32. rész

~ 32. rész~

Felálltam Kris mellől, és a tömeget pásztáztam, de mindhiába. Lassan mindenkit visszatereltek a saját börtönébe, csak mi ketten maradtunk ott, és néhány őr, akik fegyvereiket ránk szegezve közeledtek. Automatikusan magam elé emeltem kezeim, jelezve, nem szándékozok támadni, majd Krisre néztem.

- Jól vagy, haver? – kérdeztem, mire nagyot nyögve bólintott. Arcán látszott, mennyire szenved, de ez nem tartott sokáig: ujjaival belenyúlt a sebeibe, és gyors mozdulatokkal kiszedte a golyókat, összesen négy darabot. – Fel tudsz állni?

- Aha – húzta maga alá lábait, miközben kezeivel felnyomta magát. Odanyújtottam bal karomat, hogy kapaszkodjon meg, ezzel segítve, hogy mielőbb talpra álljon, majd ő maga is feltartotta a kezeit.

- Mozgás! – lökött meg minket az egyik őr, miután mindhárman odaértek hozzánk, és meggyőződtek arról, hogy Kris jól van, és mi nem akarjuk őket bántani.

A cellaajtónk nagyot csapódva zárult be utánunk, majd ismét megcsörrent a kulcs, a léptek elhalványultak, és csak a néma csend maradt.

- Hol van Chanyeol? – érdeklődött idegesen Luhan, mire csak vállat rántottunk.

- Bárhol is, de reméljük, hogy még él – válaszolta Kris, és leült a földre, hátát neki támasztva a hideg falnak. Lehunyta szemeit és nagyokat lélegzett; hiába nem voltak már a testében golyók, és hiába gyógyultak be a sebek, a fájdalom még hosszú ideig ott marad.

- Viszont te teljesen megvesztél! – fordultam Luhan felé, aki hátrébb húzódott, és a fejét leszegve pásztázta a talajt. Tudtam, hogy bánja, amit tett, de dühös voltam és ki akartam adni magamból. – Tudod te, hogy mit tettél? Hogy miattad majdnem fuccsba ment a tervünk és hogy majdnem megöletted saját magad és Chanyeolt is?

- Én… én nem akartam, én csak… meg akartam ijeszteni, de a farkas ki akart jönni, és… elveszítettem az irányítást… én… tényleg nem akartam ezt tenni… - szabadkozott Luhan, és ahogy rám emelte a tekintetét, mélységes rémületet és keserűséget pillantottam meg szemeiben.

- Persze, hogy nem akartad, de sejthetted volna, hogy nem egyszerű az átváltozás. Ráadásul te még sosem láttad a farkas éned, fogalmad sincs, mekkora erővel bírsz, hogy hogyan viselkedik, de éppen ezért ennyire veszélyes és megállíthatatlan. Ha nem lépünk közbe, akkor… - kezdtem volna kioktatni, de Luhan közbeszólt.

- Igen, tudom, mondtam, hogy sajnálom és köszönöm. De akkor sem hagyhattam, hogy bántsák Chanyeolt, és valamit tennem kellett. Én vagyok farkas, nem ő, és inkább velem történjen valami, mintsem vele, aki ember, és védtelen. Nem volt helyes, amit tettem, de mégis mi mást kellett volna?

Bármennyire is voltam mérges, nem tudtam haragudni rá. Igaza volt, a helyében én is így cselekedtem volna. Ha elkezd segítségért kiáltani, akkor magára vonja mindenki figyelmét, így még nagyobb az esélye, hogy lebukunk, és kiderül, hogy Chanyeol nem közénk való. Ráadásul azzal a gyengeségét is kifejezte volna, így a legközelebbi találkozáskor még jobban rá szálltak volna, és még jobban el is durvulhatott volna a helyzet. Luhan csak kiállt magáért és egy „újoncért”, ami tisztességes és bátor tett volt, és azt mutatja, hogy vele aztán ne szórakozzanak a többiek. Az, hogy utána majdnem teljesen átalakult, már véletlen volt. Remélhetőleg senki nem vette észre, hogy mire készül, és a szökés még mindig titokban van.

Leültem Luhan mellé, aki értetlenül pillantott rám. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, majd immár teljesen megnyugodva, válaszoltam:

- Az első néhány átváltozás borzasztóan nehéz és fájdalmas lesz, és valószínűleg nem fogod tudni irányítani. Most már nem csak te magad vagy, hanem farkas is. Ez kissé olyan, mintha ketten osztoznátok egy testen. A farkas éned is megérdemli időnként, hogy szabadon rohangáljon, és azt tegyen, amit akar. Most már ő is valaki, aki ugyanúgy megérdemli, hogy éljen, mint te. Ha ezt nem tudod elfogadni és megpróbálod elnyomni, akkor csak rosszabb lesz – tartottam egy rövidebb szünetet, míg Luhan értelmezte szavaimat, majd mikor bólintott és ismételten rám nézett, folytattam: - Az elején azért nehéz, mert a farkas éned elnyomottnak érzi magát, amiért te régebb óta létezel, mint ő, ezért ha vissza akarod fogni, bedühödhet és csak fájdalmasabb lesz. Ha elfogadod, és megengeded, hogy előjöjjön, jobb lesz. Előfordulhat, hogy napokig farkasként fogsz lézengeni, de ez nem baj, hagyd, hogy kiélje magát. Ketten vagytok, és éppen ezért meg kell tanulnotok együtt élnetek. Ez időbe telik, kompromisszumokat kell kötnötök, akár csak egy kapcsolatban, de az idő múlásával ebbe bele fogsz jönni, és akkor már minden simán menni fog. Minél előbb elfogadod ezt az állapotot, annál előbb fogod tudni irányítani magatokat.

- De mi van a mai nappal? Ma át akartam változni, ma majdnem kitört belőlem. Éreztem, hogy mennyire kikívánkozik, és hogy legszívesebben mindenkit széttépne, én mégis elnyomtam. Akkor most mi lesz? Mi fog történni? – kérdezte kétségbeesetten Luhan, mire elmosolyodtam.

- A farkas éned pontosan tudja, hogy hiba lett volna most előjönnie. Tudja, mert látta a következményeket, és ha átváltozol, lelőnek, vagyis mindketten meghaltok, azt pedig ő sem akarja.

- Akkor nem haragszik? Nem fog fájni, nem fog bosszút állni emiatt? - Luhan komolyan úgy viselkedett, mint egy öt éves kisgyerek, és kedvem lett volna felnevetni azon az értetlen arc láttán, de mivel neki ez volt az első ilyen, és erről még senkivel sem beszélt, visszafogtam magam.

- Nem hiszem, hogy haragudna, azt viszont nem tudom garantálni, hogy mindezt nem fogja megbosszulni és kevésbé lesz fájdalmas. Mindenesetre most pihenj, hosszú volt a mai nap.

Megpaskoltam Luhan combját, majd elnyúltam mellette a talajon. Kris már régen elaludt, ez a nap számára kimerítő lehetett. Arra gondoltam, mielőtt elaludtam volna, hogy vajon Chanyeol hol lehet, és hogy mi lesz a szökéssel. Csak remélni mertem, hogy senki nem fogott gyanút, és minden a tervek szerint halad.

*

Lassan eltelt egy hónap, mi pedig csak türelmesen vártunk a cellánkban ülve. Ezalatt az egy hónap alatt ki sem mozdultunk innen, nem kerültünk a többi farkas közelébe, ami őrjítő volt. Időnként elhurcoltak minket egy-egy újabb kísérlet miatt, de semmi több.

Az a bizonyos vérhold, amiről Xiumin mesélt, egyre jobban közeledett és mikor elérkezett október nyolcadika, tudtuk, hogy eljött a mi időnk.

A szökés.

Az ereinkben éreztük, hogy ez a nap más. A szívünk hevesebben vert, a vérünk gyorsabban folyt, és valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített minket hatalmába.  Kissé olyan volt ez, mint amikor az ember hosszú hónapokon keresztül várakozik, hogy láthasson egy bizonyos személyt, vagy ott legyen egy számára fontos eseményes, és tudja, hogy percek múlva elérkezik ez a pillanat, mindjárt beteljesedik az álma, a vágyakozása. Amikor már érzi, hogy nincs sok hátra, mindjárt bekövetkezik, de valójában fogalma sincs, mikor fog megtörténni, csak tudja, hogy hamarosan, talán már csak másodpercek kérdése, és tele van izgalommal, és boldogsággal, és fel nem tudja fogni, hogy miben lesz része.

Mi sem bírtunk ülni, muszáj volt fel-alá mászkálnunk és sokkal feszültebbek voltunk, mint valaha. Nem szóltunk egymáshoz, igyekeztünk uralkodni magunkon. Egyedül Luhan volt az, aki rettenetesen megszenvedett ezzel. Ő még sosem változott át, ebből kifolyólag a farkas énje mindent sokkal erősebbnek érzékelt, mindezt tetőzte az is, hogy ez nem egy egyszerű telihold volt.

- Tarts ki, Luhan! – guggoltam le elé.

Luhan arca tiszta verejték volt, és rettentő nehezen kapott levegőt. Két kezével mellkasát markolászta, mintha fel akarná szakítani, hogy a farkas énje végre kibújhasson.

- De én ezt nem bírom… - nyögte két levegővétel között. – Mi a szarra várunk még?

- Azt mondta Kyungsoo és Suho, hogy elintézik. Ma van a szökés napja, akkor hol a picsában van már az a jelzés? – rúgott bele egy hatalmasat a falba Kris idegesen, majd tekintete Luhanra vetült. Aggódott érte, hisz ha átváltozik, vagy magában tesz kárt, vagy ránk támad… Ha az utóbbi történik, kénytelenek leszünk megölni a saját védelmünk érdekében.

Amint ezt kimondta, kiáltozásokra lettünk figyelmesek. Odakintről jött, a folyosókról, amik egészen eddig mindig csendesek voltak. Ordítozás, dulakodás, veszekedés. Valami történt. Nem tudtuk, hogy pontosan mi, hogy ez volt-e az a jel, vagy lebuktunk, és most kivégeznek mindenkit. Esetleg most értek el a kísérletezés tetőpontjára és megtudjuk, miért is lettünk farkasok?

A fegyveres őröket hallottuk, ahogy végigsietnek a folyosókon, és nyitogatják ki a cellák ajtaját. Felsegítettem Luhant a földről, és megszorítottam a vállát.

- Még egy kicsit bírd ki, oké? Tudom, hogy szarul vagy, de próbáld meg ezt elrejteni, nehogy gyanút fogjanak. Most már talán nincs sok hátra.

Luhan bólintott egyet, és igyekezett összeszedni magát, nem mutatni, mekkora fájdalmai vannak. Felegyenesedtünk mindketten, és mielőtt kinyílt volna az ajtó, még kinéztem az ablakunkon. Világos volt odakint, körülbelül délután négy-felé járhatott az idő, azonban a Hold egyre jobban takarásba került, és ezzel egyre sötétebb is lett. Hátborzongató érzésem támadt, és valami szürke köd kezdte beborítani elmémet.

Néhány őr megjelent, majd kiparancsoltak minket, anélkül, hogy zsákot húztak volna a fejünkre. Ez arra engedett következtetni, hogy valami irtó nagy gáz történt, és mielőbb távozni kényszerülünk.

Végigsétáltunk a hosszú folyosón, melyet most életünkben láthattunk először, és aminek a végén nem tudtuk, mire számítsunk.