~
33. rész~
El se akartam
hinni, mit is mondtam. Én tényleg beismertem, hogy hiszek a farkasokban, hiszek
a létezésükben, és hogy amit meséltek, az minden igaz. Tényleg őrültségnek
hangzott, de még őrültebbnek tűnt ezt elfogadni. Mégis… nem tehettem mást.
Honnan tudhatnám, hogy nincs igazuk, ha sosem bizonyították az ellenkezőjét? A
farkasokat, vámpírokat, és minden természetfeletti lényt csak a mítoszokból, a
könyvekből ismerhettük, de soha nem tudtuk, valójában léteznek-e, és most itt
volt az élő példa, hogy ezek nem kitalációk.
A kérdésem után
hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén a nappaliban,
majd ezt a csöndet végül Kai törte meg:
- Hogy hogyan
tovább? Nos… először is kell egy hely, ahol meghúzódhatunk. Nincs lakásunk, se
pénzünk, se semmink, így amíg ki nem találjuk, hogyan tovább, el kell
rejtőznünk.
- Maradhatunk
itt, nem? – kérdezte Lay, miközben rám nézett, de csak megráztam a fejem.
- Nem,
semmiképpen sem. Sehun azt sem tudja, kik vagytok, és hiába halál laza srác, és
ismerkedik új arcokkal, akkor sem lehetséges. Neki családja van, szülei és
testvérei, így esélytelen, hogy itt maradjatok.
- Igen, ebben
igazad van – értett egyet velem Baekhyun. – És mi van Chennel? Ugyanott laknak,
mint eddig, nem? Ha így van, akkor jó nagy házuk van, ott simán ellenénk.
- Ez igaz, de
Chen szüleire és a környékbeliekre nem gondolsz? Rólad pletykálnának, ha három
év után a semmiből csak így visszatérnél, és mivel a nyomodban vannak, ott
fognak először keresni. Arról nem beszélve, hogy se Sehun, se Chen nem tudja,
mik vagytok. Jut eszembe, nekik elmondjátok?
- Öhm… azt
hiszem… talán egy kicsit később. Egyelőre elég, hogy te elhitted mindezt.
- És hozzád?
Hozzád nem mehetünk? – vetette fel az ötletet Kai.
- Isten ments,
hozzám biztosan nem. Egyfelől mert nincs akkora lakásunk, másrészt Nagymamám
szívrohamot kapna, ha három vad idegen sráccal állítanék be, hogy mától velük
élnek. Harmadrészt pedig Chanyeol a szomszédom, akit nemrég raboltak el, a
rendőrség pedig még mindig keresi a tettest, és ha ti most beállítotok hozzám,
könnyen gyanúba keveredhettek.
- De talán pont
ezért mehetnénk hozzád, mert ott ez történt most, és így nem keresnének minket.
Ahol egyszer már voltak, oda csak nem mennek vissza, nem?
- Nem, nem,
egyelőre még nem jöhettek. Talán egy-két hét múlva igen, de most még túl friss
minden, a rendőrök megállás nélkül járőröznek, és így túl kockázatos.
- Akkor mégis mit
tanácsolsz, hová menjünk?
- Talán…
Kyungheehoz. Ő Chanyeol barátnője, bár nem hiszem, hogy neki most az tenne jót,
ha három idegen srác költözne be hozzájuk. Miért nem maradtok az erdőben?
Farkasok vagytok, vagy nem? – gondolkodtam hangosan.
- Ezt te sem
kérdezted komolyan, ugye? – nézett rám Baekhyun egyik szemöldökét felvonva.
- Jó, oké,
persze, hogy nem.
- Akkor az
eddigi legjobb még mindig a ti lakásotok.
- Nem, srácok,
akkor sem. Nem állíthatok haza mindhármatokkal, mert az túl sok lenne és eléggé
gyanús. Muszáj… szétválnotok.
- Szétválni? Úgy
érted, ne maradjunk egy helyen, hanem menjünk három különböző helyre? Az nem
veszélyes? – nyújtóztatta ki a lábait Lay.
- Hát… nem tudom
– dőltem hátra a kanapén, majd felhúztam a lábaimat, és törökülésbe ültem. – Ha
egy helyen maradtok, és rátok találnak, akkor mindegyikőtöknek annyi. Ha
szétváltok, akkor már kevesebb az esély, arról nem beszélve, hogy Layt és Kait
nem biztos, hogy keresik. Róluk azt tudják, hogy meghaltak, és ki tudja, azóta
kiderült-e, hogy az egész csak egy álca volt. Ebből a szempontból pedig nektek
biztonságosabb, ha nem maradtok együtt.
- Ez eddig
rendben van, de hogyan tartjuk a kapcsolatot? Minden nap találkoznunk kell, és
nem túl kockázatos minden nap kimozdulni otthonról? – most Kai volt az, aki
kérdezett.
- Emberek között
nem támadnak meg a nyílt utcán titeket, nem?
- Hidd el,
vannak olyan okosak és fejlettek, hogy úgy kapnak el minket, hogy ebből senki
nem észlel semmit – mondta Baekhyun.
- Hmm… Csak mert
arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ti is beiratkoznátok egyetemre oda, ahová mi
járunk? Ott egy helyen lennétek, emberek között, és nehezen találnának meg
titeket. Így nem kellene annyit mozgolódni, és olyan lenne, mintha ti is diákok
lennétek. Mert nem hiszem, hogy az arcotokra emlékeznének, legalábbis
Baekhyunét leszámítva. Vagy nagy hülyeséget mondtam? – soroltam az ötleteimet.
- Nem, igazából
nekem tetszik, amit mondasz, és biztonságosnak tűnik, de… ugye nem kell órákra
bejárnunk és tanulnunk? – fintorodott el Kai, mire Lay rácsapott a karjára,
majd ő kezdett el beszélni.
- Idióta. Engem
az érdekel, hogy személyazonosságot honnan szerzünk? Mert ugye a régieket nem
használhatjuk, hisz eltűntnek nyilvánítottak minket, hacsak nem halottnak,
újakat szerezni meg honnan fogunk? Gondolom, te sem ismersz ilyen rosszfiúkat,
ugye?
- Igen, ebben
igazad van, de nem szó szerint értettem, hogy iratkozzatok be, hanem csak simán
gyertek be. Annyi diák között senkinek nem fog feltűnni, hogy ti nem is ebbe az
iskolába jártok, és hogy órákon nem jelentek meg. És természetesen tanulnotok
sem kell – néztem Kaira, aki elégedetten sóhajtott fel.
- Rendben, erre
még szerintem térjünk vissza később – pillantott a falon lévő órára Baekhyun,
majd ismét ránk. – Ki kihez fog menni? Lassan visszaér Sehun és Chen, ezt pedig
jó lenne mielőbb letisztázni.
- Szerintem én
maradok itt Sehunnál. Bár nem ismerem, de a lakásból és a cuccaiból ítélve
szerintem hasonló a stílusunk, jól ki fogok jönni vele – csapott le a
lehetőségre Kai.
- Rendben. Én
pedig megyek akkor Chenhez, elvégre is Baekhyunnak az túl veszélyes lenne –
vette át a szót Lay.
- Oké, én is így
gondoltam. – helyeselt Baekhyun.
- De meddig
terveztek nálunk lakni? Mert egy-két hét még belefér, de hónapokig nem lehet
ezt játszani.
- Jogos a
feltételezés, de haladjunk szerintem csak kis lépésekben. Először örüljünk
annak, hogy még életben vagyunk, és hogy meg tudtuk oldani, hol szállásoljuk el
magunkat. Holnap pedig térjünk vissza erre a témára és nekiállhatunk az
ötletelésnek, mégis hogyan szabadítsuk ki a többieket.
- Rendben,
egyetértek – álltam fel a kanapéról, és hallottam, hogy ebben a pillanatban
megérkeztek Sehunék. – De ugye tudjátok, hogyha maradni akartok a srácoknál,
azt is el kell mondanotok, kik vagytok, és mit akartok?
A fiúk egyszerre
néztek össze, és fél másodpercig csendben maradtak, végül felsóhajtottak.
- Igen, igazad
van, ha velük akarunk maradni, akkor nekik is ki kell tálalnunk. Még az is
lehet, tudnak majd segíteni nekünk.
Ebben a
pillanatban lépett be Sehun és Chen, akik meglepődtek a két új vendég láttán. Bocsánatot
kértem tőlük, amiért beengedtem őket úgy, hogy nem is az én lakásom volt, de
nem haragudtak meg érte. Aztán átadtam a terepet a három jó madárnak, hogy őket
is meggyőzzék a valós énjükről.
Zúgott a fejem
ennyi információtól és rettenetesen kimerültem. Lassan dél felé közeledett, én
meg arra gondoltam, hogy ma szépen ellógtuk az iskolát mindannyian, és még
Nagyit sem informáltam arról, hol vagyok, mi van velem. Hiába hagytam neki
üzenetet, tudtam, hogy aggódik, és hamarosan jelentkeznem is kell, hogy
megnyugodjon.
Alig hittem el,
hogy Baekhyunék meggyőztek arról, mik is valójában, és hogy most éppen a
többieknek akarták ezt bebizonyítani. Ahhoz képest, hogy az éjszaka még úgy
volt, hogy veszélyes ennek az információnak a birtokában lenni, most már hárman
tudtunk róla. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire meg tud változni
az ember gondolkodásmódja, és milyen hamar tud döntést hozni.
Kezdetben Chen
és Sehun is viccnek vette az egészet, és képtelenek voltak elhinni a
hallottakat. Én csak ültem mellettük, és bólogattam, hogy már pedig igazuk van.
Nekem könnyebb volt elhinnem, hisz olvastam könyveket, láttam filmeket, és
sosem mondtam azt, hogy mindezt csak mese. Sosem bizonyították, hogy nincsenek
természetfeletti lények, így elkönyveltem magamban, hogy akár még lehetnek is
és tessék. Ez a felfogás most jól jött.
Mindenesetre
néhány órával később, mikor már három óra felé járt az idő, végül sikeresen
megadták magukat. Ezután röviden vázoltuk a tervünket, és hiába nézett minket
Chen és Sehun is tiszta idiótának, tudtam, hogy néhány nap múlva már nem fog
meginogni a hitük. Kezdetben nehéz hinni, főleg, ha nem mindennapi dolgokról
van szó, de az idő múlásával akaratlanul is érdeklődni és segíteni fognak, és
akkor már nincs visszaút.
Ezután a nehéz
és eseménydús nap után Baekhyunnal indultam haza, míg Lay Chennel tartott, Kai
pedig maradt Sehunnál a megbeszéltek szerint. Fogalmam sem volt, mi fog ezután
történni, és hogy mennyire vagyunk veszélyben. Talán meg sem érjük a holnapot.
Talán, mire hazaérek, Nagyi már halott lesz. Az is lehet, hogy hamarosan kapom
a telefonhívást, hogy Chenék meghaltak. Ki tudja? Most már semmi sem volt
biztos.
És magamra sem
ismertem rá. Arra büszke voltam, hogy egy ilyen helyzetben képes voltam
viszonylag tisztán gondolkodni, és segíteni a fiúkon, de hogy mindez szokatlan
volt tőlem, az is biztos. Nemrég még a saját kis elcseszett világomban éltem,
elzárva a külvilágtól, nem voltak barátaim, és elvörösödtem, ha csak valaki
megszólított. Most pedig teljesen lazán beszélgettem vad idegenekkel, egyre
több embert – vagy inkább farkast – ismertem meg, és sokkal többet tudtam a
világról és a benne zajló kísérletezésekről, mint bárki más a környezetemben.
Mindezt természetesen alig pár nap történése alatt.
Mégis mi ez, ha
nem fejlődés és őrület egyszerre?
Az életem
gyökeresen megváltozott, és olyan irányba indultam el, amiről nem tudtam, merre
tart, és hogy hol lesz a vége – már ha vége lesz valaha. És bármennyire is tűnt
veszélyesnek és ijesztőnek, én mégsem féltem – most először éreztem azt, hogy
igazán élek.