17. rész

~ 17. rész~

Kyunghee zokogása lassan elnémult. Hosszú percekig a fülemhez tartottam a telefont, de barátnőm hangját nem hallottam. Teljesen ledöbbentett a hír, ugyanakkor meg is rémültem. Gondolataim egyből életre keltek, és nem tudtam megállítani őket. Hol van Chanyeol? Hogyan tűnt el? Miért tűnt el? Elrabolták, vagy megszökött? Esetleg valahol balesetet szenvedett? Ki tett volna vele ilyet? Mi oka lett volna elmenekülnie?

Túl sok kérdés zúdult egyszerre a nyakamba. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Ő egy nagyon kedves fiú volt, kitartó és boldog. Tervei, céljai voltak az életben, csodás barátnőt tudhatott maga mellett, akit egy napon feleségül vett volna, itt volt a családja és két húga is. Mi oka lett volna elmennie? Kinek volt vele baja?

Mibe keveredhetett?

- Kyunghee… merre vagy most? – ráztam meg fejem, és tértem vissza a valóságba.

- Én… még otthon, de hamarosan átmegyek Chanyeol szüleihez. Értesítették a rendőrséget, és szerintem ki fognak engem is hallgatni.

- Rendben, akkor itt találkozunk! – mondtam, majd letettem a telefont.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam nyugodt maradni. Nem ismertem Chanyeolt, de aggódtam érte, és szerettem volna mielőbb megtalálni és rájönni, mi történt vele. Tenni akartam valamit, de fogalmam sem volt, hol és mit kéne kezdenem.

Elmélkedésemet egy sziréna hangja zavarta meg. Felpattantam az ágyamról és elhúzva a függönyt, kinéztem az ablakon. A rendőrség érkezett meg. Chanyeol szülei már a kapuban álltak. Jobbnak láttam, ha én is lemegyek.

Magamra kaptam egy vastagabb pulcsit, belebújtam a cipőmbe és lerohantam a lépcsőn.

- Oh, Nagyi! – kiáltottam, miközben gyorsan megkapaszkodtam a korlátban. A nagy lendülettől észre sem vettem, hogy ott van a lépcső alján, így majdnem elsodortam.

- Mi történt? Miért van itt a rendőrség? Minden rendben? – nézett rám aggódva.

Nem tudtam hirtelen, mit kéne mondanom. Hazudjak, hogy csak egy kis félreértés vagy mondjam el, amit tudok? Szerettem őt, és nem akartam, hogy idegeskedjen miattam, ugyanakkor ez egy kisváros volt, a hírek pedig gyorsan terjedtek. És ki tudja, miért tűnt el Chanyeol. Ha elrabolták, tudnia kellett róla, és figyelmeztetnem, hogy vigyázzon magára.

- Csak… nem tudjuk, hová lett Chanyeol – feleltem végül. Kerültem a tekintetét, valamiért nem tudtam a szemeibe nézni. Ahogy kimondtam a szavakat, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire félek.

- Eltűnt? De hisz… mi oka lett volna rá? – kérdezte értetlenül, de én is csak egy vállrándítással feleltem.

- Nem tudom, Nagyi. De most ki kell mennem, beszélni akarok a rendőrséggel és Kyunghee is itt lesz hamarosan. Te… addig…

- Én főzök egy teát és beszélgetek Chanyeol szüleivel. Azt hiszem, rájuk férne ebben a helyzetben.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, már meg is fordult és besietett a konyhába.

Kellemes meleg volt az udvaron, amint kitettem a lábam, de mégis éreztem valami furcsát a levegőben. Valami szokatlant. Valami… sötétet. Nem tudtam, hogy azért, mert tényleg volt valami, vagy csak az ijedelem váltotta ki belőlem, mindenesetre nem akartam sokáig kint tartózkodni a szabad ég alatt.

Két rendőrautó állt a szomszéd ház előtt. A szirénákat szerencsére már kikapcsolták, de az utcában lakók a lakásaik kapujába tömörültek és onnan figyelték az eseményeket. Három egyenruhás szállt ki; egy a szülőket kezdte el kihallgatni, a másik kettő pedig az udvart és a lakást térképezte fel, nyomok után kutatva.

Nem tudtam, mit csináljak, de jobbnak láttam, ha én is elmondom azt, amit a tudok, ami egyenlő volt a semmivel. Ennél többet nem tudtam tenni. Persze én is körbejárhattak volna a környéket, de a megérzéseim azt súgták, Chanyeol nincs a városban. Bármi is történt vele, ő már régen nincs itt.

- Hölgyem! – fordult felém a rendőr, miután Chanyeol szülei visszamentek a lakásukba és segítettek a másik két nyomozónak. – Az eltűnt nem mesélt semmi olyat, amiről arra következtethetett, hogy elrabolták? Ellenségekről, régi barátokról, esetleg féltékeny exbarátnőről? Bármiről, amin el lehetne indulni?

- Nem, semmi ilyesmiről. Mondtam, nem olyan régóta ismerem még, nem kerültek szóba ilyenek. Talán a barátnője, Kyunghee többet tud mesélni róla.

- Kyunghee? Őt merre találjuk?

- Nem messze lakik innen, de azt mondta, idejön. Szerintem bármelyik percben itt lehet.

Ahogy ezt kimondtam, egy újabb autó állt meg, ezúttal a mi lakásunk előtt. Kyunghee szinte ki is pattant és lélekszakadva rohant hozzánk. Egyből a nyakamba vetette magát, és sírni kezdett. Próbáltam megnyugtatni, de mindhiába. Amíg nem tudunk semmi biztosat, addig nem lesz nyugalom.

A rendőrök Kyungheet is kihallgatták, de ő sem tudott olyat mondani, amin el lehetett volna indulni. Hiába nézték át Chanyeol szobáját, a személyes dolgait, még a számítógépét is feltörték, de semmit nem találtak. Semmi oka nem volt elmenni, és senkiről nem tudtunk, akinek oka lett volna őt bántani.

De mégis… akkor mi történt vele?

Elmúlt éjfél is, mire az utca ismét csendes lett. A rendőrök még tettek néhány kört a városban, de azt mondták, este nem érdemes keresni, holnap viszont újult erővel vágnak bele és mindenkit kikérdeznek, aki ismerte Chanyeolt. Nagyi átment Chanyeol szüleihez beszélgetni, hogyha nem is tud segíteni, de legalább lélekben támogassa őket. Kyunghee pedig képtelen volt hazamenni. Felajánlottam neki, hogy ma este nálam aludhat, így miután a szülei hazamentek, mi is felmentünk az emeletre.

Az ágyamban feküdt és zokogott, amikor fürdés után beléptem a szobámba. Telefonját kezében szorongatta, és megállás nélkül hívogatta barátját, hátha egyszer csak felveszi.

Felsóhajtottam, és odaültem mellé. Megfogtam a kezét, majd megsimogattam a karját. Fogalmam sem volt, hogyan kell valakit megnyugtatni, még sosem sírt senki a vállamon, számomra ez új érzés volt. Féltem, hogy megbántom és rosszul kezelem, hogy valamit hibázok, így nem mertem szólni.

- Nem veszi fel… Minseo… nem veszi fel – zokogta, és arcát a párnába fúrva hangosan felsírt.

Szerettem volna én is könnyeket ejteni, de erősnek kellett maradnom. Kedveltem Chanyeolt, és rettenetesen éreztem magam, és még sosem aggódtam senkiért, de Kyunghee miatt nem engedhettem szabadjára érzéseimet.

Odabújtam mellé és hátratűrtem a haját az arcából. Vörösre sírt szemekkel nézett rám. Arca nyúzott volt és eltorzult a fájdalomtól. A szívem majd megszakadt, de így is magamra erőltettem egy mosolyt.

- Ne aggódj, minden rendben lesz vele. Elő fog kerülni! – próbáltam reményt csempészni belé, és úgy látszott, ez valamelyest megnyugtatja. Pedig hazudtam neki. Én se hittem ebben, nem is akartam ezeket kiejteni, de képtelen voltam mást mondani.

- Ígéred? – hangja remegett, de már csak szipogott.

- Ígérem. Ha más nem, majd én előkerítem azt az idiótát és akkor majd megkapja a magáét! – adtam egy puszit arcára, Kyunghee pedig végre megeresztett egy mosolyt.

Aztán néhány perccel később már magamhoz szorítottam, és hagytam, hadd sírjon. Újra és újra. Hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg el nem aludt.

Hajnali három volt, amikor felkeltem mellőle és magára hagytam. Fáradt voltam és én is szerettem volna aludni, de egyszerűen nem tudtam. Megállás nélkül járt az agyam, és nem tudtam, hogyan segíthetnék.

Magamra kaptam egy vékonyka kabátot, és kiültem a hátsó teraszon lévő hintára. Ott aztán nem fogtam vissza magam, és arcomat tenyereimbe temetve, én is sírni kezdtem. Halkan zokogtam, hogy ne hallja meg senki, de a néma és fagyos csendben mindez fülsiketítő volt. Testem rázkódott, ahogy igyekeztem elfojtani fájdalmamat. Arcomat marta a sok könnycsepp, és számomra ez is szokatlan érzés volt. Rengetegszer sírtam már, de most először azért, mert valaki hiányzott. Nem, nem volt jó érzés, és sosem akartam megtapasztalni, hogy ez milyen, mégis, ez azt mutatta, vannak érzéseim és élek.

- Jaj, kicsim! – Nagyi hangja tört utat a levegőben, majd két karja körbefonta testemet. Hosszú ideig ölelt csöndesen, pont úgy, ahogy nemrég én Kyungheet.

- Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj… - suttogtam két szipogás között. Elengedtem, majd kabátom ujjával gyorsan letöröltem arcomról a könnyeket. Nem akartam, hogy ilyen keserves állapotban lásson, de már nem tehettem semmit. Rajta is látszott, hogy megviselte a helyzet, de talán jobban aggasztotta az én állapotom.

- Semmi baj, drágám, amúgy se tudtam aludni. – helyet foglalt mellettem, majd két kezemet kezébe vette és úgy nézett rám. – Tudom, hogy nehéz ez, aranyom, de minden megoldódik. Elő fog kerülni Chanyeol és minden helyrejön.

- Nagyon félek, Nagyi. Mégis mi történhetett vele? Ki akarta bántani? Mert biztosan nem magától lépett le.

- Nem tudom, kicsim, nem tudom, de nem lesz baja. Épségben megtalálja majd a rendőrség, ebben biztos vagyok.

- Nagyon remélem, hogy igazad lesz.

- Na, gyere ide, ne sírj! Minden megoldódik – Nagyi újból magához húzott, majd hatalmas puszikat nyomott a fejemre.

Még ültünk ott egy darabig, végül ő visszament a lakásba. Én még sokáig ott ültem, és hallgattam a néma csendet. Felhúztam térdeimet, kezeimmel átöleltem lábaimat és csak bámultam a kertünkbe, melyet sötétség borította. Koromfekete volt, semmi sem mozdult. A szél óvatosan borzolta össze a fák lombkoronáját, a Hold fakultan világított, a csillagok pedig haloványan pislákoltak odafent. Minden olyan nyugodt volt, mégis kísérteties. A lelkemben nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz. Féltem, és tehetetlen voltam, és ez teljesen megőrjített.

Csak bámultam előre és vártam a csodát. Vártam, hogy valami történjen, hogy felébredjek ebből az álomból, hogy kiderüljön, ez csak egy áprilisi tréfa, de semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt.

A csoda nem érkezett meg.

16. rész

~ 16. rész~

Xiumint másnap visszakísérték a cellájába, így ismét hárman lettünk. Bevallom őszintén, kicsit hiányzott annak az idiótának a társasága, mert legalább volt változatosság a napjaimban. Öt éve voltam itt, és egészen eddig úgy véltem, hogy itt fogok megrohadni. Bár tény, hogy az álláspontom most sem változott, de annak a kis tökmagnak a hite és az álmai engem is kicsit megbolygattak. Nem, nem hittem abban, hogy sikerülni fog a szökési terv, de valamiért én is eljátszottam a gondolattal. Természetesen dühös voltam magamra, hisz pont ezt akartam elkerülni: a reményt. Nem éri meg reménykedni, hisz tényleg lehetetlen innen kijutni. Mégis… ő honnan szerzett ekkora erőt ehhez? Honnan volt ereje ilyeneket álmodni? Irigyeltem ezért, és pont ez volt az, ami miatt felnéztem rá, ugyanakkor gyerekesnek tartottam. Úgy látszik, ő még nem volt itt elég ideje, hogy tudja, minden hiába van.

A napok ismét monoton módon teltek. Csak ültünk a cellánkban és bámultunk egymásra. Na jó, ez nem teljesen igaz. Luhan többnyire megállás nélkül jártatta a száját, mesélt az életéről, a barátairól, a munkájáról, a hobbijairól és mindenről, ami tök lényegtelen volt. Tudtam, hogy mindezt azért csinálja, hogy feldolgozza, ami vele történik. Ő még kapaszkodott abba, hogy mindent, amije volt, visszakaphatja, holott legbelül ő is tudta, azzal, hogy ezekről mesél lassan, de biztosan elengedi és beletörődik az életébe.

Sokszor idegesített a hangja és az, amiket mond, de nem akartam, hogy magába roskadjon. Valamiért segíteni akartam neki, pedig tudtam, hogy számára a halál megváltás lenne. Hagynom kellett volna, hogy ő is begolyózzon és feladja, de mégsem tettem.

Másfelől viszont élvezettel hallgattam a mondandóját. Talán azért volt így, mert már elfelejtettem, milyen is volt az életem. Tényleg! Milyen is volt? Család, barátok, munka, szórakozás… egyik sincs meg. Nem szabadott volna ezekre gondolnom, nem szabadott volna álmodoznom, de mégis… jól esett. A saját szabályomat szegtem meg, de ahogy Luhan mesélt az életéről, a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak, vissza a múltamba, az emlékeimbe és olyan emlékképek villantak fel, amikről teljesen megfeledkeztem. Arcok, mosolyok, nevetések, illatok, hangok… istenem, vajon van még, aki vár rám odakint? Vajon lenne értelme még innen kijutnom? Vajon lemondtak már rólam és sikerült elengedniük? Bármennyire is szeretném, hogy keressenek, és sose adjanak fel, az ő érdekükben reméltem, hogy már réges-régen eltemettek.

*

Egy héttel később megtörtént az a bizonyos szökési kísérlet. Mikor ez a fülembe jutott, kedvem támadt nevetni. Xiumin tényleg képes volt megpróbálni? Azt hittem, ennél több esze van.

Hajnali háromkor történt ez az eset. Arra riadtam, hogy az egyetlen ablakon keresztül őrületes erővel világít be valami villódzó, kék fény, valamint dobhártyaszaggató riasztó ver visszhangot az egész épületben.

Álmosan nyújtóztam egyet, és vetettem egy pillantást Krisre, akivel pont találkozott a pillantásom. Ő csak vállat rántott, átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Ezután Luhanra néztem, aki ijedten bámulta az ablakot és minden egyes dörrenésnél összerándult.

Befordultam a fal felé, majd fejemet visszahelyeztem a hideg betonra és lehunytam szemeimet. Mielőtt elaludhattam volna, Luhan halk és vékony hangja szelte ketté a levegőt:

-    Mi történik odakint?

Nem akartam neki válaszolni, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, de ajkaim mégis beszédre nyíltak.

-    Épp lelőnek pár farkast. Nyugodj meg, neked itt nem eshet bajod. Aludj tovább.

-    Hogy tudtok ti békésen aludni, mikor a fajtársaitokat megölik?

-    Az ő bajuk, ha szökni akarnak. Ha nem fogják fel, hogy ez a legnagyobb hülyeség, amit elkövethetnek, akkor csinálják.

-    Jó, de akkor is. Tényleg nincs benned egy cseppnyi együttérzés sem? Ők… a családunk.

-    Luhan, most komolyan! – nevettem fel, és felültem, majd felé fordultam. – Család? Ne haragudj, de mióta is vagy itt? Két hete sem? Család? Nem is találkoztál velük, úgyhogy ne beszélj badarságokat. És nem, nincs együttérzésem. Ha minden halálesetet magamra vennék, lelkileg már roncs lennék és én is beálltam volna az öngyilkosok sorába. Sose engedj magadhoz senkit, ez egy sokadik szabály.

-    Teszek a szabályaidra… - morogta az orra alatt, de én még így is meghallottam, azonban nem tettem szóvá. Tudom, hogy nem tetszenek neki a szabályaim, de rá fog jönni, hogy csak így élheti túl. – És igenis, itt mindenki egy család. Amíg ember voltál, téged is biztosan zavart, ha mondjuk egy barátodat bántották az iskolában. Ez most ugyanaz. Többé nem emberek vagyunk, hanem farkasok és az ellenségeink az emberek. Ők megölnek minket, pedig nekünk kéne velük tennünk ezt!

Luhan szemeiben dühöt láttam és valami mást is. Talán értetlenséget? Gyűlöletet? Tehetetlenséget? Bármelyik is volt az, tudtam, miért van, és hogy igaza van. Mégis, valamiért nevetnem kellett rajta.

-    Luhan, ugye tudod, hogy egykoron te is ember voltál? Ugye tudod, hogy a családod is emberekből áll? Ugye tudod, hogy nem az emberek változtak, hanem te?

Erre nem felelt. Tekintete zavart lett, majd lehajtotta a fejét, ezzel jelezve, megnyertem a vitánkat és bár nem ért velem egyet, ő nem hajlandó tovább vitatkozni.

Felsóhajtottam és visszafeküdtem aludni.

*

Két órával később dörömböltek az ajtón. Még időm sem volt kinyitni a szemeimet, amikor már nyílt is a zár, és maszkos alakok léptek be a cellánkba. Felrángattak minket a földről, majd bilincset tettek a kezünkre, és kivezettek a folyosóra. Luhan idegesen pillantott körbe az őt közre fogó egyenruhásokra, és ha nem látja rajtam a nyugodtságot, akkor biztosan pánikba esett volna.

Szemünkre kötöttek egy kendőt, majd a jól ismert zsákot is, és idegen, mégis ismerős folyosókon hurcoltak minket végig. Ahogy előre haladtunk, úgy egyre hangosabb lett a zsivaj és az illatok. Ekkor már tudtam, hogy az ebédlőbe visznek. Havonta egyszer összezártak minket, farkasokat egy nagyobb aulába, ahol ételt kaptunk és beszélgethettünk egymással. Nem volt kedvem ezzel a sok idiótával találkozni, de valami felkeltette az érdeklődésemet: most hónap vége volt. Az ilyen összezárások minden hónap elején szoktak lenni, vagyis augusztusban ez már a második, ami pedig csak egyet jelenthet: valami történt vagy történni fog.

Amint odaértünk a helyiséghez, levették a fejünkről a zsákot, majd belöktek minket az ajtón, ami bezárult utánunk. Már jócskán voltak itt, és érkezésünkre semmit sem reagáltak, mindenki el volt foglalva a beszélgetőpartnerével. Olyan nagy volt a moraj, hogy nem tudtam egy érthető párbeszédet sem kihallani. Minden összefolyt mindennel.

-    Most mit csinálunk? – kérdezte Luhan, aki szorosan a jobb oldalamon állt.

-    Beszélgetünk – húzódott gúnyos vigyorra a szám, amint megpillantottam egy ismerős alakot. Elindultam az irányába, majd miután odaértem, leültem vele szembe. – Helló, Xiumin!

-    Mit akarsz? – nem hazudtolta meg önmagát. Most is ugyanolyan tapló volt, mint mindig.

-    Csak érdeklődni szeretnék, hogy sikerült a szökési terved? Csak nem kudarcot vallott? – elégedetten dőltem hátra a széken, és csaptam fel lábaimat az asztalra. Felvettem a „Na ugye, én megmondtam” vigyoromat, és úgy néztem rá, de Xiumin egyáltalán nem értékelte.

-    Fordulj fel! – nézett rám szúrós szemekkel, és felpattant, de Kris abban a pillanatban a vállánál fogva visszanyomta. – Most meg mi bajotok van?

-    Csak ismerkedem. Ez nem bűn, ugye?

-    Pofa be, Tao, nem vagyok vicces kedvemben! Ismerjük egymást, szóval térj a lényegre!

-    Tudni akarom, mi történt.

-    Tudni? Ugyan kérlek! Csak tőlem akarod hallani, hogy elbasztam, ugye? – hajolt egészen közel hozzám az asztal felett, majd suttogni kezdett. – Csak hogy nem volt semmiféle szökés. Igen, terveztem, de nem most. De páran megpróbálták, és lám, mi lett az eredménye? Meghaltak. Megint. Hatan. De ezúttal ebből a hatból ketten a cellatársaim voltak: Lay és Kai. Úgyhogy bocs, haver, de semmit nem tudok mondani, amitől boldog lehetnél.

Azzal felállt, majd otthagyott minket. Ezúttal hagytuk távozni.

Kissé elfancsalodott az arcom a hallottak után. Szégyelltem magam, amiért bunkózni támadt kedvem Xiuminnal, aki éppenséggel gyászolt. Noha azt mondtam, nem szabad kötődni senkihez, a cellatársaid ez alól mindig kivételek. Ha akarod, ha nem, de osztozni fogsz két vagy három emberrel, és egy idő után így is úgy is közel kerültök egymáshoz. Barátok lesztek. Barátok, akikre bármikor számíthatsz. És Xiumin most elvesztette őket, én pedig belegázoltam a lelkébe. Nem mintha érdekelt volna, hisz úgyis hamar túlteszi magát ezen, mégis, azért ezt nem akartam.

Luhanra pillantottam, aki kapkodta a fejét először Xiumin és köztem, majd Kris és köztem. Úgy festett, mint egy rakás szerencsétlenség, és valamiért kedvem lett volna azt a lüke és idegesítő fejét az asztalba verni. Természetesen ez csak a düh miatt volt, ami nem jutott a felszínre, mert abban a pillanatban két idegen, mégis ismerős alak ült le hozzánk.

-    Tudni akarjátok, mi történt? – kérdezte a kis gülüszemű srác, akit ha jól sejtettem, Kyungsoonak hívtak.

-    Látom rajtatok, hogy majd epekedtek ezért az információért! – csatlakozott társához a másik barna hajú, Suho.

-    Miért, mi történt? – tette fel remegő, mégis kíváncsi hangon a kérdést Luhan.

-    Nem fogjátok elhinni, pedig tényleg igaz! – áradozott Kyungsoo, és majd kicsattant az örömtől. Még soha életemben nem láttam senkit ennyire örülni, és ez felcsigázott. Mitől lehet valaki ennyire boldog? Őrült lenne vagy…?

-    Ki vele, különben megjárod! – ragadta meg Kyungsoo nyakát Kris, aki ettől összerezzent és arca ijedté vált. Barátja átvette a szót, és hatalmas vigyorral az arcán megszólalt:

-    Ismeritek a szobatársunkat, Baekhyunt? – kérdezte, mire mindannyian megráztuk a fejünket. – Az a kurva nagy igazság, hogy annak a marhának sikerült megszöknie.

15. rész

~ 15. rész~

Szeptember kilencedike volt, kedd délután. Az iskola előtt várakoztam már percek óta, amikor is végre megláttam közeledni Chanyeol alakját. Ugyanebben a pillanatban lépett mellém Kyunghee is, és széles mosollyal az arcán ölelt magához. Amikor Chanyeol odaért hozzánk, Sehun is visszatért immár Chennel az oldalán.

- Milyen egyszerre érkezik mindenki – jegyeztem meg – Mehetünk?

- Naná! – jött az egyértelmű válasz.

A keddi nap volt az a nap, amikor mind az ötünknek kevés órája volt, így volt időnk néhány órát együtt tölteni. Nagyon féltem, hogy a mi kis csapatunk borzasztó nehezen fog majd programokat szervezni, és el fogunk távolodni egymástól, de szerencsére nem így történt. Hálás voltam, hogy szert tettem egy ilyen baráti társaságra, és hogy volt egy bizonyos napunk, ami csak a miénk volt.

Ezúttal bowlingozni indultunk. Még soha életemben nem játszottam ilyet, és bár féltem, hogy béna leszek, előttük valahogy ez sem érdekelt. Normál esetben frusztrált volna, hogy nem vagyok jó benne, és biztosan zavarba jöttem volna, de velük semmi sem volt kínos. Ha kinevettek, én is nevettem magamon, és ha ők gurították félre a golyót, akkor én nevettem rajtuk, ők pedig magukon.

- Chen, te jössz! – kiáltotta Kyunghee, az említett pedig már fel is pattant a helyéről.

- Vigyázz, Chen, nehogy végül a labda gurítson el téged! – cukkolta barátját Sehun, ezzel is alacsonyságára célozva.

- Kapd be, nem is tudom, ki áll az utolsó helyen – szólt vissza a barna hajú, majd hátat fordított és a játékra koncentrált.

Így és ehhez hasonló beszólásokkal telt el ez a délután is. Emlékezetes pillanat marad, amikor Sehun keze beleragadt a tekébe, és emiatt hasra esett. Vagy amikor Sehun épp gurítani készült, Chen beállt a háta mögé, hogy meglökje, de amikor Sehun hátralendítette a kezét, úgy hasba vágta szerencsétlen fiút, hogy amaz a földre zuhant és felordított.

Még most is olyan nehezen hittem el, hogy ez a valóság. Annyira furcsa volt boldognak lenni. Minden, ami történt velem, minden, amin keresztül mentem, kezdett elhalványodni és elmúlni. A korábbi fájdalom még bennem volt ugyan, de már közel sem olyan erősen. Az, hogy lettek barátaim, hogy voltak emberek, akikkel beszélgettem, és akikkel emlékeket gyártottunk, segített túltenni a múltamon. Csupán azzal, hogy ott voltak mellettem, hogy elfogadtak annak, aki vagyok, egyszerűen könnyebb volt minden. Sodródtam az árral, teltek a napok, nevettem és új arcokat ismertem meg, minden mozgalmas és eseménydús lett. És ezáltal az életemből is eltűnt az üresség. A szürke, monoton hétköznapok nem léteztek többé, és így az életem teljes lett. Vajon ezt jelenti élni? Ez az, amiről lemaradtam, amire oly sokáig vágytam? Mert ha igen, mert ha ezt jelenti embernek lenni, akkor én most megkaptam mindent, amit szerettem volna. Mégis, hiába tudtam, hogy minden igaz és valódi, alig akartam elhinni. Miért kellett ennyit várnom erre? Miért kellett előtte szenvednem? Miért…?

De többé nem érdekeltek a miért kérdések.

Ami volt, elmúlt és én túlléptem rajtuk. Talán túl hamar, de nem akartam többé fásult lenni és szomorú. Nem akartam aggódni, nem akartam félni, csak élvezni szerettem volna, ami nekem megadatott, ami akkor és ott előttem volt.

És ki is használtam ezeket az alkalmakat. Magamba szívtam az emlékeket, a pillanatokat és elraktároztam magamban, hogy az üres és hiányos szívem megtelhessen a boldogsággal.

*

 Este volt már, mikor hazaértem. Nagyi meleg vacsorával várt, aminek rettenetesen örültem, mert már kopogott a szemem az éhségtől.

- Na, lassabban egyél, a végén még megfulladsz! – dorgált meg Nagyi kedvesen, és mosolyogva megrázta a fejét. – Úgy látom, jó napod volt.

- Nagyon! – feleltem két falat között – Voltunk ma bowlingozni és baromi jó volt. Jut eszembe, a hétvégén ott aludhatok Kyungheenál?

- Miért ne aludhatnál? Csak este ne mászkáljatok az utcán!

- Nem terveztük és köszönöm.

- Jó látni, hogy ennyire lelkes vagy. Még sosem láttalak ennyire kivirultan. Tényleg jó ötlet volt elköltözni.

- Igen, szerintem is. Most minden olyan csodás – fejeztem be a vacsorát, és miután Nagyi sem evett többet, elkezdtem berámolni a konyhába.

- Nagyon helyes. Maradjon is minden így – mosolyodott el újból. – Én viszont azt hiszem, lefekszem aludni, nagyon elfáradtam ma, úgy fáj mindenem. Egész nap a kertben dolgoztam.

- Jaj, Nagyi, mondtam, hogy ne erőltesd meg magad. Nem kellene mindent egyszerre csinálod, a végén még megsérülsz – szidtam meg most én őt, majd odamentem hozzá, és megöleltem. – Aludj jól, Nagyi!

- Te is kiscsillagom!

Miután Nagyi lefeküdt aludni, én gyorsan elmosogattam, letusoltam és mivel még csak nyolc felé járt az idő, nekiálltam tanulni. Alig telhetett el tíz perc, amikor megszólalt a telefonom. Kyunghee volt az.

- Szia – vettem fel mosolyogva – Mizujs?

- Szia – szólt bele Kyunghee is – Te, megmondanád Chanyeolnak, hogy ha hívom, akkor vegye fel azt a rohadt telefont? – kérdezte kissé mérgesen, amin meglepődtem. Amióta ismertem őket, sosem veszekedtek és el nem tudtam képzelni, mi válthatta ki Kyungheeból, hogy dühös legyen.

- Mi a baj? Összekaptatok valamin?

- Nem, dehogy, csak itthon veszekedtek anyuék, és beszélni akartam vele, de nem veszi fel.

- Áh, értem. Azt hittem, valamivel megbántott az a lüke. De persze, megmondom neki.

- Köszi.

- Elmondod, hogy mi volt otthon?

- Áh, már lényegtelen. Picit oda tudod adni Chanyeolt?

- Öhm… Nincs nálam Chanyeol.

- Hogyhogy? Azt hittem, nálad van és nem hallotta, hogy csörög és azért nem vette fel.

- Pedig nincs itt.

- Hát akkor hol van?

- Gondolom otthon.

- Nem, otthon nincs, mert felhívtam a szüleit, és azt mondták, hogy átment hozzád.

- Hozzám biztosan nem jött, arról tudnál. Mégis minek jött volna?

- Akkor hol a fenében van?

- Nem tudom. Lehet valamelyik haverjánál.

- De akkor miért nem veszi fel a telefont? Ez nem vall rá! – kezdett kétségbeesni Kyunghee, és be kell vallanom, nekem sem tetszett, hogy nem reagál semmire.

- Nyugi, biztos nincs vele semmi gond. Mikor hívtad fel a szüleit?

- Úgy egy öt perce, mert utána rögtön téged hívtalak. Azt mondták, hogy fél órája ment át hozzád.

- Van valaki itt a városban, akihez át szokott menni?

- Nem, nem igazán. Nem szereti ezt a helyet, szóval nem szokott barátkozni, inkább a régi osztálytársaival tartja a kapcsolatot, de ők messzebb laknak innen.

- Akkor… nem tudom. Hívd fel a barátait, hogy nincs-e náluk, én átmegyek a szüleihez.

- Minseo… én nagyon félek, hogy történt vele valami. Ez nem vall rá, ő nem csinál ilyet. Miért hazudott volna otthon? Rossz előérzetem van – kezdett el pityeregni, én pedig igyekeztem megnyugtatni őt.

Átmentem a szomszédba és megkérdeztem Chanyeol szüleit, mit mondott nekik a fiúk, de ők is ugyanazt állították, mint Kyunghee. Ötletem sem volt, mi történhetett és hová tűnhetett ez a srác, de egyáltalán nem tetszett a jelenlegi helyzet. Hirtelen rajtam is úrrá lett egy furcsa érzés, de nem tudtam pontosan megmondani, mi az.

- Na? Előkerült az elveszett bárány? – vettem fel azonnal a telefont, amikor Kyunghee visszahívott. De válasz helyett csak a sírását hallottam a vonal túlsó végén, ám két szó erejéig összeszedte magát:

- Chanyeol… eltűnt…