MOONLIGHT EXTRA - 11. rész

~ 11. rész ~

Tao olyan értetlen tekintettel bámult rám, mintha azt mondtam volna, hogy még ma meg fogunk halni. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, hanem gyorsan befaltam még néhány kanál fagyit, aztán egyszerűen csak felálltam, és elsétáltam.

Nem akartam válaszokat, nem akartam, hogy mentegetőzésbe kezdjen. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy valóban Tao volt a fényképeken, mivel csak futtában láttam őket, bár ezzel inkább csak magamat győzködtem. Nyilvánvaló volt, Tao arcát bárhol felismerném, de egyszerűen nem akartam, hogy még több rejtély legyen az életemben. És ha tényleg jól láttam mindent, akkor hagyni akartam, hadd gondolkozzon el és tudja, előbb vagy utóbb, de mindenre fény derül.

*

Még aznap, késő délután leutaztam Busanba. Hazaugrottam néhány holmimért, de nem vittem túl sok mindent magammal. Egyrészt, mert vasárnap így is, úgy is vissza kellett volna jönnöm, hisz hétfőn már dolgoztam, másfelől pedig nem hiszem, hogy a többiek elbírták volna viselni a jelenlétemet, miután felfedtem az igazat.

Miközben a vonaton zötykölődtem, és a fejemet nekidöntve az ablaknak bámultam a mellettünk elsuhanó tájakat, és városokat, addig azon gondolkoztam, vajon hogyan kellene a lehető legkíméletesebben elmondanom az igazat? Egyszerűen csak üljek le velük szembe, és vágjam a képükbe, vagy azért kellene elé mégis valamiféle bevezető? Aztán kezdjek mentegetőzésbe, hogy én előbb el akartam mondani, csak egyszerűen nem volt bátorságom, és még én se dolgoztam fel teljesen? Elhinnék ezt nekem?

Barátok voltunk, elég szoros kapcsolatot ápoltam velük, de mégis… meddig mehet el az ember egy baráti kapcsolatban? Hazugságnak, megtévesztésnek vagy árulásnak tűnne ez a szemükben? Megértenék az én helyzetemet, megértenék, hogy miért maradtam csendben?

Sok minden kavargott a fejemben, és borzasztó rosszul éreztem magam. A torkomban egy fojtogató gombóc keletkezett, és minden egyes nyeléskor meg is fájdult az egész nyakam, még a szemeim is könnybe lábadtak, ha arra gondoltam, talán most jött el az a pillanat, amikor elveszítem a számomra fontos embereket.

Mondhatnám, hogyha valóban ilyen jó a kapcsolatunk, akkor ezt is megbocsátják, de ez nem így működik. Azért, mert valakit tisztelünk, kedvelünk, és sok mindent elnézünk neki, nem azt jelenti, hogy nincsenek határok, és hogy minden egyes hibánkat köteles elfelejteni, és csak legyinteni egyet. Nem. Ha hibáztunk, akkor hibáztunk. Ha megsértettünk, megbántottunk valakit, és ebből kifolyólag az illető többé nem is akar látni minket, akkor ezt el kell fogadnunk.

Sóhajtottam egyet, majd megtöröltem a szemeimet, és próbáltam uralkodni magamon. Noha tudtam, nem szabadna negatívan hozzáállnom az egészhez, hisz bármi megtörténhet, úgy éreztem, jobb, ha felkészítem magam a legrosszabbra. Bár tudtam, az elején így is ki fognak akadni, és mérgesek lesznek rám, a kérdés már csak az volt, hogy idővel meg tudnak-e nekem bocsátani.

Az a két óra, amíg leértem vonattal Busanba, szinte csak pár percnek hatott, és azon kaptam magam, hogy szállok le a vonatról. Már kezdett sötétedni, és szerencsére nem volt már olyan fülledt meleg sem, sőt, egy vékonyka kardigánt magamra is kellett vennem. Nem volt nagy tömeg, így hamar kiszúrtam Kris magas és karakteres alakját. Vidáman elmosolyodtam, és integetni kezdtem neki, mire ő is visszaintett egyet.

- Jó újra látni, azt hittem, csak később találkozunk – tárta ki karjait, majd szorosan magához ölelt, miközben összekócolta a hajamat.

- Én se számítottam erre, de jó érzés itt lenni – öleltem át kezeimmel derekát, és ahogy a hajamhoz ért, gyengéden megütöttem a hátát.

- Mi hozott ide ilyen késő esti órákban? Valami baj van? – Elengedett és aggódva mért végig.

Sóhajtottam és lassan elindultam az ismerős úton hazafelé. Mindössze tizenöt percre laktak a vasútállomástól, és mivel többször voltam már náluk, már könnyen eljutottam a lakásukig.

- Mondhatni van egy kis gond. Nem mondtam el nektek valamit, amit már régen el kellett volna – hangom bizonytalan volt, ahogy próbáltam visszanyelni könnyeimet.

- Ez elég rosszul hangzik. Elmondod most nekem, vagy majd a többiek előtt szeretnéd? – Futólag megsimogatta a vállam, amitől még inkább elérzékenyültem, de tartottam magam.

- Majd ott. Addig összeszedem a gondolataim.

Kris csak bólintott egyet, majd gyorsan témát váltott, és egészen hazáig szóval tartott és nevettetett.

A többiek vidáman üdvözöltek, ahogy megérkeztünk, és egy szokásos, családias vacsorában volt részem. Nagyon hiányoztak már, és szerettem ezeket a közös étkezéseket, mert ez volt az, ami igazán számított nekem. Szerettem őket boldognak látni, mert tudtam, ez a gyógyulás jele és idővel, ha nem is minden lesz ugyanolyan, mint régen, de megközelíthetjük azt az állapotot.

Mégis, ez alkalommal keserű érzés fogott el, hogy talán soha többé nem lesz részem ilyen vacsorákban, ilyen boldog és örömteli percekben, és hogy minden, amiért küzdöttem, el fogom veszíteni. Attól pedig csak még jobban összeszorult a szívem, hogy ők mekkorát fognak bennem csalódni, és hogyha bennem nem bízhattak, ha én, aki mindig mellettük volt és segített, átvertem, akkor mégis hogyan állhatnának az élethez, a jövőhöz pozitívan?

Úgy éreztem, minél többet gondolok erre, annál zavarosabb gondolataim támadnak, és csak bonyolítom a dolgokat. Tudtam, hogy jobb lesz mielőbb túlesni ezen, bármi is lesz a vége.

Így hát vacsora után, amikor átmentünk a nappaliba, vettem egy nagy levegőt, és megköszörültem a torkomat:

- Srácok… azt hiszem, beszélnem kell veletek egy komoly dologról – A hangom borzasztóan halk volt, és remegett, és erre a bizonytalanságra egyből odafigyeltek.

- Mi történt? Összejöttél Sehunnal? – Próbált poénkodni Baekhyun, mire részemről csak szemet forgatva válaszoltam, a mellette ülő Kai pedig istenesen hátba vágta.

- Kirúgtak a munkahelyedről?

- Nincs hol laknod?

- Terhes vagy?

- Külföldre költözöl?

Halkan felnevettem, ahogy jobbnál jobb ötletekkel álltak elő, de csak megráztam a fejem. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy elhülyéskedik a dolgot, függetlenül attól, hogy szándékosan tették-e vagy csak mert ilyen a természetük.

- Nem, egyik sem. Ez… annál sokkal fontosabb – komolyodtam el ismét, mire mindannyian elhalkultak.

- Ez tényleg ennyire komoly? Mi történt? – Kérdezte aggódva Luhan.

- Nos… - vettem egy hatalmas levegőt, és a földet kezdtem el bámulni. – Több mint valószínű, hogy ezután szóba sem akartok majd állni velem, amit meg is fogok érteni, és tudom, hogy előbb el kellett volna mondanom, de valamiért nagyon nehezen ment.

- Jézus, Minseo, ne hülyülj már, miért utálnánk meg? – Legyintett könnyedén Suho.

- Emlékeztek még Nagyira? Mindig is tiszteltem őt, mert igyekezett mindent megadni, és szeretetben nevelt fel, sok okos és hasznos dologra tanított meg – halványan elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem rá, majd arcom ismét elkomorult. – Nagyi nem volt teljesen rendben. Azt hiszem, egy kissé őrült volt, de erre csak a kórházban jöttem rá, mielőtt meghalt.

- Őrült? Hogy érted, hogy őrült volt? – Mindannyian értetlenül néztek rám, semmi ötletük sem volt, mire akarok kilyukadni, egyedül Kris szemeiben láttam, hogy valami nagyon nem tetszik neki.

- Nem volt épelméjű, úgy értem – tartottam egy kisebb szünetet, de mindvégig kerültem a szemkontaktust. – Mielőtt meghalt, elmondta, hogy ő volt az, aki azt a kísérleti helyet üzemeltette, hogy miattam hozta létre és nekem akart farkasokat létrehozni.

A hangom elakadt, és nem tudtam, mit mondjak ezután. Hirtelenjében úgy éreztem, ha magyarázkodni kezdenék, az csak rontana a helyzeten, de a kínos és feszült csend még inkább kikészítette idegeimet. Szólásra nyitottam a számat, végül összezártam. Nem mertem a többiekre nézni, csak ujjaimat tördeltem és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam.

- Ez komoly? – Baekhyun volt az első, aki megtörte hosszú percek után a csendet. Nem bírtam rá nézni. Nem tudtam, mit mondjak, így csak egy aprót bólintottam.

Aztán egyszerűen csak felállt a kanapéról és elsétált. Felemeltem a fejem, és láttam távolodó alakját, miközben úgy éreztem, a szívem darabokra szakad.

- Baekhyun… - motyogtam magamban, majd ismét a földet kezdtem el pásztázni.

- Én ezt nem értem… - túrt zavartan a hajába Lay. – Ez nekem sok.

- Azt akarod mondani, hogy a te nagymamád tehet mindenről? Hogy zakkant volt és ezért történt ez velünk? És te tényleg nem tudtál erről? – Kris vádló hangja rosszabb volt mindennél. Nem kiabált, de érezni lehetett a visszatartott dühöt. Még sosem beszélt velem így, és ez egyszerre megrémisztett és elkeserített.

- Igen, ő volt, és nem, nem tudtam volna róla – suttogtam.

- Miért csak most mondod ezt el? Erről már régen tudnunk kellett volna – ezúttal D.O nézett rám úgy, mintha csak egy darab rongy lennék. Egy pillanat erejéig rá emeltem a tekintetem, de nem bírtam őket nézni.

- Tudom. El kellett volna mondanom. De nem tudtam – feleltem szaggatottan. Az erőm teljesen elhagyott, egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, amivel mentegetőzhettem volna, vagy jobban megmagyarázhattam volna a helyzetet. A szavak ott tolongtak a fejemben, de képtelen voltam hangot adni nekik.

Kris és még néhányan hirtelen felkeltek, és minden szó nélkül ők is elhagyták a nappalit. Utánuk fordultam, és könnyes szemekkel néztem rájuk, de továbbra se tudtam, mit mondjak. Tudtam, hogy most csalódtak bennem és hogy összezavartam őket, hogy most időt kell hagynom nekik, amíg helyre teszik a gondolataikat, és nem csak magukra gondolnak. Mert most magukat helyezték előtértbe, az életüket, a fájdalmukat, amivel még mindig nem birkóztak meg. Most, hogy találtak egy bűnbakot, tudtam, hogy hibáztatni fognak, így talán könnyebben elviselik az őket ért csapásokat, így talán fel tudják dolgozni, ami velük történt.

És ha ezen túl lesznek, akkor talán én is helyet kapok a gondolataik között, és belátják, hogy nekem sem volt egyszerű helyzetem. Talán akkor majd bocsánatot kérnek, és átérzik az én fájdalmamat is. Bár nekem nem voltak olyan erős érzéseim, nem volt annyi utálat és veszteség az életemben, de attól még nekem sem volt könnyű.

Hibáztam. Lehet, tényleg el kellett volna mondanom, de ki tudja, akkor mi történt volna? Talán akkor sosem gyógyulnak meg, talán sosem fognak arra koncentrálni, hogy farkasként is normális életük legyen. Talán. De lehet, hogy a hallgatásommal tettem tönkre mindent. Ki tudja? Ez most már nem számított.

- Önző vagy, Minseo – Kai éles hangja törte meg az újonnan beállt csendet, és amikor ránéztem, mérhetetlen dühöt láttam szemeiben. Nyeltem egy nagyot, de most nem fordítottam el a fejem. Látni akartam az érzelmeiket, látni akartam, mit okoztam, hogy tanuljak a hibámból, és többé ne tegyek hülyeségeket az életemben. – Ez az információ sok mindent megváltoztat. Mégis hogyan bízzunk benned ezután?

Kai is felállt, majd magamra hagyott.

- Ez tényleg önzőség volt részedről. Csak magadra gondoltál, ránk nem. Mert mi voltunk a családod, és neked család kellett, mindenáron. Kihasználtál minket a boldogságod érdekében – Luhan hangja inkább lehangolt volt, semmint dühös, de talán némi megértést is felfedeztem benne. Vagy ezt csak beleképzeltem volna? Magam sem tudtam.

- Ez nem igaz. Nem azért tettem, egyszerűen csak… nem tudtam, mi a helyes – néztem rá kétségbeesetten, de mintha meg sem hallotta volna.

Ő is elsétált, én pedig egyedül maradtam az üres nappaliban. Ott álltam, egymagamban, és az ajtó irányába néztem, amerre mindenki távozott.

Könnyeim lassan eleredtek, majd zokogva huppantam vissza a kanapéra, és arcomat kezeimbe temetve hangosan felsírtam. Nagyon fájt. Eszméletlenül fájt, még ha meg is értettem a reakciójukat. Nem hibáztattam őket, sokkal inkább magamat. Amiről azt hittem, jó döntés volt, rossznak bizonyult. De mégis ki dönti el, mi számít rossznak? Honnan tudjuk, mikor hozunk jó, vagy rossz döntést? Egyáltalán létezik jó és rossz döntés?

Annyi mindent akartam mondani, de tudtam, hogy felesleges. Úgy éreztem, sosem lesz a kapcsolatom velük ugyanolyan jó. Olyan nehezen nyíltam meg mások előtt, sosem voltak barátaim, teljesen elzárkózva éltem a világtól, és ők voltak azok, akiknek elsőként megnyíltam, akik elfogadtak, és most mégis úgy tűnt, mindent elveszítettem.

Az egész helyzet annyira ironikus volt. Nagyi azért akart farkasokat, hogy legyenek barátaim, akik mindig mellettem lesznek és mindent megtesznek értem, és még ha nem is minden a terv szerint haladt, végül mégis ezek a farkasok lettek a barátaim.

Mostanáig.

Hittem nekik. Ők voltak azok, akik megtanítottak hinni abban, hogy nem mindenki rossz, hogy léteznek tisztalelkű emberek, akik nem vernek át, akik elfogadnak és szeretnek. Hogy az életben vannak csodálatos dolgok, bármennyi nehézségen kell keresztülmennünk.

Most mégis elhagytak ezek az emberek, és én váltam olyan rossz emberré, árulóvá, akiktől egészen eddig tartottam.

- Ne aggódj, Minseo, minden rendben lesz – törte meg a csendet hirtelen egy hang.

Felkaptam a fejem, és az illetőre néztem. Xiumin volt az. Az ajtóban állt, a falnak nekitámaszkodva bal vállával. Nem bírtam neki felelni, csak újból sírni kezdtem.

- Ne okold magad. Neked sem volt könnyű ezt magadban tartani, és ezt ők is tudják. Csak adj nekik időt, rendben?

Aprót bólintottam, majd felkeltem a kanapéról. Az ajtó irányába mutogattam, jelezve, hogy elmegyek sétálni. Még mindig képtelen voltam beszélni, de szerencsére Xiumin megértette, mit akarok.

- Menj csak, de ne maradj sokáig. Veszélyes este odakint.

Biccentett fejével, majd a szobája felé vette az irányt, én pedig elhagyva a lakást, kiléptem a hűvöskés éjszakába.