18. rész

~ 18. rész~

Először fel sem fogtam, mit mondott Suho és Kyungsoo. Ők egymásra vigyorogtak reményteljesen, én pedig csak pislogtam rájuk. Krisszel találkozott a tekintetem, akinek a szemében az öt év alatt most először láttam megcsillanni valami ismeretlen fényt. Talán a remény egy apró szikrája volt. Luhan, mint mindig, most is teljesen értetlenül kapkodta a fejét négyünk között és az egészből semmit sem értett. Vagyis értette, amit mondtak, csak a reakciónkat nem tudta mire vélni.

- Szóval azt mondjátok, hogy Baekhyun megszökött? Mégis hogyan? – kérdeztem teljesen értetlenül.

- Nem tudom. Állítólag csak átugrott a kerítéseken és már el is tűnt a közeli erdőben. Hiába lövöldöztek rá, sikeresen kikerülte a golyókat. Bár lehet, néhány találatot ért, de nem olyan súlyosan, hogy meghaljon és feladja. Lehet, hogy csak szimplán szerencséje volt, de akkor is kijutott – bokszolt bele Suho barátja vállába.

- Kizárt, hogy túlélje! – tiltakoztam azonnal – Talán sikerült neki, de holt biztos, hogy néhány óra múlva már halott lesz. Utána mennek, és addig keresik, amíg meg nem találják. Azok alapján, amit hallottam, egy hatalmas erdő terül el körülöttünk. Esélytelen, hogy a rengetegben túlélje. Azt se tudja, merre menjen.

- Ahogy az itt dolgozó emberek sem. Talán nem tudja, merre kell mennie, de lehet, hogy pont ez lesz az, ami megmenti. Hatalmas az erdő, ki tudja, merre van a vége. Baekhyun hosszú idő után először van kint, de ne felejtsétek el, hogy farkas. Vannak ösztönei. Egy erdőben könnyen megtalálhatja a helyes utat és eljuthat oda, ahová akar – felelte Kyungsoo lelkesedve.

- Nem mondasz hülyeséget – helyeseltem végül, bár esélyt akkor sem láttam a helyzetben. – Kijutott és sikerül elmenekülnie. És? Hová megy? A családjához? A barátaihoz? Három év után csak úgy beállít, és azt mondja, visszatért? Elmeséli, hol volt és mi ő? Ki hinne neki? Azt hinnék, megőrült. Bizonyíték kellene. Változzon át farkassá? Ha megteszi, a családja megijed, és talán kivégeztetik vagy bezárják egy börtönbe valahová a föld alá. Az emberek sosem hallottak még farkasokról, sosem látták még őket, rajtunk csak kísérleteznek. Ha kiderül, mi ő, nem fog jól kijönni belőle. Nem mehet haza Baekhyun, ahogy egyikőnk se. Kijutott, de mihez kezd magával? És különben is… addig nem nyugszanak meg az itteniek, amíg meg nem találják, és ki nem nyírják. Sosem fog tudni végleg elmenekülni és megszabadulni, mert minden nap rettegésben fog élni.

Suho és Kyungsoo nem mondtak semmit, csak összenéztek, majd vállat rántottak.

- Te tudod, haver. Ez a te véleményed. Mondom, a lényeg, hogy kijutott. Bármi lesz is vele, van esélyünk nekünk is a szabadulásra – Suho mélyen a szemembe nézett, majd felállt az asztaltól, intett egyet és elvegyült a tömegben.

- Ugye, tudod, Kyungsoo, hogy Baekhyun szökése ránk csak rossz hatással lesz? Ugye tudod, ha legközelebb szökni próbáltok, még kevesebb lesz az esély? Még több fegyveres, még több ellenőrzés, még több bilincs, még több fal… semmi esély. – a nagy zsivajban a hangom igen komoly és határozott volt. Kyungsoo arcvonásai egy pillanatra megkeményedtek és láttam tekintetében, hogy tisztában van ezzel. Ám a mai nap nem akart ezekre gondolni. Örült, hogy cellatársa megtette ezt a lépést, így mosolyt erőltetett az arcára és úgy válaszolt.

- Nem érdekel, Tao. Baekhyunnak sikerült és egy nap nekünk is fog – azzal ő is elköszönt, és távozott köreinkből.

Kris hosszú pillanatig nézte az alacsony fiú alakját, majd nagyot sóhajtott, és levetette magát a székre, ahol az előbb még Suho ült. Luhan nem szólt semmit, csak körbe-körbenézett. Új volt ez a hely számára, most először járt itt, most először látta a többi farkast és képtelen volt betelni a látvánnyal.

- Idióták – morogta az orra alatt Kris – Fogalmuk sincs, mibe mentek bele.

Egyetértően bólogattam. Bevallom, valamilyen szinten én is örültem, hogy annak a kis nyápicnak sikerült megszöknie, és tényleg nagy mázlija lehetett, hisz pont belőle nem néztem volna ki. De tudtam, hogy nem viszi sokra odakint, és hogy innentől kezdve nekünk is csak rosszabb sorsunk lesz. Ha nem is azért, mert minket okolnak, hanem azért, mert dühösek magukra. Dühösek, mert hibáztak, mert nem figyeltek eléggé, és ha netalántán napvilágot lát, hogy mi folyik itt, lőttek az egész kísérletezésnek, bármire is ment ki ez az egész.

A tömeg ekkor hirtelen elcsendesedett és a legtöbben hátrébb húzódtak a bejárati ajtótól. Összeráncoltam homlokom, és felálltam az asztaltól, hogy a tömegen át láthassam, mi váltotta ki ezt az okot.

Az ajtóban egy idősödő nő állt, alacsony volt, aranybarna hajú és szemüveget viselt. Nem tippeltem negyvennél többnek, de miután megszólalt, akár hetven is lehetett volna. Hangja rekedt volt, és nagyon mély, biztos a sok dohányzástól lett ilyen; egy doboz cigaretta most is kikandikált farmerja zsebéből.

- Nos, bizonyára értesültetek arról, hogy az egyik társatoknak a hajnalban sikerült megszöknie. Most biztosan örültök, hogy így alakult és talán újabb remény csillant meg számotokra, de mielőtt még beleélnétek magatokat, figyelmeztetnélek benneteket! – hangja igen ijesztőnek hatott ebben a kísérteties csendben, még ha a külseje az ellenkezőjét sugározta. – Nem az a célunk, hogy megöljünk benneteket! Akik szökni próbálnak, azokat eddig mindig lelőttük, mert nem kockáztathattunk. De most új szabály lép életbe! – tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy mindenki biztosan figyeljen, és hogyha lehet, még inkább ránk hozza a frászt – Ezentúl ha valaki szökni próbál, nem végzünk vele. Életben hagyunk titeket és még kegyetlenebb módszereket alkalmazunk rajtatok. Talán levágjuk az egyik kezeteket, vagy a lábatokat, akár a szemeteket is kitéphetjük, de talán megkeressük a családotokat, és megöljük őket. Ha kell, a szemetek láttára. A ti érdeketekben mondom, ne próbáljatok meg megszökni! Nincs esélyetek, ti ide tartoztok és nem menekülhettek. Soha!

Elégedetten húzta ki magát, és mérte végig a tömeget. Sokunk arcára kiült a döbbenet és a rémület, ami ennek a nőnek mindent megért. Sokszor láttam őt az elmúlt évek alatt, de csak fél-fél pillanatokra; ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel merészkedett hozzánk és beszélt velünk. Most már biztos voltam abban, hogy ő ennek a kócerájnak a vezetője. Ő alkotta meg az egészet, ő találta ki mindezt, ő volt az, aki kísérletezni kezdett velünk. Kedvem lett volna elé ugrani és kitépni a szívét, de ha csak megmozdulok, biztosan lepuffantanak.

Mélyen a szemeibe néztem. Minden egyes vonását alaposan végigmértem, és mélyen az emlékezetembe véstem. Tudni akartam, ki teszi ezt, és hogy egy nap végezhessek vele. Várjunk csak? Mikre is gondolok én? Megölni? Mégis hogyan? Mi a fenének jutnak nekem ilyenek az eszembe?

Megráztam a fejem, és Luhanra pillantottam, majd újra vissza erre a nőre.

Elmosolyodott, majd hátat fordított és elsétált. Becsukták az ajtót, a teremben pedig ismét úrrá lett a nyüzsgés és a moraj.

- Részvétem, Baekhyun, nem lennék a helyedben – hallottam meg magam mellett Kris hangját.

Igaza volt. A mi helyzetünkben rosszabb az életben maradás. A halál megváltás, amit megtagadtak tőlünk. Ha Baekhyunt megtalálják, visszahozzák és kegyetlenül megkínozzák.

- Csak adja az ég, hogy valamilyen módon sikerüljön elrejtőznie – suttogtam magam elé, és életemben először keresztet vetettem.

*

Néhány órával később ismét a cellánkban csücsültünk. Délután lehetett már, Kris épp a hátán feküdt és a plafont elemezgette szokása szerint, Luhan az ujjaival dobolt felhúzott térdein és az ajtót bámulta, én pedig a szemközti falra meredtem, és egyre inkább Baekhyunon jártak a gondolataim.

Sikerült megszöknie. Sosem mondtam volna őt egy erős alkatnak, mégis sikerült kijutnia. Hogyan? Szimplán csak mázlija lett volna? Elvégre többen is meg akartak szökni, lehet, folyton takarásban volt, és nem tudták eltalálni. De mégis… sikerült átjutnia a falakon is, amiknek a tetején szögesdrót volt, valószínűleg árammal megtöltve. És vajon a vastag betonfalon túl volt még valami, vagy csak az erdő? Biztosan véletlen volt, vagy direkt hagyták meglógni? Bármi is volt az igazság, most már nem volt köztünk és mélyen reméltem, hogy túl is fogja élni és nem kapják el.

Sosem reménykedtem, de azokban a percekben, amikor rá gondoltam, valami megmozdult bennem. Talán tud segítséget szerezni… talán valahogy ránk bukkannak és kiszabadítanak minket… Talán hamarosan anélkül kijutunk, hogy próbálkoznunk kellene… Talán…

De ha sikerül is, mi lesz velünk? Farkasok vagyunk, veszedelmesek. Az emberek lehet minket is elpusztítanak, vagy ha életben is hagynak, akkor is másként fognak ránk nézni. Ráadásul ott volt az is, hogy mégis mihez kezdünk? Nincs kihez visszamenni, új életet pedig igen nehéz kezdeni. És ez a gondolat elég ijesztő volt.

Nem gondoltam sosem a szabadságra, de hosszú idő után most először hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

- Szerintetek… legközelebb nekünk is meg kéne próbálnunk szökni? – a néma csendet Luhan vékony, halk, de mégis földöntúli hangja törte meg. Rá néztem, de ő még mindig az ajtót bámulta, elmélyedve. Kris, akit mindig jobban érdekelt a plafon és csak a legvégső esetben kapcsolódott be a beszélgetésekbe, most egyből Luhanra tekintett. – Tudom, hogy hülyeségnek vélitek, és nem kéne ezen agyalnom, és tudom, nem vár minket odakint semmi, de akkor is. Baekhyunnak vagy kinek sikerült. Talán… amit Xiumin mondott, hogy ha összefognánk, akkor kijuthatnánk egy páran. Kockázatos, és semmi esélye, de komolyan nem bírom ezt. Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk mi fog történni. Így is úgy is meghalunk, nem? Vagyis… minket nem lőnek le, és most azt mondták, mást sem. Igaz, megkínoznak, ami rosszabb a halálnál, de ha nincs veszítenivalónk, miért kéne kivárnunk, hogy mi lesz velünk? Mert bevallom őszintén, engem nem érdekel – elhallgatott, de mi nem feleltünk semmit. Krissel összenéztünk, de fogalmunk sem volt, mit reagáljunk.

Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor mindketten elbizonytalanodtunk.

- Itt rohadjunk meg vagy megpróbálunk küzdeni a szabadságért? – folytatta egyszer csak, majd barna szemeivel először engem, majd Krist mérte végig. – Tudom, hogy nektek már aligha van odakint valamitek, talán nem fognak elfogadni az emberek és szörnyetegnek fognak vélni, de… biztos van a világon egy hely, ahol új életet kezdhetnénk. Ha megtanuljuk kezelni a bennünk élő szörnyeteget, akkor nem lehet bajunk.

- Luhan… - szóltam közbe, de ő felemelte a hangját.

- Oké, bocsánat, nem folytatom, nem gondolok ilyenekre. Tudom, nem szabad reménykedni, csak eljátszottam a gondolattal. Bocsánat. Igyekszem a szabályokhoz tartani magam – kért elnézést, megrázta a fejét, majd elfeküdt a földön, és ő is a plafont kezdte el nézni.

Krissel újból egymásra pillantottunk, és tudtam, mire gondol. Tekintetem ezután a szőke hajú fiúra szegeztem, és alaposan végigmértem. Olyan fiatal volt még, és ő még nem volt itt olyan régóta, hogy ne legyen hová visszamennie. Talán nekünk már senkink sem maradt, de neki… neki talán még igen. Ártatlan volt és gyűlöltem azt nézni, hogy ő szenved.

- Nem mondtál hülyeséget, Luhan – suttogtam percekkel később, de valószínűleg ő ezt már nem hallotta.

Aznap este, mikor megkaptuk a vacsoránkat, széttúrtam az ételt és kiszedtem belőle a bogyókat, amikkel állítólag tömtek minket. Nagyon apró, fehér pirulák voltak, de sikerült a nagy részét eltávolítani, összemorzsolni és a szoba apróbb lyukaiba elrejteni.

Kris és Luhan értetlenül néztek rám, végül szó nélkül követték példámat. Nem kellettek szavak, anélkül is tudtuk, miért csináljuk ezt.