MOONLIGHT EXTRA - 10. rész

  

~ 10. rész ~

A város tele volt nyüzsgő emberekkel, és iszonyatosan tűzött a nap. Régen honolt már ilyen forróság az épületek között, de még a hideg vagy jeges üdítők sem javítottak sokat a helyzeten. Ennek ellenére sokan mászkáltak az utcákon, és gyűltek össze a szökőkutak körül hűsölés gyanánt.

Alapjáraton nem rajongtam a nagy tömegekért, mivel mindig is zárkózott voltam, de most kivételesen jól esett közöttük sétálgatni és csak úgy nézelődni. Valamiért nagyobb biztonságban éreztem magam, valószínűleg azért, mert az elmúlt órákban igen feszült volt a légkör körülöttem.

Bár örültem a sok embernek, mégis a fülembe helyeztem a fülest, és zenét kapcsoltam, hogy elnyomjam a város zaját, és csak a belső gondolataimra koncentrálhassak.

Újra és újra átgondoltam Haejin szavait, az egész beszélgetésünket, és magát a helyzetet is. Ő valaki, aki segíteni próbál a farkasokon, én viszont nem akarom, hogy belemenjenek a kísérletekbe. De megtagadhatom én ezt tőlük? Jogom van eltitkolni egy ilyen fontos dolgot, ami akár meg is mentheti őket? Bár nagyobb volt a valószínűsége, hogy meghalnának, de mégis... Őket akarom ezzel védeni, vagy saját magamat?

Aztán ott volt az is, hogy a mai napig nem mondtam el nekik, ki vagyok én, hogy a nagymamám miatt történt velük ez a szerencsétlenség, hogy közöm van nekem is az őket ért kínzásokhoz, hogy részben én tettem tönkre az életüket. Barátok voltunk, ám a barátságunk a kezdetektől fogva hazugságon alapult.

Ezek után pedig úgy éreztem, nem dönthetek a sorsuk felett. Bűntudatom volt, már-már szinte mocskosnak éreztem magam, hogy miközben azt hitték, és én is azt mutattam a világ felé, hogy ártatlan, jólelkű és segítőkész vagyok, hogy mennyire szánnivaló vagyok, amiért ilyen tragikus az életem, addig valójában mindennek én voltam az okozója, és ugyanolyan kegyetlen voltam, talán kegyetlenebbül is bántam velük, mint amiken én mentem keresztül.

Egy cseppet sem éreztem jól magam, és tudtam, hogy változtatnom kell ezen, de nem volt elég bátorságom kinyitni a szám. Féltem, hogy akkor mindent elveszítenék.

Felsóhajtottam, majd mivel kissé elfáradtam, bementem az éppen útközbe eső fagyizóba, vettem magamnak egy nagy adag fagyi kelyhet, és leültem az egyik ablak melletti székre.

Miközben kanalazgattam a hűsítőmet, addig az embereket figyeltem, és azon gondolkodtam, vajon nekik milyen problémáik lehetnek. Ők is kételkednek magukban, és tesznek rossz dolgokat? Vajon nekik mit jelent egy átlagos probléma az életükben? És vajon melyik ember az közülük, aki elveszítette az egyik rokonát, ismerősét, és még csak nem is sejti, hogy farkas lett belőle?

Láttam azt a rengeteg boldog és nevető arcot, és magamat véltem felfedezni bennük. Én is elhitettem a munkatársaimmal, az egyetemi barátaimmal, a lakóépületben a szomszédjaimmal, hogy egy vidám és boldog lány vagyok, aki törtet előre, szorgalmasan tanul, hogy elérje a célját, és hogy minden a legnagyobb rendben van.

De nem, valójában semmi nem volt rendben. Ez az egész csak egy álarc volt. Persze, voltak boldog napjaim és pillanataim, de minden mosoly, minden nevetés mögött ott húzódott a fájdalom, a csalódás, és rengeteg hazugság.

Ha tudnák, ki vagyok. Ha tudnák, mit tettem, hogy mibe keveredtem bele, hogy a nagymamám milyen ember volt… Vajon mit szólnának ehhez? Ki tudna elfogadni és ki barátkozna velem ezután? Mondják azt, hogy az igaz barátok mindig kiállnak mellettünk, még akkor is, ha hibázunk, és nem ítélkeznek felettünk, hanem segítenek legyőzni a rosszat. De szerintem ez nem teljesen igaz. Ha valaki életében sötét árnyak jelennek meg, még a barátok is meg fognak ijedni. Talán nem fordítanak hátat, de félni fognak, és nem fognak bennünk bízni, és akkor az a barátság már nem lesz teljesen őszinte. A barátainkat sem kényszeríthetjük arra, és nem várhatjuk el tőlük, hogy mindig, minden helyzetben elfogadjanak minket, és jónak lássanak. Ha rossz dolgokba keveredtünk, talán jobb, ha ők maguk is menekülőre fogják, mielőtt még nekik is bajuk esne.

- Ne egyél annyit, mert megbetegszel – szakította meg gondolatmenetemet egy ismerős hang, és hirtelen eltűnt kezeim közül a fagyispoharam. Meglepetten pislogtam az üres helyére, majd lassan tekintetem a velem szemben ülő alakra emelten, és még inkább elkerekedtek szemeim.

- Tao? Te meg mit keresel itt? És… hogyan találtál meg? – Értetlenül meredtem rá, miközben kissé morcosan figyeltem, ahogy lassan megeszegeti a fagylaltomat.

- Beszélnünk kell, és normál esetben azt mondanám, hogy farkas vagyok, ezért kiszimatoltam, merre vagy, de most bevallom, hogy követtelek – mondta teljesen higgadtan, miközben újabb adag fagyit tolt a szájába.

- Miről is kell beszélnünk? – Bólintottam egyet, majd két kézzel nyújtózkodni kezdtem felé. – Nem adnád vissza? Melegem van.

- Mondjuk arról, hogy miután küldtél egy üzenetet, miért csak órákkal később válaszoltál, hogy minden oké, téves riasztás – hátradőlt a széken, hogy még véletlenül se kaparinthassam meg, amit szeretnék, miközben gyanakodva nézett rám.

Puffogva néztem rá, majd melleim alatt összefonva karjaimat én is kényelmesen elhelyezkedtem a széken.

- Nincs ezen mit magyarázni, tényleg téves volt. Beszélgettem Haejinnel, mint két szomszéd, akik épp ismerkednek – vontam vállat unottan. – Nekem kellene kérdőre vonnom téged, hogy miért csak órákkal később jelentél meg. Mi lett volna, ha tényleg komoly a helyzet?

- Ahhoz képest, hogy csak beszélgettetek szomszédokhoz méltóan, eléggé elhúzódott, nem gondolod? – Nézett rám továbbra is átható tekintettel. – Én pedig nem órákkal később jelentem meg, hanem percekkel az üzenet után. Láttam, ahogy bemész Haejin lakásába.

Egy pillanatra ledermedtem, és Taora pillantottam. Ő ugyanolyan semleges arckifejezéssel nézett rám, mint eddig, így kissé kipirult arccal fordultam el tőle és kezdtem el a járdán elhaladó embereket pásztázni.

- Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Tényleg csak beszélgettünk.

- És elárulnád, hogy miről?

- Hát… - sóhajtottam fel – Érdekes dolgokat tudtam meg, de nem hiszem, hogy pont neked kellene elmondanom, amikor te voltál az nemrég, aki magamra hagyott és nem akart soha többé látni. Vagy most akkor mi van köztünk? – Szúrós tekintettel néztem rá ismét, de válaszul csak megforgatta a szemeit.

- Az más. Nem bízok ebben a Haejinben sem, és benned sem. Ha a többieket is érinti, tudni akarom. Már pedig biztos vagyok benne, hogy érinti, megérzem az ilyet – letette az asztalra az üres poharat, továbbra is engem méregetve.

- Bennem nem bízol? Miért is? – Vontam fel az egyik szemöldököm.

- Miért kellene? Elvégre is a többieknek a mai napig nem mondtad el, ki vagy valójában – mondta gunyorosan.

- Ez a probléma? Még mindig itt tartasz? Chh… - Horkantam fel, és gyűlölködve néztem rá. – Szerintem ehhez nem sok közöd van, és majd elmondom, ha akarom.

- De, közöm van hozzá, és meddig akarod húzni még a dolgokat? – Könyökölt fel az asztalra.

- Te akarsz engem kioktatni? Tényleg? – Csóváltam meg hitetlenkedve a fejem. – Te sem vagy jobb nálam, ha azt vesszük.

- Miért? Én nem tettem semmit ellenük.

- Így gondolod? – Kérdeztem vissza, majd megráztam a fejem. – Nézd, Tao, nem mondom azt, hogy helyes, amit teszek, de nekem is idő kell ehhez. Engem is igazán megérthetnél.

- Volt rá csaknem nyolc hónapod, hogy ezt rendezd magadban és elmond a többieknek.

- Ahogy neked is volt nyolc hónapod arra, hogy megemészd a történteket, és ne engem hibáztass azért, amit a nagymamám tett – vágtam vissza, és álltam a tekintetét.

- Azért nekem mégiscsak nehezebb, mint neked. A nagymamád elvette az életemet, ahogy sok más emberét is. Ide egy élet is kevés lenne, hogy ezt megbocsássam – sziszegte fogai között, és lejjebb vette hangerejét, hogy a körülöttünk lévők ne halljanak minket.

- Nem is mondtam, hogy bocsáss meg neki, de attól még engem nem utálhatsz. És mit gondolsz, nekem könnyű elfogadnom, hogy a nagymamám ilyen ember volt? – Hajoltam közelebb hozzá, és én is halkabban kezdtem el beszélni.

- Ezt úgy mondod, mintha nem tudtál volna a tervéről.

- Komolyan azt hiszed, hogy tudtam róla?

- Ki tudja? Honnan tudjam, mikor mondtál igazat, és mikor nem? Miért is kellene megbíznom benned?

Egy pillanat erejéig elgondolkodtam Tao szavain. Tényleg, miért is kellene megbíznia bennem? Honnan kéne mégis tudnia, hogy én nem voltam benne? Függetlenül attól, mennyit segítettem neki és a többi farkasnak, és hogy ez az egész eléggé lehetetlennek tűnt, honnan tudja, hogy nem mindent így terveztem el előre? Nem ismer se ő, se a többiek régóta, és ezek után tűnhet úgy, hogy mindent csak megjátszottam. Persze, ahhoz elég profinak kellene lennem, és egyáltalán nem vagyok jó színész, és egy nyomós ok is kellene, de ha nem ismersz valakit, akkor nehéz bízni a másikban. Ráadásul így, hogy rejtegettem dolgokat előlük, még inkább azt bizonyította, hogy nem vagyok egy „tiszta” ember.

- Te most komolyan ezt feltételezed rólam? – Kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve, majd ahelyett, hogy kioktattam volna, vagy elkezdtem volna vele kiabálni, mélyet sóhajtottam, és lehunytam szemeimet. Gyorsan lenyugtattam magam, majd amikor Taora néztem, már sokkal higgadtabban válaszoltam.

- Rendben, legyen. A legközelebbi vonattal leutazom Busanba, és mindent elmondok nekik. Így megfelel?

Tao egy pillanat erejéig döbbenten meredt rám, nem erre a válaszra számított, majd végül nagyon lassan bólintott egyet.

- Rendben.

- Nagyszerű. Akkor most kérlek, vegyél nekem még egy fagyit, ha már megetted az enyémet – néztem rá morcosan.

Tao szó nélkül állt fel az asztaltól, majd percekkel később egy ugyanolyan fagyikehellyel tért vissza, és lerakta elém. Lassan elkezdtem kanalazgatni, Tao pedig már épp indult volna el, amikor utána szóltam:

- Nem akarsz nekem véletlenül valamit elárulni?

Megtorpant, majd lassan megfordult és értetlenül pillantott le rám.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Valóban? – Emeltem rá tekintetem közömbösen.

- Belekevertek valamit abba a fagyiba, hogy ilyen vagy? – Kérdezett vissza összeráncolt homlokkal.

Féloldalasan elmosolyodtam, majd lenyaltam ajkaimról az olvadt fagyaltot, és olyan áthatóan néztem rá, mint ahogy ő nézett rám percekkel ezelőtt.

- Ha már te engem kioktattál az előbb, akkor szerintem én is jogosan megkérdezhetem, hogy mégis Haejin nappalijában miért virított ott egy csomó olyan kép, amin te és ő rajta vagytok? Kettőnk közül akkor ki is, aki titkolódzik?