MOONLIGHT EXTRA - 18. rész

~ 18. rész ~

Egy merő pillanatig döbbent csöndben ültünk, az izgalom szinte tapintható volt a nappaliban, ahogy a szívünk heves és izgatott dobogása is visszhangot vert néhány másodpercig. Chanyeol félrenyelt egy falatot, és hangosan köhögni kezdett, mire Kris elkezdte finoman ütögetni a hátát.

- Igen, azt hiszem, ezt akarom mondani. Vagyis elképzelhetőnek tartom, de ehhez további vizsgálatok kellenek és mindez időbe telik – folytatta Haejin, miközben maga elé vette Chanyeol vérképének az eredményét és még egyszer átfutott rajta.

- Mégis mennyi időbe? – Tette fel a kérdést Lay.

- Passzolom. Ez több mindentől is függ. Egyrészt nem vehetek sok vért Chanyeoltól, mert megviseli a szervezetét, másrészt nem vagyok biztos, hogy mást is meggyógyít-e, vagy csak önmagát tudta. És ha mást is meggyógyít, milyen mennyiségben kell használni a vérét? Elég egy csepp vagy rengeteg kell? Milyen hosszú a gyógyulási folyamat, és mennyire fájdalmas, ha fájdalmas? És nem utolsó sorban ott van az is, hogy mindenkire hatással lesz, vagy aki túl régóta farkas, azon már nem lehet segíteni? Szóval ezekhez újabb kísérletek szükségesek – sorolta ujjain számolva Haejin a legfontosabb dolgokat, mi pedig csak feszülten hallgattuk őt és próbáltuk feldolgozni az elhangzottakat.

Azokban a percekben megkönnyebbülést éreztem, hogy végre találtunk megoldást és megmenthetjük a fiúkat, végre ismét normális életet élhetnek. Haejin szavai megnyugtatóak voltak, ugyanakkor, ahogy belemerültem gondolataimba rájöttem, hogy a neheze még csak most jön és közel sem lesz ezután minden egyszerű.

Tegyük fel, hogy Chanyeol vére hasznos, és mindenkit sikerül meggyógyítani, ismét emberek lehetnek. Ez rendben van, mert egy esetleges baleset következében, ha kórházba kerülnek, nem kell félniük attól, hogy lebuknak, többé nem kell ilyen szempontból rejtőzködve élniük, és minden tettükre odafigyelni.

Másfelől azonban ugyanúgy nem térhetnek vissza a családjukhoz, ugyanúgy az új személyiségükkel kell azonosulniuk és nem fogják elfelejteni azt a sok fájdalmat, és szenvedést, amin keresztülmentek. Soha nem mehetnek haza, nem láthatják a szeretteiket, és abban a tudatban kell élniük, hogy a családjuk halottnak hiszi őket. Mert ha hazamennek, mégis mit mondanak, hol voltak eddig? Elmesélhetik a kísérleti helyet, hogy farkasok voltak, és meggyógyultak? Hinne nekik valaki? Utána ki akarna a közelükbe menni? Mi van, ha félnének tőlük? Teljesen megbélyegeznék őket, és az se biztos, hogy a családjuk ezután ismét elfogadná őket.

Persze meg lehet kockáztatni, hisz akár jól is elsülhet a dolog, és talán néhány év után senkit nem érdekelne, mi történt velük. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha azok, akik a kísérleteket vezették, még élnek és ismét vadászni kezdenének rájuk?

Ha engem kérdeztek volna, biztosan nem mentem volna vissza a családomhoz, de nekem könnyű volt ezt gondolnom, mert nekem már nem volt kihez visszamennem. De vajon ezzel ők is tisztában voltak?

Nem elleneztem, hogy megpróbálják ezt a kísérletet, mert kevesebb veszély fenyegetné őket emberként, de attól még azt az életet kell folytatniuk, amit a szabadulás után elkezdtek.

Mindezek ellenére csendben maradtam, mert ez már nem rólam szólt. Az ő életük volt, nekik kellett döntést hozni, és én csak annyit tehettem, hogy mellettük voltam, mint eddig is.

- Én bármit megadnék, hogy ne kelljen farkasnak lennem – fakadt ki egyszer csak Luhan.

A többiek egy ideig csak értetlenül meredtek rá, azonban egy idő után Kai is felsóhajtott és bólintott egyet.

- Azt hiszem, én is ezt gondolom. Bár egy ideje már farkas vagyok, és megvan az előnye is, de szeretnék ismét ember lenni. Gyűlölöm ezt az életet – szorította ökölbe kezét, ezzel visszatartva a dühét.

- Osztom én is a véleményt – dörzsölte össze két tenyerét Suho, majd utána összekulcsolta ujjait. – Túl sok a kockázat, a menekülésből és a rejtőzködésből való félelem. Kívülállók vagyunk, ami miatt senkit nem engedhetünk magunkhoz közel, és ha valaki meg is próbál közeledni, el kell őt utasítani. Én legalábbis képtelen vagyok magamban bízni.

- Én se akarok többé farkas lenni – most Baekhyun volt az, aki beszélni kezdett. Miközben magyarázott, kezeivel összevissza hadonászott. - Közülünk azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akinek barátnője van, és nagy szó, hogy eddig eljutottam. Szeretem Miraet, de feleségül vehetem, ha farkas vagyok? Családot alapíthatunk, vagy szakítanom kell vele, ha erre kerül a sor? Folyton erre gondolok mostanság. Múltkor szex közben, amikor teljesen belendültünk, azt hittem, hogy át fogok változni. Mi lett volna, ha megtörténik?

Ahogy hallgattam a fiúkat, és ahogy mindenki megosztotta, mennyire utálja ezt az énjét, ezt az életet, fokozatosan rádöbbentem, hogy sokkal jobban szenvednek, mint én azt hittem. Olyan gondolatokat osztottak meg egymással, amit eddig sosem. Mindenkinek nehéz volt elfogadni önmagát és megtanulni harmóniában élni a farkas énjével, de ez nem jelentette azt, hogy szeretik is saját magukat. Elfogadni és szeretni teljesen más, mint valamit elviselni, mert el kell.

Csak kapkodtam ide-oda a fejemet, ahogy egymás szavába vágva mesélték el, ki milyen akadályokba ütközött emiatt, kinek milyen félelmei vannak. Érdekes volt hallgatni őket, de jobbnak láttam, ha kicsit félrevonulok, miután egyre személyesebb témák kerültek elő.

Így hát észrevétlenül felálltam, és kiosontam a konyhába, majd a hátsó ajtón keresztül kiléptem az udvarra. Leültem a hintaágyra, ami két hatalmas tölgyfa közé volt állítva és próbáltam a természet nyugalmát valahogy magamba szívni, hogy én is lecsillapodjak.

Nagyokat sóhajtoztam, és próbáltam nem az elmúlt percekre gondolni. Tudtam, hogy ez olyan dolog, amit nem oldhatunk meg egyből, és ami egy lassú folyamat, így én se akartam feleslegesen idegeskedni és hosszasan agyalni. Pihenni akartam, hogy ismét a kezembe vehessem az életem irányítását, hogyha a srácok nem tudják, mit csináljanak, én ott lehessek támaszként nekik. Én túl voltam az életem nehezén, de nekik még csak most kezdődött el ez a pillanat.

Néhány perccel később azonban ismét kinyílt az ajtó, és Chanyeol lépett ki rajta. Szó nélkül sétált oda hozzám, majd leült mellém. Ránéztem, de nem mondtam semmit, vártam, hogy ő szólaljon meg, hiszen beszélgetni akart.

- Emlékszel a legutóbbi beszélgetésünkre? – Kérdezte egyszer csak, miközben hunyorogva nézett a távolba. Tekintetemmel próbáltam megkeresni azt a pontot, amit ennyire erőteljesen néz, de nem sikerült megfejtenem.

- Igen, emlékszek – bólintottam egyet.

- Azt hiszem, ez volt az a sürgető érzés. Akkor kezdtem el ezt érezni, amikor a kísérleti helyen voltam. Ott kezdődött minden.

Hangja halk volt, és egyenes, képtelen voltam kivenni belőle, hogy mit érez, mire gondolhat. Egy újabbat bólintottam, de nem válaszoltam. Vártam, hogy folytassa.

- Tudod… hiába érzem azt, hogy ez az, ami nyomaszt, mégsem tudom, mit csináljak most. Félre ne értsd, szeretnék segíteni a többieken és tök jó dolog lenne, ha ismét emberek lehetnének, de nem tudom, hogy ez rám milyen hatással lesz. Mármint… olyan lesz, mint egy vérvétel és ennyi? Leveszik a vérem, a többiek meggyógyulnak és én is visszakapom a rendes életemet, és megszűnik ez a sürgető érzés?  - Elhalkult, majd végre rám emelte a tekintetét. Én is ránéztem, de szemeiben ugyanazt a zavarodottságot, nyugtalanságot láttam, mint amit magamon is éreztem.

- Nem tudom, Chanyeol. Nem tudok neked mit mondani. Lehet, hogy csak ennyi lesz, de lehet, hogy mást is fogsz érezni. Nem tudom.

- Mi van, ha megölök valakit a véremmel? Mi van, ha nem mindenkinél lesz hatásos?  Akkor már gyilkos is leszek? És mi van, ha lelkileg ezek után sem könnyebbülök meg, vagy csak még mocskosabbnak érzem magam? – Két kezével az alkaromba kapaszkodott, miközben kétségbeesetten nézett rám.

Kissé megrémülve és aggódva fordultam felé; kezeimbe fogtam kezeit, és ujjaimmal simogatni kezdtem kézfejét, remélve, ezzel talán sikerül megnyugtatnom. Bár azt hiszem, ez inkább számomra volt megnyugtató, miközben beszéltem hozzá.

- Nézd, Chanyeol, nem vagyok jövendőmondó, és nem tudhatom, mi fog történni. Lehet, hogy meg fognak halni mások, az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy megkönnyebbülsz ezekután, de lehet, hogy nem. Én csak azt tudom mondani, hogyha úgy érzed, a jelenlegi helyzet nem jó, akkor lépned kell. Csak akkor tudod meg, hogy mi fog történni, ha megpróbálod. De csak és kizárólag akkor tegyél lépéseket, ha hajlandó vagy vállalni a következményeket és együtt tudsz élni azzal, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. A te véredről van szó, a te életedről és egyedül csak te tudod, hogy mit akarsz tenni. Se én, se más nem mondhatjuk meg neked, mert akkor életed végéig másokat hibáztatnál, és az sokkal fájdalmasabb dolog. Nem kell most azonnal döntened. Haejin előtte még biztosan elvégez jó pár vizsgálatot, és nyilván nem egyből élő embereken fog kísérletezni, ráadásul senki nem várja el tőled, hogy megtedd ezt a lépést.

Próbáltam valami értelmeset és valami lelkesítőt mondani Chanyeolnak, de úgy éreztem, teljesen felesleges dologról hablatyolok és semmi újat nem mondok neki. Ő válaszokat akart, amit ugyancsak nem kapott meg.

Az élet döntések sorozatából áll, és néha sokkal egyszerűbb, ha mások mondják meg, mit tegyünk. Ugyanakkor később azt érezhetjük, hogy mások befolyásolták az életünket, és sosem teljesedhettünk ki, emiatt pedig harag, düh, fojtogató elégedetlenség gerjedhet bennünk, amit nehéz legyőzni.

Tényleg nem tudtam, mi lenne a helyes megoldás. Chanyeol könnyen gyilkossá válhat, de vajon ő lenne gyilkos, vagy azok, akik a többieket farkassá tették? Ha erre az egészre fény derülne a világon, ha az egészből rendőrségi ügy lenne… Kinek az oldalára állna az igazság? Ki állna az oldalukra és kik követelnék a halálukat? Megbírnának ekkora felhajtással és gyűlölettel küzdeni?

De még ha mindezt sikerül csendben is elintézni, akkor sem lesz semmi a régi, és a lelki világuk se biztos, hogy rendbe jönne. Se Chanyeolnak, se a többieknek. Mégis ki döntheti el, hogy ebben a helyzetben mi a legjobb megoldás? Egyáltalán van jó megoldás?

Chanyeol szemei könnybe lábadtak, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Annyira szerettem volna segíteni, de már sokadjára éreztem azt, hogy tehetetlen vagyok. Gyűlöltem ezt az érzést, de bíztam abban, hogy idővel minden a helyére kerül és megoldódik.

- Bocsánat, hogy megzavarom az idilli kis románcotokat, de Minseo, most azonnal beszélnünk kell! – Chanyeollal úgy rebbentünk szét, mintha valami rosszat tettünk volna. Ijedten és zavartan néztem Taora, miközben Chanyeol elfordult, és könnyes szemeit törölgette ujjaival.

- Öhm… oké – nem mertem tiltakozni, annyira zavarban voltam. Kicsit haboztam, majd Chanyeolra néztem, vajon rendben lesz-e, de aztán megállapítottam, hogy jót fog tenni neki egy kis egyedüllét, így végül felálltam. Tao elindult, én pedig követtem.

Bementünk a lakásba, majd onnan egyenesen az ő szobájába. Nem értettem, mit akar, de elég határozottnak és dühösnek tűnt, így nem mertem leállni vitatkozni vele.

Ahogy becsukta az ajtót, összerezzentem, és tanácstalanul, kissé feszengve néztem rá.

- Ülj csak le – mutatott az ágyára, én pedig vonakodva, de leültem.

- Mi az? – Hangom remegett, ahogy megszólaltam, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Nem értettem, hogy a testem miért reagál ilyen furcsán, hisz semmi rejtegetnivalóm nem volt.

Tao odahúzott elém egy széket, nagyjából egy méterre tőlem, majd néhány másodpercig engem méregetett. Próbáltam nem ránézni, és elkerülni a pillantását; valamiért nagyon nem éreztem jól magam vele egy légtérben.

Tao végül néhány képet vágott hozzám, én pedig eleinte meg se mertem mozdulni. Tekintetemmel követtem a földre esett képeket és hosszas másodpercek elteltével fedeztem fel, hogy az egyik képen mintha magamat látnám.

- Ez mi? – Kérdeztem, miközben lassú mozdulattal lenyúltam az egyikhez, és két ujjam közé fogva felemeltem. Tényleg én voltam rajta.

- Ezt szeretném én is tudni – dőlt hátra Tao a széken. Hangja cinikus volt és komor, de érezni lehetett benne a megvetést. – Elmagyaráznád nekem, hogy mégis mit kerestek a képeid Haejin lakásában?

MOONLIGHT EXTRA - 17. rész

~ 17. rész ~

Egész éjjel azon rágódtam, amit Chanyeol mondott. Újra és újra felidéztem a szavait, de minél többet gondolkoztam, annál jobban csak összezavarodtam. Segíteni akartam, de nem tudtam, mi lenne a legnagyobb segítség számára. Még ha egy nap rá is jön, mi volt ez a sürgető érzés benne, attól még ott volt az a kérdés, vajon ki támadta meg és milyen okból? Tudta, hogy ki ő, hogy hozzánk tartozik? Tudta az illető, hogy ismeri a többi farkast és talán ez egy fenyegetés akart lenni? Vagy egy szimplán kissé megtébolyult farkasról van szó, és ennek a támadásnak igazából nincs is jelentősége?

Bárhogy is erőlködtem, semerre se jutottam, mindenhogyan falakba ütköztem. Végül mégis elnyomott az álom.

*

Másnap nyúzottan ébredtem, mint aki semmit nem aludt. Igazság szerint néhány óránál többet tényleg nem bírtam pihenni; még ha fáradt is voltam, a szemeim úgy pattantak ki, mint aki kellőképpen kialudta magát.

Első utam a fürdőbe vezetett, majd miután kicsit megmosakodtam és rendbe szedtem magam, a konyhába indultam. Finom illatok terjengtek, és a gyomrom is összerándult, de valahogy mégsem volt étvágyam.

Becsoszogtam a konyhába, majd kicsit meglepődtem azon, hogy milyen sokan vagyunk bent, jóformán az egész társaság ott reggelizett. Csak intettem nekik egyet, majd kivettem egy üdítőt a hűtőből, és a nappaliba mentem, mivel kicsit túl zsúfoltnak éreztem a helységet.

Leültem a kanapéra, és nem telt el sok idő, amikor Baekhyun battyogott be Luhan és Lay társaságában. Meglepődtem rajtuk és eleinte feszengtek, végül leültek mellém.

- Nem vagy éhes? – Kérdezte Luhan, de csak megráztam a fejem.

- Nem bántásból, de mennyit aludtál az éjjel? Pocsékul nézel ki – jegyezte meg Baekhyun, amin halkan felnevettem.

- Nos, nem túl sokat. Mostanság nem alszom valami jól – feleltem egy sóhaj kíséretében.

- Érthető, sok minden történt veled – bólintott megértően Baekhyun, majd folytatta - Nézd, Minseo… Azt hiszem, nemrégiben kicsit túlreagáltuk a helyzetet. Tegnap este beszélgettünk a srácokkal, és Kris is elmondta, hogy mi a helyzet Chanyeollal, valamint, hogy ki az a Haejin, aki itt volt. Bár még most sem teljesen világos minden, és nekünk is kell egy kis idő, amíg feldolgozzuk, ami történt, de szeretnénk, ha tudnád, hogy ránk számíthatsz.

- Igen, kicsit tényleg túl hamar ítélkeztünk feletted, pedig valószínűleg neked sem lehetett könnyű akkor – vette át a szót Lay. - Sőt, egész idő alatt mindig minket helyeztél magad elé, segítettél és támogattál minket, holott neked is szükséged lett volna ránk, azonban mi ezt nem vettük figyelembe. Szóval, amit mondani akarok, és azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy sajnáljuk, ha megbántottunk és rosszul érezted magad.

Ellágyultam a fiúk szavaitól, nem vártam ilyen hamar bocsánatkérésre, sőt, igazság szerint sose hittem, hogy valaha megbocsátanak nekem. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék, a könnyeim egyszerűen csak potyogni kezdtem, én pedig remegő kezekkel próbáltam letörölni őket arcomról.

- Nos… elfogadom a bocsánatkérést, és megértem a reakciótokat. Azt hiszem, senkinek sem volt könnyű az elmúlt időszak, és mivel ez nem egy gyakori helyzet, szerintem nem is igazán volt itt jó vagy rossz döntés. Ha előbb mondom el, hogy Nagyi tehet mindenről, akkor is így reagáltatok volna valószínűleg – mondtam végül, és hogy megnyugodjak, ittam egy jó nagy kortyot az üdítőmből.

- Igen, valószínűleg. Tényleg sajnáljuk, amit mondtunk vagy tettünk. Neked ő a nagymamád volt, az egyetlen élő rokonod, akit elveszítettél, egyedül maradtál, ráadásul most itt van ez az egész Chanyeollal is. Te pont ugyanúgy szenvedsz, ahogy mi is – csóválta meg a fejét Luhan, és már éppen megölelt volna, amikor berontott a nappaliba Kai.

- Emberek, elég az érzelmekből, folyton megsiratjátok szegény lányt – csapta vállon Luhant, majd össze is kócolta az említett haját, aki erre csak hasba vágta a másikat.

Szép lassan mindenki beözönlött a nappaliba, és egyesével bocsánatot kértek, majd eltöltöttünk egy kellemesnek mondható reggelt, mint a régi szép időkben. Kavarogtak bennem az érzések, még ha haragudtam is rájuk vagy hibáztak, akkor is tudtam, hogy mindig itt leszünk egymásnak. És ez valamelyest megnyugtató volt számomra.

Emlékszem, mennyire féltem elköltözni és elkezdeni az egyetemet főleg úgy, hogy előtte nem igazán volt kapcsolatom az emberekkel. Nem tudtam, mit hogyan kezeljek, mire hogyan reagáljak, de az idő múlásával mindezt megtanultam. Hiába írtam egymagamnak könyveket, ahol már ezerféle szituációra ezerféle reakciót elképzeltem, de a valóság mégis más volt. Még ha fájdalmasabb is, de sokkal gyönyörűbb, mert embernek lenni és élni, átélni és megélni az érzelmeket olyasfajta dolog, amire nincsenek szavak. Az érzelmek és a hibáink tesznek minket emberré.

Minden olyan nehezen indult, de most úgy éreztem, sokkal több mindent kaptam a világtól, mint valaha bármikor. Nem volt tökéletes az életem, tele volt fájdalommal, szenvedéssel, és néha úgy éreztem, sokkal többet érdemlek ennél, mégis… ahogy a srácokra néztem, és felidéztem az emlékeinket, rájöttem, hogy ennél többet sosem kaphatok és nem is akarok kapni. Hisz a boldogságom sose nagy tettekben mutatkozott meg, hanem azokban a hétköznapi, átlagos kis pillanatokban; azok a mosolyok és könnyek, nevetések és veszekedések színesítették be az életemet. Sokkal izgalmasabb volt, mint egy hullámvasút, és sokkal tartalmasabb, mint kívánhattam volna. Meg voltam elégedve az életemmel minden rossz ellenére, el tudtam fogadni, hogy nincs olyan, hogy tökéletes élet, és miután ezt elfogadtam, csak ezután értettem meg, mi is az a boldogság.

A fiúk megállás nélkül bolondoztak a nappaliban, és amikor Kyungsoo lerúgott egy poharat az asztalról, mert Suho megcsikizte a lábát, akkor lépett be a nappaliba Chanyeol.

Mindannyian egy emberként fordultunk felé, majd aggódva ugrottam fel és rohantam oda hozzá.

- Jól vagy? Chanyeol, feküdj vissza, még nem jöttél rendbe! – Torkolltam le kissé túlságosan aggódva. Egyáltalán nem festett jól, arca még most is beesett és sápadt volt, ráadásul a sérülései könnyen felszakadhattak volna.

- Nyugalom, semmi bajom – erőltetett magára egy mosolyt, és összekócolta a hajamat.

- Hogyhogy semmi bajod? Chanyeol, tegnap kis híján meghaltál – néztem rá nagy szemekkel, de ő továbbra is csak mosolygott, ami még aggasztóbb volt.

- Minseo, nyugi. Inkább hadd üljön le és egyen néhány falatot, attól biztosan jobban lesz – jött oda hozzánk Kris és a fiúk helyet szorítottak neki is. Nagyot sóhajtottam és én is visszaültem a helyemre, de egy pillanatra se vettem le a szemem Chanyeolról.

- Tényleg jobban érzed magad? Szerintem evés után letusolhatnál, és akkor átkötözzük a sebeidet – válaszolta higgadtan Xiumin, miközben elvett még egy szendvicset az egyik tálcáról.

- Ennyire büdös lennék? – Halkan felnevetett Chanyeol, és ő is eszegetni kezdett egy szendvicset.

- Csak egy egészen picikét – mutatta vigyorogva ujjaival Kai, hogy mennyire.

- Az jó, mindenesetre, ami a sebeket illeti… nem igazán van szükség a kötözésre – motyogta két falat között.

- Ne hülyéskedj, szívesen segítünk, és nem kell szégyenlősnek lenned. Láttunk már pucér férfitestet. Minseo nem biztos, de ő még kicsi is ehhez – mondta egyszerűen Lay, majd rám nézett és szélesen elvigyorodott. Válaszul csak hozzávágtam az egyik díszpárnát.

- Nem úgy értettem – krákogott egyet Chanyeol, láthatóan kicsit zavarba jött. – Már nincs mit bekötözni. Nincsenek sebeim.

Hirtelen csend telepedett a nappalira, és döbbenten néztünk rá. Nem kellett feltenni a kérdést, anélkül is mindenki arcára az volt írva: hogyan történhetett ez?

Mielőtt bármit is kérdezhettünk volna, Haejin lépett be a nappaliba.

- Szerencsétek, hogy nem zárjátok kulcsra az ajtót, mert aztán ilyenkor kopoghat az ember, ha ti úgysem halljátok meg – sóhajtott fel, majd a kezeiben lévő papírlapokkal beljebb sétált, és leült a kanapé jobboldali karfájára. – A kérdésetekre a válasz pedig egyszerű: Chanyeolnak elég különleges vére van.

- Hogy érted, hogy különleges? – Tette fel mindannyiunk helyett a kérdést Suho.

- Chanyeolnak a vérében olyan anyagot találtam, amitől sokkal gyorsabban gyógyul, regenerálódik, mint más emberek. Összehasonlítottam a vérét más emberekével és a farkasokéval, és valahol a kettő között helyezkedik el – magyarázta, miközben átadta nekünk a papírokat. Egyesével alaposan átelemeztük őket, habár nem igazán értettük, mi is áll rajtuk, de Haejin minden kérdésünkre alapos választ adott.

- Mégis hogyan lehetséges ez?

- Nos, úgy emlékszem, Tao azt mesélte, hogy Chanyeol is volt azon a kísérleti helyen, ugye? Valószínűleg rajta nem sikerült úgy a kísérlet, ahogy szerették volna.

- Vagy rajta teljesen másmilyen kísérletet folytattak – osztotta meg gondolatát Luhan.

- Talán… de csak talán… ha ő ilyen gyorsan gyógyult meg… mi van, ha keresztezve a mi vérünkkel mi is meggyógyulhatunk? – Folytatta a gondolatmenetet Kyungsoo.

- Azt akarod mondani, hogy talán Chanyeol vére a gyógyír? Hogy az ő vére az, amit mindig is kerestünk?