25. rész

~ 25. rész~

Értetlenül meredtem Chenre. Honnan tudja Baekhyun nevét? Meg sem említettem neki. Talán gondolatolvasó? Vagy… ismeri őt? Az megmagyarázná az aggodalmat a hangjában.

- Baekhyun? – hajolt közelebb a fiú arcához, majd óvatos mozdulatokkal végigtapogatta azt. Nem bámulta sokáig, de úgy meredt rá, mintha csodát látna. – Ez ő – suttogta alig hallhatóan.

- Ismered őt? – kérdeztem, de nem válaszolt.

- Ide tudnád adni a csipeszt? – ignorálta kérdésemet, én pedig nem vitatkoztam. Előbb mentsük meg az életét, utána ráér a faggatózás.

Chen, mintha csak egy profi lett volna, úgy szedte ki Baekhyun hasából a golyót… illetve golyókat. Mert több is volt benne. Én nem mertem odanézni, és inkább becsuktam a szemeimet, amíg nem végzett. Biztos voltam benne, hogy az apjától rengeteg mindent látott, tanult, és azt is meg mertem kockáztatni, hogy csinált is ilyet. Az apja eléggé megszállottan szerette a munkáját, és egy időben azt akarta, hogy fia is a nyomdokaiba lépjen, így szinte lehetetlen volt, hogy ne gyakorolt volna vele ilyeneket.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire Chen befejezte Baekhyun sebének ellátását; csak akkor néztem oda, amikor azt mondta, végzett.

- Túl fogja élni? – kérdeztem, miközben mindent visszaraktam az elsősegélyládába.

- Remélem.

Nem mertem megkérdezni, hogy kórházba vigyük-e. Baekhyun azt mondta, ne tegyük, nekem is ez volt az első megérzésem, és Chen arcát nézve ő is arra voksolt volna, hogy ez hülye ötlet lenne. De hát mégiscsak meglőtték és sok vért veszített. Mi van, ha reggelre meghal? Akkor mit teszünk?

- Baekhyun nem maradhat itt – mondtam végül.

Chen rám nézett, és egyetértően bólintott. Mivel Chanyeolt nemrég elrabolták, a lehető legrosszabb lett volna, ha nálam helyezzük biztonságba. Ráadásul Nagyit sem szerettem volna ilyen helyzetbe sodorni, így is túl sokat aggódott.

- Hozzám sem jöhet sajnos, apuék miatt. Túl szigorúak és… - mondta, majd elhallgatott. Baekhyunra pillantott, és tudtam, mire gondol. Ha tényleg ismerte Baekhyunt, akkor valószínűleg a szülei is. Ki tudja, mi történt velük, amiért Chen sosem említette Baekhyunt?

- Akkor nem marad más választásunk… - feleltem, majd elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Chen már szólásra nyitotta volna a száját, de leintettem. A telefon legalább négyszer csörgött, amikor egy álmos és kissé durva hang beleszólalt.

- Nem tudom, ki az isten vagy, te rohadtul ne zaklass hajnalok hajnalán. Csá! – mielőtt kinyomta volna az illető, gyorsan belekiabáltam.

- Sehun, le ne merd tenni!

- Minseo? – kérdezett vissza kicsit éberebben. – Te… mi a…? Jézusom, bocsánat az előbbiért, azt hittem, valamelyik haverom az! Ne haragudj, nem tudtam, hogy te hívsz! – kezdett mentegetőzni, de figyelmen kívül hagytam.

- Jól tudom, hogy nincsenek otthon a szüleid és nem is lesznek egy ideig?

- Igen, azt hiszem. Vagyis… igen, most nincsenek itthon, de nem tudom pontosan, mikor jönnek haza. Miért?

- Nagyszerű. Akkor valamelyik szobát tedd használható állapotúvá, mert Chennel vendéget viszünk hozzád! Most! – mondtam, miközben Chenre néztem, aki vette a lapot. Nem volt szép tőlem, hogy Sehunt is bele akarom keverni ebbe az egészbe, de jelen pillanatban másra nem számíthattunk. Nem akartam Baekhyunt napokig rásózni, csupán csak egy vagy két éjszakáról lett volna szó, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább.

- Mi? Mégis kicsodát? Te meg vagy húzatva? Tudod, hány óra van? És… mit keres ott Chen? Vagy hol vagytok? Mi ez az egész? – Sehun megállás nélkül tette fel a kérdéseit, úgy látszott, már igencsak kiment az álmosság a szemeiből.

- Mindent elmagyarázok, amint odaértünk. Fél óra és ott vagyunk – azzal letettem.

Utáltam magam, amiért a két legjobb barátomat is belevontam… valamibe. Mert még én sem tudtam, mi ez az egész. Sosem volt ilyen eseménydús az életem, csak úgy jöttek egymás után a dolgok, és én igyekeztem értelmesen gondolkozni, de valahogy mintha ez nem akart volna összejönni.

- Vidd a kocsiba Baekhyunt, én addig visszaviszem a ládát a lakásba és hagyok egy üzenetet Nagyinak! - megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolataimtól, majd kezembe kaptam az elsősegélyes csomagot és elhagytam a fészert.

Visszafutottam a házba, visszatettem mindent a helyére, majd lemostam a kezemről Baekhyun vérét. Benéztem Nagyi szobájába; még mindig csendesen aludt és mit sem sejtett arról, ami egészen eddig történt. Visszacsuktam az ajtót, majd a konyhában írtam egy rövid üzenetet, amiben közöltem vele, hogy Sehunnál alszom, mert egyedül van és nem érezte jól magát, és kell neki a társaságom, de menni fogok iskolába, és délután hazajövök. Ezután a hátsó ajtón távoztam, bezártam azt, majd a fészerben is leoltottam a villanyokat, és sietős léptekkel elhagytam az udvart.

Chen már addigra a hátsó ülésre fektette Baekhyunt, és ő is akkor szállt be az autóba. Beültem mellé, majd elindultunk. Az első öt percben mindketten csendben ültünk, és próbáltuk feldolgozni az előbb történteket, miközben magunkban Baekhyunért imádkoztunk.

- Szóval… - köszörültem meg a torkom, és Chenre pillantottam, aki le sem vette a szemét az útról, és olyan szorosan markolta a kormányt, hogy ujjai teljesen elfehéredtek. – Honnan ismered Baekhyunt?

Chen egy percig zavartan bámult maga elé, mint aki nem tudja, mit mondjon, majd anélkül, hogy faggatóznom kellett volna, magától mesélni kezdett.

- Baekhyunnal még kiskoromban ismerkedtem meg. Egy utcában laktunk, és mivel nem igen voltak velünk egykorú gyerekek, ezért hamar jóban lettünk. Ugyanabba az általános iskolába jártunk, és bár nem voltunk osztálytársak, a barátságunk nagyon szoros volt. Nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra, imádtuk mindketten a művészeteket, a szenvedélyünk volt a tánc. Azt terveztük, hogy együtt megyünk a művészeti főiskolára, ahol táncolni fogunk… - hirtelen elhallgatott. Szemeiben könnycseppeket pillantottam meg, amiket ujjaival gyorsan elmorzsolt, de azok makacsul bukkantak elő újra és újra.

Óvatosan megérintettem Chen vállát, majd megszorítottam azt. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Kérdezni akartam, de annyira lesokkolt a látványa, hogy a szavak bennem ragadtak. Még sosem láttam őt sírni, sőt, úgy alapból fiút nem láttam ennyire elérzékenyülve, és ez megijesztett. Nem tudtam, hogyan vigasztaljam meg, így inkább az érintésemmel próbáltam a tudtára adni, hogy én mellette vagyok. Ez valamennyire segített is, mert nyelt egy nagyot, és folytatta:

- Együtt mentünk volna főiskolára, aztán egyik napról a másikra egyszerűen csak eltűnt – felelte, majd értetlenül és fájdalmasan nézett rám. – Érted ezt, Minseo? Megvoltak az álmaink, a céljaink, vele együtt nőttem fel, és egyszerűen minden szó nélkül csak úgy felszívódott és soha nem hallottam róla. Soha többé. Mindennek már három éve. Érted? Három évvel ezelőtt megszűnt létezni, senki nem hallott róla, hónapokig kereste a rendőrség, de sosem találták meg. Esküszöm, még azt is jobban viseltem volna, ha azt mondják, meghalt, de nem! Felszívódott, köddé vált, még el sem búcsúzott! Nem tudtam, hogy haragudjak rá, gyűlöljem, vagy aggódjak, és reménykedjek. El kellett őt engednem, mert tudtam, szinte biztos voltam abban, hogy sosem látom újra és nézd meg! Most itt fekszik a kocsim hátsó ülésén, kis híján a halál szélén és össze vagyok zavarodva! Hogy történhetett meg ez? Hol volt, miért ment el, mit csinált eddig? Miért most tért vissza, mikor Chanyeol eltűnt? Három éve… három éve eltemettem őt. Három éve azt hittem, halott, és most itt van. Mégis miért történik ez? Meg tudod nekem ezt magyarázni?

Chen annyira zokogott, hogy inkább félreállt az autósávban, és a kormányra dőlve itatta az egereket. Egész teste rázkódott, és olyan kétségbeesetten hullajtotta azok a könnyeket, hogy az én szemeim is megteltek. Ösztönösen csúsztam közelebb hozzá, és öleltem meg, fúrtam arcomat vállába, miközben egyik kezemmel hátát simogattam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Ez borzalmas lehetett. A legjobb barátja volt Baekhyun, és elvesztette, minden ok nélkül. Hogy volt képes ekkora fájdalommal élni? Hogy lehet valakit úgy eltemetni, hogy nincs bizonyítékod rá? És mégis meg kellett tennie, mert ha nem teszi, a remény fogja felemészteni és az őrületbe kergetni. És ha nem lett volna ez elég, Chanyeolt is elveszítette, pontosan ugyanígy. Eltűnt. Köddé vált. Két barátját is ugyanolyan módon. Hogyan… hogyan volt képes mindezt túlélni? El se tudtam képzelni, mekkora fájdalmakon kellett keresztülmennie.

- Chen… nyugalom – mondta végül. Hangom távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna. – Tudom, hogy borzasztóan nehéz volt neked, és el sem tudom képzelni, mennyit szenvedhettél. De most már itt van Baekhyun, visszakaptad őt és nem fogjuk hagyni, hogy ismét eltűnjön. Nem tudom, hol volt, de ki fogjuk deríteni, biztosan elmondja, ha magához tér. És ne aggódj, Chanyeol is elő fog kerülni. Vissza fogjuk őt is hozni.

- Mégis hogyan? Azt sem tudjuk, hol van, miért ment el…

- Tudom, de… majd… valahogyan megoldjuk. Nem tudom még, hogyan, de erről holnap beszélünk. Most először vigyük Baekhyunt biztonságba, rendben? Utána rátérhetünk a többire.

Chen bólintott egyet, majd hátradőlt az ülésen. Adtam neki egy zsebkendőt, kifújta az orrát, és megtörölte a szemeit, aztán ismét elindította az autót.

- Ne haragudj, hogy kiborultam, csak… olyan régóta nyomasztott már ez. Ez az egész olyan, mintha csak álmodnék. Tényleg sokat jelent nekem Baekhyun. Miután eltűnt, nem voltam képes soha többé táncolni. Ráadásul a családja is elköltözött, és velük sem találkoztam azóta. Már három év telt el, de olyan, mintha csak tegnap tudtam volna meg, hogy eltűnt és mindennap ugyanazzal a fájdalommal a szívemben ébredek. És most… tényleg itt van, és… nem tudom. Annyira össze vagyok zavarodva. – pillantott rám, majd a hátsó ülésre, ahol Baekhyun feküdt.

- Semmi baj, ez érthető, mindenki így reagált volna. Ha Baekhyun holnap magához tér, lesz miről beszélnetek. Biztos lesz mindenre magyarázata, és be tudjátok pótolni az elveszített időt – rámosolyogtam, és az ő arcán is átfutott egy halovány mosoly. Reméltem, hogy Baekhyun elég erős és ki fogja bírni holnap reggelig, bár erre aligha volt esélye.

Hamarosan megérkeztünk Sehunhoz, Sincheonba. Amint leparkoltunk, felkapcsolódott a teraszon a villany, és Sehun is megjelent.

- Remélem, hogy tényleg nem a semmiért kell nekem hajnali 4-kor itt szobroznom. Ugye nem az egyik részeg osztálytársunkat akarjátok rám sózni? – kérdezte morcosan Sehun, akinek szemei az álmosságtól egy csíkba szűkültek össze. Tényleg fáradtnak tűnt, valószínűleg sokáig kint volt az éjjel, de ennek ellenére készségesen segített Chennek becipelni a lakásba a fiút. – Mi történt vele? Kicsoda ő?

Miután felvittük az emeletre és lefektettük az ágyra, Chen leült mellé, és egy vizes ronggyal törölgetni kezdte barátja arcát.

- Baekhyunnak hívják, és meglőtték. Nem tudom, kicsoda és mikor és miért, de ott volt nálunk a kertben. Chen azt mondta, ő egy gyerekkori barátja, aki három évvel ezelőtt eltűnt.

- Baekhyun? Az a Baekhyun, aki nem messze lakott tőletek? – kérdezte kikerekedett szemekkel Sehun.

- Igen. Te is ismered?

- Nem, nem igazán. Chen sokat mesélt róla, néha láttam őt, de ennyi. Tudod, Baekhyun, Chen és Chanyeol osztálytársak voltak a gimnáziumban, én pedig Chent akkor ismertem meg, amikor délutánonként fociztunk az iskolában. Ők hárman nagyon jóban voltak, ezért sokszor hallottam róluk, de nem találkoztam velük, csak néha-néha Chanyeollal. – foglalta össze ezt a baráti négyszöget Sehun. Így már kicsit világosabb volt minden.

- Értem – feleltem, majd Chen felé fordultam. – Szerintem neked is le kellene pihenned. Most már többet nem tudunk tenni.

- Én… ha lehet, inkább itt alszom mellette. Itt akarok lenni, amikor felébred.

Sehunra néztem, aki csak vállat rántott, jelezve, neki mindegy, Chen hol alszik, majd magukra hagytuk őket.

- Chen nagyon ki van akadva? – kérdezte Sehun, miközben bementünk a szobájába.

- Eléggé. Gondolhatod, három év után a semmiből visszatér egy halottnak hitt barátod. Borzalmas.

- Ez igaz. De ahogy néztem, Baekhyunt kórházba kellene vinni, nem hiszem, hogy így megéli a reggelt.

- Tudom, én is ettől félek, de Baekhyun arra kért, ne tegyük. Nem tudom, miért, de valami azt súgja, ez a helyes. Azonban ha reggel sem ébred fel, hagyom a francba a megérzéseimet, és mentőt hívok hozzá.

- Hát jó. Remélem, nem fog meghalni. De ez aggasztó. Most tűnt el Chanyeol, erre visszatér Baekhyun. Érdekes.

- Nekem mondod? Nem tudom, mi folyik itt, de szeretném, ha mielőbb vége lenne. – sóhajtottam fel, majd leültem az ágyára. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtünk az éjjel, de fogalmam sem volt, kit kellene hívni és hát… te jutottál az eszembe. Bocs, hogy belerángattalak ebbe, ígérem, holnap Baekhyunt elvisszük hozzám vagy Chenhez, csak most szerintem itt van biztonságban.

- Ugyan, ne kérj emiatt bocsánatot, helyesen cselekedtél. Én is titeket hívtalak volna elsőként, ha ilyen helyzetbe kerülök – mosolygott rám biztatóan Sehun, majd a kezébe vett egy párnát és egy takarót és letelepedett a földre. – Megengedem, hogy az ágyamban aludj.

- Mi? Nem, arról szó sem lehet. Azok után, hogy befogadtál minket, nem aludhatsz a földön!

- Aish, Minseo, ne izélj már! Barátok vagyunk, te vendég vagy, én meg azt mondtam, hogy aludj a helyemen. Lemehetnék a kanapéra a nappaliba, de az túl messze van – felelte, és elnyúlt a földön, magára rántva a takaróját. – Ha le akarsz fürdeni, törölközőt a szekrényben találsz, a tusfürdő a fürdőben van a polcon, anyáét nyugodtan használhatod, pizsamaként meg nyugodtan felveheted valamelyik pólómat meg rövidnadrágomat. Valószínűleg nagyok lesznek rád, de ígérem, nem nézek oda, ha leesik rólad. Na, jó éjszakát! – darálta el mondandóját, majd már csak azt hallottam, ahogy ütemesen veszi a levegőt.

Hát jó. Tényleg fáradt lehetett.

Gyorsan lefürödtem, és ahogy Sehun megengedte, felvettem az egyik hosszabb pólóját, meg a legkisebbnek vélt nadrágját, majd én is lefeküdtem aludni.

24. rész

~ 24. rész~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki babrál a zárral. Egyből felpattantam, és körbenéztem a többieken. Ők még aludtak, de amikor kinyílt az ajtó, mindannyian magukhoz tértek, és az álmosságnak semmi nyoma sem látszódott.

Az egyik fehér ruhás alak dermedten állt az ajtóban, majd füléhez emelte telefonját:

- Főnök, van egy kis gond – mondta, majd a vonal túlsó végén a jól ismert, rekedtes hang kérdezett vissza. – A 77-es számú életben van.

Luhanra pillantottam, de ő meg sem mozdult. Chanyeol idegesen kapkodta a fejét a fehér ruhás alak és közöttünk.  Igyekezett a lehető legtávolabb húzódni az ajtótól, és észrevétlen maradni, habár a magassága miatt ez lehetetlen volt.

A női hang ismét megszólalt, de nem értettem, mit mondott. Tényleg azt hitték, hogy Luhan meg fog halni és Chanyeolt hozták a helyére? De hát ő nem farkas! Vagy… akkor minek van itt? Fogalmam sem volt róla, mi ez az egész, de ahogy végignéztem az idegenen, a testtartásából meg tudtam állapítani, hogy ő magam sem. Elég ideje be voltam ide zárva, és elég sokszor láttam ezeket az embereket, hogy apró mozdulatokból, érintésekből vagy csupán abból, ahogy megjelentek, meg tudjam mondani, mire gondolnak, mit éreznek. Arcukat nem láthattam a maszk miatt, így kénytelen voltam ezekből a dolgokból megállapítani és kiismerni őket. Volt bőven időm, hogy ezeket megfejtsem és kielemezzem. És ez a helyzet pont az volt, amikor biztosan állíthattam, hogy valami oknál fogva valaki hibát követett el. Hogy Chanyeolt másik cellába akarták vinni, vagy a farkassága volt a gond, azt már nem tudtam.

Ekkor a fehér alakos bólintott egyet, letette a telefont, majd intett a mögötte állóknak, akik beléptek a cellába, és megragadták Chanyeolt. Automatikusan léptünk mind a hárman a srác elé, hogy védelmezzük, de abban a szent pillanatban sokkolóval kiütöttek minket, és mire ismét meg tudtunk mozdulni, az ajtó be is záródott, és Chanyeol ordítását hallottuk, ahogy végighurcolták a folyosón.

*

Chanyeolt egy sötét szobába hurcolták. Megállás nélkül segítségért üvöltött, hangja már-már elcsuklott a sok erőlködéstől, de nem adta fel. Teli torokból kiabált, ahogy csak bírt, hátha meghallja valaki, azonban ő nem tudta, hogy ezen a helyen nem számíthat senkire.

Bármennyire is próbált szabadulni, hiába kapálódzott, rugdalódzott, csak az üres levegőt találta el. Túl sokan voltak ellene, minden oldalról lefogták. Lefektették egy ágyra, leszorították kezeit, majd egy éles tűt szúrtak belé. Néhány másodpercen belül kiáltásai elmúltak, végtagjai elernyedtek és mikor már teste teljesen lebénult, a hasára fordították.

Szinte nem érzett semmit. Csak haloványan érzékelte, ahogy tarkójába bele-belenyilall a fájdalom, de ez egy idő után teljesen eltompult, majd megszűnt létezni. A lelkében lévő fájdalom azonban erősebb volt. Hogy kerültem ide? Hol van a családom? Mindenki jól van? Mi történik velem? Vége lesz valamikor? Csak ezekre tudott gondolni, miközben szemiből lassan könnycseppek bukkantak elő. Mintha csak egy filmben találta volna magát. Chanyeol fel sem tudta fogni, mi történik, ez az egész annyira álomszerű volt.

Egy óra múlva talpra állították. Fogalma sem volt, mit műveltek vele, de nyaka táján bizsergett, égett a bőre. Tényleg farkas lesz belőle? Ő is szörnyszülött lesz, aki nem térhet vissza a szeretteihez? Mi lesz Kyungheeval?

Újabb szúrást érzett, ezúttal karjában, majd ha lehet, még jobban elgyengült. Ha nem fogják meg, biztosan a földön köt ki. Nem érezte lábait, egyszerűen képtelen volt uralkodni a saját teste felett, és ez dühítőbb és elkeserítőbb volt mindennél. Az elméje azonban egyáltalán nem blokkolt le; ugyanúgy tudott gondolkodni, mint előtte. Mit meg nem adott volna, hogy ha csak egy percre is, de felejtse el a valóságot.

Chanyeol szemét bekötötték, fejére egy zsákot húztak, így a látását is elveszítette, majd egy újabb szobába cipelték. Ott leültették egy székbe, majd hosszú és néma csend következett. Halványan érzékelte, hogy ketten állnak mellette, és ez a gyilkos csönd, ami körüllengte minden idegszálát szétfeszítette. Mi fog most történni? Meghalok? Istenem, ennél még az a cella is jobb, ahol az a három idióta van. Kérlek, istenem, add, hogy ez csak egy szörnyű rémálom legyen.

Megállás nélkül imádkozott, de meghallgatásai süket fülekre találtak.

- Vegyék le a fejéről! – utasította egy hang, mire két kéz ért fejéhez, és lehúzták róla a zsákot.

A hirtelen ért világosság miatt eleinte semmit sem látott, de aztán szemei lassan megszokták a fényt, és körbe tudott pillantani. Egy üres szobának a közepén ült, mellette két maszkos alak állt, vele szemben pedig egy negyvenes éveiben járó nő foglalt helyet az asztalánál.

Chanyeol idegesen tekintett körbe újra és újra, talán tudat alatt a menekülő utat keresve, de legbelül természetesen tudta, hogy esélye sincs.

Ahogy tekintete találkozott az előtte ülő nővel, nem értette, mi történik. Még sosem látta ezt az arcot, akkor mégis miért teszi ezt? Ezernyi kérdése lett volna hozzá, de egyet sem tudott feltenni.

- Ez mit keres itt? – kérdezte hirtelen a nő felháborodott hangon. Hangja sokáig visszhangot vert a kietlen csendben, de válasz nem érkezett. Chanyeol értetlenül nézett rá. – Neki nem kellene itt lennie! – fojtott hangon beszélt az egyik mellette álló embernek, majd dühösen ült vissza az asztalához, és kezébe véve a telefont, tárcsázni kezdett.

Újabb hosszú percek teltek el, majd mikor letette a telefont, és ismét felé fordult, már sokkal nyugodtabb volt.

- A neve Park Chanyeol, igaz? – kérdezte a nő egyenesen a szemeibe nézve, Chanyeol pedig csak bólintott egyet. – Mától te vagy a 61. számú. Üdvözöllek közöttünk! – szélesen rámosolygott, majd egy injekciót vett elő, és a karjába döfte. Chanyeol előtt elsötétült a világ.

*

Mikor ismét magához tért, ugyanabban a cellában volt, ahonnét elhurcolták. Ugyanaz a három idióta vette körbe, akiket most szívesebben látott, mint azokat a fehér köpenyes, arctalan embereket.

- Hogy érzed magad, haver? – kérdeztem Chanyeoltól, aki csak a segítségemmel tudott felülni.

- Kösz, Tao – mondta, majd megtapogatta a nyakát.

- Mi történt? Emlékszel valamire? – kérdezte nyugtalanul és kissé felpörögve Luhan.

- Esélytelen, hogy emlékezzen. De azt hiszem, a tetoválást látva a nyakán most már közülünk való – mondtam ki a nyilvánvalót, ahogy a nyakán lévő 61-es számra pillantottam. – Sajnálom.

- Miért ne emlékezhetne? – Luhan ismét úgy viselkedett, mint egy újonc.

- Te emlékszel valamire az átváltozásodból?

- Öhm… nem.

- Na, látod. Senki sem emlékszik.

- Ami azt illeti, én mindenre – szólt közbe Chanyeol, mire mindannyian ledöbbenve néztünk rá. – Emlékszem, hogy a nyakamra tetováltatták ezt a számot. Emlékszem a hangokra, meg az egész teremre. Aztán egy másik szobában kötöttem ki. Ott volt az a nő, aki tudta a nevem. Sosem fogom tudni elfelejteni azt a vigyort az arcán – hunyta le szemeit Chanyeol, majd ismét kinyitotta. Még mindig nem érzékelte teljesen a testét, ami nem volt jó jel.

- Igen, ezekre néhányan emlékezhetnek. De csaknem egész nap nem voltál itt, és ki tudja, mit műveltek veled. Ezalatt az idő alatt farkassá változtattak, azért érzed ilyen szarul magad.

- Nem, nem vagyok farkas.

- Chanyeol, én tudom, hogy nem akaro…

- Nem, Tao, tényleg nem vagyok az! – nézett rám határozottan, és nem tudtam, mire vélni ezt a tekintetet, de szerencsére magától folytatta. – Engem nem fognak farkassá változtatni.

- Hogy?

- Tévedésből kerültem ide. Amikor bent voltam abban a szobában és ott ült velem szemben az igazgató… valami nem tetszett neki. Meglepődött, hogy engem lát itt. Telefonált valakinek. Aztán kaptam egy injekciót, amitől elájultam. De hallottam mindent. Nem tudom, hogy tudott-e róla, de én minden egyes szót értettem. Noha a testem le volt bénulva, de az elmém nem.

- És… mit mondott?

- Azt, hogy a többi fejestől azt a parancsot kapta, hogy engem is változtassanak farkassá. Nem engem kellett volna elkapniuk, de ha már így alakult, nincs mit tenni. Azonban ez az igazgatónő azt mondta, hogy nem fogja megtenni. Úgy fognak kezelni, mintha farkas lennék, de engem soha nem tesznek azzá.

23. rész

~ 23. rész~

Amint bezártam a fészer ajtaját, visszasiettem a lakásba. Csak remélni mertem, hogy egyik szomszéd sem figyelt fel arra, hogy az éjszaka közepén kint mászkálok és égnek a villanyok.

Mielőtt felmentem volna az emeletre, belestem Nagyi szobájába. Békésen aludt az ágyában, néha-néha hangosan szuszogva. Elmosolyodtam, majd visszacsuktam az ajtót, és amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, visszamentem a szobámba.

Először magamra kaptam egy melegebb nadrágot és egy vastagabb pulcsit, valamint a papucsomat lecseréltem egy cipőre. Hideg volt kint, és nem akartam megfázni holnapra, ráadásul magyarázkodni se szerettem volna, ha esetleg ez bekövetkezik. Miután ezzel megvoltam, fogtam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem.

Chen csak sokadszori próbálkozás után vette fel a készüléket. Hangja arról árulkodott, amint beleszólt a telefonba, hogy éppen most keltettem fel.

- Igen? – nyögte alig hallhatóan.

- Gyah, végre felvetted! Már azt hittem, sosem érlek el! – könnyebbültem meg, amint meghallottam a hangját.

- Ne haragudj, Minseo, de éppen aludtam – felelte, és szinte biztos voltam benne, hogy átfordult a másik oldalára. – Miért zaklatsz hajnali kettő felé?

Ahogy ezt kimondta, gyorsan a falamon lévő órára pillantottam. Tényleg hajnali kettő volt. Ilyen gyorsan eltelt az idő? Lassan reggel lesz… és talán Baekhyunnak sem sok maradt hátra.

- Bocsánat, de vészhelyzet van – kértem elnézést, ahogy felfogtam a saját gondolataimat. Sajnáltam, hogy éppen őt akartam kirángatni, amikor tudtam, hogy az elmúlt napokban nem sokat pihent, de jelen pillanatban nem tudtam mástól segítséget kérni.

- Miért, mi történt? – hangja már tisztább volt, a vészhelyzet szó hallatán kicsit éberebbnek tűnt.

- Azonnal ide kell jönnöd! Most! Úgyhogy pattanj ki az ágyadból, öltözz fel és az első buszra szállj fel! Vagy ne is, hozd el apád kocsiját, azzal előbb itt vagy! – hadartam olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Az izgalom és az idegesség keveredett bennem, így azt se tudtam igazán, mit művelek. Még sosem kerültem ilyen érzelmi állapotba, ez újdonság volt számomra, és igyekeztem nem elveszíteni az eszem, értelmesen cselekedni és nem zajt csapni.

- Minseo, mi baj van? – Chen hangja komollyá vált, és a susogásból arra következtettem, hogy most már fel is ült az ágyában.

- Túl hosszú lenne most ezt elmondani, szóval csak gyere! És amint elindultál otthonról, hívj fel! - meg sem várva válaszát, kinyomtam a telefont. Egy fél másodpercig még bámultam a készülékre, és akkor jöttem rá, hogy el kellett volna mondanom, miért jöjjön, mert így lehetséges, hogy nem fog. De nem akartam ezt az egészet a telefonban közölni, mert ki tudja, ki hallgat le, főleg azután, hogy Chanyeol eltűnt. Mindenesetre reméltem, hogy elég hatásos volt az, hogy lecsaptam a telefont.

Vettem egy nagy levegőt, majd a mobilomat a zsebembe tuszkoltam, és halkan kinyitva az ajtót, kiosontam a folyosóra. Óvatos léptekkel mentem le a földszintre, nehogy megreccsenjen talpam alatt a padló. Nagyi szobája előtt elhaladva hallottam, ahogy megint felhorkant.

Besiettem a fürdőszobába, becsuktam magam mögött az ajtót, és előkotortam az elsősegélyes csomagunkat a csap alatti szekrény aljából. Három darab törölközőt is a kezembe kaptam, valamint még néhány kötszert és fertőtlenítőt, hátha szükség lesz rá. Míg pakolásztam a dolgokat, megállás nélkül azért imádkoztam, hogy csak ne bukjak le, valamint arra gondoltam, hogy ez az egész olyan, mintha egy film kellős közepébe csöppentem volna bele. Amióta elköltöztem, az életem igencsak felgyorsult és egyik eseményt követte a másik, amik kicsit sem voltak kellemesek. Először Chanyeol eltűnése, és most egy vad idegen jelenik meg sérülten a kertünkben. Mi ez az egész?

Becsuktam a szekrényajtót, majd kifelé vettem az irányt. Nagyi még mindig aludt, amikor harmadszor is elhaladtam az ajtaja előtt és ismét kimentem az udvarra.

Hideg volt odakint, ami eddig fel sem tűnt, de most nem törődtem vele. Visszamentem a fészerbe, és ismét felkapcsoltam a villanyt. Kicsit féltem attól, hogy Baekhyun már nem lesz ott, de amilyen ramaty állapotban volt, szinte biztos voltam abban, hogy nem mozdult semerre.

Ott feküdt a földön, ájultan. Gyorsan ledobtam mindent a kezemből, és leguggoltam mellé. Mellkasa fel-le emelkedett; megkönnyebbültem, hogy még életben van.

- Baekhyun? – kezdtem el rázogatni, de nem tért észhez. – Aish! Most mit csináljak?

Felhúztam a pólóját, melyből ömlött a vér, és az egyik törölközőt gyorsan rászorítottam. És hogyan tovább? Nem voltam orvos, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Abban az egyben biztos voltam, hogy a golyó, ami még benne volt, mielőbb ki kellett szedni és utána kórházba vinni. Ekkor esett le, hogy én idióta rohadtul nem a kórházat hívtam, hanem Chent, holott a mentők valószínűleg tíz perc alatt ideérnének, Chennek pedig beletelik legalább egy órába, ha siet, akkor esetleg fél órába. Édes istenem, ennyire hülye lennék?

Magamban szitkozódtam egy sort, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy ezúttal a mentőket hívjam, azonban ekkor megcsörrent a készülék.

- Chen? – vettem fel, holott nyilvánvaló volt, ő hív.

- Felöltöztem, úton vagyok hozzád – mondta, és hallottam, ahogy elindítja az autót. – Mi a fene van veled?

- Mit kell tenni, ha valakinek lőtt sérülése van? – kérdeztem vissza.

- Mi? Hogy jutnak neked ilyenek az eszedbe?

- Aish, Chen, valakit meglőttek és most itt fekszik nálunk a fészerben! Csak mondd, mit csináljak, mielőtt meghal! – kiáltottam rá, de aztán lehunytam a szemeimet, és vettem két nagy levegőt. Nem veszíthetem el az önuralmamat, és még véletlenül sem ordítozhatok, mert akárki meghallhatja.

- Te most… teljesen komolyan beszélsz, vagy… részeg vagy? – hangjában éreztem a bizonytalanságot, de biztos voltam benne, hogy most már nem fog visszafordulni.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? A francba is, a te apád orvos, csak láttál már néhány dolgot, biztosan többet tudsz, mint én! Mi a fenét csináljak?

- Öhm… izé… nem tudom, nem láttam még ilyet, úgyhogy… úgyhogy… szoríts egy törölközőt a sebre, és… tíz percen belül ott vagyok! – felelte, majd letette a telefont.

Értetlenül meredtem a kijelzőre, és reméltem, hogy Chen időben ideér. Fogalmam sem volt, miért rángatom őt ebbe bele, és hogy miért nem tárcsáztam már a mentőket. Valami azt súgta, hogy ez nagy hiba lenne, így nem tettem meg. De ha ez a srác itt meghal… akkor engem lecsukhatnak, nem? Elvégre is nem vittem azonnal kórházba, és az már gyilkosság? Vagy nem?

Megráztam a fejem, és Baekhyunra pillantottam. Most nem érek rá ilyeneken gondolkodni, fontosabb az ő élete. De hát pont erről volt szó, a mentők… Aish, az istenért is!

Kezeimre pillantottam, amik ekkor már véresek voltak. Eldobtam a törölközőt, és egy tisztát tettem rá. Egyik kezemmel kinyitottam az elsősegélyes ládát, és turkálni kezdtem benne, hátha találok valami használhatót, de fogalmam sem volt, mit keressek. Hol van már Chen?

Valaki megszorította a kezemet. Ijedtemben majdnem felsikítottam, aztán Baekhyunra pillantottam. Szemei nyitva voltak, és engem fürkésztek. Alig volt magánál, de erőtlen kezeivel közelebb húzott magához. Fogalmam sem volt, mit akar, de amikor meghallottam, ahogy közvetlenül a fülembe suttog, mindent megértettem.

- Még véletlenül se hívd a mentőket, oké? - kérte, majd elengedett. Teljesen lefagytam, és elhúzódtam tőle. Értetlenül néztem fájdalomtól eltorzult arcát. Miért ne? Ki ő, egy bűnöző? Egy gyilkos? Talán ő felelős Chanyeol eltűnésért? Összezavarodtam. Valaki akkor nem akar kórházba menni, ha olyat tett, hogy nem akar nyilvánosság elé kerülni. Ha pedig bűnös, és kórházba megy, a rendőrség elkaphatja.

- Nem fogom, ne aggódj – feleltem végül. Mintha csak erre várt volna, fejét visszahelyezte a földre, szemeit lehunyta és ismét elvesztette eszméletét.

Komolyan, mit művelek? Mi van, ha tényleg rossz ember? Én pedig meg akarom menteni az életét? De… mi ez? Mibe keveredtem? Minek ígérek ilyet? És ha nem viszem kórházba… akkor hol fogom rejtegetni? Mert nálam nem maradhat, az biztos.

Mielőtt ebbe jobban belegondolhattam volna, léptek zaját hallottam közeledni, majd a fészer ajtó kinyílt, és Chen jelent meg.

- Minseo? – kérdezte, majd amint meglátott, odajött hozzám.

Chen letérdelt mellé, levette a törölközőt a sebről és jobban szemügyre vette.

- Nagyon sok vért veszített. Miért engem hívtál, és nem a mentőket? – kérdezte, majd megtapogatta a sebet. Ezután turkálni kezdett a ládában, majd néhány dolgot elővett, többek között fertőtlenítőszert és valami csipesz félét.

- Mert nem akarta.

- Miféle ember nem akar kórházba menni? – nézett rám furcsán, majd a földön fekvő srácra. Ám amint megpillantotta, teljesen ledermedt. – Baekhyun?