- Hogy mi? De
hát… ez… mi? – Értetlenül megráztam a fejem. – Akkor a múltkor a véres kezed…
és azok a hangok is… emiatt voltak?
- Igen, pontosan
azért.
- Nincs
semmilyen kutya? Nem is szoktál edzeni, esetleg valamit barkácsolni?
- Nem, semmi
ilyesmi.
- De… ez nem fér
a fejembe. Végigjártam a lakásodat, és… nem volt semmi sehol. Akkor meg hol? –
Összevissza dadogtam, azt se tudtam, mit mondjak, egyetlen értelmes gondolatom
sem támadt. Csak bámultam Haejinra kerek szemekkel, nagyokat pislogva, és
próbáltam felfogni, amit mond.
- Ó, szóval
elismered, hogy itt jártál? – Nevette el magát. – Tudod, ez a lakás elég régóta
a birtokomban van, ráadásul az egész épületet a rokonaim építették. Ebből
kifolyólag ennek a lakásnak van egy titkos szobája, az egyik szekrény mögött,
amit én rendeztem be erre a célra.
- Mégis… miféle
emberek építenek titkos szobákkal lakást?
- Azt jobb, ha
nem tudod, vagy legalábbis nem most fogom elárulni – megrázta fejét, majd rám
nézett.
- Hát… oké –
sóhajtottam fel, és egy rövid időre elgondolkodtam. – Azt hiszem, most teljesen
összezavarodtam.
- Ezen nem
csodálkozom, ezért se akarlak több információval terhelni. Elég, ha a
mostaniakat feldolgozod.
- Nem tudom,
hogy megbízhatok-e benned. Függetlenül attól, hogy egy cipőben járunk, vagy
legalábbis hasonlóban, nem tudom, miket titkolsz még, és hogy azok mennyire
ártanak nekem, illetve a barátaimnak – beletúrva hajamba dőltem hátra a
kanapén, miközben lassan, halkan sziszegve engedtem ki az eddig bent tartott
levegőt.
- Tudom, hogy
nem sokat ér a szavam, de te lennél az utolsó, akit bántanék ezen a világon –
Haejin előre dőlt, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez
most egy szerelmi vallomás akart lenni, vagy célzás egy újabb titokra, amiről
még nem tudok. – Talán úgy tűnhet, hogy ezekkel a szavakkal manipulálni
akarlak, de nem így van. Őszintén beszélek, és nem azért, hogy becsapjalak.
- Igazad van, ez
tényleg nem sokat ér – fordítottam el néhány kínos másodperc után a tekintetem,
majd felkeltem és az ablakhoz léptem.
- Megmutassam
azt a bizonyos szobát? Nyugi, nincs ott semmi durva most, ki van takarítva –
váltott témát hirtelen. Kissé megrökönyödve fordultam hátra, és némi habozás
után, de bólintottam egyet. – Akkor gyere.
Felkelt a
kanapéról, majd megindult a hálószobája felé. Néhány lépéssel mögötte követtem,
és bár nem voltam biztos abban, hogy látni akarom, vagy, hogy ez a lelki
világomnak jót fog tenni, végül a kíváncsiság győzött.
A szobába lépve
gyorsan körbefuttattam tekintetem, de semmi különlegeset nem véltem felfedezni.
Fehér falak, rajtuk néhány oda nem illő képpel, ágy, íróasztal, szekrény és szanaszét
dobálva néhány holmi. Tipikus pasi-lakás, amiből az szűrődik le, hogy a lakója
nem túl sűrűn jár haza.
Körülbelül
ennyit sikerült első látásra megállapítanom, ugyanis Haejin a ruhásszekrényéhez
lépett, majd annak hátulját félretolta, ez pedig egyből odavonzotta a
tekintetem.
- Ez most
komoly? A titkos szobád Narniába vezet? – Felvont szemöldökkel néztem rá, kis
híján el is nevettem magam.
- Túl egyszerű
és nyilvánvaló, nem igaz? Pont ez benne a nagyszerű, és pont emiatt senki nem
gondol arra, hogy talán rejtegetek valamit – vont vállat, majd átpréselte magát
a szűk kis lyukon, és eltűnt a látókörömből.
Sóhajtottam egy
nagyot, majd utána indultam. Könnyedén átbújtam én is, habár elég frusztráltan
éreztem magam.
A kis helység,
ahová érkeztem, olyan volt, mint egy orvosi szoba, én legalábbis ehhez tudtam
hasonlítani. Ugyan nem voltak ablakok, és nem is volt túl nagy, de zöld falai
és a világítás miatt egész kellemesnek hatott.
Mindössze egy
kis íróasztalt és egy hozzátartozó széket, egy vizsgáló - vagy inkább boncasztalt
- láttam, valamint néhány szekrényt, amik tele voltak különböző gyógyszerekkel,
leletekkel, üvegcsékkel. Rá akartam kérdezni, hogy mégis miket szokott bennük
tárolni, de rájöttem, hogy nem is akarom tudni, és valószínűleg nem is tudnám
megérteni.
- Azta – nyögtem
fel végül, ahogy körbenéztem, majd kissé remegő lábakkal léptem beljebb.
- Na, hogy
tetszik? – Kérdezte vigyorogva Haejin.
- Nem is tudom…
elsőre egész barátságos, de a tudat, hogy itt emberek halnak meg, és te
embereket boncolsz… ez sok mindent megváltoztat – válaszoltam végül hosszas gondolkodás
után.
Furcsa érzés
kerített hatalmába, és vegyes érzelmeim támadtak. Tényleg hangulatos volt a
hely, már amennyire egy ilyen hangulatos lehet, és látszott rajta, hogy Haejin
igyekezett barátságosabbá tenni a kis szobát, hogy aki idejön, nyugodtabb
legyen, és ne rémüljön halálra. Haejin valóban foglalkozott azokkal, akik
idejöttek, törődött velük, meg akarta könnyíteni a helyzetüket, ez pedig azt
mutatja, hogy jó ember. De mindeközben ott volt, hogy kísérletezett rajtuk, és hogy
sok vér szárad a kezein, arról nem beszélve, milyen durva módon darabolhatta
fel őket.
Ez a két dolog
sehogy nem fért meg a fejemben. Értettem én, hogy segíteni akar, és ha igaz,
hogy tényleg csak akkor tesz ilyet, ha a másik fél is beleegyezik, nem pedig
akaratuk ellenére hozza őket ide, akkor az rendben van, de mégis… kettős
érzéseim voltak. A halál mindenhogyan halál, és azért, mert beleegyeztek ebbe a
kísérletbe, attól még Haejin kezei által haltak meg.
A gondolataim
biztosan kiülhettek az arcomra, mert amikor Haejin megszólalt, a hangja komor
volt, és kissé bizonytalan.
- Én se szívesen
teszem ezt, Minseo.
Rá néztem, és
egy pillanat erejéig mintha Haejin meggyötört arcát láttam volna, de igyekezett
gyorsan úrrá lenni magán. Megrázta a fejét, majd zsebre dugott kezekkel
sétálgatni kezdett a szobában.
- Szeretnél
valamit tudni? Bár azt hiszem, jobb, ha
a részletektől megkíméllek.
- Igen, most nem
hiszem, hogy bármit fel tudnék fogni, vagy egyáltalán kérdezni tudnék –
sóhajtottam fel, és egy falon lévő, farkast ábrázoló képet kezdtem el
tanulmányozni. – Azért meg kell hagyni, van humorod.
- Szokták
értékelni, de tényleg – nevetett fel halkan Haejin, és mellém lépett.
- Te megbízol
bennem? – Váltottam hirtelen témát, majd a mellettem ácsorgó férfira néztem, és
elléptem mellőle. Frusztrált, hogy ilyen közel áll hozzám.
Tekintetemmel
újra és újra végigmértem a helységet, és közben fejben próbáltam összerakni,
elképzelni, ahogy Haejin itt orvososdit játszik. Annyira hihetetlennek tűnt ez
az egész, annyira nem illettek össze a dolgok, egyszerűen az agyam képtelen
volt befogadni ezeket a gondolatokat.
- Meg –
válaszolta egyszerűen.
- Miért?
- Mert ugyanaz a
titkunk. És mert amúgy se tehetnék mást.
- Honnan tudod,
hogy amit mondtam, azt nem csak kitaláltam? Honnan tudod, hogy nem valaki
vagyok a rendőrségről, aki beépült, csakhogy elkapjon téged? Vagy honnan tudod,
hogy ezek után nem a rendőrségre megyek, és kitálalok mindenről? – Néztem rá
szemrebbenés nélkül.
- Nem fogsz így
tenni. Csak tudom és kész. Nem mondhatom el egyelőre, miért – felelte
sejtelmesen.
Nem kérdeztem
többet. Eszembe sem jutott, hogy a rendőrségre rohanjak, és nem csak azért,
mert ezzel saját magamat is veszélybe sodorhatom. Nem mondanám, hogy megbíztam
benne, de valami azt súgta, hogy Haejin nem ártalmas.
- Azt hiszem, én
most hazamegyek. Ez lassan tényleg sok lesz – sóhajtottam végül.
- Rendben.
Kikísérlek – bólintott, majd kezével intett, hogy nyugodtan menjek előre.
Kiléptem a szekrényből,
majd szótlanul sétáltam el a bejárati ajtóig. Egy pillanatra megálltam a
nappaliban a kandalló előtt, és a falra akasztott képeket vettem szemügyre,
majd ahogy meghallottam, hogy Haejin becsukja a szekrényajtót, gyorsan tovább
iszkoltam.
- Nem igazán
tudom, mit kellene most mondani, de azt hiszem, még találkozni fogunk –
zavartan túrt a hajába, amikor utolért, mire csak bólintottam egyet.
- Hát akkor…
szia – eresztettem meg egy kissé kínos mosolyt, majd kinyitottam az ajtót, és
elhagytam a lakást. Haejin csak intett egyet, majd becsukta azt, én pedig
fellélegeztem.
Abban a
pillanatban, ahogy kiléptem, megcsörrent a telefonom. Tao volt az. Csak most jutott
eszembe, hogy néhány órával ezelőtt küldtem neki egy üzenetet, hogy itt van
Haejin. Meglepő volt, hogy csak most válaszolt, ez nem jellemző rá, de úgy
voltam vele, hogy biztos más dolga volt, és örültem, hogy nem esett bajom.
Nagyot sóhajtva
vettem fel a telefont, majd gyorsan elhadartam neki, hogy minden rendben, jól
vagyok és ez is csak egy téves riasztás volt. Tao zsörtölődött egy kicsit
magában, majd elköszöntem tőle. Ahelyett, hogy hazamentem volna, elindultam
sétálni a városban.
Ki kellett
szellőztetnem a fejem és átgondolnom, mi legyen a következő lépés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése