21. rész

~ 21. rész~

Meg sem bírtam mozdulni a félelemtől. Egész testem lebénult, minden végtagom megmerevedett; csak álltam egy helyben, miközben a támadóm - akire nemrég még azt hittem, hogy egy állat -, szorosan ölelt hátulról, egyik kezével betapasztva a számat. Eszembe sem jutott sikítani vagy megpróbálni kiszabadulni szorításából, úgyis tudtam, hogy kapásból eltörné a nyakamat.

Lehunytam szemeimet, és azért imádkoztam, hogy ez az egész csak legyen egy rossz álom vagy, hogy Nagyi felébredjen, és kijöjjön és segítsen, vagy bármi, csak ne kelljen ezzel az idegennel itt és most lennem. Fejemben már az is leforgott, hogy meg fog erőszakolni, majd feldarabol, esetleg élve eltemet, vagy akár engem is elrabol, ahogy Chanyeollal tették. A lehető összes kegyetlen verziót láttam magam előtt, melyek hatására szemeim könnybe lábadtak és lassan végigcsorogtak az arcomon.

Éreztem, ahogy szorítása enyhült derekam körül, amint a könnycseppek ujjaihoz értek, én pedig utat engedtem egy nagyobb sóhajnak.

- Nem akarlak bántani – suttogta pontosan a fülembe, én pedig akaratlanul is libabőrös lettem és kirázott a hideg. Nem hittem neki, mégis… a félelem mintha engedett volna mellkasomban. – Most elengedlek, rendben?

Egy aprót bólintottam, pedig testem még most is ugyanolyan sokkos állapotban volt. Az idegen lassan levette kezét a számról, és másik keze is lecsúszott derekamról, én pedig arra gondoltam, hogy itt az esély, hogy elfussak, kirohanjak innen, miközben segítségért ordítozok.

Végül mégsem tettem semmi ilyesmit. Nem lett volna értelme, hisz azon nyomban utánam ugrik és végez velem.

Egy gyors mozdulattal előrébb léptem egyet, majd szembefordultam vele, és tartva a tisztes távolságot mértem végig őt. Kapkodtam a levegőt, mint aki kilométereket futott, és kezeimmel kitöröltem szememből a könnyeket. Értetlenül meredtem az előttem álló fiúra, aki nem sokkal volt magasabb nálam, és körülbelül velem egy idős lehetett, már amennyit láttam az arcából a sötétség miatt.

- Nem akartalak megijeszteni – felelte végül, hogy a hosszas csendet megtörje.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg megnyugodtam és a lehető legjobban összezavarodtam. Rám támad, megfenyeget, hogy megöl és utána közli velem, hogy nem akar bántani és megijeszteni. Ez egy új módszer arra, hogy fiatal lányokat erőszakoljanak meg, raboljanak el? Chanyeol is bedőlt egy ilyennek, azért nincs itt? Vagy… tényleg igazat mond, és… akkor meg mit akar? Mit keres itt?

- Ki vagy te? – kérdeztem határozottan, bár hangom iszonyatosan remegett. Körbenéztem magam körül, hátha találok valamit, amit a kezembe vehetek, és ha esetleg újra nekem esne, védekezni tudjak, de pechemre semmi sem volt a közelben, így csak álltam vele szemben, miközben reménykedtem, hogy élve megúszom ezt az estét.

- Az egy hosszú történet – felelte kissé erőtlenül. Most meg mi van vele?

Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, csak akkor láttam, hogy ő… nos… kissé furcsa volt a testtartása. Mintha… nem is tudom, mintha… fájdalmai lennének. Kezével az egyik oszlopnak támaszkodott, és valahogy biztos voltam abban, hogyha elengedi, akkor elesik. Vagy csak rosszul láttam, és igazából egyenesen állt? Fogalmam sem volt, túlságosan beleolvadt a sötétségbe.

- Mit akarsz… tőlem? – kérdeztem félve, bizonytalanul. Egyáltalán nem tetszett ez a helyzet, és el akartam menni, de valami mégis megakadályozott ebben. Nem tűnt veszedelmesnek a támadóm, és ez furdalta a kíváncsiságomat.

Felsóhajtott, és elfordult tőlem. Igazam volt, tényleg az oszlopnak támaszkodott, mert most az egész testével dőlt neki.

- Most… menj el innen! – utasította alig hallhatóan. – Felejtsd el, hogy itt láttál!

- Nem félsz, hogy kihívom a rendőrséget? – a bátorságom kezdett visszatérni. Még mindig értetlenkedve meredtem rá, valami nagyon furcsa volt ebben az egészben.

- Már rég nem lennél itt, ha ilyen terveid lennének – válaszolta, és egy pillantást vetett rám.

Nem szóltunk egymáshoz. Képtelen voltam hátat fordítani és otthagyni, pedig aligha ez lett volna a legjobb megoldás. Mégis… valahogy attól féltem, ha elindulok, akkor kegyetlenül megjárom. Nem… ez nem igaz, nem féltem ettől, inkább csak érdekelt, hogy ki ő és mit keres itt.

- Felkapcsolom a villanyt – jelentettem ki határozottan, mert idegesített, hogy úgy beszélgetek egy vad idegennel, hogy még az arcát sem látom tisztán. Mintha csak egy mumus lenne. Nem volt olyan érzésem, hogy a valóságban vagyok és meg akartam győződni arról, hogy nem álmodok.

- Ne merészeld! – felelte újból fenyegetően, és rám villantotta szemeit, melyek most élénk zölden világítottak. Hátrahőköltem egy pillanatra, és újabb félelemhullám futott végig testemen, de még ez sem volt elég, hogy megijesszen. A kisugárzásában volt valami, ami nem taszított el magától. Talán idióta voltam, talán ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem az életemben, de ez akkor nem érdekelt. – Ha jót akarsz magadnak, ne merészeld! Tűnj el innen!

- Jól vagy? – kérdeztem, mit sem törődve az előbbi fenyegetésével. Ha bántani akart volna… már megtette volna. Különben is, ő maga mondta, hogy nem áll szándékában semmit sem tenni velem, így ez az egész csak egy üres fenyegetőzés volt részéről. Távol akart tartani magától, már csak azt nem értettem, hogy miért. Minek támadt rám az előbb, ha most meg elküld a fenébe? Talán… én ijesztettem meg őt, amikor közeledni kezdtem felé? Talán nem számított arra, hogy késő este valaki kint van az udvaron és váratlanul érte jelenlétem?

- Igen, jól vagyok – mondta, de hangjában megint volt valami furcsa. Nehezen ejtette ki ezt a három szót. Az egyik pillanatban még magabiztos volt, a másik pillanatban pedig már úgy kellett kipréselnie magából a szavakat. Valami nagyon nem stimmelt vele, mintha megállás nélkül erőlködnie kellene, hogy egyáltalán beszélni tudjon.

Újból csend telepedett ránk. Ő azt várta, hogy eltűnjek, én pedig nem tudtam, mit tegyek most. Nem hagyhattam itt, egyszerűen az ösztöneim azt súgták, hogy nem fordíthatok hátat, mert… miért is? Tényleg azt akarja, hogy hagyjam itt, és másnap majd higgyem azt, hogy ezt az egészet álmodtam? Miért kéne neki hinnem? És különben is… amíg nem látom az arcát, nem tudok döntést hozni.

Győzött a kíváncsiságom, így hátraléptem még kettőt, majd felkattintottam a villanyt. Az idegen felmordult, és eltakarta szemeit a hirtelen jött világosságtól, majd az oszlop túloldalára ment, hogy ne láthassam.

- Mi a fenét művelsz? – kérdezte kicsit sem kedves hangnemben.

- Tudni akarom, hogy ki vagy, ha már egyszer rám támadtál! – feleltem én is ugyanolyan határozottan. Az, hogy végre többet láttam, mint eddig, erőt adott és az összes félelmemet kiszorította belőlem.

- Mondtam, hogy tűnj el! – ismételgette magát, és ahogy meghallotta, hogy közelítek felé, csak még beljebb ment a fészerben. – Ne gyere a közelembe! – ellökte magát az oszloptól, és mielőtt elérte volna a fészer túlsó végét, összeesett.

- Te jó ég! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, és gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. – Te vérzel! Te… te megsebesültél! – mutogattam rá és nem mertem megközelíteni. Ott álltam két lépésnyire mellette, és néztem, ahogy próbálja feltornázni magát a földről. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy fehér felső, de az utóbbi tocsogott a vértől. Ahogy jobban szemügyre vettem, fokozatosan fedeztem fel, hogy nem csak a pólója véres, hanem mindkét keze, és az egész arca is. Ruhái gyűröttek voltak, és koszosak, mintha egy hajléktalan lenne.

- Mondtam, hogy ne kapcsold fel azt a rohadt villanyt… - lehelte erőtlenül és a hátára fordult a talajon. Képtelen volt megmozdulni, az egész fájdalom átjárta a testét, és ahogy barna szemeibe néztem, mérhetetlen kétségbeesést és szenvedést láttam. Mi a franc történt vele?

Ez volt az a pillanat, amikor minden érzésemet elnyomtam magamban, és leguggoltam mellé. Lekaptam a pulóveremet, hogy a hasán lévő sebre helyezhessem, ezzel is segítve elállítani a vérzést.

- Téged meglőttek! – mondtam ismét túl hangosan a döbbenettől. Ismét elszörnyedtem a látványtól. A gyomrom igencsak felfordult, és nem sok kellett, hogy elhányjam magam. Sosem láttam ennyi vért, és fogalmam sem volt róla, miért van még életben. Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ennyi vérveszteségbe már régen belehaltak volna. Tudni akartam, mi történt vele, de ahhoz előbb meg kellett mentenem az életét. – Ezt szorítsd ide! – húztam kezét a pulóveremre.

- Mi a fenét csinálsz? – kérdezte értetlenül, de nem törődtem vele. Felpattantam és egy kis kutakodás után, sikerült az egyik polcról leemelnem egy poharat. Kirohantam az udvarra, majd a kerti csapból megtöltöttem azt vízzel, és visszamentem az idegenhez.

- Ezt idd meg! – segítettem neki kicsit felülni, hogy néhány kortyot igyon. Nem tiltakozott, és olyan mohón itta a vizet, mint aki napok óta nem jutott folyadékhoz.

Miután kiürült a pohár, visszafeküdt a földre, és lehunyta szemeit.

- Hiába segítesz, nem érem meg a reggelt – mondta elkeseredetten, mégis, szája sarkában egy apró mosoly jelent meg. Nagyot sóhajtott, majd köhögni kezdett, végül elcsendesedett. Arca meg-megrándult a fájdalomtól, mely folyamatosan belé nyílalt.

- Mit mondtál, hogy hívnak?

- Baekhyun – emelte rám tekintetét ismét.

Kezeim közé fogtam arcát, és úgy néztem mélyen szemeibe.

- Megbízol bennem, Baekhyun? – kérdeztem, ő pedig ugyan kissé határozatlanul, de bólintott. – Helyes, mert meg fogom menteni az életedet.

Elengedtem, majd felálltam mellőle, és mielőtt kirohantam volna a fészerből, még hozzátettem:

- Hozok segítséget.

Lekapcsoltam a villanyt, majd becsuktam magam után az ajtót, és visszasiettem a lakásba.

Mégis mi a fenét művelek?