22. rész

~ 22. rész~

Még mindig csak értetlenül meredtem hol Krisre, hol Luhanra, hol pedig az újoncra, Chanyeolra. Össze voltam zavarodva. Az elmúlt öt évben, amióta itt voltam, minden egy megszokott rendszerint zajlott. Beletörődtem a nyomorult sorsomba, és vártam a végét. Nem érdekelt semmi, nem számított semmi, csak úgy… voltam. Erre három héttel ezelőtt megjelent Luhan, aki ezzel felborított mindent, és most ott tartottunk, hogy meg akartunk szökni, ami Baekhyunnak sikerült is. De hogy ez ne legyen elég, megjelenik egy magas, vézna srác is, aki nem farkas. Mi a fene folyik itt?

Luhan volt az, aki nagy nehezen összekaparta magát a földről, és felállt, majd Chanyeol elé lépett.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz és végighallgatsz minket. Hidd el, ez a legokosabb döntés, amit most tehetsz! – Nem tudom, hogy Luhan ezt fenyegetésnek szánta vagy csak úgy mondta, mindenesetre Chanyeol vonakodva, de szót fogadott, és leült a földre.

Követtük a példáját, majd hosszas percekig csendben ültünk és egymást méregettük. Örültem, hogy Chanyeol nem kezdett el dühöngeni és nyavalyogni, nem úgy, mint nemrégiben Luhan, bár tény, hogy ami késik, nem múlik.

- Szóval… mi ez az egész? – az újonc mély és férfias hangja törte meg a csendet. Annyira gyerekes és fiatalos arca volt, a hangja viszont arról árulkodott, hogy egy érett felnőtt.

Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem a beszédbe.

- Nos… amit mondani fogok, az hihetetlennek fog elsőre tűnni, de így van. Talán azt fogod hinni, hogy megőrültünk, de mondom, ez a kegyetlen valóság – tartottam egy fél perc szünetet, amíg összeszedtem gondolataimat, majd folyattam. – A nevem Tao, és immár öt éve vagyok ide bezárva. Ő Kris, akinek ez a hetedik éve – mutattam a velem szemben ülőre, majd utána a szőke felé fordultam. – Ő pedig Luhan, aki nincs még itt egy hónapja.

- Hét éve? Mi a jó életet követtetek el? Kit gyilkoltatok meg? Sorozatgyilkosok vagytok? Vagy gyerekeket erőszakoltatok? – Chanyeol elborzadt, de egyáltalán nem tűnt rémültnek, inkább csak zavartnak. Mielőtt még jobban kiborulhatott volna, leintettem.

- Nem, egyikünk sem követett el semmit. Nem azért, de úgy nézünk ki, mint akik ilyenekre vetemednének? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Nem kell tőlünk félned, nem fogunk bántani. Az igazi ellenségeink azok, akik bezártak ide.

- Miért, kik ők? És miért hoztak ide minket?

- Ez egy bonyolult helyzet és mi sem tudunk mindent. Azért vagyunk itt, mert… nos… kísérleteznek rajtunk.

- Kísérleteznek? Úgy érted… ugye nem vágják le a kezeinket vagy hasonlók?

- Nem, dehogyis – mosolyogtam egy jót a reakcióján. – Ez annál sokkal rosszabb. Nem vagyunk többé emberek.

- Ezt nem egészen értem. Ha nem emberek vagytok, akkor mik?

- Farkasok – szólt közbe Luhan, miközben elnyúlt a padlón, és lehunyta szemeit. Még mindig nem volt teljesen jól, ráfért volna a pihenés, de igyekezett ébren maradni, mert jobban érdekelte, mi történik körülötte.

- Najó, kezdem úgy érezni, hogy ti át akartok verni. Biztos, hogy nem őrültetek meg a bezártságtól? – Chanyeol hisztérikusan felnevetett, és nem azért, mert ennyire vicces volt a helyzet, hanem mert egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez az egész igaz. Mindenki így viselkedik, amikor először olyat hall, amiről eddig úgy gondolta, csak a könyvekben, a filmekben létezik.

- Nézz Luhanra! – bökött az ekkor már alvó srácra Kris. – Szerinted mi történt vele, amiért ilyen ramatyul van?

- Öhm… fogalmam sincs. Talán… talán… - kereste a szavakat és a gondolatokat, de semmi nem jutott az eszébe.

- Ma esett túl az első kísérletezésén – vette át a szót Kris. - Úgy értem… őt csaknem két hónapja elrabolták és idehozták. Ebből egy hónap abból telt, hogy telefecskendezték mindenféle injekcióval, amivel a génjei megváltoztak, és farkas nem lett. Ne kérdezd, pontosan hogyan történik, mert erre senki nem emlékszik, senki nem tudja, hogyan zajlik, csak elképzeléseink vannak arról, mi is történhetett. Ha a szervezeted elbírja ezt a sok mindent, akkor átváltozol és onnantól kezdve időnként megkínoznak, aminek láthatod az eredményét, ha Luhanra nézel. Ha pedig nem bírja el, meghalsz.

Egy időre Chanyeol elcsendesedett és próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem tiltakozott, nem nevetgélt, nem mondta többé, hogy teljesen meghibbantunk. Ő próbálta érett fejjel átgondolni és értelmezni ezeket, elvégre is, mi okunk lenne hazudni egy ilyen helyen?

- Tegyük fel, hogy igazatok van. Miért történik ez? És hogyan lehet innen kijutni?

- Nem tudjuk – most én voltam az, aki beszélni kezdett. - Nem tudjuk, mit akarnak velünk, miért csinálják ezt, és hogy miért pont mi kerültünk ide, mi alapján választják ki, hogy kikből lesznek farkasok. Kijutni még annyira sem tudjuk, hogyan fogunk. Egész eddig nem kísérleteztünk a szökéssel. Persze voltak, akik megpróbálták, de mindenkit megöltek.

- Egészen két héttel ezelőttiig, amikor is az egyikünk sikeresen kijutott, de hogy mi lett vele, arról fogalmunk sincs. Valószínűleg nem élte túl, hisz nincs hová mennie.

- Miért ne lenne? Ott a családja meg… - kezdte volna sorolni a lehetőségeket, de ismét leintettem.

- Szerinted ennyi idő után mit szólna a családod, hogy visszatértél? És mit mondanál, hol voltál? De ami a legfontosabb: hogyan mondanád el, hogy farkas vagy? Ha egyszer ide bekerülsz, nem mehetsz vissza a régi életedbe.

Chanyeol ismét csendbe burkolódzott és pólója alját kezdte el gyűrögetni. Felsóhajtott majd hátradőlt az ajtónak, lehunyta szemeit és úgy maradt.

Krisszel összenéztünk, majd ismét rá. Nem tudtuk, mit kéne mondani. Nem erre a reakcióra számítottunk. Ennél még az is jobb lett volna, ha kiborul és ordítozni kezd, mert akkor behúzok neki egyet és elcsendesedik, de amikor valaki magában próbálja feldolgozni a hallottakat, akkor azzal mégis mit lehet kezdeni?

- Ha tényleg igaz, amit most elmondtatok és tényleg farkasok vagytok… - törte meg végül ő maga a csendet, de továbbra is mozdulatlanul ült. - ...akkor nekem most el kell fogadnom, hogy többé nem megyek el innen? El kell felejtenem a családom, a barátaim, mindenkit?

- Én inkább amiatt aggódnék, hogy te magad miért nem vagy még farkas? Mert minden bizonnyal nem vagy az – Luhan válaszolt kérdésére, mire mindannyian odapillantottunk. Úgy ült fel, mintha semmi sem történt volna vele órákkal ezelőtt. Felhúzta pólóját, és megtapogatta ép és hibátlan bőrét. Most márt begyógyult minden sebe, teljesen rendbe jött.

- Nem fordult elő még ilyen? Hogy valakivel később foglalkoztak csak?

- Még soha – válaszoltam. – Te vagy az első, és nem tudom, hogy ez aggasztó, vagy örülnünk kellene-e.

- Az ő szempontjából nézve ez jó hír, mert még van esélye, hogyha kikerülünk innen, akkor vissza tud menni a családjához. A nyugtalanító fele, hogy vajon meddig szándékozzák itt bent tartani, és mi mikor hajtjuk végre a szökést? De mivel a szökést nem fogjuk tudni egy nap alatt megvalósítani, valamint szerintem Chanyeolt se szándékozzák két napnál tovább itt tartani, ezért aligha van esélye. Úgy vélem, holnap ilyenkor már te is közülünk való leszel, haver – összegezte a jelen helyzetet Kris, ami egyáltalán nem volt fényes. Sőt, igencsak kétségbeejtő.

Chanyeol egy merő pillanatig ránk meredt, majd tekintetét a földre szegezte. Luhan megértően és sajnálkozva nézett rá; most érezte át azt, amit mi, amikor ő idekerült. Noha még nem volt itt annyi ideje, de látni valakit összetörni és közölni a híreket, hogy bizony semmi jóra ne számítson, igen fájdalmas volt mind neki, mind nekünk.

Szólásra nyitottam a számat, végül visszazártam. Ahogy néztem Chanyeol meggyötört arcát, és a könnyeket, melyek lassan előbukkantak és végigfolytak arcán, igencsak összeszorult a szívem. Ez rosszabb volt mindennél. Még sosem láttam senkit sírni. De ez nem a hisztérikus zokogás volt, amikor üvöltve előtört belőled a tehetetlenség és a szenvedés, hanem ez a csendes, visszafogott, amikor fogalmad sem volt, mit érez a másik. És ez volt a legrosszabb: hogy hiába akartál segíteni, nem tudtál.

Szerettem volna mondani valamit, amivel megnyugtatom, vagy legalább kirobban belőle az a sok visszatartott fájdalom, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

- Mi van a kezedben? – kérdezte Luhan. Valahogy mindig ő volt az, aki meg tudta szüntetni a kínos és nyomasztó csendet, főleg akkor, amikor nekem semmi nem jutott az eszembe.

- Ez? – mutatta fel a kezében lévő fényképet, amit már percek óra nézegetett, majd átnyújtotta Luhannak. – Ez egy kép a barátaimról.

- Mikor készült?

Chanyeol elmosolyodott, már-már kényszeresen felnevetett. Megtörölte a szemeit, majd lábait törökülésbe helyzete, és visszavette Luhantól a fényképet, amit ezután az én kezembe csúsztatott.

- Tegnap délután – felelte, amin mindannyian meglepődtünk. Tegnap még minden rendben volt. Tegnap még boldog volt, tegnap még szórakozott és a jövőjét tervezgette. Most meg itt ült, és a múltjáról ábrándozott. – Jobbra mellettem a lány a barátnőm. Kyungheenak hívják. Már két éve együtt vagyunk. Biztos ki lehet most borulva, hogy eltűntem. Bárcsak ott lehetnék mellette… – Chanyeol szemeibe ismét könnycseppek gyűltek, és azt hiszem, mindannyian eléggé letargikus állapotba kerültünk. Tőlünk elvettek mindent, emlékeink alig voltak, de neki… neki az élete egy karnyújtásnyira volt, mégsem érhette el.

- Nagyon szép lány – feleltem.

- Igen, valóban az – mosolyodott el újból. – A két srác a szélén Chen és Sehun, a legjobb barátaim, a másik csajszi mellettem pedig Minseo, az új lány.

- Új lány? – simítottam végig a képen, miközben alaposabban szemügyre vettem őt is. Annyira furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban. Mintha a szívem… gyorsabban kezdett volna el verni. De hisz miért? Szép volt, sőt, kifejezetten gyönyörű azokkal a nagy, zöld mosolygós szemekkel, a hófehér arccal és a sötét hajával. Nyugodtságot és kedvességet sugárzott, mégis volt valami a tekintetében, amitől a mellkasom összeszorult. Szerettem volna megismerni, megölelni és megsimogatni az arcát, majd azokat a puha ajkakat megkóstolni… várjunk, mi?! Mi van velem? Ez csak egy kép egy tök idegen lányról, mégis miket képzelget itt?

Gyorsan visszaadtam Chanyeolnak, mielőtt túl sokáig maradt volna nálam.

- Minseo a szomszédom, körülbelül egy hónapja költözött a városba. Nem volt túl jó élete, ezért is kötött ki vidéken, de azt hiszem, most már nagyon boldog. – ismét elmosolyodott, ahogy felidézte az emlékeket, de ez a mosoly aligha volt boldog. Inkább keserűen, fájdalmasan boldog.

- Te hol laksz? – újból Luhan vette át a szót.

- Dalseongban.

Innentől kezdve nem igazán érdekelt, miről beszélgetnek. Egyszerűen képtelen voltam rájuk figyelni, a hangjuk lassan eltompult és megszűnt létezni. Szemeim előtt egyre jobban ennek a lánynak az arca lebegett, és nem tudtam kiűzni magamból azt a furcsa érzést, ami magával ragadott.

Ha ki is jutok innen, nem fogok tudni hová menni. Nem mehetek vissza a családomhoz, se a barátaimhoz, senkihez. Ha kikerülünk innen, a múltunkat nem bolygathatjuk. Ami megtörtént, megtörtént, és ezen aligha változtathatunk, bármennyire fáj és nehéz elfogadni ezt a tényt.

Éppen ezért kell új célokat keresni, új embereket megismerni és egy teljesen új életet felépíteni. Mi is mások vagyunk, így hát el kell engedni mindent, ami volt és ezekbe az új dolgokba kapaszkodni.

Az a lány nekem akkor egy új dolog volt az életemben, akit meg akartam ismerni. Ő volt a reményem, akibe kapaszkodhattam, és akiért küzdeni akartam.

- Chanyeol – szólítottam meg az idegen srácot, mire rám emelte tekintetét. Már nem sírt, nem nézett ki olyan nyúzottnak és levertnek, de szemeiben most is ott bujkált a keserűség. – Nem kell aggódnod, ki fogunk innen jutni, mindannyian!