapot, és a szekrényhez lépve elő is kapott egy törölközőt.

- A fürdő jobbra van, a folyosó végén – mutatott az ajtó irányába.

- Kösz – bólintott egyet, majd már el is tűnt.

Tudtam, hogy Baekhyun csak időt akar nyerni, hogy kiokoskodja, mégis hogyan tudjon eltűnni újból. Ugyanakkor időt adott nekem is, hogy rájöjjek, mivel is tarthatnám vissza. A fürdőből szerencsére esélye sem volt arra, hogy megszökjön, így emiatt nem aggódtam.

- Ajaj, Baekhyunnak nem lesz mit felvennie – kezdett el hangosan gondolkodni Chen. – Sehun ruhái nem lesznek rá jó, mert túl nagyok, úgyhogy… haza kell mennem pár darabért. Sehun, hozd a kocsid és vigyél haza, most! – indult meg az ajtó felé, Sehun pedig először döbbenten nézett barátja után, majd szemforgatva felállt és követte.

- Még jó, hogy az én házamban vagyunk és te parancsolgatsz nekem… - jegyezte meg, majd mielőtt elhagyta volna a szobát, hozzátette: - Minseo, vigyázz a lakásra és el ne merd engedni ezt a Baekhyun gyereket! Egy fél óra és itt vagyunk.

Bólintottam egyet, majd amint meghallottam felzúgni a kocsi motorját, hátradőltem az ágyon és felsóhajtottam. A fürdőszobában egyenletesen zubogott a víz, én pedig tehetetlen voltam. Kivételesen nem azért, mert egy vad idegennel voltam egy vad idegen lakásban, hanem mert nem tudtam, mit mondhatnék Baekhyunnak. Szerettem volna tudni a titkát, és nem csak azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert tényleg szerettem volna neki segíteni. Látni, hogy min ment keresztül Chen, látni, ahogy a baráti köröm megtört, borzalmas érzés volt. Nem ismertem őket olyan régóta, de kellemes emlékeim voltak, ők hoztak színt az életembe, és bár ez az időszak nem tartott sokáig, hiányoltam azokat az időket. A nevetést, a sok ökörködést és egyáltalán azt, hogy boldogok voltunk.

Chanyeol eltűnt, de Baekhyun visszatért, és újból menni akart. Nem hagyhattam, mert… Baekhyunnak titkai voltak, és úgy éreztem, ez talán segíthetne megtalálni Chanyeolt.

A víz elállt a fürdőszobában, én pedig felpattantam, és leslattyogtam a földszintre. A kandalló tetején volt egy kép, melyen mi öten idétlenül vigyorogtunk. Valamelyik délután készülhetett, amikor pizzázni voltunk. Megfogtam, majd leültem a kanapéra és hosszasan eltöprengtem. Hiányoztak… rettenetesen. Eszembe jutott, hogy Kyungheeval régen beszéltem és ő nem is tud erről a dologról, hogy itt van Baekhyun. Ő vajon ismeri? El kellene mondanom neki? Aligha, így is ki van készülve teljesen. Arra gondoltam, hogy fel kellene hívnom őt, de ebben a helyzetben most nem tudtam volna.

- Ah, Minseo – Baekhyun sietős léptei vertek visszhangot, ahogy jött le a lépcsőn az emeletről. – Hallottam, hogy alig tíz perce elmentek kocsival a többiek, úgyhogy ha nem bánod, akkor én is lelépek. Tudom, nem kellene és tudom, ezt ellenzed, de mondtam, nincs más lehetőségem. Nem akarok senkit veszélybe sodorni és… - hadarta a szövegét, de amint észrevette, hogy nem is figyelek rá, abbahagyta és közelebb jött. – Minden oké?

- Persze, igen, menjél csak.

- Mi? Most komolyan? Meg sem akadályozol? – kérdezte döbbenten.

- Baekhyun, mégis mit kellene tennem? Mit mondjak, hogy ne szökj el és döntsd romba újból a legjobb barátod életét? Nem tudom, mi ez az egész, hogy mibe keveredtél bele, így nekem ez az egész úgy tűnik, mintha csak a saját érdekeidet néznéd és tökre leszarnád, mit teszel tönkre magad körül. Chen a legjobb barátod, három év után visszakapott téged, és nem elég, hogy most veszítette el Chanyeolt is, most te is itt hagynád őt újból? Ezt az egészet végignézni, ahogy ismételten összetörik, én… nem tudom, mit tegyek! – fakadtam ki, és vádlón néztem rá. Egyfelől haragudtam rá, másfelől pedig úgy gondoltam, nem menne el, ha nem lenne nyomós oka. De a helyzet, ez a tehetetlenség kezdett megőrjíteni. Ha most elmegy, mégis mit mondok Chennek?

- Mit mondtál, kit veszített el?

- Igazán jó fej vagy, ha csak ennyi maradt meg abból, amit az előbb mondtam… - forgattam meg szemeim, majd kissé dühösen hátat fordítottam neki, és újból a fényképet kezdtem el bámulni.

Baekhyun nem válaszolt, csak mellém lépett, majd kikapta a kezemből a fotót és alaposan szemügyre vette.

- Hé! Mit csinálsz? Add vissza! - nyújtózkodtam két kézzel utána, de ülve nem sok esélyem volt, így végül feladtam.

- Erről a Chanyeolról beszéltél, aki a képen van? – Nem tudtam mire vélni Baekhyun hirtelen támadt idegességét és aggodalmát.

- Igen, róla. Miért? – egy pillanat alatt lenyugodtam, és érdeklődve tekintettem rá.

- Chanyeol… - suttogta maga elé, miközben végigsimított ujjával a képen, majd mintha csak egy zsák krumpli lenne, lehuppant mellém a kanapéra. Baekhyun összetörtnek látszott, és kissé összezavart ezzel a hirtelen hangulatváltozásával.

- Ismered őt?

- Viccelsz? Osztálytársak voltunk a gimiben és folyton együtt lógtunk.

- Óh, igaz is, erről már meséltek tegnap.

- Mi történt vele?

- Nem tudom. Egyik napról a másikra eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. A rendőrség azt mondta, elrabolhatták, de én ezt alig hiszem el.

- Mikor történt ez?

- Valamikor kedden délután.

- A rendőröknek igaza van. Elrabolták. Csak nem azért, hogy eladják a szerveit, mint ahogy azt sokan gondolnák.

- Hát? Baekhyun, te tudsz valamit, amit én nem?

- Többet, mint hinnéd. Tudom, hol van Chanyeol és tudom, mit akarnak vele, és azt is tudom, hogy ha meg akarjuk menteni, akkor nem maradt sok időnk, viszont semmi esélyünk kiszabadítani, vagyis fogalmam sincs, mit kellene tenni. Aish! – túrt bele idegesen a hajába, majd fejét ölébe hajtotta, és nagyokat sóhajtozott.

- Nem lehetne úgy, hogy ezt én is értsem? – kérdeztem, de válasz nem érkezett. – Baekhyun… azt hiszem, ez a helyzet mindent megváltoztat. Nem gondolod, hogy jobb lenne mégis beavatnod a titkaidba? Egyrészt, mert neked is könnyebb lenne, másrészt van egy olyan érzésem, hogy azzal, hogy Chanyeol eltűnt, belekeveredtünk valami olyanba, amibe nem kellett volna. Talán pont abba, amibe te is benne vagy. Vagy javíts ki, ha tévedek.

- Nem, teljesen igazad van – válaszolt percekkel később, miközben kiegyenesedett. Kényelembe helyezte magát a kanapén, és felém fordult. – Tényleg tudni akarod, amit tudok? Mert ha elmondom, nem lesz visszaút.

- Igen, tudni akarom. – feleltem kis habozás után. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem, de neki sem lehetett könnyű megbirkózni ezzel a titokkal.

- Rendben. Igazából most is úgy gondolom, nem szabadna elmondanom, de… mivel ismered Chanyeolt, talán jogod van tudni róla. Elmondok neked valamit, de nem garantálom, hogy meg fogod érteni. Sőt, egyenesen hülyének fogsz néz, ki fogsz nevetni, őrültnek fogsz hinni, és valószínűleg utána te magad fogod azt mondani, hogy tűnjek el, de akkor is ez az igazság. – nézett egyenesen a szemeimbe, de még így is tisztán láttam a bizonytalanságot bennük. Össze volt zavarodva, fogalma sem volt arról, mi helyes és mi nem. Csak azt tudta, hogy ami nyomasztja, szeretné valakivel megosztani, ám az ezzel járó következmények éppolyan félelmet keltőek voltak, mint maga a titok.

- Jó, mondjad, ki vele!

- Hát jó… - újból rám nézett, olyan áthatóan és élesen, hogy úgy tűnt, mintha a gondolataimba akarna látni, de lehet, hogy egyszerűen csak azt játszotta le fejben, mit fogok reagálni a mondandójára. Kíváncsi voltam, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy így végigmért, és rettenetesen féltem, mit fog mondani, de igyekeztem minden érzésemet elnyomni magamban. Most Baekhyunnak volt szüksége támaszra, és bárhogyan is éreztem, azt akartam, hogy tudja, rám számíthat. Még így is, hogy nem ismer.

Lesütötte szemeit, majd ujjait tördelve nyögte ki a következő két szót:

- Farkas vagyok.

- Öhm… - ennyit tudtam hirtelenjében válaszolni. Nem csak azért, mert tényleg nevetségesen hangzott, amit mondott, hanem mert ez a két szó önmagában nem mondott sokat. – Bővebben?

- Farkas vagyok, aki minden teliholdkor átváltozik, és bundát növeszt, ha úgy tartja kedve, mint a legtöbb filmben, csak éppen nem vagyok annyira vérszomjas és csúnya. Vagy hát ez utóbbiról nem tudok nyilatkozni, mert nem láttam magamat, de még nem téptem szét egy emberi lényt se.

- Aha. – megköszörültem a torkomat, majd kicsit mozgolódtam a helyemen, miközben igyekeztem teljesen komolyan hozzáállni ehhez a dologhoz. Elég hihetetlennek hangzott, elvégre is, az emberrel nem közölnek ilyet mindennap. - Szóval most azt mondod, hogy ezt higgyem el? Nos… ugye tudod, hogy ez még mindig nem elég? Miért is vagy te farkas, hogyan is lettél az?

Baekhyun felsóhajtott, és még mindig kerülve a tekintetem, válaszolt:

- Röviden annyi, hogy van egy hely, ahol kísérleteznek az embereken, mint ahogy ezt már említettem korábban. Ezen a helyen farkasokat gyártanak belőlünk. Valamilyen szerekkel megváltoztatják a génjeinket, mindössze néhány hét leforgása alatt. Sokan meghalnak, mert a szervezetük nem bírja elviselni ezt a változást, de ugyanakkor rengetegen vannak, akik túlélték és mindennap kínokat élnek át. Akad olyan, aki már hét éve is azon a nyomorult helyen van.

- És… mire fel ez az egész?

- Nem tudom. Senki nem tudja. Ahogy azt sem, kik csinálják ezt velünk. Nagyon óvatosak és figyelmesek, mindig maszkban járnak, hogy véletlenül se láthassuk őket. Soha nem egy ember vesz minket körül, pont azért, mert ha szökni akarnánk, legyen, aki le tudjon fogni minket. Vagy ha nagyon elvadul a helyzet, akkor lepuffantsanak. Be vagyunk kamerázva mindenhol, kivéve a celláinkban.

- Oké… Szóval azt mondod, hogy van egy hely, ahol emberekből farkasokat gyártanak, és nem tudni, miért.

- Igen.

- Ez elég… hogy is mondjam…

- Hihetetlen? Hülyeség? Igen, annak hangzik, de így van. Szerinted miért nem mondtam el? Ki hinné el? Ki segítene nekem? Azt hinnék, megőrültem és bezárnának. Több százan vannak ott, köztük Chanyeol is, akire ugyanez a sors vár. Pontosan tudom, hogy ez mennyire idétlenül hangzik, de szerinted miért akartam eltűnni? Mert így nem élhetek emberek között. Nem szabadna itt lennem, a nyomomban vannak, el akarnak kapni, mert ha ez kitudódik, akkor… akkor… Persze, senki nem hinne nekem, de miért kockáztassanak? Ha megtalálnak, megölnek. Nem csak engem, hanem mindenkit, akivel érintkeztem. Azok, akik oda bekerülnek, megölik a családjukat. Nem tudom, hogy minden esetben-e, de a legtöbbször igen. Azt hiszem, az én szüleim is hallottak.

- Najó, Baekhyun, ez így eléggé zavaros, de tényleg. – felemeltem a kezem, ezzel jelezve, hogy várjon egy pillanatot, mert fel is kell fognom a mondanivalóját. – Tudod te, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy rosszul megírt könyv? Ez olyan, mintha csak most találnád ki. Oké, azt még aláírom, hogy vannak olyan helyek, ahol embereken kísérleteznek titokban, na de farkasok? Meg… semmit sem tudsz az elrablókról, és ez kicsit olyan, mintha azért nem tudnád, mert nem tudtál mit kitalálni.

- Tudom, Minseo, hogy ez mekkora hülyeség, de mit sem változtat a tényen. Három éve vagyok ott, három évem azzal ment el, hogy ültem néhány másik farkassal egy cellában, és időnként kiengedtek minket az udvarra. Különben meg nap, mint nap addig kínoztak minket, amíg el nem ájultunk és vért nem köptünk. Kiszolgáltatott állapotban vagyunk, egy perce sem engedik meg, hogy józanul gondolkodjunk.

- És neked mindezek ellenére mégis sikerült megszöknöd?

- Igen. Rengetegen próbálnak elmenekülni, minden teliholdkor tucatnyian megpróbálják, de mindenkit lelőnek. Nekem sikerült megszöknöm, mert egy ismerősöm hátulról fedezett. Hogy mázli volt-e, vagy tényleg azt akarták, hogy megszökjek, nem tudom, de itt vagyok, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ki akarom őket szabadítani, de ki hinne nekem? Látod? Elmondtam neked, és teljesen idiótának nézel. Mégis ki tudna nekem segíteni, hogyan jussak vissza? Nem szólhatok a rendőrségnek, nincs senki, aki támogatna, aki elhinné ezt az egészet, és együttes erővel bosszút tudnánk állni. Nincs annyi ember, amennyi elég lenne őket legyőzni.

- Igazad van, nem vagyunk elegen. De én itt vagyok, és hiszek neked.

- Meg én is.

Hirtelen ugrottam fel a kanapéról, amint meghallottam a két ismeretlen hangot a hátam mögül. Mégis kik vannak itt, és hogy jutottak be? Az idegességem azonban nem tartott sokáig, amikor is Baekhyun feléjük nézett, és a nevükön szólította őket:

- Kai? Lay?