20. rész

~ 20. rész~

Egy hét telt el Baekhyun szökése óta. Fogalmunk sem volt arról, mi lett a srác sorsa; sikerült túlélnie és valahová elrejtőznie, vagy megtalálták és megölték? Biztos voltam abban, hogyha a nyomára bukkannak, gondolkodás nélkül lövik szét az agyát. Nem lett volna értelme életben hagyni. Igazából nem sok esélyt adtam neki. Még ha sikerült is elmenekülnie, képtelenség, hogy életben maradjon és valaki segítsen neki. Ha ki is jut az erdőből, és menedékre lel néhány jólelkű ember lakásán, akkor sem maradhat tovább néhány napnál. Mennie kell, de hová? Mihez fog kezdeni? Hol fog aludni, mit fog enni, hogyan fog új személyazonosságot szerezni, mit fog dolgozni? Három évig volt elzárva a külvilágtól, halottnak nyilvánították, farkas lett és senkiben sem bízhat többé. A nulláról kéne kezdenie… de vajon megéri? Mi értelme odakint élni a nagyvilágban, ha nem maradt senkije? Mert mint mondtam, ha életben is van a családja, nem mehet oda hozzájuk. Ha biztonságban akarja tudni őket, akkor el kell felejtenie őket.

Sajnáltam Baekhyunt, mert tudtam, nem húzza sokáig, mégis felnéztem rá, amiért ekkora lépést képes volt megtenni. Általa bennem is megmozdult valami, amit nem tudtam kezelni jelen pillanatban. Egészen eddig úgy voltam vele, nincs értelme elmenni és meg akarok halni. Noha még most is úgy véltem, hogy odakint nem vár ránk semmi, de mégsem akartam itt maradni. Hogy itt halok meg vagy ott, nem volt mindegy. Tudni szerettem volna, hogy miért teszik ezt velünk, hogy mire kellünk nekik, de mégis… kezdtem úgy érezni, talán Luhannak igaza van és bosszút kell állnunk. Nem magunkért, hanem a családunkért. A barátainkért. A szeretteinkért. Mindenkiért, akik fontosak nekünk. Mert elszakítottak minket tőlük, és fájdalmat okoztak ezzel nekik. Elvesztettek minket, szenvedtek éveken keresztül, és még ha minket büntetésből is hoztak ide, ők akkor sem érdemeltek ekkora gyötrelmeket.

Meg kellett próbálnunk innen elmennünk. Azt mondták, nem ölnek meg minket, ha elmenekülünk. Valószínűleg túl sokunkat veszítették már el és nem kockáztathatták, hogy még kevesebb legyen a létszám, ezért akartak minket a fenyegetéssel visszatartani. Azonban ha többen megyünk, ha csapatosan lázadunk, néhányunknak sikerülhet kijutnia. Igaz, akkor nem fog érni semmit sem ez az új szabály, és gondolkodás nélkül nyitnak ránk tüzet… de ha csak egy valaki a falakon túlra jut… akkor talán… le tudnánk buktatni ezt a helyet. Ha valahogy sikerülne ezt a kócerájt megsemmisíteni, ha ide tudnánk küldeni a rendőrséget… talán vége lenne mindennek. Valószínűleg minket, akik itt maradnánk így is, úgy is megölnének, de legalább nem lenne több ilyen eset. Többé senkit nem kínoznának, többé senkit nem szakítanának el a szeretteitől és többé egy családnak sem kellene ilyenek miatt szenvednie.

Nem magunk miatt kellett megpróbálni, hanem mások miatt. Az ártatlanok miatt, akik élték átlagos életüket, és észre sem vették, hogy figyelik őket. Azok miatt, akik békésen sétáltak haza munkájukból, és már csak alig tíz perc választotta el őket attól, hogy szerelmükkel lehessenek, amikor is hirtelen valaki leütötte és elrabolta őket. Azok miatt, akik gyanútlanul ültek egy padon a folyóparton, nézték a csodás naplementét és ez volt az utolsó emlékük, mielőtt elvesztették az eszméletüket és egy börtönben ébredtek, teljesen más emberként.

Nem engedhettem meg, hogy ezt tegyék. Nem akartam, hogy több ilyen legyen. Én beletörődtem abba, hogy meg fogunk halni, ahogy az itt élők nagy része már elfogadta a sorsát, és mindenféle szökés csak a dacolás miatt történt. Tudtuk, hogy ami itt vár ránk, nem élet, és hogy hiába tudjuk meg, mire kellünk, az életünk nem fog változni. Ki tudja, talán sokkal rosszabb sors vár ránk, ha megtudjuk, mit akarnak velünk kezdeni. Bármit is terveztek, azt nem hívják életnek.

Halottak voltunk. Mindannyian halottak voltunk attól a naptól kezdve, hogy kinyitottuk a szemünket a sötétségben.

*

Újabb egy hét telt el és ugyanúgy nem történt semmi. Azóta a nap óta nem említettük meg többé a szökést. Mind a hárman gondoltunk rá, de egyikünk sem osztotta meg a másikkal a véleményét. Mindez szép és jó volt, de hogyan kellett volna nekiállnunk? Hogyan győzzük meg a többieket, ha nem tudunk velük kapcsolatba lépni? Hogyan tudjunk mindent észrevétlenül elrendezni? Nem szedtük a gyógyszereket, amikkel a farkas énünket elnyomták, de mi lesz, ha eljön a telihold? Hogyan reagálunk rá? Én változtam már át farkassá, Kris is, és nem volt kellemes. De Luhan… ő nem tudja kontrollálni magát. Túl sok kezdő farkas volt közöttünk, és ha teliholdkor átváltoznak többen is, akkor rá fognak jönni, hogy min kísérletezgetünk és akkor lőttek az egész szökésnek.

 Bizonytalan voltam a döntésemben, az egyik pillanatban még jó ötletnek véltem, a másikban már egyáltalán nem akartam az egészet. Ha tényleg tenni akarunk valamit, ha tényleg meg akarjuk próbálni, akkor tudnunk kell, ki van benne, és a következő telihold után mindenkinek nélkülöznie kell a gyógyszereket, hogy egy hónappal később, az azt követő teliholdkor mindenki egyszerre változzon át. Akkor már nem fog számítani, ki hal meg, a lényeg, hogy öljünk és fedezzük egymást, segítsünk minél többünket kijuttatni.

De mindez túl kockázatos volt. Tetszett az ötlet, és szerettem volna még egyszer látni a külvilágot, ugyanakkor az öt év óta rám telepedett fásultság és beletörődés még most is megakadályozott. Kris hasonló helyzetben volt, Luhan pedig hiába is próbált higgadt maradni, legbelül már alig várta, hogy végre kimondhassuk, hogy igen, megyünk, nem maradunk itt. Az igazság az, hogy amennyire idiótának tartottam, ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ha ő nincs közöttünk, biztosan meg sem fordul a fejemben a szökés kísérlete, de Luhan ott volt, aki az első perctől kezdve ezt szajkózta.

Nem tudtam, mit kéne kezdenem, pedig gyorsan kellett dönteni, mert ki tudja, mennyi időnk maradt, ki tudja, hányan esnek addig áldozatul. Hiába volt itt Luhan, hiába volt ott Baekhyun, akinek sikerült, és hiába tudtam, hogy lennének támogatóim, valami löket még hiányzott. Valami még kellett, ami az utolsó akadályokat is lerombolja bennem és arra késztet, hogy lépést tegyek a szökés érdekében.

Mert ha én erre az elhatározásra jutok, akkor mindenki más is követi a példámat. Nem voltunk népszerűek a farkasok között, mint Xiumin, de mindenki tudta, hogy Kris és én vagyunk a legerősebb, azok, akik a legrégebb óta itt vannak, és ha mi mondunk valamit és cselekszünk… akkor a többiek velünk tartanak.

*

Luhan egy szerdai napon esett túl az első megkínzásán. Kiáltásai visszhangot vertek az egész épületben, és a szívem szakadt meg, amikor félholtra verve hozták vissza. Nem volt egy ép bőrfelület a testén, mindenhonnan folyt belőle a vér, a ruhái szakadtan lógtak rajta.

- Luhan… - rázogattam, de meg sem moccant. Nem volt tudatánál, és ez igazán kétségbe ejtett. Az első kínzások a legfontosabbak, ha azokat túléled, kevesebb az esélyed, hogy meghalsz. – A francba! – szitkozódtam magamban, mire Kris is hajlandó volt felkelni a földről.

- Engedj, hadd nézzem! – térdelt a törékeny kis szöszi mellé. Krist sosem érdekelte, mi van másokkal, de Luhan volt az első, akiért tenni akart valamit. Meg kellett volna, hogy lepjen, de Luhan nem csak belém, hanem Krisbe is visszahozta az élni akarást és az emberséget.
- Nem lélegzik – állapította meg, miközben a szájához hajolt, majd megtapogatta a mellkasát is. – Azt hiszem, eltört a bordája, és átszúrta a tüdejét. Mindjárt helyrehozom.

Kris ujjaival addig nyomogatta a mellkasát, amíg meg nem találta a törött bordát, majd a csont alá nyúlt és visszaemelte a helyére. Luhan mellkasa teljesen besüppedt, és hallottam a húsa cuppanó hangját is.

- Tao, fogd meg és tartsd egyenesen a fejét, hogy rendesen kapjon levegőt! Néhány percig még fognom kell a csontot, hogy összeforrjanak! – utasította, én pedig tettem, amit mondott. Nem tudom, hol tanulta ezt Kris, sejtéseim szerint abban a két évben, amíg ide nem kerültem. Ő volt az első farkas, bizonyára eleinte még ő is küzdött a társai életéért, hogy ne legyen egyedül.

Hosszú percek teltek el, és már kezdtük feladni a reményt, amikor Luhan tüdeje ismét emelkedni kezdett. Újabb percek múlva már magához tért, egy órán belül pedig a sebei is csak apró horzsolódásokká és zúzódásokká gyógyultak.

- Nem haltam meg? – nyöszörögte Luhan még alélt állapotában.

- Bocs, de nem hagyhattuk. Valakinek szórakoztatnia kell minket – mondta Kris viccelődve, ami szintén újdonság volt tőle.

- Kapd be!

Mosolyognom kellett, ahogy két cellatársam először életükben poénkodtak egymással. Jó érzéssel töltött el, hogy egy úgynevezett idilli élet volt kialakulóban. Kris is nyitni kezdett felénk, a zárkózottság alábbhagyott nála és valami egészen új ember vált belőle. Ötletem sem volt, miért akart kijutni, de ez nem is rám tartozott.

Már esteledett, a vacsorán túl voltunk, és Luhan mélyen aludt. Bizonyára teljesen kikészítette a szervezetét a sok kínzás és a méreg, amit a szervezetébe pumpáltak. Az én szemeim is lassan le-lecsukódtak, amikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A folyosóról jött, egyre közeledett felénk, és előttünk állt meg. Dulakodást hallottam, cipők suhogását, szitokszavakat. Felültem, és vártam, mi fog történni.

Az ajtó rövidesen kinyílt, majd valakit belöktek, és elterült a földön, végül az ajtó bezárult. Még hallottam, ahogy valaki azt súgja a másiknak, hogy „holnap a szöszit is elvisszük, hacsak addigra fel nem falják a többiek”, majd minden elnémult odakint.

Idebent azonban az idegen dühödten verni kezdte az ajtót, és megállás nélkül ordibált.

- Hé! Ez rohadtul nem vicces! Kurva gyorsan engedjenek ki innen! Én nem tettem semmit, én nem ide tartozom! Legalább okot mondjanak, amiért letartóztatnak! Óvodában vagyunk, vagy mi a szösz? Most azonnal nyissák ki ezt a kicseszett ajtót, vagy én fogom szétrúgni a kurva picsájukat!

- Befognád már végre? Aludni szeretnék! – förmedt rá Luhan álmos hangon, majd vetett egy pillantást az illetőre, végül visszahanyatlott a földre.  – Én is ilyen szánalmas voltam, amikor idekerültem? – kérdezte, de választ egyáltalán nem várt – és nem is kapott.

- Ti meg kik vagytok? – fordult meg ijedtében a srác, akit nem mondtam volna huszonötnél többnek. – Hogy lehet innen kijutni?

- Sehogy.

- Na, jó emberekkel áldott meg a sors – forgatta meg szemeit. – Nem tudom, mi ez a hely, de haza kell mennem a családomhoz!

- Az többé nem létezik, haver – álltam fel, és próbáltam higgadt maradni. Semmi kedvem sem volt most egy újabb újoncot kitanítani és elmondani neki, amit tudni kell az itteni létről, főleg úgy, hogy már én sem voltam biztos a saját szabályaimban. - Most bizonyára nem értesz semmit, de mindent elmagyarázok, ha lenyugszol.

- Dehogy fogok lenyugodni! Haza kell mennem most azonnal! – fordult volna meg, hogy újra ütögetni kezdje az ajtót, de gyorsan elkaptam a karját, és a falnak löktem. – Ecsém, mi bajod van?

- Nekem semmi, de törődj bele, hogy nincs többé családod. Már hetek óta itt vagy, valószínűleg már halottnak nyilvánítottak és el is temettek. Többé nem térhetsz vissza közéjük, úgyhogy ne üvöltözz, mert nem mész vele semmire! Mától farkas vagy, és ezt el kell fogadnod!

- Fa-farkas? Hogy… mi? Ne nevettess már! Mit szívott a haverotok? – pillantott Krisre a vékonyka, magas srác. – Nem tudom, miről hadoválsz itt össze-vissza, de pontosan tudom, hogy ma szeptember tizedike van, szerda este, és tegnap még a barátaimmal voltam szórakozni.

Értetlenül meredtem rá, majd néztem Krisre, és végül Luhanra, aki addigra már ébren volt és minden erejét összeszedve koncentrálni próbált.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem percekkel később. Hiába vizslattam az arcát, ő teljesen biztosan állította, hogy amit mond, az igaz. Ha pedig igaz, akkor ő még nem farkas. És ha nem farkas… akkor mit keres itt?

- Igen, biztos.

Nem mosták át az agyát, az egyszer tuti. Ha valaki ilyen tisztán emlékszik, akkor igazat mond. De… mégis mit kezdjünk most vele? Miért van itt és ki ő?

A döbbent csendet végül Luhan törte meg:

- Mi a neved?

- Park Chanyeol.