17. rész

~ 17. rész~

Kyunghee zokogása lassan elnémult. Hosszú percekig a fülemhez tartottam a telefont, de barátnőm hangját nem hallottam. Teljesen ledöbbentett a hír, ugyanakkor meg is rémültem. Gondolataim egyből életre keltek, és nem tudtam megállítani őket. Hol van Chanyeol? Hogyan tűnt el? Miért tűnt el? Elrabolták, vagy megszökött? Esetleg valahol balesetet szenvedett? Ki tett volna vele ilyet? Mi oka lett volna elmenekülnie?

Túl sok kérdés zúdult egyszerre a nyakamba. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Ő egy nagyon kedves fiú volt, kitartó és boldog. Tervei, céljai voltak az életben, csodás barátnőt tudhatott maga mellett, akit egy napon feleségül vett volna, itt volt a családja és két húga is. Mi oka lett volna elmennie? Kinek volt vele baja?

Mibe keveredhetett?

- Kyunghee… merre vagy most? – ráztam meg fejem, és tértem vissza a valóságba.

- Én… még otthon, de hamarosan átmegyek Chanyeol szüleihez. Értesítették a rendőrséget, és szerintem ki fognak engem is hallgatni.

- Rendben, akkor itt találkozunk! – mondtam, majd letettem a telefont.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam nyugodt maradni. Nem ismertem Chanyeolt, de aggódtam érte, és szerettem volna mielőbb megtalálni és rájönni, mi történt vele. Tenni akartam valamit, de fogalmam sem volt, hol és mit kéne kezdenem.

Elmélkedésemet egy sziréna hangja zavarta meg. Felpattantam az ágyamról és elhúzva a függönyt, kinéztem az ablakon. A rendőrség érkezett meg. Chanyeol szülei már a kapuban álltak. Jobbnak láttam, ha én is lemegyek.

Magamra kaptam egy vastagabb pulcsit, belebújtam a cipőmbe és lerohantam a lépcsőn.

- Oh, Nagyi! – kiáltottam, miközben gyorsan megkapaszkodtam a korlátban. A nagy lendülettől észre sem vettem, hogy ott van a lépcső alján, így majdnem elsodortam.

- Mi történt? Miért van itt a rendőrség? Minden rendben? – nézett rám aggódva.

Nem tudtam hirtelen, mit kéne mondanom. Hazudjak, hogy csak egy kis félreértés vagy mondjam el, amit tudok? Szerettem őt, és nem akartam, hogy idegeskedjen miattam, ugyanakkor ez egy kisváros volt, a hírek pedig gyorsan terjedtek. És ki tudja, miért tűnt el Chanyeol. Ha elrabolták, tudnia kellett róla, és figyelmeztetnem, hogy vigyázzon magára.

- Csak… nem tudjuk, hová lett Chanyeol – feleltem végül. Kerültem a tekintetét, valamiért nem tudtam a szemeibe nézni. Ahogy kimondtam a szavakat, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire félek.

- Eltűnt? De hisz… mi oka lett volna rá? – kérdezte értetlenül, de én is csak egy vállrándítással feleltem.

- Nem tudom, Nagyi. De most ki kell mennem, beszélni akarok a rendőrséggel és Kyunghee is itt lesz hamarosan. Te… addig…

- Én főzök egy teát és beszélgetek Chanyeol szüleivel. Azt hiszem, rájuk férne ebben a helyzetben.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, már meg is fordult és besietett a konyhába.

Kellemes meleg volt az udvaron, amint kitettem a lábam, de mégis éreztem valami furcsát a levegőben. Valami szokatlant. Valami… sötétet. Nem tudtam, hogy azért, mert tényleg volt valami, vagy csak az ijedelem váltotta ki belőlem, mindenesetre nem akartam sokáig kint tartózkodni a szabad ég alatt.

Két rendőrautó állt a szomszéd ház előtt. A szirénákat szerencsére már kikapcsolták, de az utcában lakók a lakásaik kapujába tömörültek és onnan figyelték az eseményeket. Három egyenruhás szállt ki; egy a szülőket kezdte el kihallgatni, a másik kettő pedig az udvart és a lakást térképezte fel, nyomok után kutatva.

Nem tudtam, mit csináljak, de jobbnak láttam, ha én is elmondom azt, amit a tudok, ami egyenlő volt a semmivel. Ennél többet nem tudtam tenni. Persze én is körbejárhattak volna a környéket, de a megérzéseim azt súgták, Chanyeol nincs a városban. Bármi is történt vele, ő már régen nincs itt.

- Hölgyem! – fordult felém a rendőr, miután Chanyeol szülei visszamentek a lakásukba és segítettek a másik két nyomozónak. – Az eltűnt nem mesélt semmi olyat, amiről arra következtethetett, hogy elrabolták? Ellenségekről, régi barátokról, esetleg féltékeny exbarátnőről? Bármiről, amin el lehetne indulni?

- Nem, semmi ilyesmiről. Mondtam, nem olyan régóta ismerem még, nem kerültek szóba ilyenek. Talán a barátnője, Kyunghee többet tud mesélni róla.

- Kyunghee? Őt merre találjuk?

- Nem messze lakik innen, de azt mondta, idejön. Szerintem bármelyik percben itt lehet.

Ahogy ezt kimondtam, egy újabb autó állt meg, ezúttal a mi lakásunk előtt. Kyunghee szinte ki is pattant és lélekszakadva rohant hozzánk. Egyből a nyakamba vetette magát, és sírni kezdett. Próbáltam megnyugtatni, de mindhiába. Amíg nem tudunk semmi biztosat, addig nem lesz nyugalom.

A rendőrök Kyungheet is kihallgatták, de ő sem tudott olyat mondani, amin el lehetett volna indulni. Hiába nézték át Chanyeol szobáját, a személyes dolgait, még a számítógépét is feltörték, de semmit nem találtak. Semmi oka nem volt elmenni, és senkiről nem tudtunk, akinek oka lett volna őt bántani.

De mégis… akkor mi történt vele?

Elmúlt éjfél is, mire az utca ismét csendes lett. A rendőrök még tettek néhány kört a városban, de azt mondták, este nem érdemes keresni, holnap viszont újult erővel vágnak bele és mindenkit kikérdeznek, aki ismerte Chanyeolt. Nagyi átment Chanyeol szüleihez beszélgetni, hogyha nem is tud segíteni, de legalább lélekben támogassa őket. Kyunghee pedig képtelen volt hazamenni. Felajánlottam neki, hogy ma este nálam aludhat, így miután a szülei hazamentek, mi is felmentünk az emeletre.

Az ágyamban feküdt és zokogott, amikor fürdés után beléptem a szobámba. Telefonját kezében szorongatta, és megállás nélkül hívogatta barátját, hátha egyszer csak felveszi.

Felsóhajtottam, és odaültem mellé. Megfogtam a kezét, majd megsimogattam a karját. Fogalmam sem volt, hogyan kell valakit megnyugtatni, még sosem sírt senki a vállamon, számomra ez új érzés volt. Féltem, hogy megbántom és rosszul kezelem, hogy valamit hibázok, így nem mertem szólni.

- Nem veszi fel… Minseo… nem veszi fel – zokogta, és arcát a párnába fúrva hangosan felsírt.

Szerettem volna én is könnyeket ejteni, de erősnek kellett maradnom. Kedveltem Chanyeolt, és rettenetesen éreztem magam, és még sosem aggódtam senkiért, de Kyunghee miatt nem engedhettem szabadjára érzéseimet.

Odabújtam mellé és hátratűrtem a haját az arcából. Vörösre sírt szemekkel nézett rám. Arca nyúzott volt és eltorzult a fájdalomtól. A szívem majd megszakadt, de így is magamra erőltettem egy mosolyt.

- Ne aggódj, minden rendben lesz vele. Elő fog kerülni! – próbáltam reményt csempészni belé, és úgy látszott, ez valamelyest megnyugtatja. Pedig hazudtam neki. Én se hittem ebben, nem is akartam ezeket kiejteni, de képtelen voltam mást mondani.

- Ígéred? – hangja remegett, de már csak szipogott.

- Ígérem. Ha más nem, majd én előkerítem azt az idiótát és akkor majd megkapja a magáét! – adtam egy puszit arcára, Kyunghee pedig végre megeresztett egy mosolyt.

Aztán néhány perccel később már magamhoz szorítottam, és hagytam, hadd sírjon. Újra és újra. Hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg el nem aludt.

Hajnali három volt, amikor felkeltem mellőle és magára hagytam. Fáradt voltam és én is szerettem volna aludni, de egyszerűen nem tudtam. Megállás nélkül járt az agyam, és nem tudtam, hogyan segíthetnék.

Magamra kaptam egy vékonyka kabátot, és kiültem a hátsó teraszon lévő hintára. Ott aztán nem fogtam vissza magam, és arcomat tenyereimbe temetve, én is sírni kezdtem. Halkan zokogtam, hogy ne hallja meg senki, de a néma és fagyos csendben mindez fülsiketítő volt. Testem rázkódott, ahogy igyekeztem elfojtani fájdalmamat. Arcomat marta a sok könnycsepp, és számomra ez is szokatlan érzés volt. Rengetegszer sírtam már, de most először azért, mert valaki hiányzott. Nem, nem volt jó érzés, és sosem akartam megtapasztalni, hogy ez milyen, mégis, ez azt mutatta, vannak érzéseim és élek.

- Jaj, kicsim! – Nagyi hangja tört utat a levegőben, majd két karja körbefonta testemet. Hosszú ideig ölelt csöndesen, pont úgy, ahogy nemrég én Kyungheet.

- Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj… - suttogtam két szipogás között. Elengedtem, majd kabátom ujjával gyorsan letöröltem arcomról a könnyeket. Nem akartam, hogy ilyen keserves állapotban lásson, de már nem tehettem semmit. Rajta is látszott, hogy megviselte a helyzet, de talán jobban aggasztotta az én állapotom.

- Semmi baj, drágám, amúgy se tudtam aludni. – helyet foglalt mellettem, majd két kezemet kezébe vette és úgy nézett rám. – Tudom, hogy nehéz ez, aranyom, de minden megoldódik. Elő fog kerülni Chanyeol és minden helyrejön.

- Nagyon félek, Nagyi. Mégis mi történhetett vele? Ki akarta bántani? Mert biztosan nem magától lépett le.

- Nem tudom, kicsim, nem tudom, de nem lesz baja. Épségben megtalálja majd a rendőrség, ebben biztos vagyok.

- Nagyon remélem, hogy igazad lesz.

- Na, gyere ide, ne sírj! Minden megoldódik – Nagyi újból magához húzott, majd hatalmas puszikat nyomott a fejemre.

Még ültünk ott egy darabig, végül ő visszament a lakásba. Én még sokáig ott ültem, és hallgattam a néma csendet. Felhúztam térdeimet, kezeimmel átöleltem lábaimat és csak bámultam a kertünkbe, melyet sötétség borította. Koromfekete volt, semmi sem mozdult. A szél óvatosan borzolta össze a fák lombkoronáját, a Hold fakultan világított, a csillagok pedig haloványan pislákoltak odafent. Minden olyan nyugodt volt, mégis kísérteties. A lelkemben nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz. Féltem, és tehetetlen voltam, és ez teljesen megőrjített.

Csak bámultam előre és vártam a csodát. Vártam, hogy valami történjen, hogy felébredjek ebből az álomból, hogy kiderüljön, ez csak egy áprilisi tréfa, de semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt.

A csoda nem érkezett meg.