MOONLIGHT EXTRA - 12. rész

~ 12. rész ~

Sokat sétáltam aznap este a városban. Mint mindig, most is rengeteg ember lézengett az utakon, főként a sétáló utcákon, amik tömve voltak kirakatokkal, ételes bódékkal és megannyi standdal. Be is mentem az egyik félreeső és csendesebbnek tűnő sátorba, ahol rajtam kívül másik három fiatal lány tartózkodott, hangosan beszélgetve. Hallás alapján vietnámi turistáknak tűntek, és az alkohol valószínűleg már megtette hatását, ezért nevetgéltek olyan feltűnően.

Leültem az egyik asztalhoz, és a tulajdonos ahjummától kértem egy üveg sojut, na meg mellé némi samgyeopsalt. Bár rengeteg koreai tölti így minden estéjét, én most először csináltam ilyet, mármint ami az egyedül ivást illeti. Az egyetemen többször is eljártam társaságokkal iszogatni, de ez hozzá tartozik a fiatalok életéhez.

Az alkohol ugyan nem megoldás semmire, most azonban egy kicsit tompán akartam érezni magam, remélve, ettől könnyebb lesz elviselni a lelkemet nyomó terhet. Hiába mondta azt Xiumin, hogy minden rendbe jön, mégsem hittem el neki. Életemben először vesztem össze valakivel, ráadásul nem is egy emberrel. Soha nem tapasztaltam még ilyet, soha nem veszekedtem senkivel, erre kapásból egy ilyen problémával találom szembe magam. Nem tehettem mást, minthogy vártam, hátha az idő megoldja ezt a helyzetet.

- Most már alkoholista is lettél? – Ült le velem szembe egyszer csak Tao.

Ránéztem, majd megforgattam a szemeimet.

- Már csak te hiányoztál – sóhajtottam fel halkan, és meghúztam a sojut.

- Látom, jól sikerült a beszélgetés a többiekkel – megeresztett egy mosolyt, rajtam pedig egy pillanat erejéig végigsöpört a düh hulláma, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Én legalább elmondtam, amit el kellett – morogtam az orrom alatt.

- Nem tudom, mire célzol ezzel.

- Tudod jól, miről beszélek. Amit Haejin lakásán láttam. Mióta ismered őt?

Szerettem Taot, ebben biztos voltam, és rosszul esett, hogy lekezelően kell beszélnem vele, hogy a kapcsolatunk erre a szintre süllyedt, ugyanakkor egyre nehezebbe viseltem a piszkálódásait. Azzal, hogy folyamatosan nyaggatott és megpróbált engem hibásnak beállítani, hogy reménykedett abban, hogy a srácokkal is összekapok, csak azt érte el, hogy tőle is egyre távolabb kerültem. Feldühített, amit mondott, hogy a magyarázataim semmit sem értek, hogy azt vélte, amit ő gondol, az úgy is van és meg sem próbálta megérteni, átlátni az én helyzetemet.

Ha pedig így halad, lassan, de biztosan tényleg kiöli belőlem az iránta érzett érzéseimet, és tényleg meg fogom őt utálni. Nem akartam, hogy ez legyen a kettőnk sorsa, és tudtam, hogy ez egy védekezési mechanizmus részéről, de nem tehettem mást. Ha nem akar látni, nem kényszeríthetem rá.

- Nem ismerem, soha nem találkoztam vele.

- Akkor mivel magyarázod, amit láttam?

- Összekeversz valakivel – vont vállat lazán.

- Biztos, hogy nem – ráztam meg tagadólag fejemet. – Vagy titkolsz valamit, vagy te magad sem tudsz arról, hogy ismered.

- Mire akarsz ezzel célozni? – Összeráncolta homlokát, és gyanúsan méregetni kezdett.

- Én semmire. De én se tudtam Nagyi titkáról, lehet, a te életedben is van valami, amit rejtegettek előled.

- Ne hasonlíts össze magaddal! – Förmedt rám hirtelen, majd vett egy mély levegőt, és ismét gunyoros hangnemben folytatta. – De te biztosan tudsz valamit, ha ennyire biztos vagy magadban.

- Csak azt mondom, amit láttam. És tudom, mit láttam – határozottan, lassan és kimérten válaszoltam neki, ami láthatólag megingatta őt. Hiába próbált keménynek tűnni, és visszavágni, elültettem azt a bizonyos bogarat a fülében.

- Ahelyett, hogy rajtam kárörvendenél, foglalkozhatnál a magad dolgával – folytattam tovább, miután nem válaszolt. – Mégis miért örülsz annak, hogy összevesztem a többiekkel? Tudom, hogy hibáztam, de megpróbáltam jóvátenni. Ember vagyok, nem? Hibázhatok. Mégis mivel bizonyítsam be neked, hogy nem tudtam Nagyi titkáról? Az elmúlt nyolc hónapban megfigyeltél engem, nem igaz? Láttál valami gyanúsat, csináltam valami gyanúsat? Na, ugye, hogy nem. Még ezek után is azt hiszed, hogy közöm volt hozzá?

Tao egy ideig csak döbbenten pislogott, szóhoz sem jutott, annyira meglepte ez a kisebb monológom. Tudtam, hogy nem hibáztat, és tudta, hogy nincs közöm ehhez, de sose ismerte volna el.

Most legalábbis nem. Még nem állt készen az igazságra. Még nem volt sínen az élete, még nem állt talpra, és ezért az egyetlen kapaszkodója az életében ez a gyűlölet volt.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, terelni kezdte a témát.

- Az egy dolog, hogy elmondtad a nagymamáddal kapcsolatos dolgot, na, de mi van a Haejinessel?

- Tao… Ha gyűlöletre építesz, az életed sivár lesz, és elkeseredett, tele ürességgel és haraggal. Ezt akarod?

- Vajon mit szólnának, ha megtudnák, milyen titkod van még?

- A Haejines dolgot neked is el kellene mondanod – forgattam meg szemeimet. – Amúgy meg el fogom mondani, csak előbb emésszék meg ezt.

- Még mindig nem tudom, miről beszélsz, és…

-  Tényleg ennyire utálsz? – Emeltem fel hirtelen a hangom, a szavába vágva.

Tao nem válaszolt, én meg csak becsuktam szemeimet, és vettem egy nagy levegőt, majd hátradőltem a széken.

Tudtam, hogy direkt cukkol, és hogy szándékosan idegesít, de nem értettem, mit akar ezzel elérni. Mire jó, ha kiborít? Mitől lesz neki attól jobb? Nem fogom akkor se azt mondani, hogy közöm volt Nagyi dolgaihoz. Nem fogom azt mondani, amit hallani akar.

Tudtam, hogy gyűlölni akar, tudtam, hogy az utálat és a szeretet között sodródik, de mit tehettem volna? Neki kell leküzdenie az érzéseit, neki kell kinyitnia a szemeit és meglátni az igazságot, én pedig nem fogok hazudni neki.

Taoval ezután csendben ültünk egymással szemben. Én eszegettem evőpálcikával a maradék ételt a tányéron, Tao pedig kisajátította magának a sojus üvegemet, és azt kortyolgatta. Ennyit arról, hogy ma egy jót iszok kikapcsolódásként.

Percekkel később hirtelen leült valaki mellénk, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.

Haejin volt az.

- Te meg mit keresel itt? Hogy találtál meg? – Hangom két oktávval feljebb ugrott, úgy szegeztem neki a kérdést.

- Követtelek – felelte egyszerűen.

- De… de… a barátaim… Te mit akarsz tőlük?

- Nem a barátaidat akarom, mondtam, hogy nem bántom őket. Miatta jöttem – mutatott Taora, miközben ránézett. – Szia, öcskös! – halványan elmosolyodott.

- Öcskös?! – Nem tudtam megmondani, Tao vagy én voltam az, aki ezen jobban meglepődött.

Ahogy Taora tévedt a tekintetem, és megláttam elgyötört, mégis döbbent arcát, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tao úgy nézett Haejinre, mint aki csodát lát, mintha valami megmagyarázhatatlan és földöntúli lényt pillantott volna meg maga előtt. Még sose láttam ilyen rémültnek, ugyanakkor ilyen elvarázsoltnak.

Érzelmek sokaságát láttam végigfutni rajta, de mozdulni nem mozdult. Ajkait ugyan enyhén eltátotta többször is, mintha mondani akarna valamit, de végül egy szót sem szólt. Csak ült némán, mint akit odakötöztek a székhez, és pislogás nélkül bámult Haejinre.

Tekintetem ezután a másik férfira tévedt, aki megállás nélkül mosolygott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben Tao nyakába ugrana és agyon ölelgetné. Aztán ahogy Tao nem reagált semmit, úgy az arcáról is fokozatosan, alig észrevehetően, de halványodni kezdett az a mosoly.

Felváltva néztem rájuk, de én sem mertem megtörni a csendet, sőt. Egy idő után már zavaró tényezőnek éreztem magam, de nem mertem otthagyni őket. És nem csak azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert jelen pillanatban egyik személyben sem bíztam meg.

Ha ők ketten tényleg testvérek… akkor ez most valami nagy találkozás? Futott át fejemben egy kósza gondolat. Ahogy ezt a kérdést boncolgatni kezdtem magamban, úgy egyre több kérdés vetődött fel bennem, és némi magyarázatot is kaptam egyes dolgokra. Például, hogy Haejinnél miért láttam Taoról képeket, egészen fiatal korától kezdve, és hogy Haejin miért is kezdett el kísérletezni azon, hogy a farkasokból ismét embert csináljon. Tao lett volna az a bizonyos személy, aki miatt ezt elkezdte?

Teljesen összezavarodva ültem közöttük. Ha tényleg testvérek, akkor Tao miért nem mesélt soha róla? És miért nem hasonlítanak egymásra? Ráadásul úgy tudtam, Tao kínai származású, Haejin pedig koreai. Vagy mindketten félig koreaiak, félig kínaiak lennének? De akkor az egyikük miért Park Haejin, a másikjuk miért Huang Zitao? Bár az is igaz, hogy csaknem hat év telt el azóta, hogy Taot elrabolták, akármelyikük nevet változtathatott.

Próbáltam összerakni magamban a dolgokat, de túl keveset tudtam ahhoz, hogy ebből bármit is megértsek, így felhagytam vele.

Miután egy ideje egyikük sem szólt, fészkelődni kezdtem a helyemen, és kicsit erőteljesebben krákogtam néhányat. Mindketten zavartan fordultak felém.

- Bocsi, hogy megzavarom az idilli pillanatot, de… elárulnátok, mégis mi folyik itt? – Nagyokat pislogva cikázott tekintetem közöttük.

A kérdésre végül Haejin válaszolt, és kezdetleges vidámsága már kissé alábbhagyott. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított Taot illetően.

- Nos… Tao az öcsém. Jó ideje keresem már, és tudok róla, de eddig nem mertem kapcsolatba lépni vele. Azt hiszem, így is sokkoltam – félve pillantott az említettre, majd ismét rám.

- De… te nem meghaltál? – Tao alig halhatóan, szinte nyöszörögve préselte ki magából a kérdést. Az izgalomtól a torka teljesen kiszáradhatott, ami miatt képtelen volt normális hangerőn beszélni.

- Nem – rázta meg fejét Haejin. – Miből gondolod ezt?

- Amíg bent voltunk… szinte biztosak voltunk abban… hogy a családtagjainkat, a rokonainkat megölték… - suttogta remegve.

Régen láttam Taot ennyire megtörtnek, és abban a pillanatban, ahogy könnyáztatta arcára néztem, elszégyelltem magam, amiért percekkel ezelőtt még én is beszólogattam neki. Bár nem volt igazságos az ő részéről sem, hogy engem piszkált, hisz mindketten nehéz időket éltünk meg, de őt nagyobb sérülés érte, mint engem. Tao csak ezzel leplezte a fájdalmát, amit titkon még mindig nem dolgozott fel. A többiek is küzdöttek, lelki csatákat vívtak magukban, de Tao sosem mutatta ki érzéseit, sosem terhelte ezekkel a többieket, ő inkább magába fojtotta. Egyedül szenvedett, és most, hogy olyannak láttam, mint közel kilenc hónappal ezelőtt, a szökés után, összeszorult a szívem.

- Igen, mindenki családjával végeztek – erősítette meg az állítását Haejin.

- De akkor te miért nem…?

- Én csak a féltestvéred vagyok, tudod jól. Talán ez volt a szerencsém – mosolyodott el fájdalmasan.

- Akkor a szüleim…?

Haejin nem válaszolt, arca semlegessé vált. Tao nyelt egyet, és remegő ujjait kezdte tördelni.

Az volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, jobb lesz, ha távozom. Bár szerettem volna tudni a teljes igazságot, és szerettem volna megvigasztalni mindkettőjüket, úgy gondoltam jobb, ha most egymásra támaszkodnak, és megbeszélik, amit meg kell.

Észrevétlenül álltam fel a székről, a táskámat a kezembe vettem, és halk léptekkel kisétáltam a sátorból.