23. rész

~ 23. rész~

Amint bezártam a fészer ajtaját, visszasiettem a lakásba. Csak remélni mertem, hogy egyik szomszéd sem figyelt fel arra, hogy az éjszaka közepén kint mászkálok és égnek a villanyok.

Mielőtt felmentem volna az emeletre, belestem Nagyi szobájába. Békésen aludt az ágyában, néha-néha hangosan szuszogva. Elmosolyodtam, majd visszacsuktam az ajtót, és amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, visszamentem a szobámba.

Először magamra kaptam egy melegebb nadrágot és egy vastagabb pulcsit, valamint a papucsomat lecseréltem egy cipőre. Hideg volt kint, és nem akartam megfázni holnapra, ráadásul magyarázkodni se szerettem volna, ha esetleg ez bekövetkezik. Miután ezzel megvoltam, fogtam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem.

Chen csak sokadszori próbálkozás után vette fel a készüléket. Hangja arról árulkodott, amint beleszólt a telefonba, hogy éppen most keltettem fel.

- Igen? – nyögte alig hallhatóan.

- Gyah, végre felvetted! Már azt hittem, sosem érlek el! – könnyebbültem meg, amint meghallottam a hangját.

- Ne haragudj, Minseo, de éppen aludtam – felelte, és szinte biztos voltam benne, hogy átfordult a másik oldalára. – Miért zaklatsz hajnali kettő felé?

Ahogy ezt kimondta, gyorsan a falamon lévő órára pillantottam. Tényleg hajnali kettő volt. Ilyen gyorsan eltelt az idő? Lassan reggel lesz… és talán Baekhyunnak sem sok maradt hátra.

- Bocsánat, de vészhelyzet van – kértem elnézést, ahogy felfogtam a saját gondolataimat. Sajnáltam, hogy éppen őt akartam kirángatni, amikor tudtam, hogy az elmúlt napokban nem sokat pihent, de jelen pillanatban nem tudtam mástól segítséget kérni.

- Miért, mi történt? – hangja már tisztább volt, a vészhelyzet szó hallatán kicsit éberebbnek tűnt.

- Azonnal ide kell jönnöd! Most! Úgyhogy pattanj ki az ágyadból, öltözz fel és az első buszra szállj fel! Vagy ne is, hozd el apád kocsiját, azzal előbb itt vagy! – hadartam olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Az izgalom és az idegesség keveredett bennem, így azt se tudtam igazán, mit művelek. Még sosem kerültem ilyen érzelmi állapotba, ez újdonság volt számomra, és igyekeztem nem elveszíteni az eszem, értelmesen cselekedni és nem zajt csapni.

- Minseo, mi baj van? – Chen hangja komollyá vált, és a susogásból arra következtettem, hogy most már fel is ült az ágyában.

- Túl hosszú lenne most ezt elmondani, szóval csak gyere! És amint elindultál otthonról, hívj fel! - meg sem várva válaszát, kinyomtam a telefont. Egy fél másodpercig még bámultam a készülékre, és akkor jöttem rá, hogy el kellett volna mondanom, miért jöjjön, mert így lehetséges, hogy nem fog. De nem akartam ezt az egészet a telefonban közölni, mert ki tudja, ki hallgat le, főleg azután, hogy Chanyeol eltűnt. Mindenesetre reméltem, hogy elég hatásos volt az, hogy lecsaptam a telefont.

Vettem egy nagy levegőt, majd a mobilomat a zsebembe tuszkoltam, és halkan kinyitva az ajtót, kiosontam a folyosóra. Óvatos léptekkel mentem le a földszintre, nehogy megreccsenjen talpam alatt a padló. Nagyi szobája előtt elhaladva hallottam, ahogy megint felhorkant.

Besiettem a fürdőszobába, becsuktam magam mögött az ajtót, és előkotortam az elsősegélyes csomagunkat a csap alatti szekrény aljából. Három darab törölközőt is a kezembe kaptam, valamint még néhány kötszert és fertőtlenítőt, hátha szükség lesz rá. Míg pakolásztam a dolgokat, megállás nélkül azért imádkoztam, hogy csak ne bukjak le, valamint arra gondoltam, hogy ez az egész olyan, mintha egy film kellős közepébe csöppentem volna bele. Amióta elköltöztem, az életem igencsak felgyorsult és egyik eseményt követte a másik, amik kicsit sem voltak kellemesek. Először Chanyeol eltűnése, és most egy vad idegen jelenik meg sérülten a kertünkben. Mi ez az egész?

Becsuktam a szekrényajtót, majd kifelé vettem az irányt. Nagyi még mindig aludt, amikor harmadszor is elhaladtam az ajtaja előtt és ismét kimentem az udvarra.

Hideg volt odakint, ami eddig fel sem tűnt, de most nem törődtem vele. Visszamentem a fészerbe, és ismét felkapcsoltam a villanyt. Kicsit féltem attól, hogy Baekhyun már nem lesz ott, de amilyen ramaty állapotban volt, szinte biztos voltam abban, hogy nem mozdult semerre.

Ott feküdt a földön, ájultan. Gyorsan ledobtam mindent a kezemből, és leguggoltam mellé. Mellkasa fel-le emelkedett; megkönnyebbültem, hogy még életben van.

- Baekhyun? – kezdtem el rázogatni, de nem tért észhez. – Aish! Most mit csináljak?

Felhúztam a pólóját, melyből ömlött a vér, és az egyik törölközőt gyorsan rászorítottam. És hogyan tovább? Nem voltam orvos, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Abban az egyben biztos voltam, hogy a golyó, ami még benne volt, mielőbb ki kellett szedni és utána kórházba vinni. Ekkor esett le, hogy én idióta rohadtul nem a kórházat hívtam, hanem Chent, holott a mentők valószínűleg tíz perc alatt ideérnének, Chennek pedig beletelik legalább egy órába, ha siet, akkor esetleg fél órába. Édes istenem, ennyire hülye lennék?

Magamban szitkozódtam egy sort, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy ezúttal a mentőket hívjam, azonban ekkor megcsörrent a készülék.

- Chen? – vettem fel, holott nyilvánvaló volt, ő hív.

- Felöltöztem, úton vagyok hozzád – mondta, és hallottam, ahogy elindítja az autót. – Mi a fene van veled?

- Mit kell tenni, ha valakinek lőtt sérülése van? – kérdeztem vissza.

- Mi? Hogy jutnak neked ilyenek az eszedbe?

- Aish, Chen, valakit meglőttek és most itt fekszik nálunk a fészerben! Csak mondd, mit csináljak, mielőtt meghal! – kiáltottam rá, de aztán lehunytam a szemeimet, és vettem két nagy levegőt. Nem veszíthetem el az önuralmamat, és még véletlenül sem ordítozhatok, mert akárki meghallhatja.

- Te most… teljesen komolyan beszélsz, vagy… részeg vagy? – hangjában éreztem a bizonytalanságot, de biztos voltam benne, hogy most már nem fog visszafordulni.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? A francba is, a te apád orvos, csak láttál már néhány dolgot, biztosan többet tudsz, mint én! Mi a fenét csináljak?

- Öhm… izé… nem tudom, nem láttam még ilyet, úgyhogy… úgyhogy… szoríts egy törölközőt a sebre, és… tíz percen belül ott vagyok! – felelte, majd letette a telefont.

Értetlenül meredtem a kijelzőre, és reméltem, hogy Chen időben ideér. Fogalmam sem volt, miért rángatom őt ebbe bele, és hogy miért nem tárcsáztam már a mentőket. Valami azt súgta, hogy ez nagy hiba lenne, így nem tettem meg. De ha ez a srác itt meghal… akkor engem lecsukhatnak, nem? Elvégre is nem vittem azonnal kórházba, és az már gyilkosság? Vagy nem?

Megráztam a fejem, és Baekhyunra pillantottam. Most nem érek rá ilyeneken gondolkodni, fontosabb az ő élete. De hát pont erről volt szó, a mentők… Aish, az istenért is!

Kezeimre pillantottam, amik ekkor már véresek voltak. Eldobtam a törölközőt, és egy tisztát tettem rá. Egyik kezemmel kinyitottam az elsősegélyes ládát, és turkálni kezdtem benne, hátha találok valami használhatót, de fogalmam sem volt, mit keressek. Hol van már Chen?

Valaki megszorította a kezemet. Ijedtemben majdnem felsikítottam, aztán Baekhyunra pillantottam. Szemei nyitva voltak, és engem fürkésztek. Alig volt magánál, de erőtlen kezeivel közelebb húzott magához. Fogalmam sem volt, mit akar, de amikor meghallottam, ahogy közvetlenül a fülembe suttog, mindent megértettem.

- Még véletlenül se hívd a mentőket, oké? - kérte, majd elengedett. Teljesen lefagytam, és elhúzódtam tőle. Értetlenül néztem fájdalomtól eltorzult arcát. Miért ne? Ki ő, egy bűnöző? Egy gyilkos? Talán ő felelős Chanyeol eltűnésért? Összezavarodtam. Valaki akkor nem akar kórházba menni, ha olyat tett, hogy nem akar nyilvánosság elé kerülni. Ha pedig bűnös, és kórházba megy, a rendőrség elkaphatja.

- Nem fogom, ne aggódj – feleltem végül. Mintha csak erre várt volna, fejét visszahelyezte a földre, szemeit lehunyta és ismét elvesztette eszméletét.

Komolyan, mit művelek? Mi van, ha tényleg rossz ember? Én pedig meg akarom menteni az életét? De… mi ez? Mibe keveredtem? Minek ígérek ilyet? És ha nem viszem kórházba… akkor hol fogom rejtegetni? Mert nálam nem maradhat, az biztos.

Mielőtt ebbe jobban belegondolhattam volna, léptek zaját hallottam közeledni, majd a fészer ajtó kinyílt, és Chen jelent meg.

- Minseo? – kérdezte, majd amint meglátott, odajött hozzám.

Chen letérdelt mellé, levette a törölközőt a sebről és jobban szemügyre vette.

- Nagyon sok vért veszített. Miért engem hívtál, és nem a mentőket? – kérdezte, majd megtapogatta a sebet. Ezután turkálni kezdett a ládában, majd néhány dolgot elővett, többek között fertőtlenítőszert és valami csipesz félét.

- Mert nem akarta.

- Miféle ember nem akar kórházba menni? – nézett rám furcsán, majd a földön fekvő srácra. Ám amint megpillantotta, teljesen ledermedt. – Baekhyun?