~
20. rész~
Egy hét telt el
Baekhyun szökése óta. Fogalmunk sem volt arról, mi lett a srác sorsa; sikerült
túlélnie és valahová elrejtőznie, vagy megtalálták és megölték? Biztos voltam
abban, hogyha a nyomára bukkannak, gondolkodás nélkül lövik szét az agyát. Nem
lett volna értelme életben hagyni. Igazából nem sok esélyt adtam neki. Még ha
sikerült is elmenekülnie, képtelenség, hogy életben maradjon és valaki segítsen
neki. Ha ki is jut az erdőből, és menedékre lel néhány jólelkű ember lakásán,
akkor sem maradhat tovább néhány napnál. Mennie kell, de hová? Mihez fog
kezdeni? Hol fog aludni, mit fog enni, hogyan fog új személyazonosságot
szerezni, mit fog dolgozni? Három évig volt elzárva a külvilágtól, halottnak
nyilvánították, farkas lett és senkiben sem bízhat többé. A nulláról kéne
kezdenie… de vajon megéri? Mi értelme odakint élni a nagyvilágban, ha nem
maradt senkije? Mert mint mondtam, ha életben is van a családja, nem mehet oda
hozzájuk. Ha biztonságban akarja tudni őket, akkor el kell felejtenie őket.
Sajnáltam
Baekhyunt, mert tudtam, nem húzza sokáig, mégis felnéztem rá, amiért ekkora
lépést képes volt megtenni. Általa bennem is megmozdult valami, amit nem tudtam
kezelni jelen pillanatban. Egészen eddig úgy voltam vele, nincs értelme elmenni
és meg akarok halni. Noha még most is úgy véltem, hogy odakint nem vár ránk
semmi, de mégsem akartam itt maradni. Hogy itt halok meg vagy ott, nem volt
mindegy. Tudni szerettem volna, hogy miért teszik ezt velünk, hogy mire kellünk
nekik, de mégis… kezdtem úgy érezni, talán Luhannak igaza van és bosszút kell
állnunk. Nem magunkért, hanem a családunkért. A barátainkért. A szeretteinkért.
Mindenkiért, akik fontosak nekünk. Mert elszakítottak minket tőlük, és
fájdalmat okoztak ezzel nekik. Elvesztettek minket, szenvedtek éveken
keresztül, és még ha minket büntetésből is hoztak ide, ők akkor sem érdemeltek
ekkora gyötrelmeket.
Meg kellett
próbálnunk innen elmennünk. Azt mondták, nem ölnek meg minket, ha elmenekülünk.
Valószínűleg túl sokunkat veszítették már el és nem kockáztathatták, hogy még
kevesebb legyen a létszám, ezért akartak minket a fenyegetéssel visszatartani. Azonban
ha többen megyünk, ha csapatosan lázadunk, néhányunknak sikerülhet kijutnia. Igaz,
akkor nem fog érni semmit sem ez az új szabály, és gondolkodás nélkül nyitnak
ránk tüzet… de ha csak egy valaki a falakon túlra jut… akkor talán… le tudnánk
buktatni ezt a helyet. Ha valahogy sikerülne ezt a kócerájt megsemmisíteni, ha
ide tudnánk küldeni a rendőrséget… talán vége lenne mindennek. Valószínűleg
minket, akik itt maradnánk így is, úgy is megölnének, de legalább nem lenne
több ilyen eset. Többé senkit nem kínoznának, többé senkit nem szakítanának el
a szeretteitől és többé egy családnak sem kellene ilyenek miatt szenvednie.
Nem magunk miatt
kellett megpróbálni, hanem mások miatt. Az ártatlanok miatt, akik élték átlagos
életüket, és észre sem vették, hogy figyelik őket. Azok miatt, akik békésen
sétáltak haza munkájukból, és már csak alig tíz perc választotta el őket attól,
hogy szerelmükkel lehessenek, amikor is hirtelen valaki leütötte és elrabolta
őket. Azok miatt, akik gyanútlanul ültek egy padon a folyóparton, nézték a
csodás naplementét és ez volt az utolsó emlékük, mielőtt elvesztették az
eszméletüket és egy börtönben ébredtek,
teljesen más emberként.
Nem engedhettem
meg, hogy ezt tegyék. Nem akartam, hogy több ilyen legyen. Én beletörődtem
abba, hogy meg fogunk halni, ahogy az itt élők nagy része már elfogadta a
sorsát, és mindenféle szökés csak a dacolás miatt történt. Tudtuk, hogy ami itt
vár ránk, nem élet, és hogy hiába tudjuk meg, mire kellünk, az életünk nem fog
változni. Ki tudja, talán sokkal rosszabb sors vár ránk, ha megtudjuk, mit
akarnak velünk kezdeni. Bármit is terveztek, azt nem hívják életnek.
Halottak
voltunk. Mindannyian halottak voltunk attól a naptól kezdve, hogy kinyitottuk a
szemünket a sötétségben.
*
Újabb egy hét
telt el és ugyanúgy nem történt semmi. Azóta a nap óta nem említettük meg többé
a szökést. Mind a hárman gondoltunk rá, de egyikünk sem osztotta meg a másikkal
a véleményét. Mindez szép és jó volt, de hogyan kellett volna nekiállnunk?
Hogyan győzzük meg a többieket, ha nem tudunk velük kapcsolatba lépni? Hogyan
tudjunk mindent észrevétlenül elrendezni? Nem szedtük a gyógyszereket, amikkel
a farkas énünket elnyomták, de mi lesz, ha eljön a telihold? Hogyan reagálunk
rá? Én változtam már át farkassá, Kris is, és nem volt kellemes. De Luhan… ő
nem tudja kontrollálni magát. Túl sok kezdő farkas volt közöttünk, és ha
teliholdkor átváltoznak többen is, akkor rá fognak jönni, hogy min
kísérletezgetünk és akkor lőttek az egész szökésnek.
Bizonytalan voltam a döntésemben, az egyik
pillanatban még jó ötletnek véltem, a másikban már egyáltalán nem akartam az
egészet. Ha tényleg tenni akarunk valamit, ha tényleg meg akarjuk próbálni, akkor
tudnunk kell, ki van benne, és a következő telihold után mindenkinek
nélkülöznie kell a gyógyszereket, hogy egy hónappal később, az azt követő
teliholdkor mindenki egyszerre változzon át. Akkor már nem fog számítani, ki
hal meg, a lényeg, hogy öljünk és fedezzük egymást, segítsünk minél többünket
kijuttatni.
De mindez túl
kockázatos volt. Tetszett az ötlet, és szerettem volna még egyszer látni a
külvilágot, ugyanakkor az öt év óta rám telepedett fásultság és beletörődés még
most is megakadályozott. Kris hasonló helyzetben volt, Luhan pedig hiába is
próbált higgadt maradni, legbelül már alig várta, hogy végre kimondhassuk, hogy
igen, megyünk, nem maradunk itt. Az igazság az, hogy amennyire idiótának
tartottam, ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ha ő nincs közöttünk,
biztosan meg sem fordul a fejemben a szökés kísérlete, de Luhan ott volt, aki
az első perctől kezdve ezt szajkózta.
Nem tudtam, mit
kéne kezdenem, pedig gyorsan kellett dönteni, mert ki tudja, mennyi időnk
maradt, ki tudja, hányan esnek addig áldozatul. Hiába volt itt Luhan, hiába
volt ott Baekhyun, akinek sikerült, és hiába tudtam, hogy lennének támogatóim,
valami löket még hiányzott. Valami még kellett, ami az utolsó akadályokat is
lerombolja bennem és arra késztet, hogy lépést tegyek a szökés érdekében.
Mert ha én erre
az elhatározásra jutok, akkor mindenki más is követi a példámat. Nem voltunk
népszerűek a farkasok között, mint Xiumin, de mindenki tudta, hogy Kris és én
vagyunk a legerősebb, azok, akik a legrégebb óta itt vannak, és ha mi mondunk
valamit és cselekszünk… akkor a többiek velünk tartanak.
*
Luhan egy szerdai
napon esett túl az első megkínzásán. Kiáltásai visszhangot vertek az egész
épületben, és a szívem szakadt meg, amikor félholtra verve hozták vissza. Nem
volt egy ép bőrfelület a testén, mindenhonnan folyt belőle a vér, a ruhái
szakadtan lógtak rajta.
- Luhan… -
rázogattam, de meg sem moccant. Nem volt tudatánál, és ez igazán kétségbe
ejtett. Az első kínzások a legfontosabbak, ha azokat túléled, kevesebb az
esélyed, hogy meghalsz. – A francba! – szitkozódtam magamban, mire Kris is hajlandó
volt felkelni a földről.
- Engedj, hadd
nézzem! – térdelt a törékeny kis szöszi mellé. Krist sosem érdekelte, mi van
másokkal, de Luhan volt az első, akiért tenni akart valamit. Meg kellett volna,
hogy lepjen, de Luhan nem csak belém, hanem Krisbe is visszahozta az élni
akarást és az emberséget.
- Nem lélegzik – állapította meg, miközben a szájához hajolt, majd megtapogatta a mellkasát is. – Azt hiszem, eltört a bordája, és átszúrta a tüdejét. Mindjárt helyrehozom.
- Nem lélegzik – állapította meg, miközben a szájához hajolt, majd megtapogatta a mellkasát is. – Azt hiszem, eltört a bordája, és átszúrta a tüdejét. Mindjárt helyrehozom.
Kris ujjaival
addig nyomogatta a mellkasát, amíg meg nem találta a törött bordát, majd a
csont alá nyúlt és visszaemelte a helyére. Luhan mellkasa teljesen besüppedt,
és hallottam a húsa cuppanó hangját is.
- Tao, fogd meg
és tartsd egyenesen a fejét, hogy rendesen kapjon levegőt! Néhány percig még
fognom kell a csontot, hogy összeforrjanak! – utasította, én pedig tettem, amit
mondott. Nem tudom, hol tanulta ezt Kris, sejtéseim szerint abban a két évben,
amíg ide nem kerültem. Ő volt az első farkas, bizonyára eleinte még ő is
küzdött a társai életéért, hogy ne legyen egyedül.
Hosszú percek
teltek el, és már kezdtük feladni a reményt, amikor Luhan tüdeje ismét
emelkedni kezdett. Újabb percek múlva már magához tért, egy órán belül pedig a
sebei is csak apró horzsolódásokká és zúzódásokká gyógyultak.
- Nem haltam
meg? – nyöszörögte Luhan még alélt állapotában.
- Bocs, de nem
hagyhattuk. Valakinek szórakoztatnia kell minket – mondta Kris viccelődve, ami
szintén újdonság volt tőle.
- Kapd be!
Mosolyognom
kellett, ahogy két cellatársam először életükben poénkodtak egymással. Jó
érzéssel töltött el, hogy egy úgynevezett idilli élet volt kialakulóban. Kris
is nyitni kezdett felénk, a zárkózottság alábbhagyott nála és valami egészen új
ember vált belőle. Ötletem sem volt, miért akart kijutni, de ez nem is rám
tartozott.
Már esteledett,
a vacsorán túl voltunk, és Luhan mélyen aludt. Bizonyára teljesen kikészítette
a szervezetét a sok kínzás és a méreg, amit a szervezetébe pumpáltak. Az én
szemeim is lassan le-lecsukódtak, amikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A
folyosóról jött, egyre közeledett felénk, és előttünk állt meg. Dulakodást
hallottam, cipők suhogását, szitokszavakat. Felültem, és vártam, mi fog
történni.
Az ajtó rövidesen
kinyílt, majd valakit belöktek, és elterült a földön, végül az ajtó bezárult.
Még hallottam, ahogy valaki azt súgja a másiknak, hogy „holnap a szöszit is
elvisszük, hacsak addigra fel nem falják a többiek”, majd minden elnémult
odakint.
Idebent azonban
az idegen dühödten verni kezdte az ajtót, és megállás nélkül ordibált.
- Hé! Ez
rohadtul nem vicces! Kurva gyorsan engedjenek ki innen! Én nem tettem semmit,
én nem ide tartozom! Legalább okot mondjanak, amiért letartóztatnak! Óvodában
vagyunk, vagy mi a szösz? Most azonnal nyissák ki ezt a kicseszett ajtót, vagy
én fogom szétrúgni a kurva picsájukat!
- Befognád már
végre? Aludni szeretnék! – förmedt rá Luhan álmos hangon, majd vetett egy
pillantást az illetőre, végül visszahanyatlott a földre. – Én is ilyen szánalmas voltam, amikor
idekerültem? – kérdezte, de választ egyáltalán nem várt – és nem is kapott.
- Ti meg kik
vagytok? – fordult meg ijedtében a srác, akit nem mondtam volna huszonötnél
többnek. – Hogy lehet innen kijutni?
- Sehogy.
- Na, jó emberekkel
áldott meg a sors – forgatta meg szemeit. – Nem tudom, mi ez a hely, de haza
kell mennem a családomhoz!
- Az többé nem
létezik, haver – álltam fel, és próbáltam higgadt maradni. Semmi kedvem sem
volt most egy újabb újoncot kitanítani és elmondani neki, amit tudni kell az
itteni létről, főleg úgy, hogy már én sem voltam biztos a saját szabályaimban.
- Most bizonyára nem értesz semmit, de mindent elmagyarázok, ha lenyugszol.
- Dehogy fogok
lenyugodni! Haza kell mennem most azonnal! – fordult volna meg, hogy újra
ütögetni kezdje az ajtót, de gyorsan elkaptam a karját, és a falnak löktem. –
Ecsém, mi bajod van?
- Nekem semmi,
de törődj bele, hogy nincs többé családod. Már hetek óta itt vagy, valószínűleg
már halottnak nyilvánítottak és el is temettek. Többé nem térhetsz vissza
közéjük, úgyhogy ne üvöltözz, mert nem mész vele semmire! Mától farkas vagy, és
ezt el kell fogadnod!
- Fa-farkas?
Hogy… mi? Ne nevettess már! Mit szívott a haverotok? – pillantott Krisre a
vékonyka, magas srác. – Nem tudom, miről hadoválsz itt össze-vissza, de
pontosan tudom, hogy ma szeptember tizedike van, szerda este, és tegnap még a
barátaimmal voltam szórakozni.
Értetlenül
meredtem rá, majd néztem Krisre, és végül Luhanra, aki addigra már ébren volt
és minden erejét összeszedve koncentrálni próbált.
- Biztos vagy te
ebben? – kérdeztem percekkel később. Hiába vizslattam az arcát, ő teljesen
biztosan állította, hogy amit mond, az igaz. Ha pedig igaz, akkor ő még nem
farkas. És ha nem farkas… akkor mit keres itt?
- Igen, biztos.
Nem mosták át az
agyát, az egyszer tuti. Ha valaki ilyen tisztán emlékszik, akkor igazat mond.
De… mégis mit kezdjünk most vele? Miért van itt és ki ő?
A döbbent
csendet végül Luhan törte meg:
- Mi a neved?
- Park Chanyeol.