13. rész

~ 13. rész~

A következő egy hétben nem sokat találkoztam a többiekkel, csak Chanyeollal – mindannyian a szünet hátralévő napjait élveztük, és lelkiekben felkészültünk az iskolakezdésre. Beszereztük a füzeteket, könyveket, íróeszközöket, akik pedig megtehették, elmentek még egy pár napra nyaralni.

Aztán egy pillanat alatt eljött a szeptember elseje.

Számomra ez a dátum mindig is egy fekete nap volt, hisz ezzel egyidejűleg kezdődött el az iskola. Már egészen kisgyerekként, amikor betettem a lábam a Pokol kapuján, a démonok egyből megtaláltak és bántottak. Noha akkor még csak a hajamat húzogatták és csak finoman csúfoltak, ez mégis mély nyomot hagyott bennem – és természetesen, ahogy idősödtem, ezek a bántalmazások egyre durvábbak lettek. Mikor először mentem haza lehorzsolt térdekkel, és összevert arccal, akkor döntöttem úgy, hogy ezt egyszer és mindenkorra befejezem.

Azon a napon lezártam az iskolával kapcsolatos dolgaimat, és elhatároztam, soha többé, még csak a közelébe sem megyek egynek se.

De ez most megváltozott és bár rettenetesen féltem, és a gyomrom görcsben volt, meg akartam tenni. Tudtam, hogy ha most nem teszem meg, ha most hátat fordítok, sosem leszek képes legyőzni a félelmeimet. Ha most nem, akkor soha máskor. És nem akartam többé érezni azt a szorító érzést mellkasomban.

Vettem egy nagy levegőt és lassú léptekkel megindultam a bejárat felé. A diákok csak úgy özönlöttek körülöttem, és ha akartam volna se tudtam volna megfordulni és elrohanni. Bár minden egyes lépés nehezemre esett, ahogy egyre közelebb értem, mintha felszabadultam volna. Ugyan az emberek néha-néha meglöktek, belém vállaltak, de ez csak a sietség miatt volt. Megállás nélkül biztattam magamat és örültem, mikor felértem a lépcső tetejére.

- Minseo! – hallottam valahonnét a távolból a nevemet, de hogy kitől jött, azt nem tudtam beazonosítani. – Szia! – ragadta meg valaki a karom, mire összerezzentem és ijedten kaptam a fejem a hang irányába.

- Sehun? – kérdeztem vissza megkönnyebbülten és vigyorgó arcát látva nekem is mosolyra húzódtak ajkaim.

- Gyere, elkésünk óráról!

Azzal maga után húzva, szinte futva mentünk be a tanterembe. Mikor beértünk, már szinte minden hely tömve volt, de még sikerült valahol középtáj két szabad széket keresnünk, amit azonnal el is foglaltunk.

- Jó újra találkozni. Milyen volt az utolsó egy heted nyáron?

Alig akartam magamhoz térni a sokktól. Amikor először találkoztam Sehunnal és a többiekkel együtt eltöltöttünk egy délutánt, nem hittem volna, hogy újra összefutok vele. Igaz, egy osztályba jártunk, de nem gondoltam volna, hogy fel fog ismerni és ennyire fog nekem örülni. És ez borzasztóan jól esett. Még sosem volt ilyen fogadtatásban részem, és még sosem érdeklődött senki afelől, milyen volt a nyaram, mit csináltam és hasonlók. Boldog voltam és emiatt képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról.

- Hmm, meglehetősen jó, bár nem sokfelé jártam. Neked milyen volt?

- Huh, ne is mondd. Én szinte mindennap máshol voltam. Rengetegen elhívtak ide-oda, és azt se tudtam, kihez menjek. De szerencsére sikerült találkoznom mindenkivel.

- Nagyon helyes. Izgalmas egy nyarad volt akkor.

- Az biztos. Kicsit azért sajnálom, hogy nem fogok a barátaimmal annyit találkozni, amennyit szeretnék, de azt hiszem, itt a suliban is lesznek új arcok, akikkel lóghatok.

- Ebben nem kételkedem.

- Mondjuk te. Nem megyünk el ma délután is valahová, mint a múltkor a többiekkel?

- Ez egy jó ötlet. Szólok Kyungheenak, hogy Chanyeolt rendelje majd ide.

- Megbeszéltük. Én meg értesítem azt a lökött haveromat, Chent.

Sehunnal nagyon sokat beszélgettem, és örültem, hogy legalább ő ott volt nekem és segített túlélni az első napomat. Azt hiszem, nélküle nem ment volna, de a kisugárzása és az, hogy ennyire nyílt és barátságos volt, engem is feloldott. Néhány osztálytársammal is váltottam pár szót, de velük nem voltam annyira bátor még. Azért reméltem, hogy nem könyveltek el magukban egy antiszociális személynek és a későbbiekben majd többet beszélünk.

Lassan, de biztosan az első hetem is eltelt, mint egy szempillantás. Kyungheeval sajnos nem sokszor futottam össze, hisz mindig máshol voltak óráink, de a hosszú szünetekben és ebédidőben azért mindig megtárgyaltunk mindent. Ráadásul együtt jöttünk és mentünk is haza, és nem is laktunk messze egymástól, így nem kellett attól félnem, hogy eltávolodunk egymástól.

Sehunnal minden órán egymás mellett ültünk és nagyon jóban lettünk, de természetesen nem lógtunk folyton egymás nyakán. Egyrészt azért, mert az túl sok lett volna és rövid időn belül biztosan meguntuk volna egymást, másrészt pedig Sehun a szünetekben leginkább csajozott a barátaival. Én jókat nevettem, ahogy igyekezett valakit felszedni, őt pedig szinte mindig visszautasították. Na persze nem azért, mert nem volt helyes, mert tény és való, hogy Sehun igen jóképű volt, de ki akarna olyan barátot magának, aki nem küzd meg egy lányért sem? Mert ha Sehunt valaki visszautasította, akkor ment tovább egy másikhoz. Persze ő sem csak egy éjszakát akart, hanem komoly kapcsolatot, de ő minden lányt szépnek tartott és mindegyiket magának akarta. Azt hiszem, Sehunnak azért nem jött össze a dolog, mert túl heves volt a természete és ahelyett, hogy lassan közeledett volna a lányokhoz, inkább rájuk vetette magát. Ő persze nem bánkódott emiatt és nem is nyomult durván, de külső szemlélőként igazán viccesen festett.

Ha éppen meguntam Sehun ügyetlenkedéseit, akkor valahogy mindig Chen mellett kötöttem ki. Sokszor jártam a folyosókat, és mivel neki is a harmadik emeleten voltak az órái, csak éppen a folyosó másik felében, ezért gyakran egymásba botlottunk. Chen igazán bolondos srác volt, kissé hasonlított Sehunra, de azért visszafogottabb és csendesebb volt. Talán azért találtunk egymásra, mert ahogy én, úgy ő is nehezen nyílt meg másoknak, de ha ezt megtette, akkor az az ember bármikor számíthatott rá.

Azonban ha se Kyunghee, se Sehun és se Chen nem ért rá, egyedül voltam. Hogy bántam-e, azt nem igazán mondanám, mert azért jólesett kicsit a magány és a csend, de mégis rossz érzés volt, hogy rajtuk kívül senki másom nem volt. Igaz, örültem nekik és nem vártam, hogy egy hét alatt szinte mindenkit a barátomnak tudhassak, de nem esett jól, mikor egyedül ültem a helyemen és senki nem jött oda hozzám beszélgetni. Mintha láthatatlan lettem volna. Rengeteget gondoltam arra, hogy én csapódok oda valakikhez, de ehhez nem volt elég bátorságom. Még nem erősödtem meg annyira, hogy erre is képes legyek, de biztos voltam abban, hogy az idő múlásával az összes kételyem feloldódik és legyőzöm minden félelmemet.

Úgy éreztem, az életem lassacskán kezd rendbe jönni, és hogy végre minden olyan lesz, mint amilyennek lennie kell. Az lettem, aki lenni szerettem volna, megvolt mindenem, amire vágytam, és amit kívántam, és én hálás voltam minden egyes boldog percért, amit megkaptam ennyi szenvedés után. Most már nem akartam feladni semmit sem, most már minden fájdalom a múlté volt, eltemettem őket, lezártam azt a korszakot és folyamatosan engedtem be az új dolgokat az életembe. Azt hiszem, végre igazán éltem. Minden tökéletes volt.

Kivirultam, mint egy virág és ragyogtam, amennyire csak tudtam.

Megváltoztam.

Csak éppen a naivságom maradt meg. Mert amikor azt hittem, hogy minden örökké ilyen marad és hogy az élet olyan, mint egy tündérmese, hatalmasat tévedtem.

Mert ez az egész nem volt más, csak egy átmeneti állapot a rám váró szenvedés előtt.

12. rész

~ 12. rész~

Xiumin egy alacsony termetű srác volt, lányos vonásokkal, hatalmas barna szemekkel, hófehér babaarccal. Az ember első ránézésre azt gondolná, hogy egy visszafogott, esetlen, félszeg kisfiú, azonban ez közel se volt így. Bárhogyan is nézett ki, valójában elég határozott és kemény volt. Azt mondanám, külsőre olyan, mint Luhan, de belsőre teljesen Kris.

Nem ismertem őt igazán. Eddig talán kétszer, ha beszéltem vele, akkor is csak pár szót és az is csak annyi volt, hogy leülhetek-e mellé. Miután visszautasított, jobbnak láttam, ha nem állunk többet szóba egymással. Volt idő, amikor úgy gondoltam, össze kell barátkoznom mindenkivel, de csakhamar rájöttem, hogy a legjobb, ha mindenki távol marad tőlem.

Kris és én voltunk itt a legrégebb óta, senkivel sem beszéltünk egymáson kívül. Ha azt mondtam volna korábban, hogy csak mi ketten vagyunk ilyen különcök, nos, akkor nem teljesen voltam őszinte. Xiumin is hasonlóképpen próbálta túlélni az itteni életet. Ő sem volt beszédes, és messze elkerült mindenkit. Vagyis… mindenki más kerülte el őt. Míg mi szép csendben meghúzódtunk, a háttérbe vonultunk és így láthatatlanná váltunk, addig ő uralta a többieket. Féltek tőle, soha senki nem merte megközelíteni. Már amennyire hinni lehet az itteni szóbeszédnek, állítólag Xiumin eltörte a gerincét az egyik farkasnak, amikor az véletlenül az ő helyére ült és nem akart máshová menni.

A két véglet voltunk, akár hatalmi harc is folyhatott volna köztünk, de persze mind a hárman tudtuk, hogy nincs értelme. Nem csak azért, mert idebent nem mi irányítunk, hanem azért is, mert minket hidegen hagyott ez az egész. Ő élvezte, hogy félnek tőle, mi meg élveztük, hogy le vagyunk szarva. És ez így volt jó.

És most… most Xiumin itt volt a mi cellánkban, az isten se tudja, miért és olyat mondott, ami nem vallott rá.

- Tessék? – hangom egy oktávval feljebb ugrott, amin én is meglepődtem.

Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, ami nem volt könnyű. Az egész hátam égett és feszített; éreztem a csontjaim ropogni és összeforrni, valamint az ínszövetek és a bőröm is halk, cuppanó hangokat hallatott. Kegyetlenül fájt, így igyekeztem nem mozogni.

Körbenéztem a cellában. Luhan az ablak alatt ült, lábait felhúzva, a lehető legmesszebb Xiumintól és csendben figyelte az eseményeket. Kris nem messze tőle feküdt a földön, kezeit a magasba emelve tartotta és a plafont bámulta, Xiumin pedig egy karnyújtásnyira helyezkedett el tőlem és Luhant stírölte.

- Mit mondtál? – kérdeztem, miután nem felelt.

- Azt, hogy van arra lehetőséged, hogy bosszút állj – emelte rám sötét szemeit, ami elég ijesztő volt.

Egy pillanat erejéig értetlenül meredtem rá, majd megráztam a fejem és elfordítottam tekintetem.

- Te teljesen meg vagy hibbanva – állapítottam meg, majd hasra fordultam és elnyúltam a padlón. – Miért vagy itt?

- Valami gubanc volt az egyik farkassal, így amíg megkapta a szobámat, addig engem ide küldtek.

- És mi van a másik két cellatársaddal? Ők hol vannak?

- A fene se tudja, nem is érdekel.

Csönd állt be közénk. Csak a halk lélegzetvételt és a falból csöpögő víz koppanását lehetett hallani hosszú perceken keresztül. Kris még mindig a kezeit lóbálta a levegőben, ami viccesen festett, hisz ő mindig komoly és rideg volt, de azt hiszem, a tehetetlenség olyan dolgokat is kihoz az emberből, amit ezelőtt még sosem csináltunk. Luhan az állát a térdére támasztotta és úgy bámulta az ajtót, mintha elérhetné, hogy amaz valamilyen csoda folytán kinyíljon. Xiumin pedig… nos, az ő tekintete fel-alá járkált közöttünk, végül mikor ebbe beleunt, megszólalt:

- Szóval… nem érdekel a bosszú? – fordult felém.

Felemeltem a fejem, ránéztem és úgy válaszoltam:

- Bosszú? Isten ments.

- Oh, igaz is, bocsánat. Elfelejtettem, hogy te már beletörődtél a sorsodba, miszerint itt fogsz megrohadni.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem így gondolnád.

- Igazad van. Bosszút állni értelmetlen. Akkor mégis minek nevezed azt, amikor lehetőséged nyílik valamire, amire már oly régóta vágysz?

- Öhm... Őrültség? Képzelet? Álom? Nem tudom, én nem vágyom semmire.

- Hogy te mekkora egy idióta vagy - sóhajtott fel, miközben megforgatta a szemeit. – Azt hittem, hogy a drámai kérdések kicsit felcsigáznak, de azt hiszem, egyszerűbb, ha világosan beszélek. A kis pöcsfej megbízható? – bökött fejével Luhan felé, aki erre ráemelte tekintetét és undorodva mérte végig Xiumint.

Én is ránéztem a kis szőke hajúra, majd vissza Xiuminra.

- Igen. Tegnap érkezett, nincs gond vele.

- Óh, friss hús. Hogy hívják?

- Hagyd békén őt.

- Most miért? Nem ismerkedhetek?

- Te mióta szoktál ismerkedni?

- Akkor féltékeny vagy?

- Luhan nem a tulajdonom.

- Szóval Luhannak hívják?

- Befejezted? Mit akartál mondani?

- Igaz is – tért egyből vissza az eredeti témához, amit egy sóhajjal nyugtáztam. - Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy innen lehetetlen kijutni, és hogy megállás nélkül figyelnek minket, ugye? Nos… amíg te és Kris a saját világotokkal voltatok elfoglalva és teljesen elzárkóztatok, addig én megfélemlítettem mindenkit. Ez persze okkal történt, célom volt vele. Nem, nem szokásom ismerkedni, még a cellatársaimmal se sokat beszélek, de nemrégiben valahogy mégis szóba elegyedtem két farkassal.

- Kikkel?

- Majd később, most nem ez a lényeg – intett le, majd folytatta – Eddig nem tűntek fel, mert beleolvadtak a többiek közé. Átlagosak voltak, mint mindenki, de valahogy a felfogásuk mégis olyasmi, mint a tiétek vagy az enyém. Mert bár különbözünk, de azért szerintem azt ti is érzitek, hogy valahol legbelül sok közös van bennünk. Na, mindegy. Szóval a lényeg, hogy ők is régóta itt vannak. Talán utánatok érkezhettek. Ők is az elsők közé tartoznak.

- És ezzel az információval mit kezdjünk? – ismét ülő helyzetbe tornáztam magam és örömmel vettem tudomásul, hogy szinte teljesen begyógyultak a sebeim. Annak örültem, hogy már nem fájok, annak viszont nem, hogy mindez röpke fél óra alatt történt.

Odacsúsztam a fal mellé, és mielőtt ismét Xiuminra néztem volna, a többiekre is vetettem egy pillantást. Mindketten minket néztek és hallgattak.

- Unalmas ember vagy, Tao – jegyezte meg Xiumin, amire én csak vállat rándítottam. – Ennyi a történet.

- Bazd meg – mordultam fel, és vetettem rá egy gyilkos pillantást, amin a barna hajú fiú jót nevetett.

- Tao, édes, ismerhetnél már, hogy nem beszélek feleslegesen – törölte meg a száját, majd törökülésbe ült és úgy folytatta. – Nem hazudtam, tényleg ennyi a sztori erről a két jómadárról. Őket csak azért említettem meg, mert lehet, szükségünk lesz még rájuk.

- Szükségünk? Úgy érted neked, Krisnek, Luhannak és nekem?

- Igen, így értem.

- Mégis miért? Mihez kellenek nekünk?

- Egy pillanat, csak egy pillanat. Még nem értünk el a csattanóhoz, amikor is felteheted ezt a kérdést – kezdett idegesíteni, ahogy viselkedik. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani, mégis képes volt mindezt úgy előadni, mintha valami egyszerű mesét szavalna. – Térjünk át másra. Tudjátok milyenek a kínzások, ismeritek a fájdalmat, szinte mindegyikünkkel ugyanazt végzik. Bocs, Luhan, te ezt még nem tapasztaltad meg, de ne aggódj, ez már nem tart sokáig. Na, szóval… egy alkalommal elájultam, és sokáig nem tértem magamhoz. Ők azt hitték, meghaltam, és már teljesen lemondtak volna rólam, amikor is végül felébredtem. Nem is ez a lényeg, hanem hogy amíg ők azt hitték, halott vagyok, addig valójában csak „pihentettem a szemem”. Azért mondom ezt, mert nem ájultam el. Nehéz leírni, mi is volt ez, mert nagyon is magamnál voltam, csak éppen bármennyire is erőlködtem, nem tudtam kinyitni a szemem. Nem tudtam reagálni semmire, bármit is csináltak. De minden szót értettem. És akkor hallottam valamit, ami ráébresztett arra, hogy talán mégsem olyan reménytelen a helyzet.

- És… mégis mi volt az, amit hallottál? – ezúttal Kris volt az, aki feltette a kérdést.  Ránéztem, és akkor tűnt csak fel, hogy már ő sem a földön fekszik, és a kezeit lóbálja, hanem a hátát nekivetve a falnak ül és minket néz.

- Azt mondtad, Tao, hogy szét akarod tépni őket. Mondtam, van rá lehetőséged.

- Hogyan?

- Változz át farkassá.

- Mi? Xiumin, mi csak teliholdkor tudunk átváltozni.

- Tévedés. Ezt hittük mindannyian, de amikor ott feküdtem az asztalon, tetszhalott állapotban, elkotyogtak egy apró információt. Hogy gyógyszerekkel tömnek minket.

- Ez most nem egészen tiszta.

- Mert hülye vagy, fiam – nézett rám lekicsinylően Xiumin. – Gyógyszerekkel tömnek minket, ami akadályozza az átalakulást. Mindig belekeverik az ételünkbe vagy az italunkba. Ergo ha nem vesszük be őket, akkor bármikor át tudunk változni, akkor, amikor akarunk.

- Ez most… komoly?

- Teljességgel. Én sem akartam elhinni, de három napja mindig széttúrom az ételt és kiszedem belőle a fehér bogyókat, a vizet pedig mindig kiöntöm. Nem kellemes érzés, de ha véghez akarom vinni a célomat, akkor bizony koplalnom kell. A gyógyszer lassan ürül ki a szervezetünkből, de már most változást érzek.

Kris, Luhan és én egyszerre néztünk össze, miután Xiumin a mondókája végére ért. Másodpercekig csend telepedett ránk, ami szinte óráknak tűnt.

- Könyörgöm, valaki tegye már fel a kérdést! – csapott a térdeire Xiumin, és úgy nézett ránk, mintha egy rakás fogyatékos mellett ülne. – Most jön az a kérdés, amit az előbb tettél fel! – nézett rám.

- Mi a célod? Mihez kellünk neked? – Luhan remegő hangja tört utat a levegőben, mire Xiumin örömittasan elvigyorodott és kezeit összecsapva válaszolt:

- A szökéshez.

11. rész

~ 11. rész~

Megráztam Sehun kezét és szélesen rámosolyogtam. Örültem, hogy összefutottam valakivel, aki szintén erre a szakra fog járni, mint én és habár még mindig tartottam az emberektől, már jó pont volt, hogy ő kezdte a beszélgetést. Kedvesnek tűnt, és még ha nem is leszünk később barátok, legalább egy valakit már ismerek.

- Minseo – feleltem, majd barátnőmre pillantottam – Ő pedig Kyunghee.

- Te is idén kezdesz?

- Neeem, én már másodéves vagyok, rajztagozatra járok.

- Áh, értem. Óh, milyen bunkó vagyok, elfelejtettem bemutatni a barátomat. Ez a tökkelütött itt mellettem, Chen.

- Sziasztok – köszönt ő is kissé félénken, és vele is kezet fogtunk. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- És te is itt tanulsz vagy csak kísérő vagy? – érdeklődtem. Furcsa volt, hogy ilyen nyíltan kérdezősködtem, bármikor, amikor beszélgetésre került a sor, mindig csak igennel vagy nemmel feleltem. Úgy látszik, ez a költözés tényleg jó hatással van rám.

- Igen, én is itt tanulok, idén végzek. Úgyhogy majd tessék virágot hozni a diplomaosztómra – kacsintott, amin mindketten felnevettünk.

- Rendben, nem felejtjük. Viszont most ne haragudjatok, de mennünk kell, a barátom már vár ránk – karolt belém Kyunghee, és megindultunk az ajtó felé.

- Mi is épp menni készültünk, úgyhogy megyünk veletek.

Míg kiértünk az épület elé, beszélgettünk egy keveset a két fiúval. Igazán viccesek és jókedvűek voltak, ami nagyon megragadott. Egyáltalán nem tűntek úgy, mintha lenne bármiféle hátsó szándékuk is – mármint arra értve, hogy esetleg tönkre akarnák tenni az életem. Reméltem, hogy az idősebb korosztály nem viselkedik úgy, mint akkor, régen és hogy jó kapcsolatot fogok velük ápolni.

- Na, akkor mi megyünk is, lassan jön a buszunk – mondta Sehun, de mielőtt elköszönhettek volna, Chanyeol lépett oda hozzánk. Hangosan üdvözölt mindenkit, Kyungheenak pedig egy rövid csókot nyomott az ajkaira.

- Chanyeol? – Chen meglepődött hangja hasított a levegőbe, mire mindannyian ránéztünk. – Te még élsz? Úristen, hát ezer éve nem láttalak, haver.

- Chen? – kérdezte kissé döbbenten az említett, majd széles vigyor ült arcára és megölelgette az alacsonyabb fiút. – Ti mióta ismeritek egymást? – nézett először ránk, majd a barátjára.

- Hát igazából alig negyed órája - felelte Kyunghee – Te mióta ismered Chent?

- Gimnáziumba együtt jártunk, és nagyon jóban voltunk, csak mivel mindketten más egyetemre mentünk, nem igazán tudtuk tartani a kapcsolatot.

- Nem hittem volna, hogy valaha még összefutunk. Ej, hiányzott már az a csóri fejed – borzolta össze Chen a haját, aki csak szúrósan nézett rá. – Ja, igen, ő itt Sehun, a barátom. Szerintem anno már találkoztatok néhányszor.

- Áh, igen, Sehun – rázott vele kezet Chanyeol – Igen, emlékszem rád. Sokat változtál azóta.

- Az biztos. Akkor még kis porbafingó pöcsös volt, most meg… - kezdte volna Chen, de Sehun jól bokán rúgta.

- Idióta – forgatta meg a szemeit – Te még most is akkora vagy, mint egy bolha – célzott alacsony termetére Sehun, amit az említett nem vett túl jó néven, de mi csak nevettünk a viselkedésükön. Igazi barátok voltak.

- Siettek nagyon? – kérdezte Chanyeol, hogy a két barát abbahagyja egymás szekálását. – A lányokkal épp pizzázni készültünk, ha van kedvetek, velünk tarthattok. De a kajátokat nem fizetem.

- Oké, tőlem mehetünk. Az én részemet Sehun fizeti – nyújtott nyelvet Chen a fiatalabbra, aki csak szemforgatva felsóhajtott.

A délután nagyon hamar elröppent, de annál élvezetesebb volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy baráti társasággal ütöttem el az időmet, még akkor is, ha igazából nem ismertem Chent és Sehunt. Sokat beszélgettem velük, és rengeteget viccelődtünk, ami jó érzés volt számomra és végre először úgy éreztem, hogy igazán élek. Hogy végre boldog vagyok és olyan vagyok, mint mindenki más.

Nem tudtam letörölni arcomról a mosolyt. Bármi is történt volna, én akkor is csak nevettem volna. Túl szép volt minden, hogy igaz legyen, és mégis… mégis valós és kézzelfogható volt. Nem ismertem őket, mégsem voltak idegenek számomra. Nem kételkedtem bennük, nem féltem tőlük, nem tartottam tőlük – egyszerűen csak élveztem a pillanatot és a vidámságot. Belefáradtam a folytonos aggódásba, beleuntam abba, hogy mindig csak vágyakozom és rettegek, vajon ki bánt meg. Ez most nem érdekelt. Új életet akartam és élményeket, tapasztalatokat szerezni, és még ha ez a baráti összejövetel csak egy egyszeri alkalom, akkor sem érdekelt. A most számított és nem a jövő. Most voltam boldog, most volt lehetőségem és nem akartam azon gondolkozni, mi lesz ezután.

Úgy éreztem, újjászületek. Sírni szerettem volna a boldogságtól, a mellkasomban túlcsorduló nyugalomtól és kellemességtől, de a könnyek csak a fájdalomhoz tartoztak, így inkább nevettem. Először, szívből jövően nevettem. És ők velem nevettek. Nem, nem rajtam, hanem velem. Közösen osztozkodtunk a pillanatokban, az időben, közös volt a móka és a kacagás, a viccek és az egész délután. Együtt töltöttük, öt ember, öt barát, akik noha akkor ismerkedtek meg, de mégis mindannyinkban nyomot hagyott. Igen, elfoglaltak leszünk az iskola mellett, előfordulhat, hogy nem fogunk mindennap találkozni, lehet, hogy csak havonta egyszer fogunk így összegyűlni és beülni valahová, lehet, soha többé nem történik meg ez, de abban biztos voltam, hogy ha bármelyikünk maga alatt lesz valami miatt, és felidézi ezt az emléket, az mosolyt fog csalni az arcára.

Mert ez az életben a lényeg. A pillanatok. Az emlékek. Sosem leszünk mindig boldogok. Jönnek majd borús napok. Jön majd olyan időszak, mikor bezárkózunk a szobánkba, és csak sírunk és úgy érezzük, egyedül vagyunk. Lesz olyan, mikor minden elromlik, mikor úgy érezzük, minden tönkrement, nincs tovább, elhagyott minket a remény és nem tudunk felállni. Lesz olyan, mikor fáradtan felsóhajtunk, az ágyunkra fekszünk, és arra gondolunk, bár ne kelnénk fel többé. Fel akarjuk majd adni. Sokszor.

De akkor majd eszünkbe fognak jutni ezek a napok, ezek a rövid órák, ezek a boldog arcok és hallani fogjuk a nevetéseket, és emiatt képesek leszünk folytatni. Mert ha úgy érezzük, nincs semmi, amiért folytathatnánk, akkor ezekből az emlékekből merítünk erőt. Az emlékek olyanok, mint a víz vagy az étel, ami szükséges az életben maradáshoz. Ha nincsenek emlékeink, ha nincsenek boldog pillanataink… ugyan minek élünk?

- Minseo, minden rendben? – bökött oldalba Sehun, mire felé kaptam a fejem és kérdőn néztem rá. – Kissé elkomorult az arcod. Minden oké?

- Mi? Igen, persze, ne haragudj. Csak elgondolkoztam egy pillanatra.

- Azt vettem észre. És min járt az eszed?

- Azon, hogy milyen jó ez a nap, és hogy örülök, hogy itt lehetek.

- Ezzel egyetértek. Erre innunk kell! – emelte kólás poharát a levegőbe Chanyeol, amit mindannyian követtünk. – Igyunk magunkra, az eddigi és az újonnan köttetett barátságokra, a mai napra és az elkövetkezendő alkalmakra is.

- Ámen! – kiáltotta Chen, majd koccintottunk és mindenki meghúzta a poharát.

A délután lassan estébe csapott át, így jobbnak láttuk hazamenni. Sehun és Chen felszálltak az épp akkor érkező buszra, mi pedig egy másikra, ami az övék után nem sokkal később jött.

Az út vissza Dalseongba rövid volt, és miután Kyunghee is leszállt, már csak ketten maradtunk Chanyeollal. Sötét volt már, mikor elköszöntem tőle a kapuban és nagyon vártam már, hogy Nagyinak elújságolhassam a mai napomat. Sajnos ő már aludt, mikor én megérkeztem, így kénytelen voltam a beszélgetést másnapra tolni.

Egy gyors zuhany után lefeküdtem én is aludni és most először életemben a fáradtságtól rettenetesen álmos voltam. Még sosem történt velem olyan, hogy azért voltam ennyire kimerült, mert a barátaimmal szórakoztam. Hihetetlen érzés volt. Zajlottak körülöttem az események, új embereket ismertem meg folyamatosan és egy csomó új helyen jártam – és ez nagyon tetszett. Semmi sem volt monoton, mozdulatlan, kihalt – az idő úgy pörgött, hogy alig bírtam követni.

Most először éreztem azt, hogy az vagyok, aki lenni akarok és olyan életet élek, amilyet én szeretnék.

10. rész

~ 10. rész~

Mikor lassan kezdtem magamhoz térni, csak foltokat láttam. Hol sötétebb volt, hol világosabb, hol homályos, akár a köd, hol pedig tiszta, mint a fehér hó.

Pislogtam párat, majd balra fordítottam a fejemet, miután érzékeltem, hogy a lámpa kiégeti a szememet. A látásom szinte fél perc alatt visszatért, így megpillanthattam a karomból kiálló csövet, amivel épp a véremet csapolták le. Noha még gyengének éreztem magam az injekció hatása miatt, minden erőmmel azon voltam, hogy ökölbe szorítsam a kezem és valahogyan kiszabadítsam magam. Bár tudtam, értelmetlen, az ösztöneimnek nem tudtam parancsolni.

- Ébredezik – állapította meg egy hang, majd látókörömbe egy maszkos arc úszott be.

Nem láttam belőle semmit, csak a két szempárt, ami élettelen és halott volt. Az ember azt hinné, hogy tekintetük kegyetlen, gyilkos, hogyha belenézel, elfog a rémület és tudod, nemsokára meghalsz. De nem, itt teljesen más. Az orvosok, akik kísérleteznek rajtunk, mind lélektelenek. Nincs bennük érzelem, nincs bennük semmi. Nem érzik át a fájdalmunkat, a szenvedésünket, ők nem úgy nyúlnak hozzánk, mintha élők lennénk, hanem úgy, mint valami tárgyhoz. Számukra csak eszközök vagyunk.

Amint a hang megszólalt, hideg ujjak értek a kezemhez, és kihúzták belőlem a csövet és a tűt is, ezzel egyidejűleg pedig én is egyre inkább magamhoz tértem. Tudtam, hogy megint kísérleteznek, és hiába volt ez már vagy az ezredik alkalom, mindig féltem. Vajon most mi jön? Mit fognak tenni velem? Mennyire fog fájni? Meghalok?

Bár szerettem volna, ha én is hasonlóképpen végzem, mint oly sokan, mégis tartottam, ami egyszerre volt vicces és ironikus is. Aki a halált várja, az mégis miért fél?

- Kötözzétek a falhoz! – újabb hang szelte ketté a hűvös és csendes termet.

Mindkét oldalról megragadtak, és egy mozdulattal talpra állítottak. Igyekeztem lelökni magamról a kezeiket, de értelmetlen volt.

Bekötötték a szememet egy fekete kendővel, majd néhány lépést tettem előre. Láncok csörrentek, majd a hideg fém a csuklóimhoz és a lábaimhoz ért, végül kattant a zár. Iszonyatos kínt okozott már maga az, hogy a tiszta ezüstből készült bilincs ráfonódott végtagjaimra. A farkasok nehezen bírják ezeket. Kissé olyan, mintha folyamatosan a kandalló előtt ülnénk, és a tűz melegítene. Csakhogy amíg a kandalló elől felállhatsz, és arrébb mehetsz, ha meleged van, addig itt nem tehetsz semmit.

Ösztöneim automatikusan léptek működésbe. Rángatni kezdtem a láncokat, tiszta erőmből téptem őket, mintha ezzel el tudnék szabadulni. Istenemre mondom, mindent megadtam volna, hogy meghaljak, de mégis… akkor és ott menekülni akartam és túlélni ezt az egészet. Annyira szánalmasnak éreztem magam.

Éles fájdalom nyilallt a hátamba, mely néhány másodpercre lebénította testemen. Egy pillanatig meg se éreztem, majd ahogy szétáradt gerincemen, úgy tört ki belőlem egy hatalmas üvöltés.

Újabb csattanást hallottam, és ismét ordítottam. Mikor már vagy negyedszer futott át rajtam ugyanaz az érzés, akkor jöttem rá, hogy mi is történik. Egy fémből készült ostorral igyekeztek kárt tenni bennem. Mintha villámcsapás ért volna, olyan volt ez az egész. Égett, mart, csípett és pusztított. Hiába szorítottam össze fogaimat, nem bírtam visszatartani a fájdalmat.

Izzadságcseppek folytak végig arcomon, egész testemen, melyek szinte égették bőröm. Minden egyes ütéskor a levegő bennem rekedt, de aztán kifújtam magam és próbáltam minél többet lélegezni, hátha ettől tűrhetőbb lesz, de ezek a mocskok semmi időt sem adtak. Megállás nélkül, ugyanolyan tempóban csattant a hátamon az a kínzó eszköz, és én semmit sem tehettem.

A falak között hallottam visszhangzani a saját kiáltásaim; minden más zaj eltompult, elnémult mellette. Éreztem, ahogy a vér lassacskán végigcsorog a gerincem vonalán, és ők ezt látva még erősebben folytatják, amit eddig.

Percek vagy órák teltek el? Magam sem tudtam. De a sok üvöltéstől kezdtem berekedni, és már nem küzdöttem tovább. Ernyedten dőltem neki a falnak, és ha kezeim nincsenek a magasba kötve, biztosan összeestem volna.

Könnyeim utat törtek maguknak, nem fogtam vissza magam, de ebből senki nem érzékelt semmit. A zokogást elnyelte a láncok csörgése, az ostorok csattanása, a gépek zúgása, a könnyeimet pedig felszívta a fekete kendő. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam semmit sem tenni. Vártam, vártam a halált, vártam, hogy végre elsötétedjen minden, vártam, hogy elégjek a Pokol tűzében, de mindhiába. Kérésem süket fülekre talált. Mindent megtettem volna, hogy a Halál markába kerüljek, önként adtam volna át magam, de úgy látszik, szenvedés nélkül senki nem halhat meg.

Gyűlöltem mindenkit. Mégis hogy képesek ilyenre? Volt egy életem, egy boldog és szép életem. És elvették tőlem. Elvettek tőlem mindent, anélkül, hogy megkérdeztek volna róla. Úgy döntöttek a sorsom felett, hogy nekem nem volt beleszólásom. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös. És ez a düh kezdett a felszínre törni. A düh, mely az évek alatt felgyülemlett bennem, és amit eddig elnyomtam magamban.

Szédelegni kezdtem. Az idő elteltével már meg se éreztem a fájdalmat. A testem teljesen megbénult, az érzékeim eltűntek.

Láncok csörrentek, a kezem és a lábam kiszabadult.

A düh éledezett. A düh ott volt, olyan közel.

Lefektettek az asztalra. Hideget érzékeltem a hátamon. Rettenetesen csípett. Éreztem azt a jellegzetes fertőtlenítőszagot. Le akartam venni a fejemről a kendőt, hogy lássam az arcukat, de nem bírtam mozdulni.

A düh… ott volt a düh…

Ismét zsákot húztak a fejemre, majd felemeltek és lassan vonszolni kezdtek. Sötét folyosók, nedves falak, vizelet és esővíz keveréke. Semmi fény.

A kezem… meg kell mozdítanom a kezem. Le kell vennem a zsákot vagy legalább megérinteni valamelyik fogva tartóm karját.

A düh…

Kulcs csörgött, ajtó nyílt, én a földre estem, majd nagy csattanás és mindent elhalt.

A düh… odaveszett.

Nem volt erőm. Nem volt energiám ahhoz, hogy a düh által kiszabaduljak. Fel kellett volna használnom az érzést, hogy balhézzak, hogy megsebezzek valakit, és ezáltal engem megöljenek. Tennem kellett volna valamit, de képtelen voltam. És ez volt a legbosszantóbb dolog: hogy soha, semmit nem tudtál tenni. Hogy elérték nálad, hogy egy élettelen bábú legyél, amit ők irányítanak, semmi más.

Nem bosszút akartam, nem akartam őket megölni, mert nem volt kik miatt. Bántani akartam őket. Ugyanazt akartam tenni velük, mint amit ők tettek velem. Azt akartam, hogy tisztában legyenek azzal, amit csinálnak.

Ember voltam. Én is olyan voltam, mint ők. Még most is az vagyok valahol. És ez nem fair!

De ezt… nem engedhetem meg magamnak. Nem hagyhatom, hogy az irántuk érzett düh felemésszen. El kell nyomnom, érzéketlenné kell válnom. Mint ahogy Kris. Ha nem érzel semmit, akkor az rendben van.

- Jól vagy, Tao? – kérdezte egy vékony hang, aki nyilvánvalóan Luhan volt. Nem feleltem, mert képtelen voltam rá.

Hosszú percek teltek el, nagyon hosszú percek. Senki nem szólt. A plafonról csöpögött a víz, odakint fújt a szél. Mozdulatlanság. Ridegség. Némaság.

- Ha tehetném… mindenkit széttépnék, amint farkassá változom – nyögtem ki két levegővétel között. Abban a percben bármit megtettem volna. Eljátszadoztam volna velük, feltéptem volna a mellkasukat és végignéztem volna, ahogy elhagyja őket az élet. Kegyetlen lennék? Ugyan, dehogy. Én csak megszabadítanám a világot a gonosztól.

- Erre van lehetőséged – felelte egy idegen hang.

Noha nem bírtam mozogni, a szemeim kinyitottam és lassan a hang irányába fordultam.

- Xiumin? Te mit keresel itt?