33. rész

~ 33. rész~

El se akartam hinni, mit is mondtam. Én tényleg beismertem, hogy hiszek a farkasokban, hiszek a létezésükben, és hogy amit meséltek, az minden igaz. Tényleg őrültségnek hangzott, de még őrültebbnek tűnt ezt elfogadni. Mégis… nem tehettem mást. Honnan tudhatnám, hogy nincs igazuk, ha sosem bizonyították az ellenkezőjét? A farkasokat, vámpírokat, és minden természetfeletti lényt csak a mítoszokból, a könyvekből ismerhettük, de soha nem tudtuk, valójában léteznek-e, és most itt volt az élő példa, hogy ezek nem kitalációk.

A kérdésem után hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén a nappaliban, majd ezt a csöndet végül Kai törte meg:

- Hogy hogyan tovább? Nos… először is kell egy hely, ahol meghúzódhatunk. Nincs lakásunk, se pénzünk, se semmink, így amíg ki nem találjuk, hogyan tovább, el kell rejtőznünk.

- Maradhatunk itt, nem? – kérdezte Lay, miközben rám nézett, de csak megráztam a fejem.

- Nem, semmiképpen sem. Sehun azt sem tudja, kik vagytok, és hiába halál laza srác, és ismerkedik új arcokkal, akkor sem lehetséges. Neki családja van, szülei és testvérei, így esélytelen, hogy itt maradjatok.

- Igen, ebben igazad van – értett egyet velem Baekhyun. – És mi van Chennel? Ugyanott laknak, mint eddig, nem? Ha így van, akkor jó nagy házuk van, ott simán ellenénk.

- Ez igaz, de Chen szüleire és a környékbeliekre nem gondolsz? Rólad pletykálnának, ha három év után a semmiből csak így visszatérnél, és mivel a nyomodban vannak, ott fognak először keresni. Arról nem beszélve, hogy se Sehun, se Chen nem tudja, mik vagytok. Jut eszembe, nekik elmondjátok?

- Öhm… azt hiszem… talán egy kicsit később. Egyelőre elég, hogy te elhitted mindezt.

- És hozzád? Hozzád nem mehetünk? – vetette fel az ötletet Kai.

- Isten ments, hozzám biztosan nem. Egyfelől mert nincs akkora lakásunk, másrészt Nagymamám szívrohamot kapna, ha három vad idegen sráccal állítanék be, hogy mától velük élnek. Harmadrészt pedig Chanyeol a szomszédom, akit nemrég raboltak el, a rendőrség pedig még mindig keresi a tettest, és ha ti most beállítotok hozzám, könnyen gyanúba keveredhettek.

- De talán pont ezért mehetnénk hozzád, mert ott ez történt most, és így nem keresnének minket. Ahol egyszer már voltak, oda csak nem mennek vissza, nem?

- Nem, nem, egyelőre még nem jöhettek. Talán egy-két hét múlva igen, de most még túl friss minden, a rendőrök megállás nélkül járőröznek, és így túl kockázatos.

- Akkor mégis mit tanácsolsz, hová menjünk?

- Talán… Kyungheehoz. Ő Chanyeol barátnője, bár nem hiszem, hogy neki most az tenne jót, ha három idegen srác költözne be hozzájuk. Miért nem maradtok az erdőben? Farkasok vagytok, vagy nem? – gondolkodtam hangosan.

- Ezt te sem kérdezted komolyan, ugye? – nézett rám Baekhyun egyik szemöldökét felvonva.

- Jó, oké, persze, hogy nem.

- Akkor az eddigi legjobb még mindig a ti lakásotok.

- Nem, srácok, akkor sem. Nem állíthatok haza mindhármatokkal, mert az túl sok lenne és eléggé gyanús. Muszáj… szétválnotok.

- Szétválni? Úgy érted, ne maradjunk egy helyen, hanem menjünk három különböző helyre? Az nem veszélyes? – nyújtóztatta ki a lábait Lay.

- Hát… nem tudom – dőltem hátra a kanapén, majd felhúztam a lábaimat, és törökülésbe ültem. – Ha egy helyen maradtok, és rátok találnak, akkor mindegyikőtöknek annyi. Ha szétváltok, akkor már kevesebb az esély, arról nem beszélve, hogy Layt és Kait nem biztos, hogy keresik. Róluk azt tudják, hogy meghaltak, és ki tudja, azóta kiderült-e, hogy az egész csak egy álca volt. Ebből a szempontból pedig nektek biztonságosabb, ha nem maradtok együtt.

- Ez eddig rendben van, de hogyan tartjuk a kapcsolatot? Minden nap találkoznunk kell, és nem túl kockázatos minden nap kimozdulni otthonról? – most Kai volt az, aki kérdezett.

- Emberek között nem támadnak meg a nyílt utcán titeket, nem?

- Hidd el, vannak olyan okosak és fejlettek, hogy úgy kapnak el minket, hogy ebből senki nem észlel semmit – mondta Baekhyun.

- Hmm… Csak mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ti is beiratkoznátok egyetemre oda, ahová mi járunk? Ott egy helyen lennétek, emberek között, és nehezen találnának meg titeket. Így nem kellene annyit mozgolódni, és olyan lenne, mintha ti is diákok lennétek. Mert nem hiszem, hogy az arcotokra emlékeznének, legalábbis Baekhyunét leszámítva. Vagy nagy hülyeséget mondtam? – soroltam az ötleteimet.

- Nem, igazából nekem tetszik, amit mondasz, és biztonságosnak tűnik, de… ugye nem kell órákra bejárnunk és tanulnunk? – fintorodott el Kai, mire Lay rácsapott a karjára, majd ő kezdett el beszélni.

- Idióta. Engem az érdekel, hogy személyazonosságot honnan szerzünk? Mert ugye a régieket nem használhatjuk, hisz eltűntnek nyilvánítottak minket, hacsak nem halottnak, újakat szerezni meg honnan fogunk? Gondolom, te sem ismersz ilyen rosszfiúkat, ugye?

- Igen, ebben igazad van, de nem szó szerint értettem, hogy iratkozzatok be, hanem csak simán gyertek be. Annyi diák között senkinek nem fog feltűnni, hogy ti nem is ebbe az iskolába jártok, és hogy órákon nem jelentek meg. És természetesen tanulnotok sem kell – néztem Kaira, aki elégedetten sóhajtott fel.

- Rendben, erre még szerintem térjünk vissza később – pillantott a falon lévő órára Baekhyun, majd ismét ránk. – Ki kihez fog menni? Lassan visszaér Sehun és Chen, ezt pedig jó lenne mielőbb letisztázni.

- Szerintem én maradok itt Sehunnál. Bár nem ismerem, de a lakásból és a cuccaiból ítélve szerintem hasonló a stílusunk, jól ki fogok jönni vele – csapott le a lehetőségre Kai.

- Rendben. Én pedig megyek akkor Chenhez, elvégre is Baekhyunnak az túl veszélyes lenne – vette át a szót Lay.

- Oké, én is így gondoltam. – helyeselt Baekhyun.

- De meddig terveztek nálunk lakni? Mert egy-két hét még belefér, de hónapokig nem lehet ezt játszani.

- Jogos a feltételezés, de haladjunk szerintem csak kis lépésekben. Először örüljünk annak, hogy még életben vagyunk, és hogy meg tudtuk oldani, hol szállásoljuk el magunkat. Holnap pedig térjünk vissza erre a témára és nekiállhatunk az ötletelésnek, mégis hogyan szabadítsuk ki a többieket.

- Rendben, egyetértek – álltam fel a kanapéról, és hallottam, hogy ebben a pillanatban megérkeztek Sehunék. – De ugye tudjátok, hogyha maradni akartok a srácoknál, azt is el kell mondanotok, kik vagytok, és mit akartok?

A fiúk egyszerre néztek össze, és fél másodpercig csendben maradtak, végül felsóhajtottak.

- Igen, igazad van, ha velük akarunk maradni, akkor nekik is ki kell tálalnunk. Még az is lehet, tudnak majd segíteni nekünk.

Ebben a pillanatban lépett be Sehun és Chen, akik meglepődtek a két új vendég láttán. Bocsánatot kértem tőlük, amiért beengedtem őket úgy, hogy nem is az én lakásom volt, de nem haragudtak meg érte. Aztán átadtam a terepet a három jó madárnak, hogy őket is meggyőzzék a valós énjükről.

Zúgott a fejem ennyi információtól és rettenetesen kimerültem. Lassan dél felé közeledett, én meg arra gondoltam, hogy ma szépen ellógtuk az iskolát mindannyian, és még Nagyit sem informáltam arról, hol vagyok, mi van velem. Hiába hagytam neki üzenetet, tudtam, hogy aggódik, és hamarosan jelentkeznem is kell, hogy megnyugodjon.

Alig hittem el, hogy Baekhyunék meggyőztek arról, mik is valójában, és hogy most éppen a többieknek akarták ezt bebizonyítani. Ahhoz képest, hogy az éjszaka még úgy volt, hogy veszélyes ennek az információnak a birtokában lenni, most már hárman tudtunk róla. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire meg tud változni az ember gondolkodásmódja, és milyen hamar tud döntést hozni.

Kezdetben Chen és Sehun is viccnek vette az egészet, és képtelenek voltak elhinni a hallottakat. Én csak ültem mellettük, és bólogattam, hogy már pedig igazuk van. Nekem könnyebb volt elhinnem, hisz olvastam könyveket, láttam filmeket, és sosem mondtam azt, hogy mindezt csak mese. Sosem bizonyították, hogy nincsenek természetfeletti lények, így elkönyveltem magamban, hogy akár még lehetnek is és tessék. Ez a felfogás most jól jött.

Mindenesetre néhány órával később, mikor már három óra felé járt az idő, végül sikeresen megadták magukat. Ezután röviden vázoltuk a tervünket, és hiába nézett minket Chen és Sehun is tiszta idiótának, tudtam, hogy néhány nap múlva már nem fog meginogni a hitük. Kezdetben nehéz hinni, főleg, ha nem mindennapi dolgokról van szó, de az idő múlásával akaratlanul is érdeklődni és segíteni fognak, és akkor már nincs visszaút.

Ezután a nehéz és eseménydús nap után Baekhyunnal indultam haza, míg Lay Chennel tartott, Kai pedig maradt Sehunnál a megbeszéltek szerint. Fogalmam sem volt, mi fog ezután történni, és hogy mennyire vagyunk veszélyben. Talán meg sem érjük a holnapot. Talán, mire hazaérek, Nagyi már halott lesz. Az is lehet, hogy hamarosan kapom a telefonhívást, hogy Chenék meghaltak. Ki tudja? Most már semmi sem volt biztos.

És magamra sem ismertem rá. Arra büszke voltam, hogy egy ilyen helyzetben képes voltam viszonylag tisztán gondolkodni, és segíteni a fiúkon, de hogy mindez szokatlan volt tőlem, az is biztos. Nemrég még a saját kis elcseszett világomban éltem, elzárva a külvilágtól, nem voltak barátaim, és elvörösödtem, ha csak valaki megszólított. Most pedig teljesen lazán beszélgettem vad idegenekkel, egyre több embert – vagy inkább farkast – ismertem meg, és sokkal többet tudtam a világról és a benne zajló kísérletezésekről, mint bárki más a környezetemben. Mindezt természetesen alig pár nap történése alatt.

Mégis mi ez, ha nem fejlődés és őrület egyszerre?

Az életem gyökeresen megváltozott, és olyan irányba indultam el, amiről nem tudtam, merre tart, és hogy hol lesz a vége – már ha vége lesz valaha. És bármennyire is tűnt veszélyesnek és ijesztőnek, én mégsem féltem – most először éreztem azt, hogy igazán élek.