MOONLIGHT EXTRA - 8. rész

~ 8. rész ~

Újabb percek teltek el, amíg döbbent csöndben néztem rá. Hirtelen nagyon dühös lettem, de nem akartam elkezdeni üvölteni. Nagyi arra tanított, hogy mielőtt azonnal reagálnék valamire, számoljak el magamban háromig, rosszabb esetben tízig. Erre azért volt szükség, mert eltereltem a figyelmemet a számolással, ezalatt az idő alatt megnyugodtam, és így megkíméltem magam egy esetleges kínos helyzettől, és sokkal tisztábban tudtam gondolkodni.

Behunytam a szemeimet, és lassan számolni kezdtem, majd mikor ismét kinyitottam, és megszólaltam, a hangom nyugodt volt, mint előtte.

- Most azt akarod mondani… hogy a barátaimat… ölessem meg?

- Nem, nem, kérlek, ne értsd félre – kezdett el hevesen tiltakozni. – Úgy értettem, hogyha esetleg lesz biztos gyógymódom, akkor értesítheted őket erről. Eszembe se jutott volna megölni őket.

- Pedig ez a „kísérleti alany” kifejezés eléggé így hangzott.

- Bocsánat, rosszul fogalmaztam, tényleg nem ezt akartam. Függetlenül attól, hogy nekem szükségem lenne farkasokra, nem kérnélek ilyenekre, hogy add át őket nekem. Amúgy se kényszeríteném őket ilyenre, hisz mint mondtam, ez önálló döntés.

- Haejin… - vettem egy nagy levegőt, és ismét számolni kezdtem magamban. Ez a téma eléggé felidegesített, már csak azért is, mert úgy beszélt róluk, mintha valami tárgyak lennének. – Először is… Ők emberek. Nem teljesen azok, de élőlények. Olyanok, mint mi, csak sokkal erősebbek, és időnként farkassá változnak, éppen ezért ugyanúgy vannak érzéseik, mint nekünk, és nem érdemlik meg, hogy úgy beszélj róluk, mintha állatok lennének. Másodszor pedig… én nem az anyjuk vagyok, se a családtagjuk, se senkijük, hogy csak úgy „átadom őket”, hogy a te szavaiddal éljek. Én egy barát vagyok, valaki, akire támaszkodhatnak, aki segítséget nyújt a nehéz időkben. Ebből kifolyólag nem én döntöm el, hogy ők mit szeretnének, hogy felkeresnek-e téged és esetleg alávetik magukat ennek a kísérletnek. Mint barát, az a véleményem, hogy a leghülyébb ötlet lenne nekik erről szólni, mert előfordulhat, hogy az életüket, ami kezd egyenesbe jönni, csak úgy eldobnák maguktól a halálukért. Úgyhogy, ha engem kérdezel, én ellenzem, hogy erről tudjanak, mivel még nem elég stabilak lelkileg és nyilván minden lehetőséget megragadnának, hogy olyanok legyenek, mint korábban, mert… ez lenne az egyszerűbb megoldás. Ellenben, ha te mindenképpen őket akarod, és szeretnéd, hogy tudjanak rólad, akkor neked kell őket személyesen felkeresned, és beavatnod őket a dolgokba. Nem állíthatlak meg, nem vagyok neked se az anyád, se senkid, hogy megmondjam, mit csinálj.

Haejin figyelmesen hallgatott végig, majd a mondandóm végén halványan elmosolyodott.

- Hihetetlen, hogy mennyire jó ember vagy, és mennyire hatalmas szíved van. Tetszik, ahogy átlátod a helyzetet, tényleg, igazán nagylelkű vagy.

- Ezt azt hiszem, bóknak szántad, de úgy gondolom, ez egy alapvető dolog, és nincs benne semmi dicséretre méltó. Ők a barátaim, és a legjobbat akarom nekik – feleltem kicsit több élccel a hangomban, mint terveztem, de Haejin nem vette magára, még csak fel sem tűnt neki.

Nem tartottam jó ötletnek, hogy a barátaimat is belevonjam ebbe. Őszintén, nem igazán hittem, hogy ennek a kísérletnek lesz bármiféle pozitív hatása is. Még ha lenne is, senki nem kaphatná vissza a régi életét, hisz egyesek évekre eltűntek, mégis mit mondanának, hol voltak? Olyan dolgokon mentek keresztül, amit sosem mondhatnak el. Hazudniuk kellene, életük végéig. Tudnának így élni? Így is éppen elég nehéz nekik. És különben is… ha valamin változtatsz, akkor sosem lehet ugyanolyanra visszacsinálni. Ha sikeres is lenne a kísérlet, akkor se biztos, hogy minden ugyanolyan tökéletes lenne bennük, mint korábban.

Hogy farkasok maradnak-e, esetleg visszakapják az emberi létüket, oly mindegy volt. A szervezetükben így is, úgy is történtek változások; ki tudja, mennyire változtak meg a génjeik, így ebből kiindulva olyan dolog, mint a családalapítás, nem lehetséges számukra.

- Ez igaz, de nem hiszem, hogy sokan képesek lennének ennyire támogatni őket mindenben, és kiállni mellettük. Nem csak azért, mert ők farkasok, hanem mert alapjáraton ritka az olyan ember a való életben, aki mások érdekeit előbbre valónak tartja saját magánál.

Felsóhajtottam, majd biccentettem egyet a fejemmel, és a nyakláncomat kezdtem el birizgálni.

- Hozok még kólát – állt fel végül Haejin a kanapéról, és mindkettőnk poharát kivitte a konyhába.

Amíg távol volt, csak meredtem magam elé, és ismét pörögni kezdett az agyam. Kezdtem feldolgozni az előbb hallottakat, és igyekeztem helyet találni nekik a gondolataim között. Hiába hittem úgy elsőre, hogy a kísérletnek semmi értelme, mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha mégis. Mi van, ha ez az ember, akinek a nappalijában ülök most, tényleg képes lenne mindezt megcsinálni? Mi lesz utána?

Még ha sikerül is mindent visszafordítani, ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, és az a sok lelki teher és megannyi fájdalom… Ráadásul maga a tény, hogy olyan történt, amire talán a történelem során még nem volt példa, ezt nem lehet csak úgy eltörölni.

Kitartottam amellett, hogy ha sikeres is lesz, a régi életüket nem kapják vissza. Sehogy se. Nem mehetnek vissza a régi ismerőseikhez, azokra a környékekre, ahol korábban éltek, mert ha valaki felismeri őket… akkor mindenről lehull a lepel.

Mindezek ellenére nem akartam Haejint visszatartani. Nem ismertem, és neki is megvolt a maga indoka ahhoz, hogy ezt tegye. Ő is bűnös volt, akárcsak én. Ez a bűn pedig az volt, hogy tudtunk a farkasokról, én ráadásul rejtegettem is őket. Ki tudja, hogy valahol máshol a világban nem csinálnak hasonlókat? Ki tudja, talán nem ez volt az első eset. Talán nem Haejin az egyetlen, aki meg akarja őket menteni. Talán ha most nem lesz eredménye, akár évszázadokkal később az, amit most talál, még lehet valakinek segítség. Minden csak nézőpont kérdése.

Valamiért hittem Haejinnek, és megbíztam benne. Valamiért úgy éreztem, nem hazudik, hogy amit mond, nem csak kitalálta, mindezek ellenére akkor is furcsának találtam őt. Olyan érzésem volt, hogy jóval több van a mögött, mint amit mondott, de egyelőre nem akartam faggatni. Neki is voltak titkai, ahogy nekem is, már ha csak Nagyit vesszük alapul. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy az ismerőse, akit meg akar menteni, az az én nagymamám miatt lett farkas?

Ha csak erre gondoltam, borzasztó bűntudatom támadt. A barátaimnak se mondtam el az igazat, pedig ahogy egyre inkább telt az idő, úgy egyre jobban éreztem, hogy szorul a nyakam körül a hurok. Most, hogy Haejin előállt ezzel az ötlettel, erős késztetést éreztem arra, hogy megosszam a többiekkel is az igazságot, de ez annyira álszentnek tűnt számomra. Nem tudtam, hogy azért akarom ezt tenni, mert attól féltem, hogy a barátaim előbb jönnek rá maguktól a titkomra, vagy azért, mert Haejin kísérletében megláttam azt a lehetőséget, hogy ezzel enyhítsek a saját lelkiismeretemen. Mert ha elmondom a többieknek az igazat Nagyiról, majd közlöm, hogy talán van megoldás visszacsinálni mindent, az nem lenne fair velük szemben. Így is régen tisztáznom kellett volna a helyzetemet.

- Igen elgondolkodtál. Jól vagy? – Törte meg a csendet Haejin, miközben felém nyújtotta a poharamat. Megráztam a fejem, ráemeltem a tekintetem, majd halványan elmosolyodtam.

- Persze, csak azon gondolkoztam, hogy… lehetne még néhány kérdésem? – Kortyoltam bele a kólámba.

- Mondd csak – ült vissza a kanapéra, és ő is inni kezdett.

- Hol hajtod végre a kísérleteket? És mit kezdesz a hullákkal? Hová viszed őket? – Fordultam felé kíváncsian.

Haejin láthatóan meglepődött a kérdéseimen, mert elkerekedett szemekkel nézett rám, és nem tudta eldönteni, tényleg komolyan kérdeztem-e. Én rezzenéstelen arccal figyeltem őt, jelezve, nem állt szándékomban viccelni.

- Nos… nem tudom, mennyire kellene megosztanom veled ilyen információkat…

- Szerintem jogom van tudni. Amúgy is… kinek mondanám el? Ugyanannak a titoknak vagyunk a birtokában, ha egyikünk beköpi a másikat, akkor mindketten bajba kerülünk – vontam vállat.

- Tudom, de nem ezért félek elmondani, hanem csak nem akarlak bajba keverni.

- Nem hiszem, hogy ennél nagyobb bajba keverednék, mint most vagyok. Ha egyszer kiderül, hogy farkasokat rejteget, oly mindegy, hogy tudok-e a te dolgaidról, vagy sem. Valószínűleg életem végéig börtönbe kerülnék, vagy kivégeznének – mondtam ezt olyan lazán, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

- Hű, elég lazán veszed ezt az egészet, amilyen fiatal vagy. Ez ijesztő – megborzongott a mondandómtól, és megdörzsölte karjait, mint aki fázik, miközben hitetlenkedve megcsóválta a fejét. -  A veled egykorúak még egyetemre járnak, és a legnagyobb problémájuk, hogy ki vannak éhezve és szexelni akarnak, te meg a halállal és a kivégzéssel dobálódzol.

- Nos, nem vagyok olyan, mint a többiek, nem vagyok átlagos – sóhajtottam fel. – Benne vagyok valamiben, amibe én akartam belekeveredni. Megtehettem volna, hogy nem segítek a farkasoknak, és nem veszek róluk tudomást. Mégis itt vagyok. Szóval?

- Oké, igazad van – válaszolta végül. – A hullákat általában fel szoktam darabolni, bezacskózom, majd belerakom a sporttáskámba, és úgy teszek, mint aki elutazik. Le szoktam utazni Busanba, tekintve, hogy ott van egy nyaralóm, majd beszállok a hajómba, kimegyek a tengerre, és beledobom a táskát a vízbe, ami szépen eltűnik a víz alján.

- A-azta – csodálkozva hallgattam Haejint. Elkerekedtek szemeim, és csak nagyokat pislogtam rá. Előbb hittem azt, hogy elássa az erdőben a testeket, na dehogy a tengerbe… és még fel is darabolja őket. Ez hirtelenjében teljesen lesokkolt.

- Ne nézz így, te kérted, hogy mondjam el. Kegyetlen módszer, de nem akarok lebukni, a tengerben senki nem keresi őket, és a legtöbbjüket lehet megették a ragadozó halak.

- Oké, de akkor is… ez brutális. Mégis csak emberekről beszélünk, akiknek egykoron volt élete, és te teszel arról, hogy tényleg, nyomtalanul eltűnjenek. Jesszusom – kezeimet arcomra tapasztottam, és kisujjaimmal az orrnyergemet kezdtem el dörzsölgetni.

- Tudom, de mi más tehetnék? Nem temethetik el őket tisztességesen, senki nem találhatja meg őket, mert azzal megint csak veszélybe sodornám mind magamat, mind pedig a többi farkas életét. Ha valaki testére rátalálnák, biztosan boncolást fognak végrehajtani az illetőn, és akkor kiderül, hogy farkas volt. Ha pedig ez nyilvánosságra kerül, senki nem lesz biztonságban – magyarázta erősen gesztikulálva, és bal lábát átvetette a másikon.

- Tudom, tudom, én ezt értem, de akkor is… ez… nagyon durva. Most olyan, mintha valami pszichopatával ülnék szemben és ez… komolyan, mintha csak egy film kellős közepébe csöppentem volna – sóhajtottam fel, egyszerűen képtelen voltam felfogni az előbb elhangzottakat.

- Bocsi – vigyorodott el Haejin és kortyolt egyet a kólájából.

- De a kísérletek… azok hol… vannak? – Tettem fel akadozva a kérdést, miközben egyik kezemmel megdörzsölgettem nyakamat.

- Itt a lakásban.

- Tessék? – Hangom néhány oktávval megemelkedett és eltátottam a számat. Erre nem voltam felkészülve, és a meglepődöttségemet nem féltem kimutatni.

- Ebben a lakásban szoktam végrehajtani.

MOONLIGHT EXTRA - 7. rész

~ 7. rész ~

Kinyitotta a lakása ajtaját, majd bement. Én csak néhány másodperccel később léptem utána, egy nagy sóhaj kíséretében. Alaposan szemügyre vettem a konyhát, ami a bejárat mellett helyezkedett el, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Annak ellenére, hogy az már félig-meddig ismerős volt, semmiféle változást nem láttam.

- Kérsz valamit inni? - Pillantott hátra a válla felett, majd felnevetett. – Gyere már beljebb, mondtam, hogy nem harapok. Tényleg csak beszélgetni szeretnék.

- Szerintem teljesen normális, hogy félek tőled - vontam meg vállaimat. – Akkor lenne baj, ha megbíznék benned. Egyébként nem kérek, köszi.

- Ezzel nem vitatkozom – bólintott végül, majd két pohárba töltött kólát és az egyiket felém nyújtotta, amit egy sóhaj kíséretében, de végül elfogadtam. – Gyere, menjünk be a nappaliba, ott kényelmesebb.

Megindult az említett helység felé, én pedig lassú léptekkel utána mentem. Szemügyre vettem a lakás többi részét, és azon gondolkodtam, minek neki ekkora kóceráj? Egyedül van, alig jár haza, akkor meg?

Tudtam, hogy mekkora felelőtlenség egyedül egy vad idegen lakásába bemenni, de mire rájöttem, mit is teszek, már ott csücsültem a kanapén, a lehető legtávolabb Haejintől. Belekortyoltam a kólába, és kérdőn pillantottam rá.

- Szóval? Miről szerettél volna beszélni? Honnan ismersz engem? – Támadtam le a kérdéseimmel.

-  Nos… fogalmam sincs, hol kezdjem - hátradőlt a kanapén és ő is beleivott az italába. – Tudok a kísérleti helyről. Tudom, hogy te mentetted meg a farkasokat a barátaiddal. Azt is tudom, hogy a farkas barátaid elköltöztek Busanba.

Félrenyeltem a kólát, és hangosan köhögni kezdtem, majd megtöröltem a számat, és Haejinre néztem. Jobban szemügyre vettem az arcát, és még most is elképesztően helyesnek találtam, ennek ellenére valamiért egy rejtélyes és kissé tartózkodó aura lengte körbe, ami nem volt számomra szimpatikus.

- Talán… te is farkas vagy? – Elkerekedett szemekkel tettem fel a kérdést.

- Nem, dehogy.

Nevetve megrázta a fejét, bár nem értettem, mi ebben a vicces. Valószínűleg a reakciómat találta ennyire mókásnak.

- Akkor… te is kísérleteztél rajtuk? – Hangom megremegett, így inkább ittam még egy kortyot.

- Isten ments – tagadólag újból megrázta a fejét. – Vagy legalábbis nem abban az értelemben.

- Ezt most nem egészen értem – ráncoltam össze homlokom.

- Ühm… - harapta be alsó ajkát, majd letette az asztalra a poharát és megdörzsölte tenyerét. – Azzal foglalatoskodom, hogy a farkasokból ismét embert csináljak.

Haejin szavai sokáig visszhangot vertek a fejemben, és a hirtelen kettőnk közé beálló csend fülsiketítő volt. Hosszú perceken keresztül bámultam rá; még levegőt is elfelejtettem venni, mert attól féltem, ezzel megzavarom azt a gondolatmenetet, ami hirtelen elindult a fejemben.

Nem tudtam, melyik kérdésemet tegyem fel a több száz közül. Miközben lassú, kimért mozdulattal letettem az asztalra a poharat és hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőt, gyorsan felállítottam egy kérdéssort magamban, és értetlenkedve pillantottam újból a beszélgetőpartneremre.

-  Ez még mindig nem egészen világos. Kaphatnék több magyarázatot erről?

- Nem kell elmesélnem, hogy mi történt a kísérleti helyen, ugye? Hisz te is a részese voltál – vett egy nagy levegőt, miközben hátradőlt a kanapén. - Nos… Nem csak annyi farkas maradt életben, mint ahányat megmentettél, és akiket a barátaidnak tartasz. Még nagyon sokan elbújtak és azóta is rejtőzködve élnek az erdőben. A legtöbben nem voltak olyan szerencsések, mint a barátaid. Nekik nem adatott meg visszatérni a valóságba – tartott egy kisebb szünetet, majd végül folytatta. – Mint mondtam, én kísérletezgetek azon, hogyan is fordítsam vissza a folyamatot. A farkasok eljönnek hozzám, hogy segítsek nekik.

- Várjunk egy pillanatot… Hogyan is jutottak el hozzád a farkasok? Hogyan találkoztál velük? – Néztem rá hunyorogva, mint aki erősen koncentrál arra, hogy minden egyes szót magába szippantson és megjegyezzen.

- Ez egyszerű: az erdőben sétáltam, amikor egy néhány fős társaságra bukkantam. Az egyikük haldoklott, én pedig akkor jöttem rá, hogy a kísérleti hely tönkrement és megannyi farkas lézeng az erdőben. Ez pár nappal a robbanás után történt.

- Jó, de honnan tudtál a helyről? Miért érdekel téged a farkasok sorsa? Miért nem félsz tőlük?

- Ez egy kicsit érzékenyebb pont – sóhajtott fel, és fészkelődni kezdett a kanapén. Megvakarta tarkóját, ezzel néhány másodpercnyi időt nyerve, hogy átgondolja, mit is mondjon nekem, végül összefonta mellkasa előtt a karjait, és csak ezután válaszolt. - Több okom is van rá, de egyelőre legyen annyi elég, hogy van számomra egy fontos személy, akit réges-régen elraboltak és farkast csináltak belőle.

- Szóval személyes érdek fűz hozzájuk – bólintottam egyet, és legbelül úgy éreztem, megkönnyebbültem. Ez volt az a pont, amiért azt kezdtem érezni, hogy Haejin nem ártalmas, és nem akar bántani. - Így már jobban értem a helyzetet. De honnan tudod, hogy az illető farkas lett?

- Az elmúlt éveimet arra áldoztam, hogy megtaláljam ezt a személyt, és… nem tudnál kicsit könnyebbet kérdezni? – Zavartan elnevette magát, és elnézett az egyik irányba, majd újra vissza rám. – Mondjuk azt, hogy nagy nehezen, de rájöttem, hogy létezik a kísérleti hely, és biztos forrásból tudtam, hogy ott tartózkodik az ismerősöm. És miután az a hely megsemmisült, többször is láttam már ezt az illetőt. Időnként követem őt, de sokszor szem elől tévesztem, ám valamiért mindig felbukkan.

- Aha – bólintottam újból, és összegeztem magamban az eddig elhangzottakat. – Tehát van valakid, aki farkas lett, és ezért kezdtél bele ebbe az egészbe. Hogyan is működik pontosan ez a visszafordító dolog?

- Huh… - ismételten elnevette magát, miközben a hajába túrt, majd végül belekezdett. – Nem igazán tudom ezt kifejteni, valószínűleg nem is igazán értenéd, csak akkor, ha megmutatnám élőben, egy igazi farkason, de nagyjából olyasmit képzelj el, mint a filmekben.

- Oké, akkor ebbe tényleg ne menjünk bele – megdörzsöltem kezeimmel combjaimat, majd ajkaimat kezdtem el rágcsálni, miközben újabb kérdéseken gondolkodtam. – És mennyire sikeres ez a kísérlet? Van bármiféle haladás?

- Őszintén? Az eredmények nem túlzottan biztatóak, és eddig sok farkason hajtottam végre ilyet, de… egyikük sem élte túl – tette hozzá csendesen.

- Mégis… mennyi az a sok? – Idegesen nyeltem egy nagyot.

- Eddig összesen huszonegy – felelte még halkabban, mint az előbb. – Még mielőtt ítélkeznél, tudom, hogy ez gyilkosságnak számít, pontosan tudom, hogy én vetettem véget az életüknek. De mentségemre szóljon, hogy ők kerestek meg, és mielőtt én bármit is tettem volna velük, felhívtam a figyelmüket, hogy az esélyük arra, hogy mindez sikeres lesz, nem túl sok. Többször is elmondtam ezt nekik, hagytam gondolkodási időt, mielőtt belevágtunk, és csak azután tettem bármit is, hogy ők maguk kijelentették, hogy igen, ezt akarják. – Kezdett el gyorsan hadarni, amit alig bírtam követni, majd miután levegőhöz jutott, immár sokkal lassabban és érthetőbben folytatta. - Tudod… sokuknak az életük így se élet. Bujkálnak, nem mernek visszamenni az emberek közé, nincsenek rokonaik, családtagjaik, nincs fedél a fejük felett, élelmet is alig találnak, rendes ruházatuk sincs és ebből kifolyólag tisztálkodni sem tudnak, ami betegségekhez vezet. A legtöbben borzalmas állapotokban jöttek el hozzám. Előbb vagy utóbb meghaltak volna, és ők maguk választották ezt az utat. Ez egy remény volt számukra, valami, amibe kapaszkodhattak, és ami egy kicsit felemelte őket az eddigi nyomorult sorsukból.

- Eszembe nem jutott ítélkezni – feleltem némi hallgatás után, miközben hátratűrtem a hajam a fülem mögé, és megigazítottam magamon a ruhámat. – Tudom, hogy minden kísérletnek ára van, tudom, hogy az ilyenek áldozatokkal járnak, és nem megy egyről a kettőre. Nem mondanám, hogy helyesnek vélem, amit teszel, de ha önként mentek hozzád, és ha egy nap tényleg sikerül valamit elérned, akkor azt mondom, megérte. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ez tiszteletreméltó, de… azért gondolj arra is, hogy talán nincs mit visszacsinálni. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudom, hogy ilyen esetekben is működik az, hogy ha valamit megváltoztatsz, akkor azt vissza is lehet csinálni, de ezt tartsd szem előtt, rendben? Mert ha ezt nem lehet visszafordítani, akkor minden hiába van, és ebből a szempontból gyilkos vagy. Ellenben ha végül sikerül, és sokak visszakaphatják az életüket, akkor talán helyesen cselekszel. De még akkor is ott lesz benned a bűntudat, hogy ehhez mennyi életet kellett elvenned.

Komolyan néztem rá, és hevesen bólogatott minden egyes szavamra, majd végül arcába temette kezeit. Azt hittem egy merő pillanatig, hogy el fogja sírni magát, bennem pedig megállt az ütő, mert fogalmam sem volt, hogy akkor hogyan vigasztaljam meg. Nem értettem ezekhez a dolgokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy egy felnőtt férfin, akit nem is ismertem, hogyan segítsek ilyen helyzetben.

- Tudom, tudom, én ezzel tisztában vagyok, különben nem kezdtem volna el – sóhajtott fel végül, és szipogott egyet, majd elvette az asztalról a kóláját, és ivott belőle. Elidőztem az arcán, és megkönnyebbültem, mikor nem láttam könnyesnek a szemeit. – Én csak vissza akarom kapni azt a személyt, és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni. Tudom, hogy nem büntetlen, amit csinálok, de vállalom a következményeket.

- Rendben. Ahogy gondolod – bólintottam, és én is megittam a pohár tartalmát. – Már csak azt nem értem, nekem mégis mi közöm ehhez? Úgy értem… oké, hogy én is tudok a farkasokról, és én mentettem meg néhányat, de miért akartál velem beszélni?

- Igazság szerint magam sem tudom… - válaszolta. – Sikerült nekik megfelelő életet biztosítanod, még csak kívánhatni se kívánhatnak ennél jobbat. Mindezek ellenére, ha akarod… én felajánlom, hogy részt vehetnek a kísérletben, mint kísérleti alany.